Skip to main content

Ezt akartátok!

4 hozzászólás

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

Bogár László szerint „a magyar társadalomnak legalább harmada végképp elveszett, már semmiféle eszközzel nem lehet visszahozni őket a végső nyomorúságból… társadalmi szinten gyakorlatilag leírhatjuk őket… Nem akarnak dolgozni, de a munkaerő piac sem kér belőlük” (Megszorítjuk magunkat. Heti Válasz 2013. január 10.) Az interjú felcíme azt ígéri, hogy a közgazdász olyan titkot mond ki, amiről a kormányfő nem beszélhet. És valóban: Bogár Lászlót ezúttal érdemes komolyan venni, mert mondandójának lényege őszinte: „Orbán Viktor látja ezt a csapdát, csak nem beszélhet őszintén a valóságról… Nem derülhet ki, hogy ezeket az embereket igenis ott kell hagyni az út szélén, mert ha nem így teszünk, akkor a többiek soha nem fognak célba érni.

Nem kétséges, hogy a kormányok szívesebben hivatkoznak választói felhatalmazásra, mint arra, hogy missziót teljesítenek, és azért kell lenyomniuk nemszeretem tökfőzelék adagokat az öklendező társadalom torkán. Soha kormány nem hivatkozhatott olyan kényelmesen választóinak elvárásaira, mint az első Orbán kabinet, és soha nem volt olyan homályos és hipotetikus a kormányzati misszió – tehát a cél, ahová a terhétől megszabaduló kétharmadnak meg kellene érkeznie – és a választói megrendelés, mint ma. Még ha a Fidesz egy pillanatra is komolyan gondolta volna, hogy különadókkal és a magánnyugdíj kasszák elkonfiskálásával és a megtakarítások elköltésével ideig-óráig leszorítja a költségvetési hiányt; adócsökkentéssel belső keresletet generál, a belső kereslet révén felpörgeti a gazdaságot; és ki tudja, miként, egymillió új munkahelyet teremt – beleértve az alacsony képzettségűek százezreinek értelmetlen és méregdrága közfoglalkoztatását – a választói megrendelés bizonyosan nem erre szólt.

A választók egyértelműen arra adtak felhatalmazást, amiről Bogár László ír, ott akarták hagyni az út szélén azokat, akik, hitük szerint akadályozzák boldogulásukat. Tényleg elhitték, hogy a magyar államháztartás aránytalanul sokat költ a szegényekre, holott a GDP arányos jóléti kiadások európai összehasonlításban átlagosak – a visegrádi régió átlagánál egy kicsit nagyobbak –, és a jóléti transzferek zöme korántsem kizárólag a szegényekhez jut el. Tényleg elhitték, hogy gyerekeik iskolai boldogulása attól függ, hogy sikerül-e kizárni a minőségi oktatásból a szegényeket, mindenekelőtt a roma szegényeket. Pedig oktatásra Magyarország kifejezetten keveset költ, és a magyar közoktatás a fejlett világ legegyenlőtlenebb közoktatási rendszere, értsd: a szűkös forrásokból finanszírozott közoktatási szolgáltatások magas színvonalú részét aránytalanul nagymértékben sajátítja ki a középosztály, kiszorítva onnan a többieket. Tényleg elhitték, hogy közbiztonsági vészhelyzet alakult ki, pedig erről szó sincs. Tényleg azt hitték, hogy lehetséges elszigetelni a magyarországi falvak gettósodó egytizedét. A választók a rendszerváltás utáni jóléti konszenzus felrúgására, az inkluzív rendszerek szétverésére adtak felhatalmazást és világossá tették, hogy nem kívánnak közös társadalmi térben élni a…kikkel is? Pontosan ez a megrendelés leggyengébb pontja: a sötét tónussal megrajzolt, jórészt cigányoknak ábrázolt és veszélyes tulajdonságokkal felruházott embercsoport definiálása és létszámuk meghatározása.

Magyarországon 700-800 ezer ember él tartós mély-szegénységben, a különféle relatív jövedelmi szegénységi küszöbök szerint a népesség 12-13 százaléka, vagy 15-16 százaléka tekinthető szegénynek. Bogár László azonban a társadalom harmadát tartja reménytelenül elveszettnek, hárommillió embert ír le és hagy az út szélén, és ezzel a kormány alapvető társadalompolitikai dilemmájára utal. Nem egyszerűen arról van szó, hogy az első Orbán kormány dinamikus, egyensúlyőrző növekedést és forrásbőséget örökölt elődeitől, míg ma nincs pénze arra, hogy patikamérlegen adagolhassa a különféle rétegek szavazatainak megvásárlására szánt jószágokat és kedvezményeket. Valamikor az ezredforduló táján vált világossá, hogy a gazdasági növekedés ellenére a foglalkoztatás rendkívül alacsony szinten stabilizálódik, és az elhibázott privatizációs stratégia, a nagyüzemi mezőgazdaság és az élelmiszeripar szétverése, a családi és kisüzemek gyengesége miatt nincs az a prosperitás, amely képes javítani az kirívóan alacsony aktivitási rátán. A magyar demokráciát alapjaiban fenyegető – ki nem mondott, meg nem vitatott – dilemma az lett, hogy lehetséges-e stabilizálni a köztársaságot 55-56 százalékos aktivitási ráta – és a képzetlenek 25-27 százalékos aktivitási rátája – mellett. Két évtizeden keresztül az inaktív státuszok százezreit finanszírozó jóléti transzferek és az inkluzív rendszerek, mindenekelőtt a látványosan bővülő közoktatás és felsőoktatás garantálta a stabilitást és azt, hogy a magyarországi szegénység mértéke – összeurópai összehasonlításban – közepes szinten maradjon. A társadalom ezt a konszenzust rúgta fel valamikor a második Gyurcsány kormány idején.

A Fidesz kormány felszámolta a jogállamot, számítva – sajnos joggal számítva – a társadalom jeges közönyére, ám társadalompolitikája csőddel fenyeget, mert – igaza van Bogár Lászlónak – tényleg több millió ember elemi érdekeit fenyegeti. A mélységesen igazságtalan és értelmetlen egykulcsos adó 500 milliárd forintot pumpált át a leggazdagabb rétegek pénztárcájába, és az adózók többsége kárvallottja a szisztémának. A magán nyugdíjpénztárak vagyonának elkonfiskálása révén a kormány a középrétegek megtakarításait élte fel. Az aktív korú nyugdíjasok járadékának elvételével többszázezer szavazójával kerül szembe. Az iskolák államosítása és a normatív finanszírozás felszámolása révén – a rendszerváltás előtti korszakhoz hasonlóan – ismét maga határozhatja meg a középfokú beiskolázási keretszámokat és máris világossá tette, hogy 35-40 százalékkal akarja csökkenteni a középiskolai létszámot: ezáltal 150-200 ezer tanulót szándékozik kiszorítani a középiskolákból, akiknek csak töredéke szegény. Az államilag finanszírozott felsőoktatási helyek és a finanszírozás drasztikus visszaszorítása az utcára vitte a diákokat, és a kormány nem véletlenül ijedt meg tőlük.

A jogállam elbukott, mert képtelen volt kezelni a foglalkoztatási katasztrófa következményit. A mostani fél-autoriter rezsim stabilizálhatósága attól függ, hogy sikerül-e szélsőségesen kirekesztő társadalompolitikáját elfogadtatnia a többséggel, vagy masszív ellenállásba ütközik. Alighanem ez lesz a poszt-jogállami korszak legsúlyosabb feladványa.

Hozzászólások

cigány tömegek teljes

Úgy gondolom, Bogárnak igaza van abban, hogy itten már egy milliós nagyságrendű népesség leszakadt a magyar társadalomban, tök mindegy, hogy cigánynak (mert egyfajta viselkedési mintát követnek) vagy mély-szegényeknek nevezzük őket. Ami biztos, hogy számuk és számarányuk a magyar népességen belül nőni fog, mert nincsen meg az az anyagi erőforrás, a módszer és a közös szándék, hogy ezt megakadályozzuk. Leszögezve, hogy a rendszárváltásunk bűne a kialakult helyzet, most már azon kell filózni, milyen emeltyűkkel lehet ebben a tömegben egy öntudatos mozgalmat indukálni. Mert Révész helyesen írta: Steinbeck Amerikájában is milliók éheztek, sőt, Horthy Magyarországán is, mégis mindkét ország felvirágzott. A kérdés: ki kit győz le! A mélyszegénységbe szorult szapora tömegek népesítik be hazánkat, vagy a még tudatosan élő többség hinti el az ambíció írmagját az ínség tengerébe? Egy dolog biztos: leírni nem lehet őket, mert ők fognak leírni minket.

Ezeket az adatokat ismerem,

Ezeket az adatokat ismerem, pár hónappal ezelőtt egy cikkemben emlegettem is őket. Jelzik, milyen szörnyű a helyzet. A kép persze sohasem fekete fehér, de ez a kép csak nagyon kicsit színes és nagyon nagyon fekete.

Ki áll a választók elé?

Ki áll a választók elé a nemzetközi segélyezés fontosságának programjával? Nem is olyan kevesen. Nyugat-Európában és Észak-Amerikában legalábbis. Dehát mégiscsak ezek a leggazdagabb országok a világon. Akik persze a leginkább érdekeltek is ebben, hiszen a szegényebb országokból érkező bevándorló-tömegek a leginkább őket ostromolják. A Világbank, az Európai Bizottság és ezek az országok nagy és jelentős nemzetközi segélyezési programokat folytatnak. Az eredmény persze messze nem kielégítő - nyilván sosem lesz az.

Az ENSZ általad említett szegénységellenes programja (Millenium Development Goals) 0,7%-os GNI-arányos éves nemzetközi segélyezési kiadás elérését irányozza elő 2015-ig. 2011-ben a fejlett országok az összesített GNI-ük 0,31%-át költötték nemzetközi segélyezésre, kicsit kevesebbet mint 2010-ben. lásd: http://www.undp.org/content/undp/en/home/mdgoverview/mdg_goals/mdg8/

Ugyanakkor az OECD adatai szerint Dánia, Hollandia, Luxemburg, Norvégia, Svédország többet költött 0,7%-nál. Belgium, Finnország, Írország és az Egyesült Királyság 0,5% fölött költött; Németország 0,39%-ot, Franciaország 0,46%-ot, az USA 0,2%-ot.

A kép nem fekete-fehér. A közöny nem áttörhetetlen.

Vannak fontos megállapítások,

Vannak fontos megállapítások, melyeket ki kell élezni ahhoz, hogy hassanak, de viszont kiélezés közben az igazságtartalmuk eltompul. Nagy dilemma ez. Zolnay kolléga azt állítja nagy provokáló erővel, hogy "a" választók "egyértelműen" arra adtak felhatalmazást, hogy hagyják az út szélén fölfordulni a nyomorultakat. Ádám kolléga nem gondolja, hogy van ilyen felhatalmazás, nem tudjuk igazából, mit gondolnak erről a választók.
Szerintem nem stimmel az "a", nem stimmel az "egyértelműen", de nagyon sokan vannak, akik nem egészen egyértelműen bár, de ilyesmit értékelnének. Segély helyett kényszermunka, jogok helyett csendőri és önkormányzati teljhatalom, az ártatlanság vélelme helyett a bűnösség vélelme, integráció helyett szegregáció: őrült nagy a nyomás ebbe az irányba.
Ha nem maradnak a margón azok a politikai erők, melyek a jelenkori európai civilizációs normákat fölrúgják, ha ezt a lehetőséget középen lenni látszó, dominánsnak lenni látszó erők is fölrúgják, akkor felkínálják a lehetőséget a magukat normálisnak, átlagosnak tekintő polgároknak a civilizációs regresszióra, és ezzel sokan élni fognak, bár korántsem mindenki. Az egyértelműség pedig azért nem áll, mert a rossz késztetés és a lelkiismeret küzdelméből kibontakozik homályosan egy olyan illúzió, hogy hátha így még jobb is lesz nekik, hátha jobb eséllyel emeli ki őket és porontyaikat a nyomorból ez a rendre és munkára kényszerítő ridegség.
Továbbá azt se felejtsük el, hogy itt meglehetősen friss és korlátozott érvényű szociális normák vannak fölrúgódóban.
Magyarországon a Horthy-korszakban is, a Rákosi-korszakban is vidáman hagyták az embereket tömegesen éhezni, mint ahogy Steinbeck hősei is nagyon jókat éheznek a totális társadalmi közöny és a rendőri erőszak árnyékában a harmincas évek Amerikájában.
Ami azóta elfogadhatatlaná vált, csak a társadalmunkon belül vált azzá. Az éhezést, az éhhalált tűrő közöny globálisan abszolúte érvényben van. Akik éheznek, a legszélsőségesebb nyomorban, napi egy-két dollárból élnek, majdnem kiadják az emberiség összlétszámából a Bogár egyharmadát. A velük szembeni világméretű közöny áttörhetetlen. L. az ENSZ szegénységellenes programjának nyomorúságos sorsát. És ki áll a választók elé, melyik országban azzal, hogy a magyar mélyszegényeknél sokkal mélyebb szegényekért sokkal többet kell tennünk és áldoznunk? Na ki?!

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon