2013. január 28.
3 hozzászólás
Nyomtatóbarát változat
Az LMP idejekorán, mielőtt a neki rendelt pályát befutotta volna, meghívta a halált, és a sebzett kamaszok könnyedségével dobta el magától az életet: lehet, hogy a frakció még egy ideig egyben marad, de a párt képtelen volt megoldani első igazi nagy feladványát és kettészakadt, nagy lépést téve a közös megsemmisülés felé. Vesztét saját szappanbuborék identitása, zöld önazonossága, és „rendszerkritikus” pozíciója okozta, ami megakadályozta, hogy vállalja politikájának valódi és súlyos tartalmát, a baloldaliságot, alternatívát kínálva a menthetetlenül korrupt, züllött és morálisan szétrohadt szocialistákkal szemben.
Eleve hamis volt az ökopolitikai cégér, függetlenül attól, hogy lehetséges-e az öko-elveket racionális politikai programmá lefordítani a mai Magyarországon, vagy nem. Alapító nyilatkozatuk szerint a balközép, a konzervatív és a liberális svédasztalokról egyaránt csemegézve állítják össze saját politikai hidegtál-ajánlatukat, amit csak úgy lehetett értelmezni, hogy mind a liberális-konzervatív, mind a baloldali-jobboldali tengelyt avultnak, érvénytelennek tartják. Ez a légiesen könnyed antipolitikai pozíció akkor vált vészterhessé, amikor a köztársaság és a jogállam felszámolását követően Schiffer András az „elmúlt húsz év” rendszerpártjaival szemben „rendszerkritikus” pártként identifikálva az általa alapított közösséget, kategorikusan elutasította, hogy különbséget tegyen az elbukott jogállam és a megszülető fél autoriter rendszer között, és mindkettő híveire ráütötte a „szekértábor” bélyeget. Maradt az elitváltás követelése, ami akkor is nagyon rosszul hangzó kifejezés önmagukat demokratikusnak tartó politikusok szájából, ha az uralkodó elit esetleg tényleg megérett arra, hogy vasvillával kergessék el.
Ugyanakkor nem igaz, hogy az LMP-t csupán jókedvű bringaemelő felvonulók, romkocsmákban bulizók és fiatal oktatáskutató szociológusok életérzés-pártjaként juttatta volna a parlamentbe a politikai vákuum szeszélye. Megalakulását követően a párt kőkemény politikai térben találta magát, és üzeneteit éppenséggel markánsan a klasszikus politikai tengelyek mentén fogalmazta meg.
De tegyük fel a történet megértése szempontjából legfontosabb kérdést: értelmezhető-e valójában a baloldali-jobboldali megosztás. Az első Fidesz-kormány időszakában összeomlott az a reformdiskurzus, ami arra az alapjában véve hamis – vagy csak a szocialista szisztéma felbomlása és a tömeges privatizáció időszakában, ideig-óráig tartható – feltevésre épült, hogy a korábbi elosztási viszonyok osztályszerű társadalmi ellentéteket generáltak és az újraelosztás, illetve a kiadások általános visszaszorítása nemcsak racionálisabb, de egyben igazságosabb elosztást is eredményez. Azóta a döntő szakpolitikai ügyek – az adórendszer, az újraelosztás, a közoktatás, a jóléti politika, a lakáspolitika – mind-mind a baloldali-jobboldali skálán értelmezhető kérdések. A jóléti újraelosztás kiadási tételei, az adókedvezmények, a transzferjövedelmek rétegeloszlása 1998-2010 között szabályszerű ingamozgást mutatnak: az első Fidesz-kormány sok százmilliárd forintot csoportosított át a magasabb jövedelmű rétegeknek, majd a baloldali kormányok tétován, óvatosan, de az ellenkező irányba lendítették az ingát. A Fidesz-kormány horribilis összegű lakáshitel-támogatásokat biztosított a középrétegeknek; a Medgyessy kormánynak pedig nem volt mersze idejében elzárni ezt a csapot és elindítani egy bérlakás programot. Az SZDSZ-es oktatási miniszter 2002 utáni esélykiegyenlítő, szegregációellenes oktatáspolitikája is baloldali korrekciós kísérlet volt, nem utolsósorban saját, korábbi minisztersége oktatáspolitikájának önkritikája és baloldali korrekciója. Szembenézett ugyanis azzal, hogy a fejlett világ egyik legegyenlőtlenebb közoktatási rendszere jött létre Magyarországon. Magyar Bálint második miniszteri ciklusa idején gondosan kerülte a felsőoktatási tandíj kérdését, mert tudatában volt annak, hogy az megakasztaná az expanziót és kiszorítaná a szegényeket az egyetemekről. Az egykulcsos adót sem forszírozták a liberális gazdasági miniszterek olyan nagyon, mert nehezen lehetett volna igazságossági érveket felsorakoztatni amellett, hogy mintegy 500 milliárd forintot csoportosítanának át a legjobban keresőknek, és egy esetleges értékalapú ingatlanadó néhány tízmilliárd forintos bevétele semmiképpen sem egyenlíthetné ezt ki.
Amikor az LMP 2009 kora tavaszán színre lépett, a magyarországi politikai közéletet totális vákuumhelyzet jellemezte. A második Gyurcsány-kormány már megbukott, a baloldal politikailag és – mérhetetlen korruptsága miatt – morálisan is összeroskadt, a liberálisok éppen végelszámolást tartottak és ijesztő méretekben erősödött a szélsőjobboldal. Az új párt ebben a helyzetben ütött meg friss és hiteles baloldali hangot amikor, egyedüliként a mezőnyben, határozottan szembeszállt a Gyurcsány Ferenc és népjóléti minisztere, Szűcs Erika által meglovagolt populista, szegényellenes demagógiával, elutasítva a tartós munkanélküliek munkapiaci re-integrációját jottányit sem segítő gigantikus közmunkaprogramokat. Ugyancsak elutasította az egykori Hírszerző neolib-neokon publicistái által ajnározott, az MDF által felkarolt „monoki modellt”, „szociális kártyát” és a többi iszonyú önkormányzati innovációt. A Dávid Ibolya- és Bokros Lajos-vezette MDF, az akkor már romokban heverő SZDSZ, és nem utolsósorban a győzelemre készülő Fidesz által favorizált, mérhetetlenül igazságtalan egykulcsos adórendszer koncepciójával szembeszállva kiállt a progresszív jövedelem-adózás mellett. Bokros Lajos nemes egyszerűséggel két ízben is kommunistának minősítette az első parlamenti megmérettetésére készülő LMP-t, majd nem volt hajlandó vitázni Scheiring Gáborral, aki egyedüliként érkezett meg az MDF által kezdeményezett politikai fórumra. Miután a Scheiringet Somogyi Zoltán kampányfőnök és stábja kituszkolta a teremből, Bokros egyedül ült az asztalhoz és vitapartnerektől immár nem zavartatva ismét kommunistának titulálta riválisát, feltételezve, hogy úgysem kell velük komolyan számolni.
Nem így történt. Az MDF eltűnt, az LMP viszont bejutott a parlamentbe, egy olyan könnyed, laza kampány után, amelynek során többek között – megint csak egyedüliként – egy roma srác plakátarcával kampányolt az össztársadalmi cigányellenes gyűlölethullám közepette. Szemforgató és antiparlamentáris gender-kvóta nélkül is majd annyi nőt tett listájára, mint férfit. A parlamentbe, majd az oktatási bizottság alelnöki székébe juttatta Osztolykán Ágnest, aki kitűnő szakértőivel együtt higgadtan és bátran vállalta az esélykiegyenlítő, szegregációellenes oktatáspolitikát nemcsak az őt szakadatlanul mocskos rohadt cigánykurvázó jobbikos padtársaival szemben, nemcsak a magyarbálintozó fideszesekkel és kereszténydemokratákkal szemben, de az egész parlamenttel, az egész politikai mezőnnyel, az egész Zeitgeisttel szemben. Népszavazási kampányt indítottak a tankötelezettség felső korhatárának leszállítása, a munkanélküli járadék időtartamának drasztikus megkurtítása és a munkavállalói jogok csorbítása ellen. Elítélték a hajléktalanok elleni hajszát. A Közgép udvarára láncolták magukat, tiltakozva az oligarchiaszerű hatalomgyakorlás ellen.
Az LMP belakta a politikai színpad üres baloldali pólusát, és közel-távol semmiféle komolyan vehető, hiteles riválisa nem volt a környéken. Mégsem találhatott otthonra, mert „rendszerkritikus” credója ezt lehetetlenné tette. A zöld identitás ezt az ellenmondás volt hivatva elfedni: vegyük észre, néhány partikuláris ügytől és nehezen értelmezhető ígérettől eltekintve az LMP-nek nem voltak hangsúlyos zöld üzenetei. Ha a politikai teret tagoló valamennyi tengely érvénytelen, ha valamennyi politikai pártcsalád csak messze elkerülendő „szekértábor”, ha az összes parlamenti párt leprás, ha nincs különbség jogállam és annak felszámolása között, akkor a párt csak a teljes politikai mezőn kívülre pozícionálhatja magát. Vagy sikerül mindenkivel szemben önálló pólust képezni és rendszerkritikus piknikre hívni a választók százezreit, vagy létének értelme, a gyakorlati politizálás lehetetlenül el.
Az LMP végjátéka érthetetlen, irracionális, igazi öngyilkosság előtti kríziscselekvés volt. Schiffer András gyökeresen félreértette a helyzetét, amikor azt hitte, ugyanolyan dilemmával küzd, mint annak idején az SZDSZ vezetői, és mindenekelőtt azt a hibát kell elkerülnie, hogy a szocialisták vagy Bajnai karjaiba vetve magát felszámolja önállóságát, és eladja a lelkét. Az SZDSZ nagypárti léte a reformdiskurzushoz volt kötve, kispártként pedig egészségbiztosítási reformjába bukott bele. Az LMP azonban nem potenciális partnere, hanem alternatívája, riválisa lehetett volna a szocialistáknak. Az egyfordulós, többségi elvű választási rendszer és a megegyezési kényszer manőverezési lehetőséget biztosított volna az LMP-nek is, ha – szigorúan csak a jogállam helyreállítása érdekében, megtartva önálló listás indulását – maga kezdeményez tárgyalásokat Bajnaival, és maga diktálja a feltételeket. A szocialistákkal szóba sem kellett volna állnia, a nehezen mérhető népszerűségű Demokratikus Koalícióval még kevésbé. Irracionális volt az is, ahogyan a pártvezető átvette a paranoiás érvelést. Az LMP-t 2010 őszén azzal vádolta meg a neoliberális Hírszerző, hogy a Fidesz segítségével gyűjtötte be a főpolgármester-jelölt indulásához szükséges kopogtatócédulákat; a Népszava pedig a mai napig rendre arról cikkezik, hogy a párt valójában a Fidesz koalíciós partnere akar lenni. Néhány hónapja viszont már Schiffer gyanít idegen érdekeket a Bajnaival tárgyalni akaró Párbeszéd Magyarországért Platform mögött. De irracionális a platform kilépése is. Hogyan tudnának egy év alatt önálló arculatot felépíteni és hogyan tudnák igazukról meggyőzni választóikat úgy, hogy önálló pártként régi frakciójukban ülnek, illetve eltérő stratégiával, de pártszövetségben politizálnak azokkal, akikkel kenyértörésre vitték a vitát. Nem lesz piaci értéke annak a politikai jószágnak, amit el akarnak majd adni a választóknak, és a reménybeli partnereknek.
Ha az LMP önfelszámolása sikeres lesz – és elenyésző az esélye annak, hogy bárki túlélheti a pártszakadást – akkor tényleg nem lesz hiteles párt amely a szolidáris, befogadó társadalmat, az esélykiegyenlítő közoktatást, a közösségi bérlakás-szektor újjáépítését, a romák integrációját komolyan gondolná a magyar politikában.
Kapcsolódó írás:
Isztin Péter: Mennyire "neoliberális" a monoki modell?
- Zolnay János blogja
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges
Hozzászólások
Miért nem lehet más a politika
by Geo_ - 2013-02-03 21:28
"a legnagyobb probléma valóban egy hiteles párt hiánya"
Közhelyes lesz, de a legnagyobb probléma egy erős ("civil") társadalom hiánya. Míg a politika "zérus összegű, hiszen egy mandátumot csak egy párt nyerhet el - addig a társadalomban nem így működnek a dolgok, sokkal nagyobb az együttműködés szerepe. Míg egy konzervatív, liberális, szocialista politológus egyet tud érteni abban, hogy mi a jogállam, egy konzervatív, liberális, szocialista közgazdász a fenntartható gazdaságpolitikában képes megegyezni (mindezt összefoglalóan közjó-ként lehetne közhelyezni) - addig a politikai pártoknak egymással szemben kell meghatározni önmagukat. Míg a civil kontroll összeköt - az LMP olyan, amúgy tiszteletreméltó küldetést vállalt fel, hogy változtat ezen a romboló szembenállás-politizáláson. Egy osztottabb politikai térben tán sikeres(ebb) lehetett volna, itt nincs mese, az egyik oldalhoz valahogy oda kell állni, de ahogy Zolnay János írja, Schiffer elbaltázta, hogy az E14 meghatározó alakítója lehessen - gyakorlatilag a két oldal egyenlővé tételezése miatt, s ebben így Révész Sándor téved, ad.3. (Az már "csak" járulékos dolog, hogy ez beindította az MSZP-s hengert.)
Ami miatt végül is hozzászólok: ami miatt viszont örülnünk kell, hogy az LMP nem lett váltópárt - hirdetett gazdaságpolitikájuk Matolcsy-veszélyességű lenne. (Mondjuk, erre esély nem is volt.)
Nem végjáték: két projekt
by Ádám Zoltán - 2013-01-30 10:15
Az LMP haláláról beszélni tévedés. Az LMP - mint a magukat rendszerváltónak tételező pártok általában - egyszerre több politikai identitást hordozott magában. Az ebből fakadó ellentétek sokáig látensek voltak, mára azonban manifesztté váltak. Ebben semmi nagyon meglepő nincs, ettől még mindkét identitás hordozói vidáman folytathatják politikai pályájukat, ha nem is egy párton belül.
Az LMP az MSZP-SZDSZ kormányzással szemben szerveződött párttá 2009-ben. Annak gazdaság- és társadalompolitikai gyakorlatait és demokratikus deficitjeit egyaránt éles kritikával illette. A gazdaság- és társadalompolitikai gyakorlatokat "balról", egy a liberális piacgazdasági modell Magyarországon meghonosodott verziójával szemben "rendszerkritikus" - a posztmateriális értékeket hangsúlyozó, újbaloldali-környezetvédő - pozícióból bírálta. A demokratikus deficiteket ellenben, amelyeket a szocialista-liberális kormányzás korruptságából és gazdasági-politikai elitjének élősködő voltából vezetett le, "jobbról". Elitváltást sürgetett, ami alatt a kizsákmányoló külföldi tőke által támogatott komprádor burzsoázia meggyengítését értette, a helyi termelők preferálását és a multinacionális tőkével szembeni ellenálló képesség erősítését. Demokratikus antikommunizmusa összeért a kelet-európai harmadikutas antikapitalizmus tradíciójával. 2006 őszét a gazdaságpolitikailag bukott, politikailag hitelét vesztett szoclib elit erőszakos hatalomvédő harcaként értelmezte, aminek során a kormány nem félt lábbal tiporni a demokratikus szabadságjogokat hatalma - meg persze a komprádor burzsoázia által működtetett gazdasági rend - megvédése érdekében.
A baloldali-liberális kormány demokratikus deficitjének kritikája indokolt volt, de ebben a formában túlhajtott és egyoldalú. 2006 őszén súlyos hibákat követett el a rendőrség, Gergényit két lábbal kellett volna kirúgni a kitüntetés helyett, de a demokratikus jogrendet nem a kormány akarta felszámolni, hanem a Kossuth téri táborozók. Az MSZP-SZDSZ kormányzás messze nem volt annyira korrupt, mint amilyennek tételezni szokás, beleértve Zolnay kollégát is. A nemzetközi korrupciós összehasonlító felmérésekben Magyarország mindvégig és következetesen a viszonylag kevésbé korrupt kelet-közép-európai országok közé tartozott; mind Csehország, mind Szlovákia korruptabb helynek számít ma is, és sokáig Lengyelország is az volt a felmérések szerint. Az a tény, hogy nagy port felvert korrupciós ügyek nyilvánosságra kerültek, éppen annyira szólhat a korrupció elleni intézményrendszer erősödéséről (pl. üvegzsebtörvény), mint a korrupció növekedéséről.
A baloldali-liberális kormány differenciálatlan és túlhajtott kritikája odavezetett, hogy az LMP számára 2010 tavaszán a kormányoldalénál sokkal súlyosabb demokratikus deficittel küzdő - nyíltan és egyértelműen egy félautoriter alternatívát képviselő - Fidesz kisebb rossznak tűnt, mint az MSZP-SZDSZ. Hogy ebből később még gondok lesznek az LMP politikai identitására és szavazótáborának egyben tartására nézve, az már ekkor nyilvánvaló volt. (Ehhez lásd "Másság és (ön)azonosság - Miért nem szavazok az LMP-re?" című cikkemet, Magyar Narancs 2010/14, http://magyarnarancs.hu/publicisztika/massag_es_onazonossag_-_miert_nem_szavazok_az_lmp-re-73533.)
Ezután már csak az történt, aminek a bekövetkezésére eleve a legnagyobb esély volt: a kormányhoz és az MSZP-hez való viszony az új helyzetben fokozódó mértékben differenciálta a pártot. Az újbaloldali-rendszerkritikus identitás ellentétbe került a demokratikus-antikommunista identitással. Az első, Jávor-Karácsony-féle pozíció elsősorban a kormány ellenzékének tekinti magát, és támogatja az ellenzéki összefogást, végső soron az MSZP-t is beleértve. A Bajnai-projektet ideális intézményi konstrukciónak tekinti ehhez. A második, Schiffer-féle pozíció elutasítja a Fidesz antidemokratikus gyakorlatait, de a 2010 óta történtek ellenére sem tekinti a Fidesznél vonzóbb alternatívának az MSZP-t.
Ez nem baj, ez jól van így. Azért van jól, mert elsőrendű demokratikus érdek, hogy a Fideszből különböző okokból kiábránduló jobboldali szavazóknak legyen alternatív demokratikus választási lehetőségük. A Schiffer-program ennek a lehetőségnek a létrehozásáról és megerősítéséről szól, és ez nagyon is perspektivikus projekt. A Jávor-Karácsony projekt ezzel nyilván összeegyeztethetetlen - ezt látták most be az utóbbiak. Helyesen tették, hogy kiléptek. Most saját politikai identitásukat kell új szervezeti keretek között megerősíteniük, ami nyilván nem lesz könnyű, de elég tehetségesek és fiatalok ahhoz, hogy sikerüljön nekik. Sok sikert hozzá!
1. A rendszerkritikusság nem
by Révész Sándor - 2013-01-29 12:19
1. A rendszerkritikusság nem utólagosan kialakított pozíció, az már a Védegyletnek is sajátja volt. Az ökopolitikai cégérben nem volt semmi hazugság, azt hozta magával az LMP a Védegyletből.
2. Az elitváltás jelszava semmilyen ellentmondásban nem áll a demokratasággal, amennyiben demokratikus szabályrendszer követésével célozzák meg.
3. Schiffer nem utasította el a különbségtételt az elbukott jogállam és a "félautoriter" rendszer között, jellemző azonos vonások tételezése nem egyenlő az azonosság állításával. (Amivel nem akarom azt állítani, hogy Schiffer tételezéseivel mindenben azonosulnék.)
4. A jobboldali-baloldali felosztásnak azért nincs értelme, mert mindkét halmazban demokratikus és antidemokratikus, prokapitalista és antikapitalista alakulatokat tartanak számon, tehát a legrelevánsabb választóvonalakat ez a felosztás elmossa. Az újraelosztásról önmagában értelmetlen beszélni. Azzal a legszigorúbban összetartozik a forrásokat biztosító rendszer hatékonysága és a források felhasználásának hatékonysága. Ha ezt a hármat együtt kezeljük, már nem tudjuk fenntartani a baloldal-jobboldal dichotómiát, pláne ezen kategóriák hagyományos (hagyományosan zavaros) használatát tiszteletben tartva. Az a baloldaliság, mely az újraelosztást önmagában értékeli, a forrásokat biztosító rendszer versenyképességét és a források felhasználásának hatékonyságát biztosító megszorításokat és piacosító reformokat jobboldali, neoliberális sátánkodásként ítéli el, álságos, kilátástalan és a "baloldali" célok tekintetében kontraproduktív. (Magától értetődik, hogy a versenyképes gazdaság, a piacosító reformok önmagukban a legkevésbé sem elégséges, csupán szükséges feltételek, azokkal nagyon gonosz és antiszociális kormányzást is lehet párosítani.)
5. Az egykulcsos adó nem önmagában igazságtalan, lehet olyan adórendszert kialakítani (elméletben biztosan, gyakorlatban olyan feltételek mellett, melyek egyelőre sajnos nem tűnnek adottnak), melyben a progresszivitást a vagyoni típusú adók biztosítják (nemcsak az ingatlanadó, hanem az örökösödési, ajándékozási, kamat- stb. ) valamint a juttatások nagyobb mértékű differenciálása. Ez nagyon jól szolgálná a jövedelmek kifehérítését, az adócsalás össznépi gyakorlatának visszaszorítását, vagyis a társadalmi igazságosságot. A bevételek arányai a kulcsoktól függenek, a jelenlegi kulcsokból általános következtetéseket levonni nem lehet.
6. A monoki modell és a monoki szellem gyalázásában szívesen azonosulok Zolnay kollégával, és igen nagyra értékelem, hogy az LMP ezzel az árral szembemegy. Magam is eleget gyaláztam emiatt mindenkit, akit gyalázni kellett, Bokrossal és a hozzá méltatlan MDF-fel együtt, de ezzel az elemmel azonosítani Bokros egész programját, komolytalan és méltatlan. Bokrosnál többet egyetlen gazdaságpolitikus sem tett a haza üdvéért. Az ő súlyos hibáiról és (a "baloldali" célok szempontjából is) sokkal súlyosabb érdemeiről a Mozgó Világ januári számában Bokros új könyve kapcsán részletesen írtam, nem vállalkoznék rá, hogy a mondandómat itt két mondatban összefoglaljam, mert a finom beállításhoz szükséges árnyalás nélkül nem túl érdekes.
Amúgy Zolnay kolléga fájdalmával és hiányérzetével teljes mértékben azonosulok, a legnagyobb probléma valóban egy hiteles párt hiánya, "amely a szolidáris, befogadó társadalmat, az esélykiegyenlítő közoktatást, a közösségi bérlakás-szektor újjáépítését, a romák integrációját komolyan gondolná a magyar politikában". Csak hát ilyen párt akkor sem lenne (lesz), ha az LMP nem számolja föl magát, mert a sorolt célokhoz szükséges források tartós és rendszerszerű biztosítására neki sincs, soha nem is volt és a szakítástól sem lesz hiteles programja. A helyzet tehát rosszabb, a hiány mélyebb, mint ahogy Zolnay barátom véli.