Kozák Gyula 2014. január 7.

1 hozzászólás

Nyomtatóbarát változat

Születésnap vagy valami más alkalom. Karácsony és Szilveszter között, mondjuk. A Keresztapa üzent egykori koleszos társainak, az ország legfőbb közjogi méltóságainak, EU funkcionáriusainak, néhány magas állást betöltő bizalmasának. Jöjjenek Corleonéba – ahogy egymás között nevezik – szombat este, asszonyostól, ha gondoljátok, csapunk egy kis dáridót, megünnepeljük, hogy 30 éve … vagy 25 éve … Nincsenek sokan, a házelnök, a köztársasági elnök, a legfőbb ügyész, persze a közeli cégek tulajdonosai és egy-két EU-képviselő, meg néhány frissebben csatlakozott vazallus. És persze a násza, meg az Elnök, az akadémiai, a futball akadémiai. A bankvezér, az antigravitátor, meg a többi vénség, és az ötös számú tagkönyv firkász tulajdonosa kimaradnak a buliból. STRABAU-os még véletlenül sincs! De ők nem is értenék, miről diskurálnak a fiúk. Lazaság van. Farmer, ing, pulóver, sofőrök Audikkal hazaküldve. Mi most magunk közt vagyunk! Persze a Biztonsági Elhárítási Központ (BEK) emberei 500 méteres körzetben őrzik a nyugalmunkat (Csordás elvtárs! Háromszoros védősávot kérek!).

Amíg mindenki megérkezik és leülnek vacsorázni, etyeki roséval koccintgatnak. Komoly dologról nem esik szó. A Keresztapa – csak, hogy teljen az idő – invitálja őket: nézzük meg, hol tart a corleonei stadion?!

Itt a történet (legalábbis az a fikció, amelyet elképzelek) már kétfelé ágazik. Az egyik változat „a cinikus, a szarok én mindenkire”, a másik az emelkedett. Az akadémiai Elnök, a kisgyerekkori barát, az abszolút bizalmas, a megvesztegethetetlen stróman vezeti a vendégeket. Mondja, amit mondani kell. A Nagy Tervező Építész (Mac O’Vets) zsenialitása, az építők szorgalma, a stadion szépsége stb. A Keresztapa kidüllesztett mellel hallgat. Kinek sikerült a telke sarkába stadiont építeni?  – ez van a tekintetében. A vendégek nem néznek a Keresztapa szemébe, sétálnak a félig kész stadionban, érdeklődést színlelnek, hümmögnek, néha egy sziszegő „fantasztikus” is elhangzik, késő ősz van, vagy kora tél, hamar sötétedik, a nyirkos hideg is undorító, vissza kell térni a vacsoraasztalhoz. Egy feleség a Keresztapa felesége után érdeklődik, aki kész a válasszal: jótékonysági kiállítást nyit meg, nem lehetett kitérni előle, talán éjfélre megérkezik, talán nem, ha fáradt, egyenesen a Farkas utcába megy. Ezt a Keresztapa jó hangosan, szinte szónokolva mondja, hogy a kérdés többet ne hangozzék el.

A Keresztapa – persze szigorúan magában – már így is sokallja a meghívottakat. Nem ismeri a kifejezést, de fejben ezt írja körül: szubkulturálisán túl vegyes a társaság. Az akadémiai Elnök semmit nem tud a kollégiumi bulikról. A Keresztapa násza, úgyszintén. Duci meg mit tudhat középiskolás évekről. A zseniális Casaleggioról! Az osztályelsőről, a pénzvilág pápájáról…

Az asztal körül sündörögnek, van, ki az udvaron dohányzik, amikor Tomaso szól oda Ducinak: „Ezt a sok szentfazekat jól eligazítottad a felsőházban…” – és röhög hozzá.

Az Államelnök éppen egy fogpiszkálóval próbál kiexkaválni a fogai közül valamilyen ételmaradékot, a Keresztapa az óráját nézi, Duci fürkész tekintetét hordozza körbe, e fejsvenkbe merevedik bele, amikor a Keresztapa elbődül: „Micsoda? Szentfazék?” Duci gúnnyal próbálkozik: „Tomaso Brüsszelben kevés honfitársunkkal találkozik…” Az Államelnök zavartan töri ketté a fogpiszkálót és ejti az asztal alá. „Nemzetünk ereje!” – „kikre támaszkodhatnánk?” kontráz gyorsan. A Keresztapa szeme szikrát szór.

Tomaso még mindig vigyorog, tekintetét körbe hordozza. Nem, nem téved, ugyanazok veszik körül, akikkel a kollégiumban partiba vágták a szomszédos gimnázium kiscsajait. Azok maguktól jöttek a nőkre kiéhezett fiúkhoz, tét nélkül henteregtek egy kicsit, dugtak az egyikkel, dugtak a másikkal, jó volt, könnyű volt elfeledni, „jövő héten is jövök” … és mintha ott se lettek volna.

Tomaso Casaleggiora  néz. Ez a kicsit gnómikus fazon – gondolja – talán majd mellé áll. Nyíltan elvigyorodik, hogy milyen jó jelzőt talált ki rá: gnómikus. A Keresztapa azonban látja Tomaso szája szögletében a félmosolyt.

„Azok az idők elmúltak, érted?! Felnőttünk, megkomolyodtunk, világnézetünk letisztult. Lett világnézetünk!” Ezt a Keresztapa majdnem ordítva mondja. „Keresztény értékek nélkül nincs Európa, nincs Unió!”  Az akadémiai Elnök, szénégető és gyermekkori barát, a legmegbízhatóbb stróman, de persze egyetlen szót sem ért. Miről beszélnek ezek? A pénz nekem jön, én meg adom tovább, de marad is belőle. Ez jár a fejében. Meg milyen jó, hogy hallgattam apámra, s a Keresztapa bátyjaival, meg a fogadott húgával szinte testvéri viszonyt alakítottam ki. Pedig a húg milyen bájos kislány volt, de … nem folytatja, még gondolatban sem bújik vele ágyba, a bájoson elcsodálkozik, hogy ilyen jött – akár csak gondolatban is – a szájára. Azért fölrémlik neki: milyen szép is lett volna beházasodni a Keresztapa családjába. Közben Tomaso arcára ráfagy a mosoly, a fél. Fél.

Asztalhoz ülnek, de még nem hozzák az előételt. A Keresztapa szigorúan hordozza körbe a tekintetét, majd megszólal: „Ma egy szép, régi asztali áldást mondok nektek.” Kezét összekulcsolja, homlokát belehajtja s mondja az áldást. „Teríts asztalt, teríts, szegénynek, árvának/Nyújtsd ki Atyánk, nyújtsd ki, jóságos kezedet,/Ételben, italban legyen bőven részünk,/Gondviselő Atyánk, könyörögve kérünk.”  Itt megáll, föltekint, s a többség tudja a dolgát, hangosan mondja: „Ámen.”

Itt álljunk meg, merevítsük ki a képet. Egyék meg a vacsorát nélkülünk, rejtett kameráinkat kapcsoljuk ki, s adjuk át a JUDA Zrt-nek. Az éjszakába nyúló fecsegés is maradjon titok. Viszont gondolkozzunk el az elhangzottakon.  Az első és legfontosabb kérdés, hogy amikor a kollégiumi társak együtt vannak, ugyanolyan komoly pofával mondják-e egymásnak a hülyeségeket, mintha a Parlamentben, a kameráknak, az istenadta népnek szórnák bölcsességüket? Az egykor antiklerikális társaság vajon mennyire veszi komolyan a Keresztapa megjegyzését, hogy az EU statútumából hiányzik a keresztény értékek deklarálása? A többgenerációsan komcsi családból szalasztott, humortalan Duci, amikor egyedül van, akkor is elhiszi, amit a Katolikus Intellektuelek Szervezetének (KISZ) kongresszusán tartott megnyitó beszédében a Parlament felsőházában mondott? Komolyan gondolja, hogy a hitnek, s éppen a keresztény hitnek nemzetmegtartó ereje lenne? Mitől is kellett megtisztítani az államot? Miért is nem volt célja az intézményeknek, s miért attól lett, hogy egy teremnyi, magát katolikusnak valló értelmiségi, s néhány tucat egyházfi összeült?

A frusztrált Duci élvezi a hatalmát, soha nem venné észre, hogy az általa halálosan komolynak hitt megnyilvánulásai még a híveinek is ingerlik a nevetőizmait. S azt különösen nem veszi észre, hogy a nyugatos, nyitott képviselőtársai számára semmivel sem modernebb figura, mint a régi elvtársak voltak. Talán nem olyan félelmetes, de hozzájuk hasonlóan nevetséges. Ducinak nehéz gyerekkora lehetett. Volt rá esély, hogy felkerülvén a fővárosba feledje gyerekkora nyomasztó éveit, de nem, nem volt képes rá, kellett volna hozzá egy jó pszichológus, vagy egy vagány pesti csaj. Maradt a vidéki gyerek kisebbrendűségi komplexusa, az állandó kompenzálás, amihez most kellő stallummal is rendelkezik. Duci őszintén ismétli a Keresztapa asztali áldását, s a resistance-ban jeleskedő nagyapjára gondol, akit a pokolba kíván, mert szennyezi az életrajzát.

Milyen szép lenne, ha elröhögnék magukat a fiúk, amikor szűk körben vannak együtt. Megint bekajolták a baromságainkat mondaná a Keresztapa és kacsintana hozzá, amúgy kádárosan. De nem! Ezek a közhatalommal felruházott (a közhatalmat tulajdonképpen zseniális technikával bitorló) egykori kollégisták belenőttek a szerepükbe, azonossá váltak azzal. Ne áltassuk magunkat, ezek az emberek a létező és az általuk elképzelt valóságot állandóan összekeverik, számukra nincs különbség a valódi itt és most, és az elképzelt, ideálisnak vélt valóság között. Értelmileg is, érzelmileg is likvidálják a valóságos valóságot, s hatalmi eszközeiknek köszönhetően az ő világuk virtuális valóságát kényszerítik lehetőségeik mértékéig mindazokra, akikre a hatalmuk kiterjed.

Finkelstein nincs ott a corleonei vacsorán. Rosszul is érezné magát, hiszen nem tud magyarul. De ott a szelleme. A Keresztapa, szigorúan csak szűk körben Frankensteinnek nevezi, s néha odaveti Ducinak, ha egy problémát nem tud megoldani: Frankenstein majd megoldja. A Keresztapa és csapata nem hazudik! A Keresztapa és csapata téveszméket közvetít.

Természetesen sokan vannak a Keresztapa körül is, akik tudják, hogy az igazság odaát (ideát) van, de ők fogadalmat tettek, hogy azt mondják, amit a gazdi megkíván. Így jön létre a nagy, nemzeti szuggesztió, aminek kétmillió hívő az áldozata.

A Keresztapáék tudják, hogy legitimációjuk a nyelven alapszik, hogy legitimációjuknak a nyelv a fő eszköze. Nevezhetnénk ezt szómágiának is, és éppen ezért elképzelhetetlen, hogy a fiúk szűk körben visszaidézzék ifjúkori énjüket, s legalább percekre – ha nem is undorral, de – megfelelő rálátással tekintsenek a jelenlegi szómágia (nyelvi legitimáció) intézményes rendet fenntartó logikájára. Ebben a nyelvileg legitimált rendben a szerepek eleve meghatározottak.

A szerepek és a hozzájuk tartozó cselekvések, majd e cselekvések végeredménye függvényben leírható.  Ezt mondom, ezt cselekszem, ebből ez következik, nekem ez a hasznom belőle.  Naná, hogy a cselekvő énnek azonosulnia kell a cselekedet értelmével. Aki pedig ezt megkérdőjelezi, az ellenség. Ennek az egyszerű képletnek az állandó ismétlésével működik a Keresztapától a legutolsó hívéig mindenki. Erre lettek kondicionálva, erre kaptak megbízást, s jólétük ahhoz van kötve, hogy fenntartás nélkül higgyenek. A vak komondor vagy a földbérletek kritikája csak apró hiba a rendszerben, amelyet természetesen a fenntartó intézmény, a metarendszer, azonnal szankcionál is. Aki kibeszél, persona non gratává válik! És aki velük szolidáris, az is megy a levesbe. Mert miről is van szó általában? Mire épít a Nagy Család? Arra a trivialitásra, hogy a szervezet és annak egyszemélyi vezetője által kialakított magatartáshoz rendelt intézményesült (de írásban nem rögzített, minták után terjedő) szerepek nélkül a rendszer összeomlana. Tanuld meg a szereped, gyakorold, bizonyítsd be, hogy jól elsajátítottad, hogy minden szituációban tudod, hogyan kell viselkedni, mit kell mondani, mi figyelünk téged, s ha sikeresen elsajátítottad a játékszabályokat, akkor jön a jutalomfalat: eu-s támogatás, föld, bánya, sinecura, állami megrendelés, polgármesterség stb.

Mert ez a rend a társadalmi rend! S ha szűk körben együtt vagyunk, akkor is ez van érvényben. S mi, akik e rend intézményes megtestesítői vagyunk, hiába tudtuk valamikor, hogy e rend hazugságok sorozatára épül, hogy mi magunk is megvetettük e rend képviselőit, mára azonosultunk a rendhez tartozó szerepekkel, s mi magunk vagyunk a rend. A Rend.

(A kép forrása: nol.hu)

• PoliBlog

• Kozák Gyula blogja
• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges