Petőcz György 2014. november 19.

1 hozzászólás

Nyomtatóbarát változat

Egy angol nő – ő mesélte – és barátnője a tengerparton unatkozott két magyar férfi társaságában, akik alig beszélgettek velük, és semmiképpen nem udvaroltak nekik, viszont begázoltak a vízbe, majd pocakjukat kidüllesztve, az egyik belekiáltotta a távolba, hogy „szexuális sivatag!”.

Ez jutott eszembe Ungváry Rudolf A láthatatlan valóság – A fasisztoid mutáció a mai Magyarországon című kötetének múlt heti bemutatóján. S ez jut eszembe, valahányszor elmondják, hogy az Orbán-rendszer kialakulása és fennmaradása a magyar társadalom kulturális és politikai meghatározottságainak, a történelem során kialakult nemzeti karakternek az eredője.

Gyakran halljuk és olvassuk, hogy ilyen a nép, ez való nekik. Sőt, a liberális értelmiségi mezőben mintha ez lenne az uralkodó vélemény. Még akkor is, ha egy ilyen állítás teljességgel igazolhatatlan. S ellenérvek sokasága hozható. 2010-ig, vagyis Orbánék visszatérte előtt még jó volt a népi karakter, majd hirtelen megváltozott? Vagy, a szocialista–liberális kormányzatok két cikluson át tartó kormányzása vajon nem tette indokolttá a kormányváltást? Az őszödi beszéd és a sorozatos kormányzati ballépések után megvetést érdemel-e az a szavazó, aki Orbánra adta a voksát akkor, amikor még a nagyon elkötelezett szocialisták és liberálisok jelentős része is a lehető legrosszabb véleménnyel volt Gyurcsányról és az SzDSz-ről? Azóta, vagyis a NER meghirdetése óta, jelentkezett-e hitelesnek és politikailag hihetőnek mondható baloldali vagy liberális kritika és alternatíva? A közelmúlt választásain a nép többségének valóban a baloldalra kellett volna szavazni úgy, hogy maguk a baloldali pártok sem a győzelemre játszottak? Ki árult el kit: a nép a baloldalt és a liberálisokat, vagy ez utóbbiak a népet? S végül, nem elgondolkodtató, hogy a mostani tömegmegmozdulások szervezői, legalábbis azok, akik nem a politika-ellenesség jelszavait skandálják, nem találnak hiteles politikai szövetségesekre, és kilátásaik sincsenek a tiltakozó mozgalom politikai kiterjesztésére? Vagyis, szexuális sivatag, és elátkozott nép? Nem inkább bizonyos politikai elitek kudarcát tapasztaljuk?

A könyvbemutatót levezető Csillag István elmondta, hogy Magyarországon az „embereknek” nem kellett megküzdeniük a rendszerváltásért, azt ajándékba kapták, s tulajdonképpen nem a demokratikus átalakulás ragadta meg őket, hanem mindenekelőtt a szabad utazás lehetősége és a nyugati árubőség ígérete. Az új rendszerért hozott áldozat tehát nem legitimálta szemükben a változásokat, majd később, a fogyasztási csoda elmaradását tapasztalva, az eredmények sem. Ezért van, hogy nagyon könnyen el is fordultak a demokráciától. Kérdésem csak az lett volna, ott helyben, hogy mindezt honnan tudja? Kik az „emberek”? Nem lehet, hogy többségük nem az anyagi, hanem ellenkezőleg, a politikai, közösségi, erkölcsi várakozások meghiúsulása miatt csalódott? Nem úgy volt, hogy a magyar lakosság többsége nagyon hosszú időn keresztül, tizenöt–húsz éven át küzdött a demokráciába vetett hitei fenntartásáért, majd egy ponton, 2006 – a baloldali és liberális elitek végső leszereplése és ellehetetlenülése – után már nem bírta?

Reméljük, hogy a könyvbemutató tárgya, Ungváry Rudolf terjedelmessé nyúlt esszéje a sokszorosan megvert, vitázó kedvét vesztett értelmiségiek körében mégiscsak vitákat provokál majd. Már csak azért is, mert a szerző magára vállalt feladata közérdekű és ambiciózus: „A demokratáknak megfelelő nyelvet kell találniuk arra a kihívásra, amelyet az orbáni rendszer képvisel”. Vagyis, meg kell találni a fogalmakat és fogalmi keretet, amelyek segítségével a 2010 után kialakuló hatalom kimozdítható. A szerző a feladat végrehajtásához szükséges archimédeszi pontnak a rendszer „fasisztoid” mivoltát látja. A bemutatón két állítást fogalmazott meg (a könyv két fő tételét). A leíró-analitikus tétel szerint: az Orbán-rendszer „fasisztoid”, mert egy időben és kimerítően tartalmazza – bár többnyire rejtett, tagadott, leplezett formában – a fasiszta rendszerek nyolc alapvető vonását, vagyis a vezérelvet, az erőkultuszt, a hűség elvét, a szervezett káoszt (az ideológiai és politikai útiterveket nélkülöző pragmatikus spontaneitást), az államhatalmi ágak megszállását, a „nem a mieink” kirekesztését, a változó ellenségképet, a sérelmi retorikát. A történelmi összehasonlító tétel szerint pedig: a két világháború közötti fasiszta berendezkedéshez való visszanyúlásról, az ott megszakadt fonál újrafelvételéről van szó. Olyan rendszerrel állunk szemben, amelyik az 1945-ös katasztrofális veresége hatására alkalmazkodott a demokrácia körülményeihez, és ennek következtében láthatatlanította saját lényegét. Nem a horthysta rendszer másolataként jelent meg, mert azt a ma Európájában nem tehetné, hanem mutált formában, a könyv alcímében jelzett „fasisztoid mutációként”. Nem nyílt, hanem leplezett módon tartalmazza a mélységi szerkezetébe rejtett fasiszta és nemzetiszocialista tulajdonságokat. S a két tételt Ungváry hosszú történelmi levezetéssel is kiegészíti. A 19. századig visszanyúló elmefuttatással bizonyítja, hogy az orbánista fasisztoid rendszer elfogadása, sőt, igenlése történelmünk, és a történelem hatására kialakult magyar ideológiai és politikai alkat szerves folytatása, következménye. A történelem köszön vissza. A történelem meghatározza politikai sorsunkat.

A könyv majdani bírálói alapvetően két célkitűzéséhez, a történelmi leírás és magyarázat relevanciájához és/vagy nyelvi-politikai használhatóságához kapcsolódhatnak. Ungváryt és Csillagot hallgatva – majd a könyvet is gyorsan elolvasva – bennem egyelőre csak kétségek és kérdések támadtak.

A szavak – a fogalmak – fontosak, mert ha pontosak, akkor megvilágítanak, ha viszont túlzók, akkor igazságtalanságuk még igazságtartalmukat is elhomályosítja. Vagyis, nyelvileg hasznos-e, és történelmileg indokolt-e „fasisztoidnak”, vagyis a fasizmus, sőt, némely vonásában a nácizmus leszármazottjának nevezni az Orbán-féle rendszert? Nem jár ez e fogalmak kiürítésével, banalizálásával? Biztos, hogy más autoritás felé hajló, de még a demokrácia keretei között elfogadott, köztiszteletnek örvendő rendszerek – pl. de Gaulle Franciaországa – nem elegyítették magukban kisebb-nagyobb mértékben a fasizmus Ungváry által felsorolt jellemzőit? Csak a történelemből – s azon belül is a magyar történelemből – vezethetők le a központi autoritás megerősítésére, a demokrácia valamiféle revideálására, a nemzet felmagasztalására és a múlt (benne a Shoah iránti felelősség ) egyfajta újraértékelésére irányuló törekvések? (A kérdés hátterét az „illiberális” eszmékkel szimpatizáló Eric Zemmour újságíró, publicista Le suicide Francais c. nemrég megjelent, és nagy sikerű esszékötete adja.) Hol húzódik az elvi és mennyiségi határ, amin innen Orbán Viktor még a Zeman–Fico–Kaczinsky csoport tagja lenne, de amit átlépve, immár „fasisztoid” módon kóborol a történelmi fasizmus szivárványa felé?

A kérdések egy másik csoportja a „modellre” vonatkozhat. Ungváry szerint a „fasisztoid” modell erősebb, mint Magyar Bálint „maffiaállama”, mert a maffia csak megfélemlítéssel kényszeríti együttműködésre a társadalom többségét, míg a fasiszta és „fasisztoid” állam modellje a felszíni jelenségeken túl a szereplők kulturális meghatározottságait is tartalmazza. Nem a „maffiállam” mellett érvelek, de biztos, hogy Ungváry félreérti a modellt. A maffia-rendszerek – az olasz maffia irodalmi és politológiai irodalmának tanúsága szerint – mindent átfogóak, s bőségesen építhetnek a helyi társadalom hiteire és lojalitására. A Magyar Polip szerzői is már-már eljutottak egy mindent – a kényszereket, tetteket, reflexeket, várakozásokat, igazodásokat és hűségeket is – átfogó állampárti Fidesz-maffia bemutatásához. Munkájuk éppen e teljesség felmutatása miatt megrázó.

S végül, Ungváry szerint demokraták és a demokrácia ellenségei között nincs híd, nem lehetséges párbeszéd. Orbán nem csak a baloldallal, vagy a liberálisokkal került szembe, hanem a demokrata jobboldallal és a konzervatívokkal is. Ez a felismerés a következtetések megfelelő láncolatán át természetesen – bár Ungváry ezzel nem foglalkozik – új antifasiszta népfront és összefogás gondolatához vezet. De mi történik, ha túlzó, vagy félrevezető a „fasisztoid” rendszerleírás, annyira, hogy a frontok eredendően nem a fasizmus mutáns utódai és a demokraták között húzódnak? Legalábbis megkísérelhetnénk, hogy a Fidesz jelenét ne a horthyzmus hagyományainak folytatásaként láttassuk, hanem ellenkezőleg, a történetet bizonyos értelmiségi és politikai elitek sokkal újabb keletű harcaként írjuk le. A Csak a narancs volt egyik interjúalanya szerint a baj akkor kezdődött, amikor az eszdéeszes Haraszti Miklós egy fogadás előtt atyáskodva megigazította a fideszes Orbán Viktor nyakkendőjét. Egyszóval, a mai helyzet bölcsője az a bizonyos szakkollégium, és a két generáció bonyolult viszonya. Mára eljutottunk a kölcsönös kirekesztéshez: két szélsőségessé merevedett, és önkritikára képtelen elit egymást kitagadásához. A liberálisok a Fidesz demokratikus hitelét nullázzák le, míg a Fidesz a liberálisok magyarságát kérdőjelezi meg. Mindez talán nem a „százéves háború”, hanem nagyon is közelmúltbeli, személyes mikrotörténetek folytatása. S a folyamatokhoz a régebbi múlt története nem az indulatokat és folytatandó történeteket, hanem inkább csak a gyorsan előkapható idézeteket és könnyen felidézhető szellemi muníciót adja.

Nem hiszem, hogy a „fasisztoid” nagyon találó fogalom lenne a rendszer lényegének leírására. Provokációnak azonban nagyon jó, és ha lenne vita a könyv körül, az sokat segíthetne dolgaink tisztázásában. A liberális demokrácia erőinek pedig valószínűleg a két lejárt elit között és ellenében kellene megtalálni a mostani csődből kivezető utat.  

• PoliBlog

• Petőcz György blogja
• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges