2015. április 28.
Vajon mit tudna még hozzátenni a Jobbik a Fidesz politikájához és politikai retorikájához? Nyilván sokat, hiszen minden rossznak van még rosszabb alternatívája, minden aktuálisan ismert és elképzelhető szörnyűséggel szembeállítható a még ismeretlen és elképzelhetetlen szörnyűség. A „soha többé nem történhet meg!” fogadkozás azt a szorongató tényt igyekszik leplezni, hogy térben és időben valójában semmiféle garancia nincs arra, hogy tényleg „soha többé”.
Belpolitikai következményektől eltekintve, ha a Jobbik a Fidesz váltópártja, vagy akárcsak egy leendő koalíciós kormány tagja lesz – mindkettőre van esély – akkor Magyarország nem csak félig-meddig zárja ki magát a demokratikus országok közösségéből, mint most, hanem teljes egészében. De a mostani „nemzeti konzultáció” kapcsán mégis föl kell vetni a kérdést: mi a fenét tudna ehhez még hozzátenni a Jobbik?
„Mi magyarok… úgy határoztunk, hogy minden fontos kérdést megbeszélünk egymással, mielőtt döntéseket hozunk” – unalmas fordulat ez már, pedig nem csak a mérések érvényességének és megbízhatóságának alapvető módszertani szabályaiból űz csúfot, de a képviseleti és deliberatív demokrácia; a politikai felhatalmazás és elszámoltathatóság, nem utolsósorban pedig – tekintettel a közel egymilliárdos költségre – a közpénzügyi elszámoltathatóság alapelveiből is. A „nemzeti konzultáció” rutinszerű gyakorlata azt jelenti, hogy a posztjogállami rezsim alappal érezheti időtlennek és tartalmilag korlátlannak felhatalmazását, hiszen a „konzultációs” kérdőívet levélszekrényeiből kivevő választók unalmas vállrándítása a garancia arra, hogy a vállukat rándítók – ma már tudjuk: a többség – soha nem szerveződtek republikánus politikai közösséggé, és ettől a közeljövőben sem kell tartani. És miután csalódtak az aktuálisan regnáló kormányban, úgy hajították ki a jogállamiság alapelveit és az alapvető szabadságjogokat, hogy belátható időn belül aligha szerezhetik vissza.
A mostani „nemzeti konzultáció” alapkérdései jelentősen eltérnek a korábbiaktól, mert teljesen egészében fiktív, nem létező problémát konstruálnak. A „kérdőív” két kimondott és egy sugallt alaphazugságra épül: eszerint a januári párizsi gyilkos terroristák bevándorlók voltak és Magyarországon hússzorosára növekedett a bevándorlók száma. A címzettek ebből könnyedén levonhatják azt következtetést, hogy az ország egyike az EU bevándorlási frontországainak, a jövevények áradata pedig közvetlenül veszélyezteti a „magyar emberek” érdekeit és biztonságát.
A Charlie Hebdo szerkesztőinek gyilkosai természetesen nem bevándorlók voltak. A Magyarországon menedéket kérők száma valóban dinamikusan emelkedett az elmúlt három évben, ám az elbírált menedékkérelmek száma csak töredéke a benyújtott kérelmeknek, ugyanis a kérelmezők zöme továbbutazik. Az elmúlt évben 43 777 ezer menedékkérelmet nyújtottak be a magyar hatóságokhoz, míg 2013-ban a kérelmek száma még csak 18 900 volt. Ám a hatóságoknak kevesebb, mint 5 ezret kérelem elbírálására volt módjuk, mert mire véget ért volna az eljárás, a többiek már régen Nyugat Európában voltak, jóllehet a kérelmek elbírálása Magyarországon meglehetősen gyors és sommás. A költségek pedig csak mérsékelten emelkednek: míg 2013-ban 1,7 milliárd forintot vitt el a menekültügy finanszírozása Magyarországon, addig 2014-ben 2,5 milliárd forintot – a növekmény összege csekélyebb, mint amennyibe a „nemzeti konzultáció” kerül. Természetesen bruttó összegről van szó, mert a költségek tetemes részét az EU visszatéríti. (Ld. erről Zádori Zsolt alapos cikkeit: http://www.es.hu/zadori_zsolt;magyarorszagnak_nincs_szuksege;2015-02-26.html [3], illetve http://www.es.hu/zadori_zsolt;orban_migracios_fejtagitoja;2014-09-11.html [4])
A szöveg két állandó jelzős szerkezetet használ: „megélhetési bevándorlókról” illetve „törvénytelen határátlépőkről” beszél. Kezdetben tényleg elsősorban koszovóiak érkeztek és igyekeztek Magyarországon keresztül nyugatra, ám a jövevények között egyre többen vannak, aki háborús, polgárháborús válságövezetekből menekülnek és próbálnak menedéket találni Európában. A jelzős szerkezetekre épül a közvetlen uszító tartalom: a jövevények „veszélyeztetik a magyar emberek megélhetését” illetve inkább a „magyar családokat és születendő gyermekeiket” kellene támogatni. Három programelemet tartalmaz a „konzultatív kérdőív”: az érintetteket „vissza kell fordítani saját hazájukba” – ez sokak esetében azt jelenti, hogy a halálba kell őket küldeni –, illetve őrizetbe kell őket venni”, (nyilván az eljárás idejére). Végül a szöveg szó szerint átveszi a Jobbik egyik legfontosabb, eredetileg a jogerős szabadságvesztésre ítéltekre vonatkozó üzenetét: a menekültek „saját maguk biztosítsák ellátási költségeiket”. Aligha lehet ezt másképpen értelmezni, mint hogy az átmenetileg őrizetbe vett menedékkérők kötelező munkával teremtsék elő a szükséges költségeket.
Mit tudna ehhez hozzátenni a Jobbik? Nem sokat. A szélsőjobboldali párt közleményben üdvözölte a kormány menekültekkel kapcsolat álláspontját, legfeljebb csak néhány ponton fogalmaz még keményebben.
A kormányfő a rezsicsökkentési kampány óta nem aratott kommunikációs győzelmet. A januári párizsi merénylet alkalmával már megérezte a taktikai lehetőséget a menekültügyben, majd az áprilisi Földközi tengeri tragédia kapcsán még inkább: ha a Magyarországon gyakorlatilag nem létező menekültproblémát belpolitikai uszításra használja fel, akkor a nyugati partnerei – bármennyire iszonyodnak is Orbántól és eszközeitől – aligha tudnak erre mit mondani. Legfeljebb csak azzal replikázhatnának, hogy Magyarországon valójában nincs menekültprobléma, de hát Merkel aligha érvelhet úgy, hogy Budapest engedje csak át nyugodtan a Münchenbe igyekvő koszovóiakat, és afrikaiakat. A választásokra készülő, és a külföldiek ellen – többek között az Egyesült Királyságban munkát vállaló kelet-európai EU tagállamok polgárai, így a magyarok ellen is! – kampányoló David Cameron sem ezekben a hetekben fogja kioktatni a magyar miniszterelnököt a multikulturális társadalom szépségeiről. Ráadásul Orbán most „atlantista” platformról indíthat belpolitikai uszító kampányt. Vajon mekkora erkölcsi alapja van például a szocialistáknak vagy a PM politikusainak arra, – az LMP-ről már nem is beszélve – hogy humánus európai értékekre hivatkozva bírálják a kormány gyűlöletkampányát, miközben az elemi NATO szolidaritást felrúgva gyáván és elvtelenül, belpolitikai haszonszerzésből ellenezték a magyar katonák kiküldését az Iszlám Állam elleni háborúba?
A Jobbik sem szavazta meg a magyar katonai részvételt – itt lenne tehát a válasz a címben feltett kérdésre: a kormányfő többször idézett mondatai szerint nem a szavai, hanem a tettei alapján érdemes véleményt alkotni politikájáról. Lehet, hogy szavazatmaximalizálási megfontolásokból időnként kikiabál a csőcseléknek, de közben tartja a jó irányt. Orbán szerint ő a fősodor, hozzá képest mindenki szélsőség; az arculatváltó, aranyos kölyökkutyákat simogató jobbikos pártvezér is.
Csakhogy a kormány közpolitikai tettei felülmúlták Orbán legrémesebb kötcsei vízióit is. Adó és elosztási politikája annyira igazságtalan, hogy a jövedelmi különbségek a rendszerváltás óta nem látott szintre emelkedtek, és az ország kezdi elveszíteni fontos pozícióelőnyét, azt, hogy a rendkívül alacsony foglalkoztatás ellenére a relatív szegénység közepes szintű volt az EU-ban. A második Fidesz kormány első két évében a relatív szegénységi ráta 14 százalékról 17 százalékra növekedett, a 0-17 éve korosztály relatív szegénységi rátája pedig 21 százalékról 27 százalékra – mindez példátlan a rendszerváltás óta. Ugyancsak soha nem látott mértéket ért el a súlyosan depriváltak aránya. Négyévnyi csökkenést követően a jövedelmi különbségek 2007-től kezdtek ismét lassan növekedni, 2009-től pedig meredeken növekednek. Az előző ciklusban a legfelső jövedelmi tized reáljövedelme több mint négy százalékkal emelkedett – az összes többi jövedelmi csoporté pedig csökkent, legnagyobb mértékben – csaknem 15 százalékkal – a legszegényebbeké. (Ld. erről bővebben Krémer Balázs írását: http://beszelo.c3.hu/onlinecikk/mennyire-lett-kifosztva-a-tarsadalom [5]!)
A közoktatást a hatvanas évekbe vitték vissza: államosították az iskolákat, megszűntették a normatív finanszírozást, leszállították a tankötelezettség felső korhatárát. Ezek az intézkedések kikapcsolták a középiskolai expanzió motorját: a szocialista korszakhoz hasonlóan ismét közvetlenül a kormány szabhatja meg a középfokú továbbtanulási keretszámokat. Deklarált kormányzati politika lett a szegregáció támogatása, valamint a legszegényebbek kiszorítása a középiskolákból, teljes egészében felszámolták a tanszabadságot, a pedagógusokat akaratuk ellenére egységes korporatív szervezetbe kényszerítették. Ismét bevezették az 1985-ben! megszűntetett tanfelügyeletet. A rendszerváltás követően a középiskolai továbbtanulás 48 százalékról 71 százalékra növekedett – ez most csökkenésnek indul. A roma diákok körében a középiskolai továbbtanulás 10 százalékról 27 százalékra növekedett – ez az arány jelentősen csökkenni fog. Az általános iskolát végzett romák körében a sehol tovább nem tanulók aránya 49 százalékról 5,5 százalékra csökkent, döntően a tankötelezettség felső korhatárának 18 évre emelése, és a normatív finanszírozás miatt – bizonyos, hogy ez a mutató ismét drasztikusan emelkedni fog. Az egyes korosztályokon belül azok arányát, akik legfeljebb csak alapképzettséggel hagyják el a közoktatást, az 1985-ben mért 23 százalékról minden erőfeszítés ellenére is csak 15-20 százalék közötti sávba sikerült leszorítani – a fejlett világban ez az arány legfeljebb 5 százalékos – ez az arány sok évtized után ismét emelkedni fog.
Drasztikusan szűkítették a felsőoktatásba bekerülők számát, és arányát, valamint a felsőoktatás finanszírozására fordított összeget, szöges ellentétben az ország vállalásaival. Kancellári rendszerrel – a tervek szerint a jövőben még „konzisztóriummal” is – fojtogatják az egyetemi autonómiát. A jóléti jövedelmek elosztása a korábbinál is igazságtalanabb lett. A kormány egészségügy innovációjának lényege a hálapénznek becézett korrupciós rendszer legalizálása. Munkapiaci esélyteremtés – mindenekelőtt inkluzív közoktatás és diszkriminációellenes munkaügyi politika helyett – soha nem látott mértékű és költségű értelmetlen, megalázó közmunkaprogramokat indított. A büntethetőség korhatárát 12 éves korra szállították le.
A kormány külpolitikája olyan, mintha az ország – kasszírozva persze a forrásokat – mindenáron szabadulni akarna az Európai Unió rabigájából. „Mi magyarok” – fogalmazott királyi többesben a kormányfő (ellenkező esetben ugyanis okvetlenül hozzátette volna, hogy „mi magyarok kivéve Zolnay Jánost”) – tehát a miniszterelnök származása okán idegennek érzi magát Brüsszelben ám a kazah elnököt arról biztosította, hogy „ha idejövünk – megint a pluralis majestatis – Kazahsztánba, akkor otthon érezzük magunkat”. Az aggódó szaúdi trónörököst megnyugtatta, hogy semmiképpen sem akarja őt kioktatni emberi jogokból. Putyinnak a paksi megaüzlettel kedveskedik, azeri kollégájának az örmény bajtársát lemészároló azeri gyilkossal, (a formálisan még szövetséges) nyugati kollégáinak pedig azzal, hogy rezsimjét – gyökeresen kifordítva a fogalmat eredeti pejoratív értelméből – „illiberálisnak” nevezi.
Mit tudna ehhez még hozzátenni a Jobbik? Mit nem hajtott még végre a Fidesz kormány mindabból, amiről egy szélsőjobboldali, rasszista párt álmodhat? A csendőrség létrehozása, a cigányok internálása, a zsidók listázása jelenleg nem nagyon fér össze az ölében helyes kiskutyákat simogató, és a politikai fősodort jó eséllyel éppen elfoglalni készülő jobbikos pártelnök imázs-kampányával. Persze van fantáziánk, de hát a posztjogállami Orbán rezsim nem „illiberális”, hanem antilberális. És nemcsak a rezsim antiliberális, de magát „demokratikusnak” nevező parlamenti és parlamenten kívüli ellenzékének derékhada is az. Ritkán tapasztalható egyetértés alakult ki abban, hogy minden rossz oka a piacgazdaság, a globalizáció, valamint a szabadelvű politikai krédó és praxis.
De a rezsim nem csak antiliberális, hanem brutálisan kirekesztő is. A liberális elvek elparentálására a legkevésbé hajló Demokratikus Koalíció miskolci polgármester-jelöltje Pásztor Albert egykori rendőrkapitány volt, aki úgy fogalmazott, hogy „nem hisz a cigányok integrációjában”, és többször is rámutatott a regnáló polgármester, Kriza Ákos „idegen” értsd erdélyi származására. A DK elnöke, Gyurcsány Ferenc ma is úgy érzi, hogy helyes lenne a negyedik gyerektől kezdve adókedvezménnyel helyettesíteni a családi pótlékot – tehát a legszegényebb családok legszegényebb gyerekeitől elvonni létfenntartásuk gyakran egyetlen forrását. (Ld. erről bővebben: Zolnay János: Hidegvérrel [6]) Korábban azt nyilatkozta, hogy abban látná a miskolci Avason kialakult konfliktus megoldását, ha a Fészekrakó program visszaélései következtében a lakótelepre került, és ott randalírozással szomszédaik éjszakai nyugalmát zavaró roma családokat a város szegénytelepeire költöztetnék – ott nyilván nyugodtan randalírozhatnak éjszakánként. A cigányok integrációjában Kriza sem hisz, ezért – ha már a DK Pásztor Albert indításával ráígért a város hosszú évekre és ciklusokra visszanyúló kirekesztő politikájára – emelte a tétet: elkezdte a város egyik szegény negyedében fekvő úgynevezett számozott utcák lakásainak lebontását, földönfutóvá téve, és kiszorítva a városból az ottani roma családokat, jóllehet ezzel azt kockáztatja, hogy Miskolc kizárja magát minden-város rehabilitációs célú EU pályázatból. (Ezek feltételei ugyanis kategorikus tiltják bármilyen lakossági csoport akár közvetett kiszorítását az adott település közigazgatási határain túlra, tehát a társadalmi problémák exportját.) És akkor hol van még a jobbikos polgármester-jelölt? Mit tudna ő hozzátenni ehhez, ha ő lenne a város első embere?
A nevében is antiszemita tartalmat hordozó „goj motorosokat” Brüsszelben az európai adófizetők számlájára vendégül látó – és pártjának a nem létező „liberális kispártok” lerázását javasló – Szanyi Tibor szocialista Európai Parlamenti képviselőtől a nácikkal kezdettől fogva beszélő viszonyt és tartalmi vitákat javasló Schiffer Andrásig egyre többen vélik úgy, hogy a Jobbik voltaképpen érvényes kérdéseket fogalmaz meg, legfeljebb a válaszai nem mindig szerencsések. Le kell tehát venni róla a szélsőjobboldaliság bélyegét; domesztikálni kell és be kell fogadni a normális politikai szereplők társaságába. Adott az antiliberális közös platform – a szocialisták esetében a balos tekintélyelvűség, az LMP esetében pedig még a „rendszerkritikus” establishment-ellenesség is. (Seres László figyelemreméltó cikket írt erről: http://hvg.hu/velemeny/20150424_Seres_Normalis_nyitott_emberek [7]) A DK egyértelműen elutasító álláspontot képvisel a szélsőjobboldallal szemben, de esetében a szélkifogó, vagy komolyan gondolt kirekesztő társadalompolitika iránti fogékonyság lehet a mágnes. A Fidesz érzi, hogy sarokba szorult, és a menekültek ürügyén indított uszító „nemzeti konzultációs” kampánya révén megkísérli a kitörést. Csakhogy miért vásárolnának a választók másodkézből kirekesztő gyűlöletpolitikát, ha rendelkezésre áll az originál csomagolású márkázott eredeti is?
Nem a Jobbik hangolja át retorikáját mérsékeltebbre, és igyekszik magát kormányzóképes jósrácok csapatává fazonírozni, hanem a teljes magyar politikai spektrum igazodik a Jobbikhoz, ki ilyen, ki amolyan elvek és megfontolások alapján. Ha a választópolgárok nem ébrednek tudatára annak, hogy Magyarország a szó szoros értelmében a katasztrófa felé rohan – és ennek egyelőre kevés jele van; a proteszt-szavazatok általában az esélyesnek tekintett jelöltre esnek, és a Jobbik nagyon sok választókörzetben látszik az elsőszámú esélyesnek – akkor bevásárolhatják a Vona kormányt a három év alatt vérebekké cseperedő tündéri kölyökkutyákkal együtt.
- SzocBlog [8],