Skip to main content

Mit tudna még ehhez hozzátenni a Jobbik?

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

Vajon mit tudna még hozzátenni a Jobbik a Fidesz politikájához és politikai retorikájához? Nyilván sokat, hiszen minden rossznak van még rosszabb alternatívája, minden aktuálisan ismert és elképzelhető szörnyűséggel szembeállítható a még ismeretlen és elképzelhetetlen szörnyűség. A „soha többé nem történhet meg!” fogadkozás azt a szorongató tényt igyekszik leplezni, hogy térben és időben valójában semmiféle garancia nincs arra, hogy tényleg „soha többé”.

Belpolitikai következményektől eltekintve, ha a Jobbik a Fidesz váltópártja, vagy akárcsak egy leendő koalíciós kormány tagja lesz – mindkettőre van esély – akkor Magyarország nem csak félig-meddig zárja ki magát a demokratikus országok közösségéből, mint most, hanem teljes egészében. De a mostani „nemzeti konzultáció” kapcsán mégis föl kell vetni a kérdést: mi a fenét tudna ehhez még hozzátenni a Jobbik?

Mi magyarok… úgy határoztunk, hogy minden fontos kérdést megbeszélünk egymással, mielőtt döntéseket hozunk” – unalmas fordulat ez már, pedig nem csak a mérések érvényességének és megbízhatóságának alapvető módszertani szabályaiból űz csúfot, de a képviseleti és deliberatív demokrácia; a politikai felhatalmazás és elszámoltathatóság, nem utolsósorban pedig – tekintettel a közel egymilliárdos költségre – a közpénzügyi elszámoltathatóság alapelveiből is. A „nemzeti konzultáció” rutinszerű gyakorlata azt jelenti, hogy a posztjogállami rezsim alappal érezheti időtlennek és tartalmilag korlátlannak felhatalmazását, hiszen a „konzultációs” kérdőívet levélszekrényeiből kivevő választók unalmas vállrándítása a garancia arra, hogy a vállukat rándítók – ma már tudjuk: a többség – soha nem szerveződtek republikánus politikai közösséggé, és ettől a közeljövőben sem kell tartani. És miután csalódtak az aktuálisan regnáló kormányban, úgy hajították ki a jogállamiság alapelveit és az alapvető szabadságjogokat, hogy belátható időn belül aligha szerezhetik vissza.

A mostani „nemzeti konzultáció” alapkérdései jelentősen eltérnek a korábbiaktól, mert teljesen egészében fiktív, nem létező problémát konstruálnak. A „kérdőív” két kimondott és egy sugallt alaphazugságra épül: eszerint a januári párizsi gyilkos terroristák bevándorlók voltak és Magyarországon hússzorosára növekedett a bevándorlók száma. A címzettek ebből könnyedén levonhatják azt következtetést, hogy az ország egyike az EU bevándorlási frontországainak, a jövevények áradata pedig közvetlenül veszélyezteti a „magyar emberek” érdekeit és biztonságát.

A Charlie Hebdo szerkesztőinek gyilkosai természetesen nem bevándorlók voltak. A Magyarországon menedéket kérők száma valóban dinamikusan emelkedett az elmúlt három évben, ám az elbírált menedékkérelmek száma csak töredéke a benyújtott kérelmeknek, ugyanis a kérelmezők zöme továbbutazik. Az elmúlt évben 43 777 ezer menedékkérelmet nyújtottak be a magyar hatóságokhoz, míg 2013-ban a kérelmek száma még csak 18 900 volt. Ám a hatóságoknak kevesebb, mint 5 ezret kérelem elbírálására volt módjuk, mert mire véget ért volna az eljárás, a többiek már régen Nyugat Európában voltak, jóllehet a kérelmek elbírálása Magyarországon meglehetősen gyors és sommás. A költségek pedig csak mérsékelten emelkednek: míg 2013-ban 1,7 milliárd forintot vitt el a menekültügy finanszírozása Magyarországon, addig 2014-ben 2,5 milliárd forintot – a növekmény összege csekélyebb, mint amennyibe a „nemzeti konzultáció” kerül. Természetesen bruttó összegről van szó, mert a költségek tetemes részét az EU visszatéríti. (Ld. erről Zádori Zsolt alapos cikkeit: http://www.es.hu/zadori_zsolt;magyarorszagnak_nincs_szuksege;2015-02-26.html, illetve http://www.es.hu/zadori_zsolt;orban_migracios_fejtagitoja;2014-09-11.html)

A szöveg két állandó jelzős szerkezetet használ: „megélhetési bevándorlókról” illetve „törvénytelen határátlépőkről” beszél. Kezdetben tényleg elsősorban koszovóiak érkeztek és igyekeztek Magyarországon keresztül nyugatra, ám a jövevények között egyre többen vannak, aki háborús, polgárháborús válságövezetekből menekülnek és próbálnak menedéket találni Európában. A jelzős szerkezetekre épül a közvetlen uszító tartalom: a jövevények „veszélyeztetik a magyar emberek megélhetését” illetve inkább a „magyar családokat és születendő gyermekeiket” kellene támogatni. Három programelemet tartalmaz a „konzultatív kérdőív”: az érintetteket „vissza kell fordítani saját hazájukba” – ez sokak esetében azt jelenti, hogy a halálba kell őket küldeni –, illetve őrizetbe kell őket venni”, (nyilván az eljárás idejére). Végül a szöveg szó szerint átveszi a Jobbik egyik legfontosabb, eredetileg a jogerős szabadságvesztésre ítéltekre vonatkozó üzenetét: a menekültek „saját maguk biztosítsák ellátási költségeiket”. Aligha lehet ezt másképpen értelmezni, mint hogy az átmenetileg őrizetbe vett menedékkérők kötelező munkával teremtsék elő a szükséges költségeket.

Mit tudna ehhez hozzátenni a Jobbik? Nem sokat. A szélsőjobboldali párt közleményben üdvözölte a kormány menekültekkel kapcsolat álláspontját, legfeljebb csak néhány ponton fogalmaz még keményebben.

A kormányfő a rezsicsökkentési kampány óta nem aratott kommunikációs győzelmet. A januári párizsi merénylet alkalmával már megérezte a taktikai lehetőséget a menekültügyben, majd az áprilisi Földközi tengeri tragédia kapcsán még inkább: ha a Magyarországon gyakorlatilag nem létező menekültproblémát belpolitikai uszításra használja fel, akkor a nyugati partnerei – bármennyire iszonyodnak is Orbántól és eszközeitől – aligha tudnak erre mit mondani. Legfeljebb csak azzal replikázhatnának, hogy Magyarországon valójában nincs menekültprobléma, de hát Merkel aligha érvelhet úgy, hogy Budapest engedje csak át nyugodtan a Münchenbe igyekvő koszovóiakat, és afrikaiakat. A választásokra készülő, és a külföldiek ellen – többek között az Egyesült Királyságban munkát vállaló kelet-európai EU tagállamok polgárai, így a magyarok ellen is! – kampányoló David Cameron sem ezekben a hetekben fogja kioktatni a magyar miniszterelnököt a multikulturális társadalom szépségeiről. Ráadásul Orbán most „atlantista” platformról indíthat belpolitikai uszító kampányt. Vajon mekkora erkölcsi alapja van például a szocialistáknak vagy a PM politikusainak arra, – az LMP-ről már nem is beszélve – hogy humánus európai értékekre hivatkozva bírálják a kormány gyűlöletkampányát, miközben az elemi NATO szolidaritást felrúgva gyáván és elvtelenül, belpolitikai haszonszerzésből ellenezték a magyar katonák kiküldését az Iszlám Állam elleni háborúba?

A Jobbik sem szavazta meg a magyar katonai részvételt – itt lenne tehát a válasz a címben feltett kérdésre: a kormányfő többször idézett mondatai szerint nem a szavai, hanem a tettei alapján érdemes véleményt alkotni politikájáról. Lehet, hogy szavazatmaximalizálási megfontolásokból időnként kikiabál a csőcseléknek, de közben tartja a jó irányt. Orbán szerint ő a fősodor, hozzá képest mindenki szélsőség; az arculatváltó, aranyos kölyökkutyákat simogató jobbikos pártvezér is.

Csakhogy a kormány közpolitikai tettei felülmúlták Orbán legrémesebb kötcsei vízióit is. Adó és elosztási politikája annyira igazságtalan, hogy a jövedelmi különbségek a rendszerváltás óta nem látott szintre emelkedtek, és az ország kezdi elveszíteni fontos pozícióelőnyét, azt, hogy a rendkívül alacsony foglalkoztatás ellenére a relatív szegénység közepes szintű volt az EU-ban. A második Fidesz kormány első két évében a relatív szegénységi ráta 14 százalékról 17 százalékra növekedett, a 0-17 éve korosztály relatív szegénységi rátája pedig 21 százalékról 27 százalékra – mindez példátlan a rendszerváltás óta. Ugyancsak soha nem látott mértéket ért el a súlyosan depriváltak aránya. Négyévnyi csökkenést követően a jövedelmi különbségek 2007-től kezdtek ismét lassan növekedni, 2009-től pedig meredeken növekednek. Az előző ciklusban a legfelső jövedelmi tized reáljövedelme több mint négy százalékkal emelkedett – az összes többi jövedelmi csoporté pedig csökkent, legnagyobb mértékben – csaknem 15 százalékkal – a legszegényebbeké. (Ld. erről bővebben Krémer Balázs írását: http://beszelo.c3.hu/onlinecikk/mennyire-lett-kifosztva-a-tarsadalom!)

A közoktatást a hatvanas évekbe vitték vissza: államosították az iskolákat, megszűntették a normatív finanszírozást, leszállították a tankötelezettség felső korhatárát. Ezek az intézkedések kikapcsolták a középiskolai expanzió motorját: a szocialista korszakhoz hasonlóan ismét közvetlenül a kormány szabhatja meg a középfokú továbbtanulási keretszámokat. Deklarált kormányzati politika lett a szegregáció támogatása, valamint a legszegényebbek kiszorítása a középiskolákból, teljes egészében felszámolták a tanszabadságot, a pedagógusokat akaratuk ellenére egységes korporatív szervezetbe kényszerítették. Ismét bevezették az 1985-ben! megszűntetett tanfelügyeletet. A rendszerváltás követően a középiskolai továbbtanulás 48 százalékról 71 százalékra növekedett – ez most csökkenésnek indul. A roma diákok körében a középiskolai továbbtanulás 10 százalékról 27 százalékra növekedett – ez az arány jelentősen csökkenni fog. Az általános iskolát végzett romák körében a sehol tovább nem tanulók aránya 49 százalékról 5,5 százalékra csökkent, döntően a tankötelezettség felső korhatárának 18 évre emelése, és a normatív finanszírozás miatt – bizonyos, hogy ez a mutató ismét drasztikusan emelkedni fog. Az egyes korosztályokon belül azok arányát, akik legfeljebb csak alapképzettséggel hagyják el a közoktatást, az 1985-ben mért 23 százalékról minden erőfeszítés ellenére is csak 15-20 százalék közötti sávba sikerült leszorítani – a fejlett világban ez az arány legfeljebb 5 százalékos – ez az arány sok évtized után ismét emelkedni fog.

Drasztikusan szűkítették a felsőoktatásba bekerülők számát, és arányát, valamint a felsőoktatás finanszírozására fordított összeget, szöges ellentétben az ország vállalásaival. Kancellári rendszerrel – a tervek szerint a jövőben még „konzisztóriummal” is – fojtogatják az egyetemi autonómiát. A jóléti jövedelmek elosztása a korábbinál is igazságtalanabb lett. A kormány egészségügy innovációjának lényege a hálapénznek becézett korrupciós rendszer legalizálása. Munkapiaci esélyteremtés – mindenekelőtt inkluzív közoktatás és diszkriminációellenes munkaügyi politika helyett – soha nem látott mértékű és költségű értelmetlen, megalázó közmunkaprogramokat indított. A büntethetőség korhatárát 12 éves korra szállították le.

A kormány külpolitikája olyan, mintha az ország – kasszírozva persze a forrásokat – mindenáron szabadulni akarna az Európai Unió rabigájából. „Mi magyarok” – fogalmazott királyi többesben a kormányfő (ellenkező esetben ugyanis okvetlenül hozzátette volna, hogy „mi magyarok kivéve Zolnay Jánost”) – tehát a miniszterelnök származása okán idegennek érzi magát Brüsszelben ám a kazah elnököt arról biztosította, hogy „ha idejövünk – megint a pluralis majestatis – Kazahsztánba, akkor otthon érezzük magunkat”. Az aggódó szaúdi trónörököst megnyugtatta, hogy semmiképpen sem akarja őt kioktatni emberi jogokból. Putyinnak a paksi megaüzlettel kedveskedik, azeri kollégájának az örmény bajtársát lemészároló azeri gyilkossal, (a formálisan még szövetséges) nyugati kollégáinak pedig azzal, hogy rezsimjét – gyökeresen kifordítva a fogalmat eredeti pejoratív értelméből – „illiberálisnak” nevezi.

Mit tudna ehhez még hozzátenni a Jobbik? Mit nem hajtott még végre a Fidesz kormány mindabból, amiről egy szélsőjobboldali, rasszista párt álmodhat? A csendőrség létrehozása, a cigányok internálása, a zsidók listázása jelenleg nem nagyon fér össze az ölében helyes kiskutyákat simogató, és a politikai fősodort jó eséllyel éppen elfoglalni készülő jobbikos pártelnök imázs-kampányával. Persze van fantáziánk, de hát a posztjogállami Orbán rezsim nem „illiberális”, hanem antilberális. És nemcsak a rezsim antiliberális, de magát „demokratikusnak” nevező parlamenti és parlamenten kívüli ellenzékének derékhada is az. Ritkán tapasztalható egyetértés alakult ki abban, hogy minden rossz oka a piacgazdaság, a globalizáció, valamint a szabadelvű politikai krédó és praxis.

De a rezsim nem csak antiliberális, hanem brutálisan kirekesztő is. A liberális elvek elparentálására a legkevésbé hajló Demokratikus Koalíció miskolci polgármester-jelöltje Pásztor Albert egykori rendőrkapitány volt, aki úgy fogalmazott, hogy „nem hisz a cigányok integrációjában”, és többször is rámutatott a regnáló polgármester, Kriza Ákos „idegen” értsd erdélyi származására. A DK elnöke, Gyurcsány Ferenc ma is úgy érzi, hogy helyes lenne a negyedik gyerektől kezdve adókedvezménnyel helyettesíteni a családi pótlékot – tehát a legszegényebb családok legszegényebb gyerekeitől elvonni létfenntartásuk gyakran egyetlen forrását. (Ld. erről bővebben: Zolnay János: Hidegvérrel) Korábban azt nyilatkozta, hogy abban látná a miskolci Avason kialakult konfliktus megoldását, ha a Fészekrakó program visszaélései következtében a lakótelepre került, és ott randalírozással szomszédaik éjszakai nyugalmát zavaró roma családokat a város szegénytelepeire költöztetnék – ott nyilván nyugodtan randalírozhatnak éjszakánként. A cigányok integrációjában Kriza sem hisz, ezért – ha már a DK Pásztor Albert indításával ráígért a város hosszú évekre és ciklusokra visszanyúló kirekesztő politikájára – emelte a tétet: elkezdte a város egyik szegény negyedében fekvő úgynevezett számozott utcák lakásainak lebontását, földönfutóvá téve, és kiszorítva a városból az ottani roma családokat, jóllehet ezzel azt kockáztatja, hogy Miskolc kizárja magát minden-város rehabilitációs célú EU pályázatból. (Ezek feltételei ugyanis kategorikus tiltják bármilyen lakossági csoport akár közvetett kiszorítását az adott település közigazgatási határain túlra, tehát a társadalmi problémák exportját.) És akkor hol van még a jobbikos polgármester-jelölt? Mit tudna ő hozzátenni ehhez, ha ő lenne a város első embere?

A nevében is antiszemita tartalmat hordozó „goj motorosokat” Brüsszelben az európai adófizetők számlájára vendégül látó – és pártjának a nem létező „liberális kispártok” lerázását javasló – Szanyi Tibor szocialista Európai Parlamenti képviselőtől a nácikkal kezdettől fogva beszélő viszonyt és tartalmi vitákat javasló Schiffer Andrásig egyre többen vélik úgy, hogy a Jobbik voltaképpen érvényes kérdéseket fogalmaz meg, legfeljebb a válaszai nem mindig szerencsések. Le kell tehát venni róla a szélsőjobboldaliság bélyegét; domesztikálni kell és be kell fogadni a normális politikai szereplők társaságába. Adott az antiliberális közös platform – a szocialisták esetében a balos tekintélyelvűség, az LMP esetében pedig még a „rendszerkritikus” establishment-ellenesség is. (Seres László figyelemreméltó cikket írt erről: http://hvg.hu/velemeny/20150424_Seres_Normalis_nyitott_emberek) A DK egyértelműen elutasító álláspontot képvisel a szélsőjobboldallal szemben, de esetében a szélkifogó, vagy komolyan gondolt kirekesztő társadalompolitika iránti fogékonyság lehet a mágnes. A Fidesz érzi, hogy sarokba szorult, és a menekültek ürügyén indított uszító „nemzeti konzultációs” kampánya révén megkísérli a kitörést. Csakhogy miért vásárolnának a választók másodkézből kirekesztő gyűlöletpolitikát, ha rendelkezésre áll az originál csomagolású márkázott eredeti is?

Nem a Jobbik hangolja át retorikáját mérsékeltebbre, és igyekszik magát kormányzóképes jósrácok csapatává fazonírozni, hanem a teljes magyar politikai spektrum igazodik a Jobbikhoz, ki ilyen, ki amolyan elvek és megfontolások alapján. Ha a választópolgárok nem ébrednek tudatára annak, hogy Magyarország a szó szoros értelmében a katasztrófa felé rohan – és ennek egyelőre kevés jele van; a proteszt-szavazatok általában az esélyesnek tekintett jelöltre esnek, és a Jobbik nagyon sok választókörzetben látszik az elsőszámú esélyesnek – akkor bevásárolhatják a Vona kormányt a három év alatt vérebekké cseperedő tündéri kölyökkutyákkal együtt. 

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon