Révész Sándor 2014. február 23.

Nyomtatóbarát változat

Solt Ottilia a felelős azért, hogy én újságíró lettem. Ő hívott engem erre a pályára a heti Beszélő alakulásakor. Ezzel a személyes részt le is zárnám.

Ottiliáról, az újságíróról remek és szinte teljes képet adott Kőszeg Ferenc a Méltóságot mindenkinek második kötetének az elején. Ami keveset én ahhoz hozzá tudok tenni, teszem.

Először elmondom a négy alap tételemet, aztán illusztrálom őket.

1. Ottilia volt a legnagyobb mestere élet és teória, jelenség és lényeg összekapcsolásának. A jelenségek páratlanul érzékletes, szívre és ökölre ható leírásától igen gyorsan és egyszerűen tudott eljutni a tömör és mély társadalomdiagnosztikáig, az elvi problémák magjáig.

2. Ő volt a maga hiperaktivitásával a résztvevő, cselekvő, politikus újságíró legkiválóbb példája az újkori sajtótörténetben. Ezt Kőszeg Ferenc remekül megírta, idézem:

„lélegzetelállító energiával vetette bele magát az írásba. Akár a kalandfilmek újságíró hősei, a nap kétharmadában részt vett az események alakításában, szervezte a hajléktalanellátást, épületeket foglalt le, hivatalokkal tárgyalt, megpróbálta útját állni a további kilakoltatásoknak – majd beviharzott a szerkesztőségbe, megírta a riportot, és nyomban ment vissza a pályaudvarra, aluljáróba, hogy lecsillapítsa vagy éppen kitartásra buzdítsa a hajléktalanokat, és jelenlétével elijessze a gumibotjukat markolászó rendőröket. Az újabb fejlemények persze hozzátartoztak még a történethez, visszajött hát a szerkesztőségbe, és a már betördelt cikkhez hozzáírta a folytatást. És, ha már ott volt, megírta még a 'fülnek' nevezett, lap eleji politikai publicisztikát, papírra vetett néhány glosszát, és összeállított egy statisztikai táblázatot, mert a 'társadalom tényleges, napi működésének' leírását a számok csak hitelesebbé teszik.”

3. Ottilia volt a legszociálliberálisabb újságíró. Nem holmi szoclib, aki kvázi szocialistából és muszájliberálisból van összerakva, hanem nagyon liberális és nagyon szociális; aki nagyon erőteljes és következetes szociálpolitikáért verekedett, és nagyon liberálisan követelte a saját lábon állást azoktól, akiknek van erre alkalmas saját lábuk. Ottilia a piaci, üzleti szempontok elnyomására, a piac etatista gúzsbakötésére is fölöttébb érzékeny volt, és az alulról való piaci építkezés pozitív folyamataira is neki volt a legjobb szeme a magyar sajtóban.

4. Solt Ottilia írásai nagyon személyesek voltak, de nagyon kevéssé személyeskedők. Mélyen szociologikus gondolkodásmód jellemezte. Abból pedig az következik, hogy ha értelmesen akarunk szólni és cselekedni, akkor első- és másodsorban nem a személyi esetlegességekre, hanem a struktúrákra, intézményekre, társadalmi mozgásokra kell figyelni. Ezek ábrázolásában a személyes példáknak, sorsoknak mindig főszerep jutott, viszont a személyi támadásokban Ottilia mindig visszafogott volt. Éppen azért, mert a legfelettesebb szociológus énje az egyéni esetlegességek mögött mindig a történeti-társadalmi magyarázatot, logikát kereste. Holott egyébként személyekkel kapcsolatos heves indulatok és elfogultságok a legkevésbé sem hiányoztak belőle, ezek magánkommunikációban törtek ki, élődtek ki, vezetődtek le időközönként nagyon élvezetes (bűnösen élvezetes) formában, de ezeket kiszűrte a köznek szánt írásokból, beszédekből a legfelettesebb énje, a közérdekű lényegre irányuló felelősség és fegyelem...

A példák:

1. Ottilia első beszámolón, helyzetleíráson túlmenő, teoretikus értékű írása a Beszélőben egy tanügyi vitacikk volt 1984-ből. (Egy gyakorló szülő, hajdani tanár és szociológus megjegyzései a 'korlátozott autonómiájú iskola' tervéhez, Beszélő/11., 1984, Beszélő összkiadás II. köt., 77-78. o.)

Ebből idézek:

„mai iskolánk csődje a … végrehajthatatlan tanterv-utasításos szisztéma eredménye. A tervutasításnak persze egyik lényegi vonása, hogy végrehajthatatlanná véljék, hogy terv és valóság, sőt, a terv és tény viszonya ne is legyen kontrollálható. Mégis vannak fokozatok. Az apróra kidolgozott tantervek, nevelési tervek, készség- és ismeretszint-követelmények árnyékában a főváros számos iskolájában az is napról napra megoldhatatlan nehézséget jelent, hogy valamilyen pedagógus beosztású egyént belökdössenek minden csoport minden órájára; a fő feladat megszámolni és megőrizni minden gyereket, akit oda reggel hat és délután hat között beadtak...”

Néhány sorban három távoli szint kötődik össze, szervesen, tömören és frappánsan: a tervutasítás mint általános rendszerjellemző, ennek oktatáspolitikai változata és a napi helyzetkép. Ez utóbbi szinten halad tovább a cikk, kifejtődik többek között, miért feltétele mindenféle komoly előrelépésnek az iskola depolitizálása, a KISZ és az úttörőszervezetek kipaterolása az iskolából. Ezután hajlik át az írás egy igen releváns elméleti vitába. Orosz István képviselte azt a Pierre Bourdieu hatását tükröző, radikális újbaloldali véleményt (ami ekkoriban hozzám is közel állt), hogy „a tanárok tudása a hivatalos európai kultúra elemeiből áll, mely a hatalmi elit terméke és sajátja, az elnyomás eszköze”, s a tanárnak nem is szabad arra törekednie, hogy ezzel az elnyomó magaskultúrával legyűrje a gyerekek szubkultúráját.

Ezzel vitatkozik Ottilia, igen bölcsen és fölöttébb dialektikusan:

„Szerintem – legyek bár megrögzött konzervatív – az európai magaskultúra piszkos múltja (és piszkos jelene) ellenére, vitathatatlan érték, melynek éppen hogy győzedelmeskednie kellene az iskolában!/.../ Hajnal István... abban látta az európai intellektualizmus specifikumát, hogy minden más magaskultúránál kevésbé különült el a mindennapi szokásszerű élettől, példátlanul rugalmas, a legkülönfélébb forrásokból a legkülönfélébb eredményeket magába építeni képes képződménnyé alakult... egyaránt táplálkozhatott belőle többféle uralmi rendszer, s még a tagadásuk is, s így éppen az erők nyers összecsapásának, a kölcsönös rombolásnak fékezője lehetett. Az európai gondolkodás fogalmai és kommunikációs rendszere nemcsak az érdekek eltiprásának, hanem artikulációjának és érvényesítésének, nemcsak a személyiségtartalmak elnyomásának, hanem kifejezésének is eszköze.”

Ez a szöveg amennyire határozott és egyértelmű, ugyanannyira árnyalt, rugalmas és dialektikus.

2. Ottilia legnevezetesebb cikkeinek egyike, az 1987-88 fordulóján született Vadásztörténetek (Beszélő/23., 1984, Beszélő összkiadás III. köt., 274-277.o.). Ebben van az a híres mondat, hogy „Magyarország a politikai téren kívül rendőrállam igazán”. A cikkben sok kemény szó esik a közveszélyes munkakerülőknek bélyegzett munkanélküliek sanyargatásáról és a sanyargatás intézményeként a rendőri ellenőrzés alatt álló úgynevezett „közhasznú munkáról”. Vannak itt nagyon érzékletes, hatásos és pontos üldözéstörténetek, ahogy például a rendőrökkel együtt fellépő hivatalnokok ellenőrzik Ózd Ladány nevű nyomortelepén, „hogy vigyáznak-e szépen a lakók a barakkjaikra”, miközben a nyomókútból is eltűnik a víz, úgy kéthetenként öt-hat napra. Ebből a riportból emelkedik ki a diagnózis és prófécia.

„A cigánysorok s nyilván egyéb lerobbant szegénytelepek is az ország munkanélküliség sujtotta vidékein internálótáborokká alakulnak át, ahol az embereket éjjel kirángatják az ágyból, ahol veszélyes kimenni a házból, mert sosem tudhatják biztosan, nem egy igazoltató rendőr állítja-e le őket, mire a szomszéd házig jutnak. Rendőri szempontból messzemenően igazolódnak a gettóképzés előnyei: úgy lehet terrorizálni az erre kijelölteket, hogy nem sértik a 'jobb emberek' nyugalmát. A kriminalizált gettó önmagát megvalósító prófécia! Aki üldözöttként eszmél erre a világra, annak a számára nincs és nem lehet értéke normáknak és szabályoknak, nincs mit vesztenie. /.../ Figyelmeztetni szeretném – nem először a Beszélő oldalain – a békés rezervátum lakóit, akik csak kivételes esetben érzik saját bőrükön a rendőrség hatalmát: figyeljenek azokra, akiknek minden óráját az ellenőrizhetetlen rendőrség fenyegeti. Kényelmes állapot, hogy előzékenyen távol tartja küszöbeinktől a veszélyesen távlattalan, nélkülöző, gyanús népet, de ki tartja távol küszöbeinktől a rendőrséget?”

Ez a két cikk arra is rádöbbent minket, hogy a „militáns” Ottilia voltaképp az osztálybéke harcosa volt.

3. A következő példánk a magyar sajtótörténet talán legremekebb tüntetési riportja, a Réteges tüntetés (1990. február 5., Solt Ottilia: Méltóságot mindenkinek II. köt., 42-43. o.), immár a legális heti Beszélőből. 1990. január 29-én a SZOT és az MSZP kampánytüntetést szervez a saját kormányuk ellen:

„A SZOT szakszervezetei hétfő délutánra nagygyűlésre hívták a dolgozókat: le az árakkal, fel a bérekkel, le a népsanyargató gazdaságpolitikával!/.../ A tudósító találkozott például Kemény László dolgozóval, az ex-MSZMP ex-Pártfőiskolájának ex-rektorhelyettesével... és hallott egyes demonstrálókat igen lelkesen ordítani, amikor a szónok a népszavazásra herdált százmilliókat sajnálta. /.../ tény, hogy sokakat elkeseredésük, jövőtől való félelmük hajtott a patinás térre. És sokan már-már hivatásos tüntetők, különféle ellenzéki pártok híveiként.”

Nagy Sándor itt megkapja a magáét, de ezt átugorjuk:

„Sokan oszlani kezdtek, alighanem a nagygyűlés szervezőinek szervezettjei s a semleges bámészkodók. Vagy háromezren azonban maradtak. Nézegették az MSZP formás kis szórólapjait, itt-ott rájöttek: 'hát ezek a kommunisták!' - és dühödten taposták a papírokat. Mélyen, őszintén beleordították elkeseredésüket a térbe. Miért is? 'A komcsik' miatt, 'mert nem változik semmi', mert drágaság van, meg jövedelemadó.”

Mentek a tévéhez:

„A 'ruszkik haza!', 'le a kormányal', 'Németh Miklós, Pozsgay / ötezerből jöjjön ki', a 'gyertek ki' zúgott pár száz torokból összevissza, az emberek izgatottak voltak, de igazából nem akartak semmit. Némi zavar lett úrrá köztünk, amikor egy aufklérista rendőrtiszt szótölcséren keresztül felkérte a jelenlévőket, hogy követeléseiket írják le, és egy delegáció útján juttassák a tévébe. A felajánlott papír nem készült el. Nem voltak megfogalmazható követelések.”

Nincs ennél szebb leírása a kor egyetemes zűrzavarának, orientációs válságának; nincs szebb példája az egyszerre megértő és vészjelző iróniának.

4. 1990 októberében Ottilia írt egy heurisztikus és nagyon finom elemzést az Antall-kormány társadalompolitikájáról, Minőségi társadalom címmel (Beszélő, 1990. október 6., Méltóságot mindenkinek II., 70-79. o.). Ebben van egy nagyon szép, elfelejtett, pedig ma is nagyon tanulságos elemzés arról, hogy miként szorult ki az üzleti érzék és szakértelem a társadalmilag elismert képességek sorából, miként érvényesült az üzletről való szemérmes hallgatás tradíciója a rendszerváltás után. Ez Solt Ottilia számára kardinális kérdés volt, mert ő tényleg liberális volt, és mély tudomása volt arról, hogy ahonnan a piaci koordináció kiszorul, oda a hivatal, azzal együtt a tekintély, azzal együtt a bürokratikus érzéketlenség és értelmetlenség nyomul be.

„Úgy vélem, itt elérkeztünk az Antall-kormány társadalomképének alapmintájához. A társadalom igazi szervező ereje a kormánytól függő hivatal. A felépítés hierarchikus./.../ A hierarchiának felelős hivatalnok inkább ellenpárja, mintsem megtestesítője a szakembernek, az értelmiséginek, a szabad polgárnak./.../ A minőséget és szakszerűséget hirdető, ám hivatalnoktársadalmat építgető kormány tagjainak némely megnyilatkozása a meglévő és potenciális új elittel szembeni ellenszenvről árulkodik./.../ A miniszterelnök... igazán nem vádolható... plebejus demokrata hajlamokkal. Mégis, fölöttébb ingerülten, az egyetemisták kiváltságait felhánytorgatva, vagyis elitellenes mellékhangokkal reagált a lázadó diákok fellépésére. A miniszterelnök saját széles körű műveltségét igen hangsúlyosan dokumentálja beszédeiben, türelmetlensége egy másfajta, nem kulturális elitarizmus melletti elkötelezettségből fakad. A tekintély az, amit támogat, elismer, s aminek a tiszteletét elvárja./.../ A tekintélyelvűségben való mély rokonság adhatott olya hasonló szavakat Antall József és Grósz Károyl szájába, mikor a tekintélyvilágba nem illeszkedő jelenséggel találkoztak. Grósz az ellenzékkel, Antall a diákokkal. Mi is az a tekintélyelv? Amikor... az érvek értéke attól függ, hogy ki mondja./.../ Ha az állam, a tekintély a fontos, akkor az elesett, a vesztes nem sokat számít. Kényelmetlen és zavaró, ahogyan az volt Kádár János számára is./.../ S a nép jólétét személytelen hivatalnokok sokasága hivatott biztosítani majd. Csak minél messzebb, minél több lépcsőfokra a rossz szagú és kétes erkölcsű arctalanoktól.”

Itt áll, szépen levezetve a szociálliberális krédó lényege. A világos és tömör magyarázat arra, hogy az antiliberális állam miért szükségképpen antiszociális is.

5. Utolsó példánk a kiemelt nyugdíjak sorsáról szóló cikk. (Még egyszer utoljára (?) a kiemelt nyugdíjakról, Beszélő, 1991. március 2., Méltóságot mindenkinek II. 83-84. o.) Ez a cikk egy megragadóan ironikus és kedves képpel indul, mely a világtörténelemben rejlő borzasztó potencialitásokig sötétedik:

„Szabad György történészprofesszor... őszinte szenvedéllyel verte az asztalul szolgáló pultocskát kedden a parlamentben: a Magyar Köztársaságban pedig nem lesznek kiváltságok... /.../ De szép is lenne... Egy kiváltságok nélküli világ. Néhányan már megpróbálták... Robespierre, Vlagyimir Iljics Lenin... Ilyenkor sok kivégzés szokott következni. Ha a törvényhozást az emberi egyenlőség pátosza hatja át, előbb-utóbb kegyetlenségi hullám söpör végig a társadalmakon.”

A riasztó potenciális távlat jelzése után visszanyugtat minket Ottilia a szelídebb jelenbe, ahol egy fontos kérdésben egyetértés van:

„Mindenki őszintén egyetértett parlamenten belül és kívül az elementáris követeléssel: az új, demokratikus hatalom szüntesse meg a vérlázító kiváltságokat, amelyekkel az elvtársak jutalmazták meg egymást és magukat.”

Csakhogy.

„Csakhogy mihelyt a morális követelés megvalósításához kell hozzálátni, azonnal kiderül, hogy a tennivaló kipereg a kezünkből, mint a homok. Kiskirályok és hóhérok helyett rettegő, megkeseredett emberek maradnak, s abban is egyetértünk, szinte mind, hogy kegyetlenkedni nem akarunk. Mint ők. Arcokba kéne csapni, mert... a rendeletek kedvezményezettjei reménytelenül összekuszált csoportok.... Alighanem a világrend helyreállításának őszintén nekiveselkedő kormánytisztviselők is szembekerültek ezekkel a bonyodalmakkal... A szintén szorongó és keserű társadalom viszont türelmetlen. Mi lesz az igazságtevéssel?”

Milyen emberközeli és egyszerre teoretikusan mennyire kidolgozott ez az egyszerű, de komplex kép! A veszélyhordozó emberek és az általuk hordozott veszélyek mély és párhuzamos megértése. Körkörös kritikai megértés, körkörös megértő kritika.

A zárókép pedig olyannyira magáért beszél, hogy ezzel ezt az előadást is lezárhatjuk:

„Ha nem tudjuk, hogy mit csináljunk, akkor beszélünk a legtöbbet. Kitölteni a tanácstalanság űrét. Minél nyomasztóbb az űr, annál hangosabban kiabálunk. S bűnbakot keresünk. Mint az MDF-szónokok kedden délelőtt a parlamentben....”

• SzocBlog

• Révész Sándor blogja
• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges