Petőcz György 2014. október 7.

Nyomtatóbarát változat

A Magyar Polip 2 (a posztkommunista maffiaállam) nyomot hagy. „Eltöltöttem a könyvvel majdnem egy hetet, és ezt nem ajánlom mindenkinek. Kisebb adagokban érdemes fogyasztani, mert körülbelül olyan, mintha Tarr Bélát néznénk egész nap”, mondta a bemutatón Tóta W. Árpád, Pulitzer emlékdíjas publicista, és igaza volt. Dermesztő élmény ilyen töményen, az egymás után sorakozó tanulmányok és esettanulmányok szenvtelen beszámolóin keresztül szembesülni azzal, hogy a nagy fordulat, a rendszerváltás, az áhított szabadság és nemzetközi nyitottság ellenére, és a liberális demokrácia intézményei mellett is mindez megtörténhetett?

Sütött a nap, Budapestet ellepték a turisták, mi túléltünk, néha még jól is voltunk, és észre sem vettük, hogy lassan egy párhuzamos – árnyék – rendszer épült ki körülöttünk, és húzta mind szorosabbra a hálóját? A könyv „kafkai élmény, csak ennek szereplői vagyunk”, hallottuk ugyancsak Tóta W-től, aki ügyesen fején találja a szöget.

A Magyar Bálint bevezető írásában, és Jancsics Dávid tanulmányában is felállított maffiaállam-modell, ez a fogalmi tisztaságra törekvő képlet riasztóan jól és széleskörűen befogadja hétköznapi tapasztalatainkat, mindazt, amit az immáron szervezett felvilágról sejtünk, látunk, érzünk, és amit tőle elszenvedünk: az igazodás kényszerét, a politikai tisztogatásokat, a média sorba állítását, a retorzióktól való félelmet, szabadságunk jobb belátáson alapuló önkorlátozását, egyesek hirtelen meggazdagodását, mások tönkremenetelét, a nyikhajok teljhatalmát, az apelláta lehetetlenségét, a kiszolgáltatottságot és védtelenséget, a nemzet nevében beszélő arroganciát, a képmutatások rítusait, a színvonal megvetését, a korlátok korlátozását, stb. Hátborzongató esettanulmányok töltik fel a modellt oknyomozó tartalommal, például az oktatás és tankönyvkiadás pénzügyi forrásainak „családi” becsatornázásáról, vagy akár Debrecen teljes elfoglalásáról.

A könyv, a Magyar Polip második kötete nagy lépés a maffiaállami modell önálló társadalmi-intézményi rendszerként való megfogalmazása felé, elkülönítve ezt a kapitalista, a kommunista és más modellektől, vagy a maffia, a korrupció és politika és gazdaság összefonódásának egyéb formáitól. A szerzők megmutatják, hogy a Magyarországon kiépülő modellnek önálló logikája van, ami ráadásul életképes, mert önfenntartó és önújratermelő. A modell-leírás és a kulcselemek és mechanizmusok megnevezése – a nyelv – a szerzők szerint nagyon fontos. Elméleti keret nélkül csak anekdoták vannak, panaszdélutánok és tehetetlenség. Az új, és további kimunkálás alatt álló fogalmi rendszer azonban kezdi meghozni a gyümölcseit. A maffiaállami modellben lassan otthont és nézőpontot találnak a korábban megválaszolhatatlan szakmai értetlenségek és kételyek is. Békesi László külön kiemeli, hogy az orbánista gazdasági unortodoxia eddigi, és korántsem megnyugtató értelmezései csak addig tűnhettek kielégitőnek, „amíg alapos szociológiai, társadalom-lélektani és politológiai elemzéssel Magyar Bálint be nem vezette a posztkommunista maffiaállam fogalmát, és le nem írta működésének célját, lényegét.” A fogalmazás nyilván túlzó, talán Magyar is óvatosabb lenne, de kétségtelen, hogy a „maffiaállam” az eddigieknél termékenyebb, és több jelenséget befogadó fogalomrendszer.

A Benczúr hotelben, vagyis a könyvbemutatón megjelenteknek, ha figyeltek a nüanszokra, érdekes élményük lehetett. Az új és a régi csaptak össze egymással. Erre valószínűleg senki nem számított. Pláne, hogy nem mindig világos, ki vagy mi a régi és az új.

Sokan voltak ott a nagyok közül. A hajdani demokratikus ellenzék tagjai, ismert liberális és baloldali értelmiségiek, és néhány múltbeli vagy éppen aktív politikus. A felszólalók hozták is a színvonalat. De mindebben, Szelényi Iván, Vitányi Iván vagy Demszky Gábor hozzászólásában, miközben minden mondatuk zene a zenére kiéhezett fülnek, volt valami déjá vu. Elemezni kellene az érzést: klasszikusoknak tűntek, akik példát mutatóak, de nem egészen a ma harcait vívják, vagy legalábbis, nem a ma nyelvén beszélnek. Ebben a közegben a Magyar Polip 2 bemutatója – számos közreműködő szerző fiatal kora ellenére is – a régi ellenzéki értelmiségi generáció szokásos működése, a rendszerkritikai megmondók összejövetele és rendszerkritikai megmondása maradt volna. Pontosabban, a múltból jól ismert, és önmagában ezért inkább a múlt hangulatát keltő rendszerkritikai igény – már megint a leszerepelt, unalmas értelmiségiek! – nem ütközött volna az agyakat és az ellenzéki médiát ma uraló sztereotipiákkal.

De nem ez történt, mert Tóta W. is ott volt, amitől a két nyelvezet összemérettethetett egymással. A kiadó (Noran Libro) felkérésére felszólaló publicista elmondta, hogy számára a könyv nem volt revelativ, mert rovatértekezleten (HVG online) blogger-társaival mindezt – a két Magyar Polip kötet tartalmát szolgáló felismerést – már megbeszélték, s ugyan „nem azt akarom mondani, hogy hamarabb jöttünk rá, mert akkor már nyilván az első kötet munkálatai bőven folytak, de mi is arra jutottunk, hogy ez a rendszer marha egyszerűen leírható … meg van fejtve, nem annyira bonyolult…”. (Ahogy mondta, eszembe jutott például Tommaso d’Aquino, akitől egy pásztorfiú megkérdezhette volna, miért foglalkozik annyit Isten megismerhetőségével? Ő nappal szétnéz a réteken, éjszaka felnéz az égre, és tudja, hogy Isten létezik. Tommaso esetleg azt válaszolta volna, hogy „jó neked”.)

A közönség egyébként jól szórakozott a poénokon. Majd Tóta W. a teendőkről is szót ejtett. Kereskedelmi médiánál dolgozik, mondta, és az érdekelné, „hogyan lehetne ezt eladni” (jobb kezét feltartva, hüvelyk és mutatóujját szép távolságra szétnyitotta), mert „ez igy kiesik a kezemből”. Vagyis, „hogyan lesz ennek hatása?”, „hogyan lehet ezt eladni például külföldre?”. De persze nem ezt, „mert a Grippeneket sem igy adják el, hanem először van belőle egy négy oldalas szép brosúra, majd egy tizenhat oldalas, amit Hende Csaba el tud olvasni (röhögés a teremben – P.Gy.), és így épülnek egymásra.” S a külföld mellett a könyvet „magyarról magyarra is le kell fordítani” a tömegek számára. És persze a fiataloknak: „most, hogy a kötet megjelent, jöhetnek belőle a képregények.”

Így beszélt, magabiztosan és bátran, mert tulajdonképpen a régi megmondók körében – barlangjában – a HVG bloggere, az új megmondó. S ejtett még egy-két szót arról, hogy a „maffiaállam”, és az egész könyv túlzó, és „a rendszerszerűség eltúlzott optikájából” íródott, hiszen a Fidesz hatalmi rendszere tulajdonképpen csetlő-botló, ügyeskedő „balfékek” sorozatos melléfogásaiként is felfogható. Ráadásul, a modell elhanyagolja az ideológia erejét. Az ideológia fontos. (Az utóbbi két gondolatot a későbbi szövegek érthetősége kedvéért tettem hozzá.)

Ellenzéki oldalról nézve a mai politikai közélet talán legaktuálisabb problémája a megértés (adekvát nyelvezet) versus kommunikáció. Az aktivitási kényszerben lévő ellenzéki pártok és tanácsadóik szavakat keresnek, „kommunikálni” akarnak, a fiatalokat, és „Mari nénit” (már leírni is szörnyű! Micsoda szerencse, ha az ember nem Mari néni!) akarják megszólítani. Furcsa módon azonban nem jönnek a megfelelő szavak, és senki nem tudja, mit kellene „kommunikálni”. A gyorstüzelő bloggerek nárcisztikus poénjai és moralizáló bölcsességei mindig jól jönnek, de azért még emlékszünk, hogy a Kádár-rendszert sem a Hétfői Kabaré vagy Bajor Nagy Ernő vasárnapi jegyzetei rengették meg. Mindenesetre, a Magyar Polip 2 bemutatója attól vált mai és aktuális eseménnyé, hogy Magyar Bálint nem Vitányira, Demszkyre, vagyis a régi régiekre, hanem Tóta W.-re, s rajta keresztül a kommunikációs paradigmában szenvedő új régire reagált. A továbbiakban Magyar hozzászólása következik, egyben (apró, tartalmi szempontból lényegtelen kihagyásokkal), és lehetőleg – a szóbeli hozzászólásoknál szükséges áramvonalasításoktól eltekintve – szó szerint.

„Befelé megyünk a rendszerbe (értsd: a maffiaállam rendszerébe – P.Gy.), és nem kifelé jövünk belőle. Ezzel számolni kell. Ha valamit veszélyesnek érzek, az az, hogy hirtelen aprópénzre akarunk váltani valamit”, kezdte Magyar, reagálva a „képregénynek” a teremben még jelen lévő visszhangjára. „Annak idején a Demokratikus Ellenzéknek nagyjából tiz évébe tellett, amig a nyelvét, a rendszerkritikus nyelvet kialakította. Azzal kezdődött, hogy megszületett az Utam Marxtól, szakított a marxi paradigmával és nyelvezettel. Az a generáció csak a nyolcvanas évek közepén egyesült vagy találkozott az addig tőle különálló '56-os generációval. '89-ig tartott, amíg a jugoszláv önigazgatásos modell gazdasági víziójával is le tudtunk számolni, és azt mondtuk, hogy magántulajdon és kapitalizmus kell. Ez először a „kék könyvben”, a Rendszerváltás programjában jelent meg, akkor is hatalmas viták árán. Az '56-os forradalom egyik követelését, a függetlenséget sokáig csak a semlegességként értelmeztük, és nem jutottunk el oda, hogy a NATO-ba is be akarjunk lépni. A politikai többpártrendszer felvállalása is eltartott egy darabig, még ha a demokratikus ellenzék is hirdette meg messze elsőként. Tíz évig tartott, amíg egy színtiszta rendszerkritikai nyelv kialakult, a liberális demokrácia víziójával, és politikailag is működött (túl természetesen azon a feltételen, ami a legfontosabb, hogy közben a szovjet rendszer összeomlott).”

„Végül készen állt nyelvében, és aktivitásában is két olyan társaság, az MDF és az SZDSZ, amelyeknek a rendszerváltásban meghatározó szerepük volt. Most semmi sincs ezekből a feltételekből. Sőt, még az sem, hogy akik szenvednek az Orbán-rendszertől, azok tudnák, hogy rendszerrel állnak szemben, és meg tudnák nevezni, mi is az valójában. A rendszer megnevezése, leírása azonban alapvető feltétel. Nyelv nélkül nincs rendszerkritika, rendszerkritika nélkül nincs vízió, vízió nélkül nincs stratégia, stratégia nélkül nincs értelmezhető politikai aktor, és nem lesznek hiteles politikai szereplők sem. Most mindegyiknek híján vagyunk. És ha azt hisszük, hogy ilyen és olyan alkukkal, egymásra találásokkal majd hirtelen előpattannak, tévedünk. Nem fognak előpattanni. Az elmúlt négy év például azzal telt el, hogy a civil szervezetek, melyekre szívesen hivatkozunk, saját magukat valójában egy politikaellenes populizmussal áltatták. Lényegében összeomlott az is, hogy onnan egy politikai alternatíva nőhetne ki, és ezt nem érinti, hogy az étrendben a demokratikus intézmények és a politikai pártok után most éppen ők szerepelnek már desszertként.”

„Ezzel párhuzamosan az ellenzéki politikai pártok nem hogy megújultak volna, de eljelentéktelenedtek. Orbán 2009-ben bejelenti, hogy új rendszert épít. Addig is látszott, hogy mit akar, de akkor meg is mondta, hogy centrális erőteret, és húsz évig hatalmon maradni. Ebből már addig is mindenkinek látnia kellett volna, hogy ez nem a liberális demokráciák szokásos váltógazdaságának programja. A tusnádfürdői beszéd az „illiberális államról” pedig tulajdonképpen nem egy program bejelentése volt, hanem termelési riport: jelentem, teljesítettük. És tényleg, idáig jutottak négy év alatt. Mi pedig itt állunk, egy olyan helyzetben, amikor nincs megnevezve a rendszer, amiben élünk. Vagy olyan kategóriákban bíráljuk, ami nem adekvát, vagy kénytelenek vagyunk az Orbán-rendszer által felvetett nyelvi készlettel bajlódni, benne maradva, amivel tulajdonképpen indirekt propagandát is csinálunk neki.”

„Jellemző, hogy amikor végre Orbán kimondja, hogy „illiberális államot” épít, akkor rákapunk. Pedig az illiberális állam és illiberális demokrácia túláltalánosító kifejezések. Pusztán annyit jelentenek, hogy nem liberális demokrácia. Ilyenből azonban tucatnyi fajta van a világban. Mond ez a kifejezés valamit a rendszerről? Szerintem a közhelyen kívül semmit. Semmit, ami a rendszer valódi működéséről szól. Az alma gyümölcs, a banán is gyümölcs, a körte is, csak éppen az alma nem körte, és nem banán. S ha nem tudjuk pontosan megnevezni a rendszert, akkor elvész a kritikai lehetőség, amelyre igazi ellenzéki értelmezések és aktivitások is épülhetnek.”

„Többen mondták, hogy fordítsuk le ezt a könyvet rövid szövegekre, mert a tömegek nem értik. Műfaji kérdés: nem a mi feladatunk. Ez a könyv annak az ötszáz vagy ezer embernek íródott, politikusoknak, véleményformálóknak, újságíróknak, akik, ha akarják, használhatják ezt a rendszerértelmező keretet és nyelvet. Senki nem gondolhatja komolyan, hogy ez a kötet fogja azt százezrekhez eljuttatni. Nem fogja. Ugyanis ez a könyv nem olyan, mint egy gépkocsi reklámja, ahol azt az érzést akarom kelteni, hogy hú, de suhan, hanem lényegében a műszaki leírása a rendszernek, mint egy motornak. Eltöltöttem kis időt a politikában, és tudom, hogy a röplap az egy más műfaj. Röplapként nem a gépkocsi műszaki leírását adom ki, de ott kezdődik a dolog, hogy leírom, milyen a motor. Lehetőleg szigorúan érzelemmentes módon. Nem azért választottuk a „maffia”, „maffiaállam” kifejezést rendszerkritikai kulcskategóriaként, mert az olyan csúnyán, ellenszenvesen hangzik. A „keresztapa” például szépen hangzó kifejezés. A „kereszt” is és az „apa” is szép. Nekem a „fasiszta” vagy „kommunista” diktatúra csúnyábban hangzik. Azért használtuk a maffiaállam nevet, mert találónak éreztük a rendszer leírására. De próbáltuk magunkat távol tartani a moralizálástól és az erkölcsi ítéletektől. Diagnózist akartunk adni.”

„Többen is felhívták a figyelmünket, hogy vannak ennek a jellemzésnek korlátai. A motivációkat, a rendszer kiépülését és a működését nagyjából jól megadja. Nagyon is hátra van azonban, hogy mik a lehetőségei egy ilyen rendszernek, miért tud terjedni, és mik a korlátai. Ezek lehetnek gazdaságiak, politikaiak, vagy éppen külső korlátok. Nem térképeztük fel még azt sem, hogy a magyar gazdaságot milyen mélységben hatja át a rendszer, hol engedi még a piaci mechanizmusokat működni, és hol nem. Ugyanez áll az államigazgatásra is. Ami elkészült, az egy Mengyelejev-tábla. Felvázol egy szerkezetet, melyben a jelenségeket el lehet helyezni, de nem szól az egyes elemek sokaságbeli eltéréseiről. Viszont mondhatjuk, hogy a működés logikáját leírja. Ennek az a tesztje, hogy ebben a nyelvi rendszerben el tudom-e mondani a hétköznapi tapasztalatokat, jelenségeket, amik körülöttünk történnek. Úgy gondolom, hogy ezen a nyelven el lehet mondani, sokkal hitelesebben, mint más rivális nyelveken.”

„Amikor például bejelentik a nemzeti italboltok esetleges létrehozását, és egy ellenzéki párt azzal áll ki, hogy hatástanulmányt kér a kormánytól, akkor egyáltalán nem érti, hogy hol él, és ezt az értetlenséget közvetíti a rendszerrel kritikus potenciális választók felé is. Hányszor kell eljátszani, hogy embereket megfosztanak jogosítványoktól, az állam monopolizál bizonyos gazdasági tevékenységet és koncessziós kötelezettséget tesz rá, majd azt a koncessziót a csókosoknak – vagy ahogy én mondom: a fogadott politikai család tagjainak – kiosztja? Ha ez van, akkor ezt nyelvileg is igy kell kezelni. Hány ilyen történeten kell keresztülmenni ahhoz, hogy egy politikai erő ne azt mondja, hogy hatástanulmányt kér? Miről kér hatástanulmányt? És a kérés mögött valójában milyen át nem gondolt feltételezés áll? Egy ilyen kijelentésben ugyanis az a mögöttes feltételezés, hogy a kormányt valójában a haza sorsa, a nemzet érdekli, csak a trafikoknál éppen tévedett. Pedig milyen jót akart. Csak rosszul sült el. Nem azok kapták, akinek szakértelmük van ezen a területen. Valójában viszont nem azért fizetünk 20 százalékkal többet a cigarettáért, hogy azt visszaforgassák egy, a dohányzás okozta betegségeket gyógyító egészségügyi alapba, hanem azért, mert ezek a kis boltok a csókosoknak nem hoztak eleget. S ezek után jön egy ellenzéki párt, és hatástanulmányt kér. A kormány meg majd tényleg elgondolkodik, hogy a nemzeti italboltoknál már garantált legyen a haszon a haveroknak.”

„Ráadásul, ott van a szerencsétlen állampolgár, akinek ez nem tetszik, és elkezd gondolkodni, hogy a hatástanulmány alapján most mi van? Nem beszélve arról, hogy várjuk a hatástanulmányt, ami persze nem fog megérkezni, és a nagyon kevés műsoridőt, ami az ellenzéki pártoknak rendelkezésre áll, ilyen prodcedurális kérdésekkel töltjük. Erre az SZDSZ egyszer már ráfázott, amikor folyamatosan eljárásjogi kérdésekkel bombáztuk a Hornékat. A választó persze semmit nem értett belőle. „

„Ugyanilyen kérdés például a Németh Lászlóné – Seszták váltás. Megint, egy ellenzéki párt, szigorúan kemény „rendszerkritikai” alapról azt mondja, hogy most már reméljük, a miniszterelnök úr olyan embert fog kinevezni a tárca élére, aki a haza üdvére, tisztességesen osztja majd el a fejlesztési pénzeket. Az ember nem érti: magától ilyen hülye, vagy csak rafináltan akarja arra rávezetni a hallgatót, hogy valójában Németh Lászlóné stróman, a Simicska- klán embere, és tulajdonképpen bandaháborúról van szó, mert a Keresztapa nem szereti, ha minden gazdasági kapcsolata egyetlen egy kereskedelmi kapunk keresztül bonyolódik. Megpróbálja tehát diverzifikálni a kapcsolatait. És itt nem az a kérdés, hogy ezt lefordítom-e négy-öt oldalra, hanem az, hogy azok az ellenzéki politikai szereplők, akik kritikai ideológiákat és leírásokat tudnának közvetíteni, az egyébként a rendszerrel szemben elégedetlen és kritikus emberek felé, képesek-e ezt a fordítást elvégezni. Az általunk felkínált kritikai nyelv akkor él, ha azt használják.”

„Azonban azt, amit a mi értelmiségünk és az ellenzéki politikai szereplők csinálnak, a jajgatás kategóriájába sorolom. Bizonyos értelemben lebecsülése önmagunknak, a méltóságunk feladása. Mintha folyton úgy beszélnének, hogy „nem hittem volna azt, hogy ma kétszer akkora pofont kapok, mint tegnap”. Majd, hogy „ez borzasztó, ma még tökön is rúgtak”. Ezzel megy el az idő, és mi van mögötte? Az, hogy liberális demokráciában ilyesmit a hatalmon lévőknek nem illik csinálni. De az ilyen nyelven történő számonkérés mögöttes feltételezése megint csak az, hogy a hatalmat valójában a liberális demokrácia értékrendje vezérli, csak az adott esetben éppen megint melléfogtak. Az át nem gondolt mögöttes feltételezéseket pedig a nyelvhasználat még meg is erősíti, és lényegében önmagunk számoljuk fel a lehetséges ellenállás bázisát. Mindeközben a rendszer meg keményen azon dolgozik, hogy egzisztenciális függésbe taszítsa polgárai többségét, és felszámolja az ellenállásuk lehetőségét.”

„Mindenki várja a nagy-nagy leleplezést, hogy jön majd egy újabb eset, amikor az emberek már tényleg belátják, hogy ez így nem mehet tovább. De ez nem következik be. Ugyanis ha nincs nyelv és nincs koherens rendszerleírás, akkor ezek a leleplezett esetek olyanok, mint a nyakláncnak a szemei: szétgurulnak. Láthatatlan vékony szál az, ami a nyakláncot nyaklánccá teszi. Ha azt elvágom, szétgurul a padlón, és ha rálépek, hanyatt esek. Ez történik folyamatosan az ellenzékkel. Hiába jön az újabb és újabb botrányokkal, ezekkel nem fogja a rendszer összeomlását közelebb hozni. Sőt, bizonyos értelemben ellenkező hatást váltanak ki, hiszen megmutatkozik, hogy a rendszer ezt is megcsinálhatja. Az a fajta tehetetlen siránkozás pedig, amit az ellenzék is csinál, közvetve arra ösztönöz, hogy mindenki álljon be a sorba, mert nincsen más lehetősége. Ugyanis a rendszernek történő kiszolgáltatottságból fakadó megalkuvási kényszer, s annak morális elítélése közti feszültség az egyének szintjén – egy reménykeltő ellenzék híján – tartósan nem elviselhető.”

„Nekem indulataim az Orbán-rendszerrel szemben nincsenek. Úgy érzem magam, mint egy szafarin. Nézem, hogyan zajlik az élet, és ki kit zabál föl. De látni kell, hogy ha ennek a szemlélődésnek nem tudunk nyelvet teremteni, akkor nem fogunk előbbre jutni.”

„A maffiaállam-terminológia nemcsak tudományos leírásként, hanem politikailag is és kommunikációs szempontból is jól használható. Egyszerűen, a „maffiaállam” két dolgot közvetít: egyrészt, a hatalom érdekében kifejtett illegitim erőszakot és önkényt, a másrészt a kapzsiságot, a személyes és családi harácsolást. És ezeket a jellemzőket egész világosan összekapcsolja. Ha van kommunikációs lánc, amire fel lehet fűzni a hétköznapi életélményeket, akkor az nem azon a nyelven ragadható, ami „a hatalmi ágak szétválasztásának csorbulásáról” beszél az elégedetlen tömegeknek. Vagy például, hogy „az alkotmánybíróktól már megint elvontak jogosítványokat”. Ez a nyelv bár igaz, de üresen túláltalánosító, erre nem lehet kritikai mozgalmat építeni. A maffiaállam fogalmi keretében azonban a hétköznapi életélmény egybevág egy plauzibilis rendszerleírással, és a kettő együtt tud működni.”

„Tökéletesnek hisszük-e a rendszert, amit leírunk? Részleteiben előre elgondoltnak? – vetik fel. Egyáltalán nem. Ha műszaki rajzot látok egy kocsinál, az még nem jelenti azt, hogy soha nem fog elromlani. Kelet-Európában nőttünk fel, emlékszünk még rá, hogy milyen az, amikor esős időben a motor gyertyáját gyufával meg öngyújtóval szárítgattuk. Nem volt benne a műszaki leírásban, hogy ezt kell majd csinálni. Sőt, biztosan nincs egy mesterterv, amit a hatalom kivitelezne. Pont ez világit rá arra, hogy a motiváció kérdése milyen fontos. És a motiváció tényleg: vagyon és hatalom. Ezek érdekében vannak lehetőségei, amiket kihasznál, ha falba ütközik, akkor visszább lép, esetleg változtat, ha ötször kell változtatni egy törvényen, akkor ötször változtat. De a motiváció a fontos, s hogy azok érvényesítésében nincsenek gátlásai, mert ebből indul a rendszer kiépülése és leírása. Lényegében olyan, mintha felidézném az újonc katonákkal kiszúró őrmestert. Nem volt nagyon intelligens, de a kiszúrásban nagyon rafinált. Ez a rendszer is a hatalomkoncentrációban és a vagyonfelhalmozásban rafinált. És mindezt bizonyos értelemben indulatmentesen teszi. Azzal egyetértek, hogy az ideológia fontos, főleg a kisemmizett társadalmi csoportoknak. De külön vizsgálatot érdemel a nyertes felső réteg. Szerintem kedélyesen, kicsit cinikusan tartja magát nemzeti középosztálynak, és pontosan tudja magáról, hogy miként privilegizált. A nacionalizmus, cigányellenesség, stb. is inkább csak azért kell, hogy akiknek nem jut semmi, azokat ki lehessen valamivel fizetni.”

„Így érünk el a saját problémáinkhoz is. Orbán felvetette, hogy a liberális demokrácia pc-nyelve (politikailag korrekt – P.Gy.) tabusít bizonyos kérdéseket. Tényleg, tabusított bizonyos kérdéseket. Ez nem azt jelenti, hogy a pc-nyelvtől, és különösen a mögöttes értékeitől el kellene tekinteni. De azt látni kell, hogy voltak tömeges élethelyzetek megértését akadályozó tabuk, amikre ez a rendszer rá tudott ülni populista válaszokkal, amik valójában nem jelentettek megoldást, de kisajátították az azokról folyó közbeszédet. Amikor az SZDSZ-ben a kilencvenes évek végén hosszas viták folytak arról, hogy az elnyomás nagy rendszereinek lebontása után az elnyomás és kiszolgáltatottság kis rendszereivel, az állami bürokrácia, a közművek, a bankok jelentette egyenlőtlen helyzetekkel és kiszolgáltatottsággal, stb., is foglalkozni kellene, vagyis a fogyasztóvédelemmel, akkor azt a párt nem volt hajlandó tevőlegesen beemelni az agendájába. Pedig ez a liberális demokrácia egyik alapértéke lenne. A mindennapi kiszolgáltatottság élményére való teljes vakság és válasz-nélküliség termelte ki a másik oldalon a populista válaszokat, terelt oda tömegesen embereket, és teremtett alapot kirekesztő ideológiákra. Ez a mai rendszer ilyen értelemben működik ideologikusan, de valójában nem ideológia vezérelt. És hosszú lesz az út, amíg túlléphetünk ezen. Mert nem elég az, hogy bemutatom a rezsicsökkentés közgazdasági hátulütőit, racionálisan meggyőzöm, „felvilágosítom” a választót, és „leleplezem” a hatalmat. Mert az ő nyelvéből rögzült értékek lesznek, melyek ellenállnak az úgymond valóság racionális leírásának. Mert hogy is gondolkodik egy doktriner liberális? Nem érti meg, hogyan lehetséges, hogy még mindig vannak Fradi-drukkerek. Nem érti, hogy ha ilyen rossz a csapat, akkor hogy lehet, hogy generációkon át drukkolnak neki. A liberálisnak ez felfoghatatlan. Az ő racionális gondolkodásában ez nem fér meg. Erre mit csinál? Egyrészt megsértődik, hogy az állampolgár milyen hülye, másrészt felvilágosító kampányokat indít, mert magát az egész mechanizmust nem érti, amellyel meg van fogva egy társadalom. Nem lehet változás tehát egyik pillanatról a másikra. Valahonnan viszont el kell indulni. És ennek a kályhának a cserepeit próbáltuk a maffiaállam fogalmi rendszerében összerakni.”

A bemutató utolsó hozzászólója Kende Péter volt. Megkérdezte, vajon Orbán Viktor nélkül is létrejött volna az, ami létrejött? Az eseményt be kellett fejezni, a termet át kellett adni, és a válaszra már nem maradt idő. Pedig tényleg érdekes kérdés. A mikro-történetek, és azok aggregációi is fontosak. Valószínűleg ezeknek is megvan a modellezhető logikájuk, amik esetünkben a maffiaállamhoz vezettek. A rendszer „meg van fejtve, nem annyira bonyolult”, de azért még lehet min gondolkodni.

• PoliBlog

• Petőcz György blogja
• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges