Kozák Gyula 2014. augusztus 13.

Nyomtatóbarát változat

Felborzolta a kedélyeket, hogy a minap meghalt egy járókelő, akit a néhány nappal korábban a pszichiátriai osztályról kiengedett férfi megrúgott és a villamos alá lökött. Bár a kutatási eredmények kimutatták, hogy a mentálisan sérült emberek kevesebb bűncselekményt követnek el, mint az – úgymond – egészségesek, a közbeszédben ismét fellángolt az indulat, hogy kár volt az OPNI-t (Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet, közismert nevén Lipót) megszüntetni. 

Emlékeztetőül: 2007-ben, az MSZP-SZDSZ koalíciós kormányzás idején zárták be Magyarország talán legpatinásabb, sokfunkciós kórházát, mégpedig az eszdéeszes egészségügyi miniszterek regnálása idején, az elsietett egészségügyi reform részeként.

II. Lipót császár már 1792-ben fölvetette egy tébolyda építését, s végül a Göbl Lipót tulajdonában lévő, akkor még a városon kívül lévő, de jól megközelíthető telken (a Lipótmezőn) épült fel, egy évvel a kiegyezés után az ország máig második legnagyobb épülete, a kétszeresen is Lipótról elnevezett komplexum. A Budai Magyar Királyi Országos Tébolyda 1868. december 6-án nyitotta meg kapuit – kezdetben háromszáz beteggel, 2007-ben 800-nál több ággyal működött.

A bezárás hírére a volt betegek és a döntés ellenzői több szolidaritási tüntetést is szerveztek (lásd a fotókat alább!) – természetesen eredménytelenül. Ombudsmani vizsgálat is folyt. Szabó Máté jelentése az OPNI bezárásáról¹ 2009 decemberében született meg. Az intézet bezárásával (megszüntetésével) kapcsolatban az ÉS-ben is több cikk jelent meg², de általában is a magyar média az eseménnyel azonos időben sokat foglalkozott a skandalumnak számító döntéssel.

A közvélemény az idő múlásától függetlenül ma is gyanakvással figyeli, mi lesz az épület és a hatalmas, felbecsülhetetlen értékű, ma már belterületinek számító budai telek sorsa. Nyolc évvel az OPNI megszüntetése után a 147 éves, valóban lepusztult állapotban lévő, és csak igen jelentős összegért felújítható épület üresen áll, a tulajdonos nem meri, vagy nem tudja értékesíteni

Az OPNI bezárását megelőzően az intézet utolsó igazgatója, Nagy Zoltán neurológus professzor több – szakemberek által kidolgozott – tervet is a döntéshozók elé tárt, amelyekkel állami ráfordítás nélkül (!) megmenthetővé vált volna a magyar pszichiátria legkomplexebb műhelye és a világszínvonalú stroke centrum. E tervek mindegyikének az volt a lényege, hogy az értékes ingatlan megosztásával és egy részének vagy egészének értékesítésével az OPNI annyi pénzhez juthat, amennyiből vagy a régi épületet újítják fel, vagy a régi épület és a hozzá tartozó parkrész értékesítéséből befolyó összegből egy 21. századi színvonalú, új intézetet hoznak létre az OPNI területén, nem csak a korábbi funkciók megtartásával, hanem újabb szakterületek integrálásával. Vagyis e tervek végrehajtása nem igényelt volna pénzt az egészségügyi büdzsétől, ugyanakkor sokkal magasabb színvonalon, korszerűbb körülmények között folytathatta volna tevékenységét az évszázados tapasztalatokkal rendelkező, az intézethez ragaszkodó szakorvosi és szakápolói gárda. De ez csak az érem egyik oldala. Ennél is fontosabb, hogy mindazokat a problémákat kiküszöbölik, amelyek az ombudsmani jelentésben súlyos negatívumként szerepelnek.

A két eszdéeszes egészségügyi miniszter (Molnár Lajos és Horváth Ágnes, utóbbi a második Gyurcsány-kormány legnépszerűtlenebb minisztere³) számára a beteg, vagy patetikusabban „az ember”, mint tényező nem létezett. A bezárás körüli sajtóvitákban egyik miniszter sem tudott olyan érvet megfogalmazni az OPNI bezárása mellett, amely a Nagy Zoltán által kidolgoztatott koncepciókat érdemben megkérdőjelezte volna. Különösen irritálta a témára figyelő közvéleményt a bezárást levezénylő miniszterek médiabeli fölényeskedése, cinikus attitűdje, a közszerepléseikből sugárzó embertelen, orvoshoz méltatlan magatartása. És az OPNI bezárását nem csak az érintettek figyelték, hanem az ingatlan rendkívüli értéke miatt mindazok, akik az ilyen akciók mögött valami bűnös, sötét ügylet kibontakozását sejtették. Ma sem tudjuk milyen érdekek motiválták a két sikertelen és népszerűtlenségben alulmúlhatatlan minisztert, s lehet, soha nem is tudjuk meg, mert csak a rombolásig jutottak, a túlzott közfigyelem miatt művük befejezetlen maradt. Magyarán szólva: máig nem bótolták el a Lipótot, nem lett az ország második legnagyobb épületéből sem japán luxusszálloda, sem a Szcientológiai Egyház központja (hogy csak a közszájon forgó két leggyakoribb verziót említsem).

A skandalum azonban skandalum maradt. Az ombudsman – értelemszerűen – csak meglehetős késéssel, a szükséges információtömeg alapos összegyűjtése után foglalhatott állást. És pozíciójából, jogosítványaiból következően – miként azt a jelentésében részletesen ki is fejti – csak azzal foglalkozhatott, amire a törvény felhatalmazta. 52 oldalas(!) jelentésében nem szólhatott tudományos kérdésekről, mert ezt a törvény tiltja számára, nem foglalkozhatott a szélnek eresztett, kényszernyugdíjazott, külföldön munkát vállaló orvosokkal, és különösen nem foglalhatott állást abban a talán legfontosabb kérdésben, amely a jog nyelvén nem is fogalmazható meg: a bizalommal, a beteg és orvos közötti (hosszú távú, a gyógyítás zálogát jelentő) kapcsolat kérdésével. De nem szólhatott arról a jelenségről sem, amely csak bizalmas beszélgetésekből, a Lipót egykori betegeivel való találkozásokból derülhet ki, miszerint a társadalmi egyenlőtlenségek következtében a jómódú betegek vagy megtartották korábbi orvosukkal a kapcsolatot, privát betegként, vagy a bizalmukat élvező orvos irányította (úgyszintén magánrendelőbe) olyan kollégához, akiben ő maga is megbízott. Nem szólhatott az ombudsman azokról az ambulánsan kezelt – súlyos és kevésbé súlyos betegségben szenvedő – tömegekről sem (igen, százezrekről volt szó!), akik a Lipót megszűnése után estek ki az ellátásból, mert az orvosváltást, a területileg illetékes ideggondozót, az új rendelőintézetet, az új környezetet nem vállalták. Vagy természetes idegenkedésből, a megszokott elvesztése miatti szorongásból következően, vagy az új körülmények korábbitól eltérő, rosszabb színvonala miatt.

De a jelentés így is súlyos problémákat fogalmaz meg. A törvény által megkötött kezű megkötött kezű ombudsman rendkívül alapos munkát végzett, szaktanácsadóként részt vett a jelentés végleges formába öntésénél Szilágyi Júlia doktornő, a Lipót egykori pszichiátere.

„…az OPNI bezárásának módja megvalósítja a betegek, illetve az ellátási területhez tartozó lakosság tekintetében a lehető legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez való alkotmányos alapjog sérelmének közvetlen veszélyét […] Az OPNI bezárásának ügyében lefolytatott vizsgálat alapján megállapítottam, hogy az egészségügyi miniszter a kapacitásmegvonásról hozott egyszemélyes döntésével, és az azt követően […] lefolytatott megszüntetési eljárással a jogállamiság elvéből levezethető jogbiztonság követelményével összefüggő visszásságot idézett elő.” A bevezető szakasz ezekkel a súlyos megállapításokkal adja meg a jelentés alaphangját. Külön kiemelendőnek tartom, hogy a felelősséget az egészségügyi miniszter egyszemélyes döntésének hangoztatásával nem a parlament, nem is a kormány, hanem a magát tévedhetetlennek hívő miniszternek tulajdonítja. Köznapi nyelven fogalmazva: a balhét Molnár Lajosnak (és utódjának) kell elvinnie! De hol vannak már ők?!

Még mindig a bevezető szakasznál maradva, ezt olvashatjuk: „az OPNI bezárásával a pszichiátriai ellátás után részben megszűnt az európai színvonalú stroke-ellátás is, […] Az előkészítetlen áttelepítés miatt több száz krónikus pszichiátriai beteg sorsa vált bizonytalanná, akik pszichiátriai otthoni elhelyezésre évek óta vártak az OPNI-ban. Ellátás nélkül maradt számtalan drogbeteg, mert a főváros budai oldalán csak az OPNI-ban működött addiktológiai osztály és drogambulancia.” (Itt a „pszichiátriai otthoni elhelyezés” jogi bikkfanyelve azt jelenti, hogy az OPNI-ban ápolták azokat a krónikus betegeket, akiknek a helye pszichiátriai otthonokban, speciális intézetekben lett volna. E betegek sorsának bizonytalanná válása eufémizmus, ezeknek a betegeknek javarészét kitették az utcára.)

Megítélésem szerint a következő mondattal befejezhető lett volna a jelentés: „Alkotmányosan sem rövid-, sem hosszútávon nem indokolható, hogy az egy helyre koncentrált, minőségi ellátás helyett, a struktúraváltás minősíthetetlen és szakmai szempontból vállalhatatlan [kiemelés tőlem – kgy] egészségügyi ellátási körülményeket teremtsen.” Az ombudsman azonban, hivatalából következően minden megállapítását indokolni köteles. És az ombudsman kérdez, az illetékes pedig válaszol, az ombudsman a választ mérlegeli, és a mérlegelés után foglal állást. A miniszter indoklása mind szakmailag, mind gazdaságilag elfogadhatatlan, de ezt az ombudsman csak a jelentés egészének tartalmában juttat(hat)ja kifejezésre. Íme a miniszteri válasz: „súlyos szakmai hiba lenne, ha az ellátórendszer ’visszarendeződne’ és újra létrejönne egy korszerűtlen, a pszichiátria és addiktológia teljes integrálására törekvő, ezen túl pedig a stroke-ellátást is magában foglaló betegellátó központi intézmény”. Miért is lenne ez súlyos szakmai hiba? A pszichiátriában járatlan Molnár (és/vagy Horváth) exminiszter miért tartja „súlyos szakmai hibának”, amit mind a szakma, mind a betegek jónak tartanak? Erre nincs válasz! Az ostoba miniszteri kinyilatkoztatás – isteni kinyilatkoztatás. Az ombudsman nem teheti meg, hogy ironikusan fogalmazzon, hogy kicsiny, vigyorgó ikonokat illesszen a jelentésébe. „Csak” leírja a véleményét. Illetve a hozzá illő és méltó professzori komolysággal ezt mondja: „A miniszteri válasz ismeretében a jelentés alkotmányos szempontú megállapításait, ajánlásait továbbra is fenntartottam.” S ez felér a vigyorgó ikonnal.

Függetlenül attól, hogy ez a jelentés kollektív munka eredménye, Szabó Mátét dicséri az az elegancia, amellyel a direkt konfrontációt rendre elkerüli, a tények szikár felsorolásával kíván hatni. „ (…) nem a Lipót eredeti állapotának helyreállítása vagy az épület megmentése volt a vizsgálat célja, hanem egy országos szintű feladatokkal működő intézet, és egy margóra szorult betegcsoport, valamint az őket ellátó szakemberek érdekeinek, méltóságának, emberi jogainak tiszteletben tartására való figyelemfelhívás. […] Álláspontom szerint, amennyiben az OPNI bezárását követően egy ember is, akár ideiglenesen, de kiesett az ellátásból, [kiemelés tőlem – kgy] az önmagában elegendő az alapjogi visszásság megállapításához.”

Szabó Máté alapos ember. Megkereste és kikérdezte az illetékes főhatóságok vezetőit, valamint az átalakításban érintett valamennyi egészségügyi intézményt és szakmai szervezetet. Vidéki intézetekben is kutakodott. Körbejárta a problémát. Minden érintettet meghallgatott. Természetesen nem személyesen, hanem munkatársai közreműködésével.

Az OPNI – megszüntetésekor – 849 ággyal működött, az átszervezés, az ágykapacitások szétosztása után követhetetlenné vált az aktív ágyak számának alakulása. Szilágyi Júlia a Magyar Pszichiátriai Társaság XIV. Vándorgyűlésén, Sopronban, 2008 januárjában mondotta az alábbiakat. „Az átalakítás során az OPNI eredeti 849 ágyából kb. 300 került átadásra, a tündérhegyi 50 ágy megmaradt eredeti helyén, a többi pedig (kb. 500 ágy) megszűnt. A pontos számok ma sem ismertek, ezért legegyszerűbb, ha azt mondjuk, hogy több száz pszichiátriai betegeket ellátó ágy szűnt meg, és, hogy majdnem kétszer annyi ágy szűnt meg, mint amennyi átadásra került más intézményeknek.” Majd másutt: „…a megszüntetés feltételeként felsorolt törvényi kritériumok egyike sem állt fenn az OPNI esetében. […] az egészségügyi miniszter […] a médianyilatkozatok egyikében sem jelöli meg a fekvőbeteg ellátás megszüntetésének indokát.”

S ugyanebből az előadásból: „A minisztérium az egyértelműen legdrágább megoldást választotta: különböző intézményeket kell(ett volna) átalakítani, felújítani, pszichiátriai betegek fogadására alkalmassá tenni annyi pénzből, amennyiből az OPNI épületének rekonstrukciója is bőven finanszírozható lett volna.”

A helyzetet tovább súlyosbítja, hogy „az ágykapacitások átvétele nem járt együtt a humán erőforrás átvételével, vagyis az OPNI-ban dolgozó szakorvosok és szakápolók közül csak kevesen folytatták vagy folytathatták munkájukat az utódintézményekben.” Ennek a megállapításnak két igen tragikus következménye van. Az egyik, hogy a Lipót kiváló szakembergárdája részben szétszéledt, részben megszűnt praktizálni (jobb esetben a magánszférába menekült), illetve – és ez legalább olyan súlyos, ha nem súlyosabb következménye a Lipót fölszámolásának, mint az, hogy – a betegek nem találhatták meg más intézményekben a megszokott, bizalmukat élvező orvosaikat. Orvosok és szakápolók egyéni tragédiája, hogy kikerültek abból a szakmai közegből, amelyben évtizedes te­vékenységüket végezték, tekintélyes, betegek ezreinek bizalmát élvező orvosok szinekúrára kerültek. Az ágyakat befogadó intézmények az ágyszám növelésének örültek, de a szakorvosok nem kellettek nekik. A rendelkezésükre bocsátott anyagi eszközöket sem mindig a megjelölt célra fordították. És akkor még azokról a szinergikus előnyökről nem is szóltam, amelyek abból következtek, hogy a Lipót, mint olyan, olajozott gépezetként működött.

A pszichiátriai betegek ellátásának helyzetét tovább rontotta, hogy „Az OPNI bezárása kapcsán átalakították az utódintézmények ellátási területeit, komoly gondokat okozva a felvételes pszichiátriai osztályoknak, mivel a kialakított felvételi területek (amelyről maga Horváth Ágnes, a pályakezdő orvosból lett miniszter mondta, hogy körzővel történt, mellőzve a racionalitást – kgy) figyelmen kívül hagyták az ellátó osztályok kapacitását és korábbi profilját.” Lefordítva: a betegnek fogalma sem volt, hogy hová menjen, ha bajban volt, s ott sem mindig volt hely a számára. Még hónapokkal a Lipót bezárása után is naponta több tucat beteg téblábolt az őrzött terület kapuja előtt, keresvén megszokott orvosát, de felvilágosítást senkitől sem kaphatott.

De még azok a betegek is rosszabbul jártak, akik vállalták az új intézmény fölkeresésével járó plusz lelki terheket, új orvossal új terápia kialakítását. Ugyanis, „A kényszerűségből lerövidült ápolási idők, az akut ellátást végző osztályokra nehezedő felvételi nyomás és az alacsony finanszírozás nem teszik lehetővé, hogy az adott betegség gyógyításához szükséges ideig […] maradhassanak {az osztályon}a betegek.” Bekövetkezett tehát egy olyan állapot, amelyben mind a betegek, mind az orvosok, mind a szakápolók a korábbinál sokkal rosszabb helyzetbe kerültek, a betegeknek sérültek alkotmányos jogaik, arról nem is szólva, hogy valamennyi betegségtípus közül a pszichiátriai betegségek gyógyításánál van a legnagyobb jelentősége a beteg és az orvos közötti, nehezen kiépíthető, ám a gyógyuláshoz nélkülözhetetlen bizalmi viszonynak.

Idáig csak a Lipót főprofiljáról szóltam. A megszüntetéssel párhuzamosan azonban a diagnosztikus és fekvőbeteg háttértől megfosztott ambulanciák (Memória Klinika, Klinikai Pszichológiai Osztály, Pszichoterápiás Ambulancia, Epilepszia Osztály, EEG és Klinikai Elektrofiziológiai Osztály, Fejfájás Szakambulancia, Központi Betegfoglalkoztató, Drogambulancia) valamint a Belgyógyászati és Fertőző Pszichiátriai Osztály is megszűntek, a személyzetet elbocsátották, több esetben országos ellátási hiányt hagyva maguk után. Utóbbiról az ombudsmani jelentés eképpen vélekedik: „Az OPNI-ban működő Belgyógyászati és Fertőző Pszichiátriai Osztály az intézet egyik meghatározó szervezete volt. Az országban legalább egy ilyen osztályra kiemelkedő szükség van, tekintettel arra, hogy vannak olyan fertőző, valamint belgyógyászati betegséggel is küzdő pszichiátriai betegek, akiket sem a bel- vagy fertőző osztályokon, sem a pszichiátriákon nem tudnak megfelelő szakmai szinten ellátni.”

De hová lett a múzeum, a Valentin-ház, a Tárt Kapu Galéria, az éjjeli szanatórium, a geriátria? Mi lett a három egyetemi tanszékkel ápolt kapcsolatból?

Összességében sikerült elérni, hogy a 10 ezer lakosra jutó pszichiátriai ágyak számát, amely a Lipót megszűnése előtt is alatta volt az EU-normának, tovább csökkentsék (3,89-ról 3,02-re), a területi ellátási aránytalanságokat fokozzák, elválasszák egymástól az akut és krónikus ágyakat, megnehezítsék az otthonokba kerülést, amelyre jelen körülmények között átlagosan kilenc (!) évet kell várni, utcára kényszerítsenek, hajléktalan illetve bűnöző életmódba taszítsanak belátásukban korlátozott, magukról gondoskodni nem tudó embereket, a túl korán elbocsátott betegeket kitegyék a visszaesésnek, gyakran pszichiátriai ágyakat vegyenek igénybe a detoxikációhoz. A finanszírozási normák struktúrájának változása pedig tovább fokozta a pszichiátriai betegek ellátási nehézségeit.

A Nagy Zoltán főigazgató által a Lipóton létrehozott – amúgy világszínvonalú! – stroke-központot előbb ágyszám csökkentéssel, majd az OITI-hez (Országos Idegsebészeti Tudományos Intézet) csatolással tették lehetetlenné, s amikor az OITI igazgatója (Nyári István professzor) illetve Nagy Zoltán a megváltozott körülményekkel, az összevonással nem értett egyet, rövid úton nyugdíjazták őket, az OITI főigazgatója egy belgyógyász lett.

A nem a szorosabban vett gyógyításhoz tartozó anomáliák mellett (amelyek ismertetésétől terjedelmi korlátok miatt eltekintek) olyan disznóságok tömege is megesett, mint a műszerek, berendezési tárgyak jelentős részének eltűnése, a könyvtár széthordása, a képzőművészeti gyűjtemény, a lipóti múzeum sorsának bizonytalanná válása, a magánalapítvány által restaurált (műemlék) kápolna újabb pusztulásnak indulása.

S különösen nagy szakmai és emberi kár, hogy „A kiürített osztályokon maradó kórrajzokat bedobozolták, szekrényekbe zárták, ami az Egészségügyi Készletgazdálkodási Intézet (EKI) kezelésébe került. A korábban az OPNI-ban kezelt, de azóta más intézménybe felvett betegek kórelőzménye hozzáférhetetlenné vált a kezelőorvosok számára, illetve adatvédelmi aggályokat is felvetett, amennyiben illetéktelen személy hozzáférhetett az egészségügyi dokumentáció szenzitív adataihoz. Nemcsak az OPNI akkori betegei kórrajz állományának további sorsa vált bizonytalanná, hanem az OPNI-ban tárolt és tudományos szempontból felbecsülhetetlen értéket képviselő 1945 előtti kórrajzokat tartalmazó kórrajztáré is.”

Az épület kilencedik éve pusztul. Természetesen az őrzéséről is gondoskodni kell. Nincsenek információim, hogy eddig mennyi pénzt költöttek rá, s ma már megbecsülni sem tudom, hogy mennyi pénz kellene a felújításához. Azt azonban tudom, hogy a megszüntetéskori Lipót csak évtizedek alatt alakulhatna ki, évtizedek kellenének az egykor volt orvosi és segédszemélyzet valamikori színvonalának létrejöttéhez. Abban azonban biztos vagyok, hogy a Sancho Panza stadion (vagy mi is a neve?) Felcsúton sokkal többe került, mint a Lipót újjáépítése, új életre keltése. De, ha tévedek, tegyük hozzá a debreceni, vagy a biztosítóról elnevezett fővárosi stadion árát is.

Jegyzetek

(A képek a szerző felvételei.)

• PoliBlog

• Kozák Gyula blogja
• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges