Skip to main content

Diszkrét rendőrállamot, de rögtön

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

Nem vagyok én rendőrellenes, sőt, a szocialista Jugoszláviában 13-14 évesen magam is mundért öltöttem. Aki megnyerte a bicikliversenyt, kapott öltözéket, rajtam ugyan térdig lógott a zakó, az orromig a sapka, de megmutatták a fegyvereket, a cellákat, az őrsöt, és még külföldi teherautókat is megállíthattunk ellenőrzés céljából.

1990 után már inkább félek minden rendőrtől, vámostól, ahogy az illik Káká-Európában, a Balkánon, de az egy másik történet. Mégis, az utóbbi idők magyarországi jelenségeit látva elkap a félsz – mi lenne, ha engem érne sérelem, s rendőrhöz kell fordulnom?

A híreket, interjúkat illő kellő mértékű gyanakvással fogadni, az újságíró jócskánt tud ferdíteni (csak tudom), mégis, a Röszkéről érkező beszámolók ijesztőek. Mivel rendőr sajtónak engedély nélkül nem nyilatkozhat, legyünk tartózkodóak, de egybehangzónak tűnik, hogy a „szolgálók és védők” emberfeletti munkát végeznek, amire szerintük ki sincsenek képezve. A szolgálati idő naponta nem nyolc óra, hanem a végtelenségig elhúzódhat, már önkéntesek szállítják nekik is a vizet, kaját, mint a menekülteknek. Fáradtak, feszültek, a család otthon kérdi, na, mi van, hol kószálsz? Még ha meg is kapják a túlórapénzt. Nem bíznak feletteseik ígéreteiben, s abban sem, hogy a kivezénylendő 18-19 éves ifjú utódok megbirkóznak a problémával, hiszen erre ők sincsenek kiképezve.

Ez már önmagában ijesztő. De az is, amit a bulvárlapokban olvashatunk. Ha én rúgnék fel kamerával a kezemben csak úgy egy gyereket, családot, bizonyára előbb-utóbb megérkezne a hatósági feljelentés, minimum garázdaság miatt – a sérüléstől függően is, nem beszélve a szándéktól, aljasság, nemzeti-vallási türelmetlenség miatt stb. Ezek komoly vádak lehetnek. De eddig csak arról hallottunk, hogy a morálisan rögtön maximálisan elitélendő hölgyet talán egy párt perelte be (de miért egy párt, miért nem ügyészség, rendőrség, akinek kéne?), illetve a Tarr Béla átkozta ki őt a filmes szakmából. A poén inkább az, hogy ha igaz a bulvársajtó infója (nekik mindig van valami zaftos-biztos forrásúk, csak épp nem nevezik meg), László Petrát, miután lakásáról elmenekült, eltűnt valahová, a Betyársereg vigyázza. Életveszélyes fenyegetéseket kapott, vérdíjat tűztek ki a fejére (persze ebből is vonjunk ki sok mindent, hisz mindez a közösségi fórumokon zajlik) – nos, ilyenkor nem a rendőrségnek kellene őt vigyáznia? Mert amit tett, az nem oké, de hogy fatvát mondanak ki rá, az ugyanúgy nincs rendben.

Hol itt a jogállam, vagy a rendőrök? Mi lenne, ha valamely híres, ún. liberális írónkat, filozófusunkat fenyegetnék meg így? Még ha ő nem is rugdalódzott, mint egy elszabadult vadló?

A másik eset ugyanígy bulvárlapból származik, a mit tudom én melyik sorozatsztár, celeb színésznő a férjével küzd a gyerekekért. Egyik a rendőröket hívta, a másik testőröket. A portások, besúgók, Rózsa Sándor és a rongyos gárda népe vagyunk, magukról megfeledkezett nyilas és más szabadcsapatoké, régi történet ez, de a menet megállhatna egy szuszra. S elgondolkodhatnánk, ez így most mi a franc?

Betyársereg, gárda, ultrák, testőrök, a törvényileg legalább szabályozott polgárőrségek, securityk uralják részben a terepet. A benzinkutakon a „rendet” irányító kopasz embercsempészek – a rendőrség oda se mer menni –, bár akad belőlük Budapest központjában is jónéhány. A korábban kétóránként nyugodtan elsétáló készenlétisekből egyet sem láttam pár hete a nyócker e tájékán.

Sok összehasonlítási alapom nincs, de már-már visszasírom ilyenkor Jugoszláviát/Szerbiát, ahol ha nagy gáz volt, a kalasnyikovos rendőr mellett túl nagy baj nem érhette az embert. Az őrült szabadcsapatosokat, maffiózókat igyekeztek beépíteni a rendszerbe, így kontrollálva őket, állami szintre fejlesztve a cigi-, benzin- és egyéb csempészetet. Az uzsorát, a tolvajlást, a szabadpiac felosztását „konszolidálták” – legalább azt tudni lehetett, ki mié. Igaz, végül egymást gyilkolászták.

Vagy tévedek? A rettegés foka végül ugyanaz lesz? Az elégedetlen rendőrök, akár Szerbiában, otthagyták a szakmát, mert azt látták, máshol kevesebb melóval, stresszel többet keresnek – és erre feletteseik voltak a példaképek.

Minden hasonlat hamis – így a fenti is –, de amikor egy közrendőr azt látja, a határon megjelennek a gépfegyverrel felturbózott, sivatagihomok-színű terepjárók, el fog gondolkodni, miért s meddig? Aztán elmegy szekuritizni, gárdázni, betyárkodni, ne adj isten embercsempészni. Ha valaki tudhatja, hogy megy ez, akkor az ő. Nem mindegyikük lehet jogász, ügyvéd, a nagy homályból feketepiacot ellenőrző mogul.

Bő másfél évtizede egy kolléga mesélte, addig volt biztonságban a kocsija, amíg a szervek ki nem paterolták a prostituáltakat és a futtatóiakat a környékről. Utóbbiaknak nem állt érdekében a „rendes” ügymenet érdekében, hogy a környéken ne legyen biztonság,– egy autólopás csak odavonzotta volna a szerveket. Hát rend is volt ilyen értelemben. De Isten ments, hogy ilyen önszerveződő bandák uralják el most a terepet.

Mégis, marad most a nagy kérdés, ha nincs elemi biztonság, a házmesterek, portások országa után Magyarhon a betyárok, gárdák, ultrák, embercsempészek világa lesz? Önszerveződünk, sétálgatunk a kései órákban az utcán, és odacsapunk, mert csak? Felrúgjuk, aki más, (volt) házastársunkra uszítunk bárkit? Az önbíráskodás ideje érkezik el?

A bírák már úgysem érnek rá, vezénylik le őket a határra, hogy gyorsított eljárásban rúgják ki a menekülteket.

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon