Mink András 2014. november 10.

Nyomtatóbarát változat

Havas Gábornak szeretettel, 70. születésnapjára

Előhang

A Magyar Országgyűlés Szociális, Családvédelmi és Egészségügyi Bizottságának 1992. október 8-i ülésén parázs vita kerekedett a készülő szociális törvény egyik passzusáról, amely egy új támogatási forma, a gyermeknevelési támogatás bevezetését indítványozta, ugyanakkor legalább 270 napos munkaviszony igazolásához kötötte a jogosultságot. A havi tízezer forint körüli támogatást csak azok a fiatal anyák vehették volna igénybe, akik igazoltan már legalább háromnegyed évet valamilyen munkahelyen töltöttek.

Havas Gábor, a bizottság egyik szabad demokrata tagja a törvénytervezet számos elemét bírálta. Többek között azt, hogy a tervezett törvény a szociális- és jóléti kiadásokból csak 30 milliárd forint elköltését szabályozza, amely eltörpül a költségvetés 700 milliárdos jóléti és egészségügyi kiadásaihoz képest. A tervezet nem egységesíti a szabályozást, nem normatív módon határozza meg a jogosultságokat, azaz tág teret ad az önkényes elbírálásnak. Mindez arra utalt, hogy a jóléti kiadások és a nagy ellátórendszerek átfogó reformja valójában el sem kezdődik, a szocializmusból örökölt, hol önkényes és szűkmarkú, hol viszont pazarló és diszfunkcionális szociális rendszer változatlanul tovább fog élni. Az egyetlen valódi újdonság, mutatott rá Havas, a gyereknevelési támogatás viszont nem más, mint nyílt és vegytiszta szociális diszkrimnáció: a jobb körülmények között élő, jellemzően városi, könnyebben munkát találó fiatal anyuka bőséges havi járandósággal gazdagodik, és ehhez még nyugdíjjogosultságot is szerez, míg a zsákfaluban élő, koldusszegény anyuka, akinek esélye sincs munkát találni, nem kap semmit.¹ A bírálatra válaszul a kereszténydemokrata irányítás alatt álló Népjóléti Minisztérium szakértője, az egyébként flottul érvelő König Éva, – Solt Ottilia sokadszori unszolására – az alábbiakat préselte ki magából (a szó szerinti jegyzőkönyvet idézem): “Ez is hosszas töprengés volt. Mindenféle gondolat társítható, főleg az a gondolat, amely miatt – azt hiszem – bekerült a törvénybe. Több javaslat alapján, hogy ne az életmód, az életvitel kerüljön támogatásra, aki azonnal erre a területre lép, és akár nagyon minimálisan, szakképzetlenül is elkezdődnek a gyerekek szülése egymás után. Hanem mindenképpen arra, hogy a nők is az egyenjogúság értelmében tanuljanak, pályát válasszanak, és a későbbiekben, ha férjhez megy, gyerkeket szül, ezt a hivatást válassza.”²

A gyereknevelési támogatás bevezetése a népnemzeti értelmiség hetvenes éve eleje óta dédelgetett elgondolása, a főhivatású anyaság bevezetése felé tett első lépés volt. A kilencvenes években azonban ez az egyébként morálisan nem kifogásolható elképzelés – bár a szakértő ezt láthatóan nehezen böki ki –párosult azzal a normatív módon igazolhatatlan igénnyel, hogy a jóléti támogatásokat az arra érdemes, nemzeti/társadalmi szempontból értékesebbnek tekintett társadalmi csoportok felé irányítsák. A diszkrimináció vádja ellen a törvény támogatói azzal védekeztek, hogy ez új támogatási forma, amely nem érinti a korábbi juttatásokat, amelyek körében nincs effajta különbségtétel, amelyek eddig is alanyi jogon jártak, pusztán kiegészíti azokat. A vita rávilágított arra, hogy a liberálisok és nem liberálisok már akkor sem értettek egyet olyan egyszerű, a politikai rendszer moralitását és a döntések erkölcsi igazolását alapjaiban érintő kérdésekben, mint hogy mit takar az állampolgári egyenlőség fogalma és mi számít diszkriminációnak, azaz megengedhetetlen, jogtalan megkülönböztetésnek. A keresztény-konzervatív szellem már akkor, a rendszerváltás után közvetlenül evidensnek tekintette, hogy az államnak, illetve a kormányzó politikai többségnek jogában áll a saját preferenciái alapján életmódja, érdemei, kulturális jellemzői alapján előnyben részesíteni polgárai meghatározott csoportjait másokkal szemben. Ez a szemlélet kibékíthetetlenül szemben állt a liberálisok vilagnézetileg semleges, normatív alapú, átlátható, minden polgárt egyenrangúan kezelő állam- és jogfelfogásával. Az elgondolás sértett egy másik, a liberálisok számára szintén döntő fontosságú, egyszerre morális és racionális alapelvet is, nevezetesen, hogy mások adójából, azaz közcélra kötelezően elvont tulajdonából ne azoknak juttassanak, akiknek amúgy is van mit aprítani a tejbe, hanem azoknak, akiknek erre az emberhez méltó élet fenntartásához múlhatatlanul szükségük van. Ebben a vitában, mint cseppben a tenger, megmutatkozott mindaz, ami kezdettől markánsan elválasztotta a rendszerváltó liberálisokat a jobboldaltól, és sok tekintetben az utódpárti baloldaltól is.

A liberális mumus és a valóság

2014 kora őszén úgy látszik, a magyar demokrácia eltökélt sírásói átütő sikerrel hirdetik, hogy a liberalizmus a korlátlan szabadság képmutató ideológiája, amely a mindenkori erőseknek kedvez, a gyengéket kiszolgáltatottá teszi. A liberális demokrácia a pénzhajhász, lelkiismeretlen szerencselovagok, szabad rablást biztosító paradicsoma. Nem volt képes és nem is akarta megvédeni az embereket a multiktól, a bankoktól, a korrupt, parazita politikai hálózatoktól, ezért új alapokra kell helyezni a politkai közösség építését. A leggyakrabban csak doktrínér jelzővel megbélyegzett liberálisok a súlyos gazdasági és társadalmi válságba süllyedő Magyarországon a jóléti állam helyett a szegények és elesettek, a bajba jutottak iránt kíméletlen és részvétlen, drasztikusan visszaszorított minimális állam koncepciójával párosuló korlátlan szabad piaci felfogást képviselték, a jobboldali fáma szerint. Politikai és erkölcsi bukásuk így elkerülhetetlen volt, hiszen ez a program csak egy szűk, jól kipárnázott elit érdekeit jelenítette meg. Ennek az elitnek, amely a pártállami diktatúra haszonélvezőjeként döntő indulási előnyt élvezett a vagyoni és kapcsolati tőke terén, majd újdonatúj komprádor burzsoáziaként lett az idegen, zsákmányszerző és piacrabló külföldi tőke honi helytartója, a liberalizmus volt a fedőideológiája, a liberális párt pedig fedőszerve. Az antiliberális diskurzusnak ez az archaikus válfaja, amely a kezdetektől rugalmasan cicázott a benne rejlő antiszemita potenciállal, 1989 óta folyamatosan jelen van a magyar politikai diskurzusban, a magyar ójobboldal legfontosabb konstituáló eleme a rendszerváltás óta. Akárcsak 1945 előtt.

Mindez persze agyrém. Nem kérdés, hogy azoknak, akik az alkotmányos demokráciát és jogállamot kívánják elsöpörni, a liberalizmust kell megtenniük egyetemes bűnbaknak, hiszen az alkotmányos demokrácia pillérei a liberális politikai filozófia hagyományába ágyazódnak. Mindazonáltal föl kell tennünk a kérdést: ha mindez hazugság, akkor hogyan lett ennyire elsöprően befolyásos a magyarországi közbeszédben.

A rendszerváltást követő két évtizedben valójában az SZDSZ volt az egyedüli párt, amelyik, ha nem is vaskövetkezetességgel, de kezdettől eltűnéséig az állampolgári egyenlőség, a szabadság és a szolidaritás ötvözetén alapuló, morálisan és racionálisan is igazolható jóléti filozófiát és társadalompolitikát képviselt, amúgy a szociológiával, szociálpolitikával foglalkozó szakemberek nagy többségének álláspontjával összhangban. Evidenciának tekintette, hogy a társadalom integrálását, az esélyegyenlőséget jól célzott állami jutattásokkal kell biztosítani, a kapitalista piacgazdaság generálta egyenlőtlenségeket (az elszegényedést és a nyomort) állami, közpolitikai eszközökkel ellensúlyozni kell. Ez az elgondolás a következőkön alapult. A perverz újraelosztás Kádár-kori politikája, amelyben a jóléti újraelosztás haszonélvezői a jobb helyzetben lévő társadalmi csoportok – minél jobb körülmények között élt valaki, annál nagyobb mértékben részesült a javakból – igazolhatatlan, igazságtalan, irracionális, és gazdaságilag fenntarthatatlan. Igazolhatatlam, mert a másoktól elvett adóból származó jövedelmeket nagymértékben olyanoknak juttatja, akik erre legitim módon nem tarthatnának igényt. Igazságtalan és irracionális, mert a valódi szegénységben élők helyzetén nem javít, nem szolgálja az esélyegyenlőséget és a társadalmi integrációt, ellenkezőleg, a társadalom kettészakadásához vezet. Az újraelosztás elsődleges, ha nem az egyetlen legitim célja a társadalmi és jövedelmi egyenlőtlenségek mérséklése. Végül, a válság és a csökkenő állami bevételek mellett ilyen mértékű újraelosztást fönntartani lehetetlen, a magas adók megfojtják a gazdaságot, tartósítják a válságot. A Kék könyvből, és az SZDSZ korabeli gazdaság- és szociálpolitikai javaslataiból ez kiolvasható. Az SZDSZ reformjavaslatai a rászorultsági elv következetesebb érvényesítéséről, a piackonform szociálpolitikai eszközök, például a negatív jövedelemadó és a negatív vagyonadó bevezetéséről, összhangban voltak ezzel az állásponttal.³

Ez a kiegyensúlyozott álláspont meglehetősen különbözött a többi párt társadalompolitikai víziójától. Abban egyetértés volt, hogy a szocializmus korszakára jellemző újraelosztási szint nem fönntartható, ennek a leépítése amúgy már a rendszerváltást megelőző évtizedben elkezdődött. A libertárius ihletésű, radikális szabadpiaci gondolkodás azonban ennél ambíciózusabb volt: az adóztatást, leszámítva az “éjjeliőr” állam működtetését fedező kiadások fedezéséhez feltétlenül szükséges összegek beszedését, illegitimnek tekintette, a jóléti célú jövedelmi újraelosztást pedig közönséges lopásnak. Ma általános tévhit – nemcsak a jobboldalon --, hogy ez a “liberalizmus”. Ezzel szemben a libertárius gazdaság- és államfilozófia, amivel ma a rendszerváltó liberálisokat vádolják, valójában inkább az 1990-es évek eleji Fideszben volt jelen, de ott sem vált uralkodó állásponttá. A Fidesz kezdeti (1993, azaz a párt radikális antiliberális fordulata előtti) szakértői csapatában közreműködő közgazdászok és szociálpolitikai szakértők többsége ugyanis szintén inkább az ún. progresszív liberalizmus irányzatához volt sorolható. Megjegyzendő, hogy a hetvenes évek libertárius doktrínájának két “mintaországában”, az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában sem sikerült az éjjeliőrállam “ideáltípusát” még csak megközelíteni sem. Csaba Iván közgazdász, a Fidesz gazdaságpolitikai kabinetjének akkori tagja egyik korai tanulmányában kimutatta, hogy Margaret Thatcher kormánya az 1980-as évtizedben szándékai ellenére sem tudta érdemben lefaragni a szociális kiadásokat, bár a jóléti vegyesgazdaságban valóban tért nyert a magánosítás, vitatható eredménnyel.⁴

A ma szintén mumusnak tekintett Világbank szakértői csoportja sem javasolta Magyarországnak a jóléti kiadások drasztikus megkurtítását a neoliberális filozófia jegyében. Ellenkezőleg, amellett érveltek, hogy a a csökkenő állami jövedelmekből is igyekezni kell azokat szinten tartani, igaz, akár azon az áron is, hogy a jobb módban élők jóléti juttatásait csökkentik. Vagyis a szűkülő erőforrások átcsoportosítását szorgalmazták az átalakulás legnagyobb veszeteségeit elszenvedők javára. Ugyancsak javasolták a jogosultságok átlátható, normatív rendszerének a kialakítását.⁵

A magyarországi nemzeti-keresztény tábor viszont semmi kivetnivalót nem talált abban, hogy a szűkülő erőforrásokból, a szükséges minimumot leszámítva, a magyar középosztály megteremtése jegyében a középrétegeket preferálja. Ez ideológiájában nem, de struktúrájában valójában a Kádár-kori elosztási elvek és szisztéma folytatását jelentette.^. (Persze azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy a szocialista rendszer, amely nemcsak politikai rezsim (diktatúra), nemcsak központosított tervgazdaság, hanem a maga módján egy gigantikus szociális elosztási szisztéma is volt, megszűnt. Azonban a széles közvélemény paternalista-etatista elvárásrendszere szinte változatlan maradt.) A kormányerők politikai megfontolásai is ezt diktálták: a “nyugodt erő” jelszavával és a zökkenőmentes átmenet beválthatatlan ígéretével nyerték meg a választást a liberálisokkal szemben. Számoltak azzal is, hogy az ún. középrétegek és az alsóközéposztály helyzetének konszolidálása, jóindulatának elnyerése a hatalom stabilizálásának a kulcsa, ahogy a Kádár-korszakban és a két világháború közötti korszakban is. A keresztény-nemzeti ideológia fölmelegítése így hármas célt szolgált: új politikai identitást kínált a “kádári kispolgárosodás” (copyright: Gerő András) egykori kedvezményezettjeinek, elhatárolta magát a liberális tábortól, és elfödte a “régi rend” és az új jobboldali, centralizáló-paternalista etatizmus közötti folytonosságot.⁶ Az elkerülhetetlen benzináremelés, majd a taxisblokád azonban akkor olyan súlyos csapást mért az MDF-vezette kormány hitelére, amelyet nem tudott később kiheverni.

Bauer Tamás, aki már igen korán arra jutott, hogy a liberálisok stratégiai szövetségese elkerülhetetlenül az MSZMP utódpártja, a szocialista párt lesz, több írásában is bírálta programjuk kádárista reminiszcenciáit. “Amikor a hetvenes években a társadalom szembe kényszerült nézni a szegénység problémájával, s mind több szó esett a szociálpolitikáról, ugyanakkor viszont a teljesítményelvről sem kívántak lemondani, született egy figyelemre méltó áthidaló formula. Ez így szólt: segíteni kell azoknak, akik „önhibájukon kívül” szorulnak a társadalom peremére. Ez a formula tulajdonképpen azt a gyakorlatot tükrözte, amely munkaviszonyhoz kötötte a társadalmi juttatásokat, éppen a leginkább elesetteket zárva ki az állami segítségből. Ezt a formulát ismétli meg az MSZP választási programja is. A szociális gondoskodás azonban nem köthető „önhiba hiányához”, hiszen az „önhibák” (pl. alkoholizmus) is társadalmilag meghatározottak, a szolidaritáselv érvényesítése nem keveredhet össze érdemek honorálásával. Ideje lenne már, hogy egy magát szocialistának tekintő párt legalább annyit őrizzen meg a szocialista egyenlőségeszményből, a szolidaritás elvéből, mint a liberálisként támadott SZDSZ.” ⁷

A kilencvenes évek elején tehát a liberálisok képviselték egyedül koherens módon a szabadelvűség, a kapitalista piacgazdaság és a piaci egyenlőtlenségeket, társadalmi hátrányokat kiegyenlítő újraelosztás kombinációját. Az SZDSZ mainstream stratégiája sosem volt a szó semmilyen értelmében sem “neoliberális”. Ebben bizonyára szerepet játszott, hogy a rendszerváltáskori liberális gondolkodás a magyar polgári radikalizmus és baloldali progresszió örökösének tekintette magát, amely már az előző századforduló után is alapvetően egalitárius volt, ahogy ennek tudható be az is, hogy a demokratikus ellenzék reprezentánsainak gondolkodásában, akár marxisták voltak korábban, akár nem, a szabadság és az emberi jogok mellett az egyenlőtlenség és az igazságtalanság problémája állt a középpontban. John Rawls híres könyve, Az igazságosság elmélete, amely a liberális morál- és társadalomfilozófia megújításának legnagyobb hatású műve volt a hetvenes évek elején, vagy Ronald Dworkin egalitárius liberális filozófiájának korai művei akkor talán még nem voltak közismertek, de mégis benne voltak a levegőben. E koncepció részletes filozófiai argumentációját Kis János, az SZDSZ első elnöke a kilencvenes évek második felében, egykori tanárával Márkus Györggyel folytatott elméleti vitájában vázolta:

“A társadalom szempontjából azonban valamely tagjának képességbeli korlátai nem merő adottságok, hisz legalább részben a sok-sok ember közötti interakciók alakították őket. Ha mások lennének a szabályok, vagy ha az emberek következetesebben tartanák magukat az érvényes szabályokhoz, akkor más volna a hátrányt szenvedõk helyzete is. Következésképp nem mondhatjuk, hogy a társadalom nem visel felelõsséget a szabad cselekvéshez szükséges erõforrások eloszlásáért. (…)

Elvárható, hogy kutassa a technikákat az elfogadhatatlan egyenlőtlenségek mérséklésére, a társadalomról leszakadók beilleszkedési esélyeinek javítására. De az összes egyenlőtlenség mérséklését, a leszakadók számarányának csökkentését köteles célul kitűzni; arra nem kötelezhető értelmesen, hogy a társadalomban való létezés küszöbfeltételeit minden egyes ember számára mint egyéni jogot biztosítsa (…) Nem követelhető meg, hogy az állam – függetlenül a várható sikertől – ragaszkodjék az egyik vagy a másik technikához. Megkövetelhető viszont, hogy amikor választ közöttük, ne azt tartsa szem előtt, hogy miképpen takaríthatja meg a legtöbbet a nagy befolyással rendelkező, erős csoportok számára, hanem azt, hogy miképpen közelítheti meg legjobban a gyengék és kiszolgáltatottak felzárkóztatásának célját. Csak ebben az esetben mondhatja hátrányos helyzetű polgárainak, hogy ti is egyenlők, ti is a politikai közösség mindenki mással egyformán fontos tagjai vagytok. (…)Az itt kifejtett álláspontnak határozott politikai karaktere van. Az ezredvég uralkodó eszméinek színképén a szabadpiaci konzervativizmus és a jóléti szocializmus közé tehető. Az előbbitől – egyebek között – megkülönbözteti, hogy a rászorultságot közösséggel szembeni erkölcsi igények forrásának ismeri el. Az utóbbitól az különbözteti meg, hogy ezeket az igényeket nem az egyén jogaiként írja le, hanem olyan kötelezettségként, hogy a közösség – az állam – komolyan törekedjék a méltánytalan hátrányok összes tömegének mérséklésére. Elsősorban ez a két megállapítás határolja körül, véleményem szerint, a modern liberalizmus tartományát.”⁸

Mindebből alig valósult meg valami 1990 és 2010 között, mára pedig szinte semmi nem maradt. Az Orbán-rendszer szociálpolitikai fordulata közsimert: az adórendszer és a családtámogatási rendszer a jobb módúakat, jobb helyzetben lévőket támogatja, akárcsak a rezsicsökkentés. Az alany jogon járó szociális juttatásokat drasztikusan megkurtították, illetve fokozatosan elinflálják. A társadalom dezintegrációja drámaian felgyorsult. Magyarországon ma az átlag reáljövedelem kevesebb mint tíz százalékkal nagyobb, mint 1989-ben – 25 év alatt megdöbbentően gyenge teljesítmény – e jövedelem eloszlása azonban soha nem volt egyenetlenebb. A népesség 10-15 %-a már-már európai szinten él, miközben a híradások szerint négymillió ember – köztük hatszázezer gyerek– él a szegénységi küszöb alatt, vagy annak környékén. A szocialis rendszerből kitaszítottak százezreit közmunkára terelték. A magyar történelmi viszonyokat és beidegződéseket ismerők számára az eredmény nem lehet kérdéses: ezek a tömegek a helyi döbrögik csicskahadaivá lesznek, mint ingyen munkaerő és mint urnához vezényelt szavazótömeg. A helyzet drámaiságát három olyan Havas Gábor-szöveggel szeretném illusztrálni, amelyek több mint húsz évvel ezelőtt íródtak. A szövegek két évtized múltán nemcsak a szerző éleslátásáról, hanem a kudarc mélységéről is tanúskodnak: mindezt előre lehetett látni, és az előre látható problémák megoldásában tapodtat sem jutott előbbre az ország.

“Tudomásul kell ugyanis venni, hogy a ma tartós munkanélküliek között találhatók a rendszerváltás legnagyobb vesztesei. Azok az iskolázatlan segédmunkások, akik a korábbi bérszínvonal-szabályozásos gazdasági szisztémában vattaemberként képzetlenségük és alacsony munkakultúrájuk ellenére munkát tudtak maguknak találni, és így részesülhettek a szociális biztonság minimumában, a megváltozott gazdasági feltételek közepette viszont belátható időn belül semmi esélyük sincs arra, hogy tartós munkaviszonyt tudjanak létesíteni. Annál is inkább, mert jelentős részük él az elmaradott térségekben, ahol gazdasági fellendülés még hosszú ideig nem várható.”⁹

“A rendszerváltozás hatalmas feladat elé állította az egész társadalmat. Évtizedek alatt kimunkált, sokáig hatékonynak mutatkozó életstratégiák szinte egyik napról a másikra érvényüket vesztették, szerény, de biztos megélhetést nyújtó pályák egyszer csak a lecsúszás rémével fenyegető zsákutcákba torkolltak; jól bevált viselkedési szabályokról, magatartásmintákról derült ki hirtelen, hogy nem működnek többé. (…) Jelentős társadalmi csoportok – nem a saját hibájukból, hanem a kedvezőtlen induló helyzet okán – nem képesek gyorsan és rugalmasan alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez. Őket nemcsak az elszegényedés, a lecsúszás, a dezintegráció, a társadalom peremére szorulás veszélye fenyegeti, hanem az is, hogy belátható időn belül esélyük sem lesz a visszakapaszkodásra.”¹⁰
“A munkanélküliek jövedelempótló támogatásának bevezetése óta az igénybe vevők száma folyamatosan nő: egyre többen kerülnek úgy ki a munkanélkülieket ellátó rendszerből, hogy az elhelyezkedésre továbbra sincs semmi esélyük. Ezért a kormány – a szociális törvény módosítása kapcsán – szigorításokra szánta el magát: javaslata szerint, ha a munkanélküli nem fogadja el a számára fölkínált közhasznú munkát vagy az önkormányzat által közvetített bármilyen egyéb munkalehetőséget, akkor 6 hónaptól egy évig terjedő időre megvonják tõle a jövedelempótló támogatást. (…) Sokan örömmel fogadják ezeket a javaslatokat, mondván, mégiscsak tűrhetetlen, hogy munkabíró emberek mindenféle ellenszolgáltatás nélkül segélyekből éljenek. Egyébként is a gyanakvás légköre veszi körül a tartós munkanélkülieket: lehet, hogy nem is akarnak dolgozni, lehet, hogy tökéletesen kielégíti őket a segélyként biztosított „potya” jövedelem. (…) Az önkormányzatok eddig is szervezhettek közhasznú munkát. Többnyire éltek is a lehetõséggel. Hozzátehetjük: nem túl hatékonyan, mert még a foglalkoztatottaknak sem tudtak elegendő értelmes munkafeladatot kitalálni, és a viszonylag egyszerű munkaszervezési problémákat sem mindig tudták megoldani. Ilyen körülmények között a tervezett szigorítások csak arra jók, hogy macerálni lehessen a munkanélkülieket, hogy egyeseket elfogadhatatlanul alacsony bérezés mellett (a felkínált munkát 6600 Ft-os havi kereset esetén már kötelező elfogadni) is munkavégzésre lehessen kényszeríteni. Szélsőséges esetben bizony az is előfordulhat, hogy a polgármester a vállalkozó barátjának közvetít ki nagyszámú olcsó munkaerőt. S ha netán az „olcsó munkaerő” nem hajlandó a megalázó feltételeket elfogadni, akkor még mindig marad az önkormányzatnak annyi haszna az ügyből, hogy a támogatást hosszabb idõre megvonhatja, s ezzel jelentős kiadásokat takarít meg.”¹¹

Mission impossible

A tranzitológia nemzetközi összehasonlító elemzései azt mutatják, hogy Magyarország a visegrádi országokhoz hasonlóan az ún. beágyazott neoliberalizmus útját választotta: miközben liberálizáltak és piacosítottak, azaz fölszámolták a központosított tervgazdaság intézmény- és tulajdon- és gazdaságirányítási rendszerét, jelentős erőfeszítéseket tettek az átalakulás veszteseinek kompenzálására, ellentétben például a balti országokkal. A neoliberális jelző nézetem szerint ebben az összefüggésben félrevezető, hiszen az igazi neoliberálisok a már beágyazott, a magántulajdon dominanciáján alapuló, nyugati kapitalista piacgazdaságokban sürgették a még állami tulajdonban lévő vállalatok, illetve az állam által felügyelt/menedzselt közszolgáltatások magánosítását, míg a posztkommunista térségben azért kellett privatizálni, hogy egyáltalán létrejöhessen a piacgazdaság intézményrendszere. Manapság újra komoly vita van arról, hogy a magyar privatizáció túlzott mértéke és gyorsasága, amelyet a liberálisok kétségkívül még sietettek is, vajon nem járult-e hozzá ahhoz a rendszerváltást kezdettől szinte lehetetlen helyzetbe hozó társadalmi katasztrófához, midőn a kilencvenes évek elején drámaian rövid idő alatt a foglakoztatottak egyharmada elvesztette a munkáját, és a foglakoztatás szinjte azóta is ezen az alacsony szinten ragadt be. Ez lett volna a „liberálisok” (a rendszerváltó liberális program) egyik „ősbűne”. Először is, úgy vélem, eldönthetetlen, hogy bizonyos termelési szférák megmentését, piacképessé tételét nem segítette volna egy dinamikusabb privatizáció. Másrészt, a privatizáció felgyorsításának óhaja semmit nem mond sem a privatizáció stratégiájáról – mely ágazatokban, milyen sorrendben és milyen szerkezetben érdemes privatizálni – sem azokról a technikákról, amelyek a korrupció, a bennfentes információkkal való visszaélés költségeit mérséklik, vagy gátolják a rosszhiszemű piacszerzést. A magyar privatizáció során, főleg annak első időszakában lényegében egyetlen effajta technikát sem alkalmaztak a döntések előkészítése és a lebonyolítás során. A privatizációt lebonyolító és ellenőrző és abban részt vevő érdekcsoportok mohósága és inkompetenciája meglehet, sokkal fontosabb tényezők.

Az viszont kétségtelen, hogy rendszerváltás történelmi fordulópontjával egyidőben egy azzal párhuzamos folyamat zajlott. A második világháború utáni jóléti kapitalizmus Nyugaton neoliberális irányt vett, visszafordult a szabadpiaci felfogás felé, ráadásul egy olyan közegben, amikor a globalizáció következtében az egyes nemzetállamok egyre kevesebb eszközzel rendelkeztek ahhoz, hogy a polgáraikat megvédjék a piac kilengései okozta megpróbáltatásoktól. A piac nem az államon belül terjeszkedett, hanem maguk az államok is a globális piac présébe kerültek. Különösen vonatkozott ez a Közép- és kelet-európai országokra, ahol a piaci nyitás elkerülhetetlen volt, az ideológiai nyomás és vonzerő a kevéssé szabályozott szabadpiaci megoldások felé tolta a külső környezetet, a korábbi centralizált tervgazdaság piacképtelen szegmenseinek összeomlása, illetve átépítésük hatalmas társadalmi költséggel járt, és ezek a súlyos recesszióba került államok eleve csak töredékes, és egyre zsugoródó eszközökkel rendelkeztek arra, hogy mindezektől a hektikus turbulenciáktól valamelyest megvédjék polgáraikat.¹² Ezek a folyamatok kétségtelenül eltorzították az ezredvégi liberalizmus politikai és ideológiai arcélét.

A fenti egybeesés nem volt fatális történelmi véletlen. Igaz, a nyugati jóléti államok is szovjet- és kommunistaellenesek voltak, és elvileg semmi nem indokolta volna, hogy kevésbé legyenek azok, mint egy harsányan piaci retorikára épülő újkapitalizmus. Mégis tény, hogy a múlt század hatvanas és hetvenes éveit a világpolitikában az enyhülés, a békés egymás mellett élés doktrínája uralta, a társadalomtudományokban pedig a konvergencia-elméletek hódítottak. A nyugati jóléti állam is a kapitalizmus egyfajta korrekciójának látszott, amiképp a sztálinista torzulásoktól megtisztított, emberarcú szocializmus is lassan közelíthetett a demokratikus eszményekhez – vélték sokan keleten és nyugaton egyaránt. A múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben beállott neoliberális fordulat nem egyszerűen gazdaságfilozófiai és gazdaságpolitikai fordulat volt, amely csak a nyugati demokráciák belső viszonyait célozta átrendezni, hanem ideológai értelemben összefonódott a hidegháború menetében bekövetkezett fordulattal, a keményebb szovjet- és kommunistaellenes politikával. Az igazi, tiszta kapitalizmus győzedelmes újjászületése a jóléti korszak szocialisztikusnak minősített kísérletezgetése után a globális politika szintjén is jelzés volt: többek között a kommunizmus minden változatával szembeni kérlelhetetlen szembenállást volt hivatva kifejezni. Ronald Reagan két szállóigévé lett mondása a „gonosz birodalmáról” illetve arról, hogy „az állam nem a megoldás, hanem a probléma”, szorosan összetartozott. Ráadásul gyanítható, hogy a hidegháborús fordulat játszotta e párhuzamos folyamatban a kezdeményező szerepet: az afganisztáni háború, a szovjet blokk fokozódó belső válsága, a lengyelországi katonai puccs voltak azok a döntő jelentőségű esememények, melyek egyszerre jelezték, hogy a szovjet birodalom nem lesz képes szalonképesebb rezsimmé válni, valamint, hogy megnyílt az esély a történelmi leszámolásra a kommunista diktatúrákkal. A neoliberális, államlebontó retorika gyors politikai térhódítása annak is volt köszönhető Nyugaton, hogy egybevágott a kommunista fenyegetés legyűrésének felcsillanó lehetőségével. A túlméretezettnek ítélt jóléti állam visszaszorításának programja összemosódott a kommunista pártállami rendszerek lebontásának demokratikus programjával.

Tony Judt utolsó könyvében¹³ arról ír, hogy a századvég neoliberális gazdaságpolitikai fordulata valójában egy évszázados politikai vita új kiadása volt. Helyesebben, a neokonzervatív/neoliberális elmélet eredetileg nem elsősorban gazdasági, hanem inkább politikai elmélet volt. Friedrich von Hayeket és követőit, akik a hetvenes évek nevezetes „chicagoi iskolájának” ihletői és előfutárai voltak, a harmincas években elsősorban az aggasztotta, hogy az állam terjeszkedése a gazdaságban és a magánszférában a diktatúra csíráját hordozza magában, ahogyan ez a náci Németországban és a kommunista Szovjetunióban megfigyelhető volt. Nem csoda, írja Tony Judt, hogy Amerikában sokan ma is pánikba esnek és azonnal kommunizmust orrontanak, ha valaki arról beszél, hogy az állam jóléti redisztribuciós szerepét növelni kell, ez pedig megbénítja az értelmes politikai párbeszédet. A 2008-as válság kitörése azonban ráirányította figyelmet arra is, hogy a nyolcvanas évek neoliberális indíttatású deregulációs és decentralizáló lépései, valamint a jóléti állam leépítése milyen káros folyamatokat indított el. Neves közgazdászok, többek között Paul Krugmann vagy Joseph Stiglitz, már a válság előtt arról írtak, hogy a nekilóduló gazdasági fellendülés ellenére a jövedelemeloszlás a korábbinál igazságtalanabbá vált, ugrásszerűen növekedtek a jövedelmi külöbségek. A gazdagok sokkal gazdagabbak lettek, ezzel szemben a munkavállalók, alkalmazottak, de még a középosztály reáljövedelme is csökkent vagy jobb esetben stagnált az elmúlt negyedszázadban. A neoliberális gazdaság- és adópolitikán nagyon kevesen nagyon sokat nyertek, miközben a túlnyomó többség vesztett. A válság okozta morális meghasonlás – a felelőtlen óriásbankokat és biztosítócégeket közpénzen kellett megmenteni, elkerülendő a még nagyobb bajt – erre még élesebben ráirányította figyelmet. Tony Judt ehhez még hozzáteszi, hogy a liberális demoráciákra jellemző mai politikai apátia is nagyrészt ennek tudható be. A jóléti állam a stabilitását és elfogadottságát annak köszönhette, hogy a magas adókért cserébe a társadalom széles tömegei, így a középosztály is számíthatott az államra, jó minőségű szolgáltatásokat és bőkezű juttatásokat kapott: olcsó, vagy ingyenes felsőoktatást, egészségügyi ellátást, olcsó tömegközlekedést, kiterjedt szociális hálót, nagyvonalú munkanélküli ellátást. Vagyis úgy érezhette, hogy az állam gondoskodik róla, hogy közvetlen köze van hozzá. Ma pedig mindenünnen azt hallja, hogy boldoguljon egymaga, az államnak lényegében semmi dolga vele. Átestünk a ló túlsó oldalára, írja Tony Judt. A neoliberális politika és retorika rombolja a közösségi étoszt, gyalulja a liberális demokráciák társadalmi bázisát. Ezen akkor is változtatni kell, ha a jóléti állam már nem állítható vissza eredeti formájában.

A posztkommunista térség társadalmaira az átalakulás terhei nagyságrenddel nagyobb súllyal nehezedtek. Mégis Magyarország az egyetlen a visegrádi négyek közül, ahol a liberális demokrácia elbukott. Vladimír Mečiar, Václav Klaus, Kaczyński-testvérek különböző veszélyességi fokozatú különutas kísérletei Szlovákiában, Csehországban vagy Lengyelországban (egyelőre) befuccsoltak. Az egyik ok, hogy a magyar értelmiség és középosztály körében az antiliberális hagyomány (és az ehhez kötődő antiszemitizmus) Trianon után páratlan befolyásra tett szert. A liberalizmus iránti gyanú majdnem száz éve kiirthatatlan a magyar politikai közgondolkodásból. Úgy vélem, enélkül a magyar liberalizmus rendszerváltás utáni története nem magyarázható.¹⁴ A másik ok ezzel összefügg: az első világháborús vereség és Trianon súlyos csapást mért a magyar polgári fejlődésre is, a magyar polgárosodás történelmi bázisának felszámolása ezzel a katasztrófával kezdődött. Megszületett a szűk körű, és a maga módján szintén kiszolgáltatott középosztály, és vele együtt annak paternalista önzése, jóléti sovinizmusa, amelynek egyik velejárója a társadalom kettészakadása, illetve ennek a kettészakítottságnak a folyamatos újratermelődése. Az első világháború és a trianoni sokk után, a rákövetkező migrációs nyomás következtében a magyar középosztály – vagy helyesebb, ha egyszerűen középrétegekről beszélünk, hiszen éppen a középosztályi helyzet és lét megrendüléséről van szó – legfőképp az államtól várhatta helyzetének jobbra fordulását. Ennek forrása akkor a szegényebb néposztályok párialétben tartása, a tekintélyelvű kormányzás, a kasztszerű társadalmi hierarchia fönntartása, és a zsidónak tekintett magyarok jogfosztása és kifosztása volt, illetve lett volna. Beszédesek a két világháború közötti korszak jövedelemeloszlási adatai, amelyek egyfelől a középrétegek kiszolgáltatott helyzetéről árulkodnak, másfelől a perverz újraelosztás kétségbevonhatatlan jeleit mutatják, ahol a terhek aránytalanul nagyobb részét viselték a szegényebb, a voltaképpeni politikai közösségből kirekesztett társadalmi csoportok.¹⁵ A polgári lét és életforma durva gleischaltolásának újabb egymást követő hullámai 1939 és 1956 között a helyzetet végletesen lerontották, és alaposan beleégették mindenkibe a bizonytalanságtól és a lecsúszástól való félelmet. A Kádár-korszak “kispolgárosodása” nem változtatott azon, hogy valódi, biztos egzisztenciával rendelkező középosztály azóta sincs, a többséget alkotó alkalmazotti, munkavállalói középrétegeknek tekinthető társadalmi csoportok kiszolgáltatottsága pedig fennmaradt. Az igazi történelmi vesztes azonban újra csak a társadalom alatt élő szegények milliós tömege volt. A kádári konszolidáció viszonylagos jóléte ugyanis nem számolta fel ezt a struktúrális szegénységet, csak egy időre eltakarta a létét.

A rendszerváltás pillanatában halványan remélni lehetett, hogy a magyar társadalommal el lehet fogadtatni, hogy a tartós szegénység erkölcsileg elfogadhatatlan, és olyan nyomasztó teher, amely hosszú távon a saját felemelkedési lehetőségeit is gúzsba köti. El lehet fogadtatni, hogy a cselekvőképesebb, több erőforrással rendelkező társadalmi csoportok jóléti juttatásaik egy részéről mondjanak le a társadalmi integráció érdekében. Erre alig volt esély. A liberális szociálpolitikai javaslatok kulcsszava a rászorultság volt, ám címzettje egy olyan társadalom, amelynek túlnyomó többsége – nem is teljesen ok nélkül – történelmileg sokszorosan kifosztottnak, kizsigereltnek, azaz rászorultnak tekintette önmagát is. Amelynek történelmi tapasztalata az volt, hogy valójában egy hajszál választja el attól, hogy egy váratlan fordulat (politikai- vagy gazdasági válság, rezsimváltás, állásvesztés, betegség, baleset) következtében menthetetlenül a szegények sorába süllyedjen.¹⁶ A rendszerváltás utáni demokratikusnak nevezhető korszak húsz évében csak azoknak a pártoknak volt esélyük a győzelemre, amelyek azt ígérték, hogy garantálják a középrétegek jóléti juttatásait, sőt, ha úgy adódik, növelik azokat. Hozzátehetjük, hogy Magyarországon az elmúlt évszázadban mindig akkor sikerült stabilizálni a hatalmat, ha a hatalom időlegesen sikeresen konszolidálta a középrétegek helyzetét. Különösen aggasztó mindez, ha azt is tudjuk, amint azt Oblath Gábor kutatásai kimutatták, hogy a 2001 és 2006 közötti időszak, amikor a magyar társadalom életnívója érezhetően közeledett az európai átlaghoz, egyben az eladósodás föltartóztathatatlanul növekedésével járt együtt.¹⁷ Akárcsak az 1963 és 1978 közötti másfél évtizedben, amely a Kádár-korszak relatív felzárkózási szakaszának tekinthető. Hasonló eredményekre jutunk, ha az elmúlt évszázadra visszatekintünk: a rövid fellendülési szakaszokat mindig válság, visszaesés, kényszerű megszorítások követték. Ebből számomra az következik, hogy a tőke- és tudáshiányos magyar társadalom idestova már egy évszázada nem tudja önmaga megtermelni a javaknak azt a mennyiségét, amely a jóléti elvárásait kielégítené. A legmegdöbbentőbb, hogy a diktatúrák árnyékából, az idegen megszállások alól fölszabadult és a világ leggazdagabb klubjába belépést nyert Magyarország a rendszerváltás utáni két és fél évtizedben egy tapodtat sem jutott előbbre e téren. A rendszerváltás óta már a második visszaesést és válságot éljük át, miközben nő a szegénység, és az alul lévőknek folyamatosan csökken az esélyük a fölzárkózásra. Mindez talán másképp alakult volna, ha a magyar társadalom két évtizeddel ezelőtt fogadókészebb a liberális javaslatokra. Ami azonban politikailag sikeresnek bizonyult, a liberálisok számára erkölcsileg és racionálisan vállalhatatlan volt, és mellesleg újra és újra zsákutcába vitte az országot.

Epilógus

Orbán-rezsim társadalmi támogatottsága annak köszönhető, hogy a 2006-tól kibontakozó, mélyülő válság közepette képes volt elhitetni, hogy van könnyű kiút, a középrétegek helyzete rövid úton konszolidálható. Sikerült elhitetniük, hogy a bajok forrása, hogy túl sokat költöttünk a szegények (dologtalan munkakerülők, ingyenélők, a “cigányok”) juttatásaira, illetve hagytuk, hogy a “balliberális” elit kiárusítsa az országot az EU-nak, a multiknak, a bankoknak. Ha véget vetünk ennek a vircsaftnak, egycsapásra minden jóra fordul. Orbán nagy leleménnyel játszott a magyar társadalom legmélyebb félelmeivel, és sikerrel hívta életre a legrosszabb reflexeit. Ahogy politikai elemzők mondani szokták, sikerült “megszólítania” a magyar társadalmat. Valóban: az elmúlt fél évtized választásain a polgárok nagyjából 40 %-a szavazott erre az ígéretre, vagy ennek radikálisabb, jobbikos változatára, a demokratikus ellenzéknek nevezhető politikai konglomerátum pedig tíz emberből egyet tudott meggyőzni ennek a hamisságáról. A többiek otthon maradtak. Eddig sikerült a rendszert felszínen tartani a szegényellenes politikával és retorikával, és szokás szerint külső forrásokból, az uniós euromilliárdok becsatornázásával és a szelektíven kivetett büntetőadókkal, valamint a halmozódó adósságok jövőbeli eltolásával: a magánnyugdíjpénztári vagyon elfüstölése, az oktatásból és az egészségügyből kivont százmilliárdok mind ennek tekinthetők. Addig marad fönn, amíg a középrétegek úgy hiszik, biztonságban tudhatják átmeneti nyereségüket, amíg az állami propagandagépezet sikeresen hiteti el velük, hogy csak a jelenlegi hatalom képes megüvni őket a lecsúszástól. A repedés jelei máris mutatkoznak a födémen. Az egykulcsos személyi jövedelemadó és a rezsicsökkentés adományai már nem sokáig leplezhetik, hogy közben folyamatosan növekednek az adóterhek. Az egykulcsos adónak köszönhető pluszmegtakarításokat a nemzetközileg elszigetelődő, gazdaságilag stagnáló rezsim előbb-utóbb kénytelen lesz megadóztatni, vagy újra bevezetni a progresszív adóztatást, hogy fönntartsa költségvetés ingatag egyensúlyát. A felsőoktatási tandíjak mellett rövidesen ki fog terjeszkedni a fizetős egészségügy. Ezek a folyamatok előbb-utóbb a középrétegeket is érzékenyen érintik majd. A Fidesz köré gyűlt parazita klientúra mintha már érezné a veszélyt, és a kétharmad fedésében egyre mohóbban fosztogatja a közpénzeket, a köz- és magánvagyonokat. Úgy gondolják, nekik még időben sikerül majd a zsákmánnyal kimenekülniük az aláhulló törmelékek alól.

Mindez előre látható. Az nem látható, mi jön utánuk.

Jegyzetek

• SzocBlog

• Mink András blogja
• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges