Zolnay János 2014. október 6.

1 hozzászólás

Nyomtatóbarát változat

Gyurcsány Ferenc a Hír24-nek adott interjújában felidézi, hogy párttársai annak idején sajnos elvetették 2008-as javaslatát, miszerint a negyedik gyerektől kezdve a családi pótlékot már csak adókedvezmény formájában vehessék igénybe a családok. „Ha van munkád, akkor kapsz családi pótlékot a negyedik gyerek után, ha nincs, akkor nem. Az volt az alapgondolat, hogy drága magyar barátom, legyen gyereked, mert az isteni ajándék, legyen egy, kettő vagy három. De azért háromnál többet már mégiscsak az vállaljon, aki el is tudja tartani.”

Annak kapcsán hozza szóba a hat évvel ezelőtti történetet, hogy a Demokratikus Koalíció Debreczeni József alelnököt („Debreczeni Jóska barátunkat”) kérte fel a párt romapolitikájának kidolgozására, mivel a volt miniszterelnök szerint a „romakérdésben”(Sic!) az eddigi politikai válaszok látványosan nem hoztak eredményt. A beszélgetés középpontjában persze Pásztor Albert miskolci polgármesteri jelölése áll, valamint a politika és a „valóság” viszonya. A valóság szót – tehát azt, amit saját tudása alapján valóságnak vél – elsősorban az interjúkészítő, Mandula Viktor erőlteti, számon kérve a politikuson, hogy miért csak a Jobbik megerősödése vétette vele észre, hogy „a balliberális oldal 25 éven keresztül olyan szövegeket nyomott hatalmas arccal, amelyek homlokegyenest szembementek a valósággal”. Azt a kérdést is felteszi, hogy vajon a „baloldal valóságérzéke hol csúszott félre”, és szembesíti a politikust véleményével, miszerint egy miniszterelnöknek az őt megválasztó milliók nagyon is „valóságos problémáit” kell megoldania.

Az egykori miniszterelnök orránál fogva vezeti a társadalompolitikai kérdésekben láthatóan tudatlan interjúkészítőt, és maga hozakodik elő a negyedik gyerektől kezdve adókedvezménnyé alakítandó családi pótlék vérfagyasztó ötletével, tudván, hogy erre minden „címzett” felkapja a fejét. Háromféle üzenetet fogalmaz meg. A személyi jövedelemadó rendszerén keresztül realizált családtámogatás olyan jobboldali jóléti politika, amely kifejezetten a középrétegek és a magas jövedelműek gyermekvállalását kívánja támogatni, a szegényebb családokét viszont nem. Ennek a gyakorlatnak a bírálata másféle évtizede a baloldali jóléti politika központi eleme, mivel azt teljes joggal „perverz” újraelosztásnak tartják, tehát olyannak, ami magasabb jövedelműeknek csoportosít át jövedelmet. A Medgyessy-kormány nem mert hozzányúlni az első Orbán-kormány által folyamatosan növelt családi adókedvezményekhez – ehelyett a kiadásokat növelte –, és nem merte célzottabbá tenni a családtámogatási rendszert. Az ellátások átalakítására az első Gyurcsány kormány szánta rá magát 2006-ban, amikor az egy és kétgyermekes családok adókedvezményét és a legszegényebbeket célzó rendszeres gyermekvédelmi támogatást egyaránt beépítette az univerzális családi pótlékba. Az intézkedést sokan bírálták, pedig tény, hogy az ellátás összességében célzottabb lett: növekedett a legalsó és csökkent a legfelső jövedelmi ötöd részesedése a családi pótlékból. Mindenesetre az adórendszeren keresztül megvalósítandó jóléti politika hosszú ideje tabu a baloldalon, és a Demokratikus Koalíció elnöke ezt a tabut töri meg.

Gyurcsány javaslata azonban még ennél is tovább megy: a családi pótlék de facto elvétele a negyedik, és a további gyerekek esetben nemcsak még durvább szegényellenes politikai javaslat, hanem egyértelműen cigányellenes üzenete van – egyszerűen nincs más olvasata –, hiszen a magyar társadalom általános demográfiai problémái között aligha szerepel a születések túlságosan magas száma. Arról nem is beszélve, hogy a javaslat a már megszületett gyerekek ellátásának megszűntetése révén kívánja elvenni a szegény családok kedvét a túlzott mértékű gyermekáldástól. Ilyen javaslatot még a leginkább konzervatív szakpolitikusok se fogalmaztak meg komolyan, nemhogy egy magát baloldalinak tartó pártelnök.

A libertárius, neokonzervatív nézetekkel rokonszenvezők pedig azt a szentenciát olvashatják kedvtelve Gyurcsány interjújában, hogy mindenki csak annyi gyereket vállaljon, amennyit maga, saját munkajövedelméből, vagy megtakarításaiból, az adó és járulékfizetőket nem terhelve, el tud tartani. A követelés persze álságos és szemforgató, hiszen ha konzekvensen képviselnék elveiket, akkor a GDP 2 százalékát elvivő, és adókedvezmények nélkül is 550–570 milliárd forintba kerülő családtámogatási ellátások teljes összegének megszűntetését követelnék. Ha viszont csak azoknak a gyerekeknek a támogatását vonnák el, akiket „szülei felelőtlenül hoztak a világra, mert nem tudják eltartani őket”, akkor a legszegényebbek ellátását szűntetnék meg, és a családtámogatási transzferjövedelmeket még inkább a tehetős családoknak csoportosítanák át – szöges ellentétben a saját maguk által hangoztatott elvekkel, miszerint a jóléti jövedelmeket szigorúan csak a vertikális méltányosság elve alapján, kizárólag a leginkább rászorultaknak szabadna folyósítani.

A magyarországi libertárius publicisták érveinek egy része 2006 után közel került a szélsőjobboldaléhoz – ezt most már le kell írni. Persze ezt az állítást az érintettek súlyos, és igaztalan inszinuációnak tartanák. Pontosítsunk: ennek az irányzatnak a legfontosabb, legnagyobb formátumú képviselője, Seres László – a Beszélő régi szerzője – makulátlanul tisztességes, kiváló és virtuóz tollforgató. Nem kollektivista, nacionalista, etnocentrikus, indíttatásból, hanem a társadalmi igazságosság fogalmát abszurdumnak tartó, a szolidaritást elutasító individualista elvei alapján állt ki cikkeiben például a monoki polgármester szociális innovációi, a „segélyért munkát” program, vagy a „szociális kártya” mellett. De következtetései, javaslatai szándékaitól függetlenül egybecsengenek a legszélsőségesebb eszmékkel, és ami témánk szempontjából fontos, Gyurcsány javaslatával.

Vegyük a legdurvább példát, amelynek ismét aktualitást ad a mostani Gyurcsány-interjú. Többször is hivatkoztam már a Beszélőben szintén gyakran publikáló Papp László Tamás véleményére, miszerint a felelőtlenül élő szegényektől már az első gyereküket is el kell venni, megfenyegetve őket, hogy börtönnel kell számolniuk, ha ismét gyerekük születne; a gyerekek pedig soha többet nem láthatják szüleiket. A szerző nem rejti véka alá, hogy gyerekek tízezreire gondol. (A cikkíró válasza, illetve a vitához hozzászólt Kertesi Gábor.)

Több okból is érdemes újra idézni ezeket az iszonyatos mondatokat. A szerző nem csak publicisztikákat, de igényes, figyelemreméltó esszéket is ír, és mindenképpen komolyan kell venni írásait. Ma is osztja néhány évvel ezelőtt leírt álláspontját, és úgy érzi, hogy Gyurcsány javaslata a szívéből szól. Facebookos kommentjében ehhez legfeljebb csak azt teszi még hozzá, hogy az államnak már az első gyereket sem szabad támogatnia azoknak a családoknak az esetében, akik önálló jövedelmükből nem tudnák gyereküket eltartani.

Még egy lényegi kérdésre érdemes kitérni a libertárius álláspont híveinek lelkendezése kapcsán: föl sem merül bennük az a kérdés, hogy vajon az állam milyen mértékben avatkozhat be abba, hogy a polgárok akarnak-e egyáltalán gyereket, és ha igen, akkor hányat. A közvetlen beavatkozás – például a fogamzásgátlás korlátozása, vagy a művi terhesség-megszakítás teljes tilalma – nyilván nem merül fel. De a közvetett beavatkozás is hasonló morális dilemmát jelent. Néhány évvel ezelőtt Boross Péter felvetette, hogy a népességfogyás megállítása érdekében ismét be kellene vezetni a gyermektelenségi adót: minden felnőtt, akinek bármilyen okból – akár egészségügyi okból – nincs gyereke, fizessen különadót. Gyurcsány a libertárius publicisták helyeslése mellett azt javasolja, hogy a szegény, munkanélküli családoktól a negyedik gyerek után el kell vonni a támogatást. Mindkét javaslat jövedelemátcsoportosításról szól, de bármilyen bizarr, Boross javaslata kevésbé avatkozik be a családok életébe és közelebb áll a semleges állam liberális elvéhez, mint Gyurcsány és libertárius híveinek álláspontja. Boross azt állítja, hogy a gyereknevelés közügy, amihez a többieknek erőteljesebb mértékben hozzá kell járulniuk. Utóbbiak viszont nem azt állítják, hogy az adó és járulékfizetők nem kötelesek másokat – gyerekeket nevelő családokat, illetve a gyerekeket – eltartani, hanem azt, hogy csak a szegény, munkajövedelemmel nem rendelkező családokat nem kívánják támogatni, és csak az ő esetükben kívánják közvetett módon korlátozni gyerekeik számát, míg a tehetősek gyerekvállalásának – adókedvezmény formában történő – támogatása ellen nincs kifogásuk.

A Hír24 újságírójával ellentétben Gyurcsány pontosan tudja, hogy mit beszél. Már 2008-ban is tudta, hogy Magyarországon az egyes korcsoportok szegénységi rátája fordítottan arányos életkorukkal, tehát nagyon nagy a gyermekszegénység mértéke. Ma már azt is pontosan tudja, hogy a Magyarország kezdi elveszíteni helyzeti előnyét, és a szegénység mértéke jelentősen növekedett az elmúlt években. Az ekvivalens mediánjövedelem 60 százalékát tekintve küszöbnek, 2009 és 2012 között a relatív szegénység 14 százalékról 17 százalékra növekedett. A magyarországi szegénység 2009-ig az EU átlag alatt maradt, 2012-re már elérte az EU átlagot. A 0–17 éves korosztály körében a szegénységi ráta ugyanebben az időszakban 21 százalékról 26 százalékra emelkedett. A fő probléma persze a rendkívül alacsony foglalkoztatottság, hiszen a családok munkaintenzitása és szegénységi kockázata között Magyarországon sokkal szorosabb a kapcsolat, mint a legtöbb európai országban, de a foglalkoztatási rátát egyetlen kormánynak sem sikerült semmiféle eszközzel érdemben növelnie. Ugyanakkor a jóléti jövedelmek szegénységenyhítő hatása, így gyermekszegénységet enyhítő hatása is, kiemelkedően jó az EU országai között. Azzal is tisztában van a volt kormányfő, hogy a három és több gyermeket nevelő családok 41százaléka szegény, szemben a teljes népesség 17 százalékával, így javaslata a legszegényebb csoportot sújtaná.

Természetesen az egykori kormányfő azt is pontosan tudja, hogy abszurdum a „stratégiai gyerek” koncepciója, hiszen a családok szegénységi kockázata minden egyes gyerek megszületésével növekszik, és nincs olyan családtámogatási vagy segélyrendszer, ami ezt teljesen kompenzálni tudná. Az sem titok számára, hogy az elmúlt négy évtized kutatásainak eredményei szerint romák körében is folyamatosan csökken a születések száma, és lassan kitolódik az életkor, amikor az anyák megszülik első gyereküket. A roma népesség korfája persze ma is jelentősen eltér a többségi társadalométól; a romák körében lényegesen nagyobb a 14 éves és fiatalabb korosztályok, és jóval kisebb a 65 évesnél idősebbek aránya. Vannak olyan gettófalvak, ahol semmiféle értelmes munkalehetőség nem szorítja keretek közé az ott élők demográfiai magatartását, és a lakosság korfája a harmadik világot idézi. De a trend a roma népesség körében egyértelműen a születések számának csökkenése.

Gyurcsány rutinos és céltudatos nyilatkozó. Bár egyetlen vezető politikus sem akad a rendszerváltás óta, aki olyan könnyedén változtatta volna meg elveit és politikáját, és aki annyi éles fordulatot hajtott volna végre, mint ő, ám ebben az interjúban mégis következetesnek írja le az elmúlt években megtett útját. Elbeszélése szerint az általa egyre jobban megértett „valósághoz” közelített és közelít ma is, és válaszait ehhez igazítja. Vajon mi lehet Gyurcsány indítéka, és meddig képes uralni saját szavait és mondandójának következményeit?

Induljunk ki abból, hogy a politikus felelős szavaiért, javaslataiért, tetteiért, hiszen szakmájából adódóan arra törekszik, hogy hatalma legyen mások életét közvetlenül befolyásoló döntéseket hozni, felelőssége pedig nem korlátozódik az adott politikai ciklusra. A felelősség mellett azonban szavazatmaximalizálásra is törekszik. Nem egyszerű feladat tehát meghatározni, hogy mit tekintünk racionális politikai cselekvésnek. Elvben akár ésszerűnek tarthatjuk azt is, ha a kétség kívül racionális célt – a szavazatok maximalizálását – racionális eszközzel, tehát a mediánszavazónak leginkább tetsző ajánlatcsomag révén kívánja elérni, tekintet nélkül annak közgazdasági vagy társadalmi hatására. Amennyiben szavazatokra váltható, akkor eszerint ésszerű politika lehet a nyugdíjasoknak tizenharmadik havi nyugdíjat ígérni, hiszen az ellátottak sokan vannak, jól szervezettek és egyetlen érdekük a minél jobb nyugdíjpozíció – még akkor is, ha annak forrásait az egyre kisebb létszámú foglalkoztatott járulékfizetőknek és adófizetőknek kell valahogy kinyögni, és az időskori szegénység minimális. Ugyancsak ésszerű politika lehet a végtörlesztés, a rezsicsökkentés, a budapesti tömegközlekedési tarifacsökkentés és a bankokra kivetett különadó, és a bankok elleni uszítás is – tekintet nélkül azok forrásaira és következményeire. Önkormányzati választások esetén ésszerű lehet a szegénytelepeken élő cigányok kitelepítését, kivásárlását, és a városhatáron túlra szorítását ígérni a város tehetősebb polgárainak, ingatlantulajdonosainak, befektetőinek – tekintet nélkül arra, hogy az mind az érintettek, mind a régió szegény falvai számára katasztrofális következményekkel jár. Ha a politikai küzdelem virtuális térben zajlik, ha érzelmek, szimbólumok, szívet-lelket melengető narratívák küzdelme dönt, akkor a politikus maga is írhat olyan „nagy elbeszélést”, amellyel reményei szerint a többség azonosulhat, és maga is formálhatja választóinak elvárásait.

Tegyük fel azonban, hogy a politika elsősorban mégsem virtuális térben folyó szimbolikus küzdelem. Ebben az esetben a politikusnak a közjó fogalmát kell értelmeznie és a közjót kell szolgálnia. Ám ez a követelmény önmagában nem oldja meg a feladványt, hiszen minden politikus úgy hiheti, hogy a közjót szolgálja, és annak mibenlétéről egyetértésre jutott saját választóközönségével: értik egymást választóival, tudják, hogy mit akarnak, és hogy miként lehet azt megvalósítani. A közjó fogalmának ez a diszkurzív értelmezése persze részben ellenhetetleníti a fogalmat, vagy úgy fogja fel a politikai küzdelmet, mint értelmezési harcot. Ugyanakkor a politika integráns része a visszacsatolás: az ígéretek megméretődnek, a döntések hatásai nyilvánvalóak, a politikus felhatalmazása meghatározott időre szól és el kell számolnia tetteivel. Persze mondhatjuk azt is, hogy a megmérettetés, a visszacsatolás is normatív természetű, hiszen eltérő politikai nézetrendszerek eltérő mérce szerint értékelik az adott kormány teljesítményét. Csakhogy a globalizáció egyik, és korántsem az egyetlen hozadéka éppen az adaptációs kényszer, amelynek normáit nem képes egyetlen helyi politikai erő sem befolyásolni.

A jogállami korszak utolsó éveiben nemcsak az addig középre gravitáló politikai erőtér borult fel, de a korábbi társadalompolitika konszenzus is: a foglalkoztatási krízist inaktív státuszok százezreinek megteremtése és megtartása révén enyhíteni akaró jóléti politikát éppen úgy elvetette a többség, mint közoktatási és felsőoktatási expanziót, amely sokáig elfedte a szisztéma rendkívüli szelektivitását és pótlólagos esélyeket teremtett a folyamat veszteseinek is. Mindez persze nem újdonság. De hogyan lehetséges, hogy a választók ismét teljhatalmat adtak a kormánypártnak miközben az Orbán-kormány politikája katasztrofális, az ország regionális leszakadása folytatódott, a beruházási ráta rendkívül alacsony, és a jogállam leépítése miatt Magyarország pedig botránykő az Európai Unióban. Miért szavaztak a választók a folytatásra, miután az adóváltozásokkal lényegesen többen jártak rosszul, mint ahányan jól; a felső jövedelmi tized kivételével valamennyi jövedelmi csoport pozíciója romlott, a szegénység lényegesen magasabb, mint a rendszerváltás óta bármikor, a jövedelmi különbségek növekedtek, a foglalkoztatás pedig, ha leszámítjuk a közpénzből finanszírozott közfoglalkoztatást, nem javult. A közoktatás és a felsőoktatás átalakítása az alsó középrétegeket is súlyosan érinti. A magyarországi közvélemény 1968 óta érzékeny volt a politika kimeneti mutatóira; nem volt mindegy számára az ország nyugati megítélése, nem honorálta a gazdaságpolitikai sikertelenséget, jóllehet csak a rendszerváltást követően volt lehetősége el is csapni a rosszul teljesítő kormányokat. Hogy lehet, hogy a magyarországi választók teljesen érzéketlenné váltak a politika kimeneti mutatóira, de még saját elemi érdekeikre is?

A válasz feltételes: a magyarországi politikából csaknem teljesen eltűnt a kimeneti mutatók iránti érzékenység, és az érdekelvű visszacsatolás. Nemcsak a nyugati orientáció halványult el, de a hazai társadalompolitikát eddig úgy, ahogy jellemző ráció is. Kizárólagossá vált a közjó diszkurzív felfogása: a választók 45 százaléka érti, osztja és jóváhagyja a kormánypárt értelmezését, további 20 százaléka pedig a szélsőjobboldalét. Ebben a politikai térben nincs helye sem az elemi politikai racionalitásnak, sem az érdekelvű argumentumoknak. Mind a jogállamiság hiányára, mind az ország tragikus nemzetközi elszigetelődésére vonatkozó érvek süket fülekre találnak. A magukat „demokratikus ellenzéknek” nevező pártok légüres térbe kerültek; kizárólag egymással képesek kommunikálni, illetve csak egymástól képesek elmarni szavazókat és semmiféle értéklehető üzenetet nem voltak képesek tavasszal megfogalmazni a tágabb választóközönségnek.

Gyurcsány arra tesz kísérletet, hogy kitörjön ebből a helyzetből. Annak a drasztikus társadalompolitikai kirekesztő fordulatnak, ami a 2006 ősze utáni években kezdődött, és ami nagyban hozzájárult a jogállam bukásához, legfontosabb eleme az észérvekkel áttörhetetlen etnicizáló diskurzus. A lényegi kérdés az, hogy az etnicitást „közbeeső vagy magyarázó változónak” tekintjük-e; kevésbé tudálékosan léteznek-e olyan össztársadalmi problémák, amelyeknek okai a romák kultúrájában keresendő. Ha minimális szinten működne még a politikai visszacsatolás, akkor hamar kiderülne, hogy etnikai kategóriákkal nem lehet leírni a magyar társadalom lényegi problémáit, még kevésbe lehet azokra adekvát válaszokat adni, sőt: az etnicizáló politika hatásai súlyosan sértik a többség érdekeit is. Etnikai terminusokat használva aligha lehet megközelíteni az alacsony foglalkoztatottságot, vagy a szegénységet. A munkapiacról kizuhantak többsége nem cigány, az aktív korú szakképzetlenek száma – az ő foglalkoztatásuk nagyságrendileg rosszabb, mint a többieké – többszöröse a magyarországi romák összlétszámának, a szegényeknek a negyede, a mélyszegényeknek a fele lehet roma. Az általános iskolába járó roma tanulók teljesítménye megegyezik a hasonló társadalmi hátterű nem roma diákokéval. Sem az alacsony foglalkoztatás, sem a képzetlenek alacsony foglalkoztatása, sem a szegénység, sem a közoktatás szelektivitása nem cigányprobléma, még ha a romákat hatványozottan sújtja is.

Az etnicizáló diskurzus részben téves percepció – a közvélekedés lényegesen nagyobbnak látja a romák létszámát és reprezentációját a különféle intézményekben és különféle ellátások kedvezményezettjei között a valóságosnál, és elvéti a valós társadalmi törésvonalakat –, részben pedig téves politikai következtetés. Utóbbi lényege a probléma-távolítás: a többség úgy véli, hogy ha sikerül kiszorítani a cigányokat az intézményekből és a társadalmi terekből, akkor meg lehet szabadulni az össztársadalmi problémák tekintélyes részétől is. Ennek a vélekedésnek a legplasztikusabb példája a közoktatásban zajló dráma, amelynek előre látható következményei súlyosan érintik az alsó középrétegeket is.

De a kistelepülési gettósodásnak sem csak a nagyüzemi mezőgazdaság összeomlása, illetve az ágazat eltartó-képességének összezsugorodása az egyedüli oka. Motorja ennek a folyamatnak az is, hogy megfordult a migrációs trend: a városok migrációs egyenlege negatív lett – részben a szuburbanizáció, részben a szegények kiszorítása miatt –, míg a falvaké pozitív. És végül a bűnözés és a devianciák. A többgenerációs munkaerő-piaci kirekesztés, a gettósodás megsokszorozza a devianciákat, a bűnelkövetéseket, és létrehozza az uzsora rezsimeket, de a romák által elkövetett bűncselekmények aránya megegyezik a hasonló körülmények között élő nem romákéval. A közoktatás inkluzív elemeinek szétverése, a középiskolai expanzió „motorjának” kikapcsolása, a tankötelezettség felső határának csökkentése után sokszorta több fiatal fog autókat feltörni és droggal üzletelni az utcákon – ez garantálható!

Gyurcsány számára a távlati cél az, hogy kitörve a „demokratikus pártok” karanténjából felépítse a maga saját, felismerhető, és többféle célcsoportja által visszaigazolt „elbeszélését.” Szót akar érteni választóival, ezért elsősorban etnikai terminusokban írja le azt a világot, amit Debreczeni József már évekkel ezelőtt „a valóságként” mutatott be és világosan értésére adja leendő választónak, hogy nem tervez sem integráló, esélykiegyenlítő, szegregációellenes, expanzív közoktatást, sem szegénységet csökkentő jóléti politikát, sem az esélyteleneket hatékonyan, támogató munkaügyi politikát.

Ezzel harmonizál a közvetlen és éles tét: Miskolc, illetve a miskolci polgármester választás. A Demokratikus Koalíció éppen itt akar áttörést. Néhány évvel ezelőtt Gyurcsány a miskolci Avas lakótelepen néhány napra beköltözött egy család lakásába. Fél év múlva sajtótájékoztatón javasolta, hogy a Fészekrakó program keretében lakást vásárló, ám a közüzemi díjakat nem fizető, és a lakók nyugalmát randalírozással zavaró családokat költöztessék bérlakásokba a város szegénytelepein. Idén pedig a DK elindította Pásztor Albert korábbi rendőrfőkapitányt a polgármesteri székért. Pásztor azóta elnézést kért öt évvel ezelőtt botrányt kavart kijelentéseiért, ám kijelentette, hogy „nem hisz a cigányok integrációjában.” Kampányának egyik szlogenje – „Miskolc a miskolciaké” – eredetileg Kriza Ákos polgármester „idegen” erdélyi származására utalt, de tetszés szerint használható és értelmezhető.

Gyurcsány Ferenc tehetséges politikai taktikus, akinek állhatatossága „elviselhetetlenül könnyű,” bármikor megváltoztatható politikai tartalommal párosul. Tudja, hogy a politikai harc élet-halál küzdelem, és ha annak szabályait mások írják, akkor alkalmazkodik azokhoz. Ha kell, másfél évig katasztrófába kormányozza az országot, nem törődve azzal sem, hogy ezzel tönkreteszi saját későbbi kormányzásának alapjait is, csakhogy nyerhessen. Ha kell, adót csökkent, látványos fejlesztéseket ígér, a kamerába nézve tagadja, hogy co-payment bevezetésével is járó egészségügyi reformot tervez, miközben tudja, hogy néhány hónap múlva, ha nyer, kénytelen lesz adót emelni, és reáljövedelem-csökkenéssel járó kiigazító csomagot elfogadtatni, és az egészségügyi reformot annak legkevésbé fontos és leginkább népszerűtlen elemével, a co-payment bevezetésével kezdi. És ha kell, akkor hidegvérrel küld olyan gonosz, embertelen üzeneteket, amelyekről ő is tudja, hogy irracionálisak, értelmetlenek.

Senki ne gondolja, hogy csak a levegőbe beszél!

(A kép forrása: http://ingatlanmagazin.com/wp-content/uploads/2009/09/ORIG_106921.jpg)

• PoliBlog,

• Zolnay János blogja
• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges