Skip to main content

Ottilia és a Beszélő

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

Solt Ottilia a felelős azért, hogy én újságíró lettem. Ő hívott engem erre a pályára a heti Beszélő alakulásakor. Ezzel a személyes részt le is zárnám.

Ottiliáról, az újságíróról remek és szinte teljes képet adott Kőszeg Ferenc a Méltóságot mindenkinek második kötetének az elején. Ami keveset én ahhoz hozzá tudok tenni, teszem.

Először elmondom a négy alap tételemet, aztán illusztrálom őket.

1. Ottilia volt a legnagyobb mestere élet és teória, jelenség és lényeg összekapcsolásának. A jelenségek páratlanul érzékletes, szívre és ökölre ható leírásától igen gyorsan és egyszerűen tudott eljutni a tömör és mély társadalomdiagnosztikáig, az elvi problémák magjáig.

2. Ő volt a maga hiperaktivitásával a résztvevő, cselekvő, politikus újságíró legkiválóbb példája az újkori sajtótörténetben. Ezt Kőszeg Ferenc remekül megírta, idézem:

lélegzetelállító energiával vetette bele magát az írásba. Akár a kalandfilmek újságíró hősei, a nap kétharmadában részt vett az események alakításában, szervezte a hajléktalanellátást, épületeket foglalt le, hivatalokkal tárgyalt, megpróbálta útját állni a további kilakoltatásoknak – majd beviharzott a szerkesztőségbe, megírta a riportot, és nyomban ment vissza a pályaudvarra, aluljáróba, hogy lecsillapítsa vagy éppen kitartásra buzdítsa a hajléktalanokat, és jelenlétével elijessze a gumibotjukat markolászó rendőröket. Az újabb fejlemények persze hozzátartoztak még a történethez, visszajött hát a szerkesztőségbe, és a már betördelt cikkhez hozzáírta a folytatást. És, ha már ott volt, megírta még a 'fülnek' nevezett, lap eleji politikai publicisztikát, papírra vetett néhány glosszát, és összeállított egy statisztikai táblázatot, mert a 'társadalom tényleges, napi működésének' leírását a számok csak hitelesebbé teszik.”

3. Ottilia volt a legszociálliberálisabb újságíró. Nem holmi szoclib, aki kvázi szocialistából és muszájliberálisból van összerakva, hanem nagyon liberális és nagyon szociális; aki nagyon erőteljes és következetes szociálpolitikáért verekedett, és nagyon liberálisan követelte a saját lábon állást azoktól, akiknek van erre alkalmas saját lábuk. Ottilia a piaci, üzleti szempontok elnyomására, a piac etatista gúzsbakötésére is fölöttébb érzékeny volt, és az alulról való piaci építkezés pozitív folyamataira is neki volt a legjobb szeme a magyar sajtóban.

4. Solt Ottilia írásai nagyon személyesek voltak, de nagyon kevéssé személyeskedők. Mélyen szociologikus gondolkodásmód jellemezte. Abból pedig az következik, hogy ha értelmesen akarunk szólni és cselekedni, akkor első- és másodsorban nem a személyi esetlegességekre, hanem a struktúrákra, intézményekre, társadalmi mozgásokra kell figyelni. Ezek ábrázolásában a személyes példáknak, sorsoknak mindig főszerep jutott, viszont a személyi támadásokban Ottilia mindig visszafogott volt. Éppen azért, mert a legfelettesebb szociológus énje az egyéni esetlegességek mögött mindig a történeti-társadalmi magyarázatot, logikát kereste. Holott egyébként személyekkel kapcsolatos heves indulatok és elfogultságok a legkevésbé sem hiányoztak belőle, ezek magánkommunikációban törtek ki, élődtek ki, vezetődtek le időközönként nagyon élvezetes (bűnösen élvezetes) formában, de ezeket kiszűrte a köznek szánt írásokból, beszédekből a legfelettesebb énje, a közérdekű lényegre irányuló felelősség és fegyelem...

A példák:

1. Ottilia első beszámolón, helyzetleíráson túlmenő, teoretikus értékű írása a Beszélőben egy tanügyi vitacikk volt 1984-ből. (Egy gyakorló szülő, hajdani tanár és szociológus megjegyzései a 'korlátozott autonómiájú iskola' tervéhez, Beszélő/11., 1984, Beszélő összkiadás II. köt., 77-78. o.)

Ebből idézek:

mai iskolánk csődje a … végrehajthatatlan tanterv-utasításos szisztéma eredménye. A tervutasításnak persze egyik lényegi vonása, hogy végrehajthatatlanná véljék, hogy terv és valóság, sőt, a terv és tény viszonya ne is legyen kontrollálható. Mégis vannak fokozatok. Az apróra kidolgozott tantervek, nevelési tervek, készség- és ismeretszint-követelmények árnyékában a főváros számos iskolájában az is napról napra megoldhatatlan nehézséget jelent, hogy valamilyen pedagógus beosztású egyént belökdössenek minden csoport minden órájára; a fő feladat megszámolni és megőrizni minden gyereket, akit oda reggel hat és délután hat között beadtak...”

Néhány sorban három távoli szint kötődik össze, szervesen, tömören és frappánsan: a tervutasítás mint általános rendszerjellemző, ennek oktatáspolitikai változata és a napi helyzetkép. Ez utóbbi szinten halad tovább a cikk, kifejtődik többek között, miért feltétele mindenféle komoly előrelépésnek az iskola depolitizálása, a KISZ és az úttörőszervezetek kipaterolása az iskolából. Ezután hajlik át az írás egy igen releváns elméleti vitába. Orosz István képviselte azt a Pierre Bourdieu hatását tükröző, radikális újbaloldali véleményt (ami ekkoriban hozzám is közel állt), hogy „a tanárok tudása a hivatalos európai kultúra elemeiből áll, mely a hatalmi elit terméke és sajátja, az elnyomás eszköze”, s a tanárnak nem is szabad arra törekednie, hogy ezzel az elnyomó magaskultúrával legyűrje a gyerekek szubkultúráját.

Ezzel vitatkozik Ottilia, igen bölcsen és fölöttébb dialektikusan:

Szerintem – legyek bár megrögzött konzervatív – az európai magaskultúra piszkos múltja (és piszkos jelene) ellenére, vitathatatlan érték, melynek éppen hogy győzedelmeskednie kellene az iskolában!/.../ Hajnal István... abban látta az európai intellektualizmus specifikumát, hogy minden más magaskultúránál kevésbé különült el a mindennapi szokásszerű élettől, példátlanul rugalmas, a legkülönfélébb forrásokból a legkülönfélébb eredményeket magába építeni képes képződménnyé alakult... egyaránt táplálkozhatott belőle többféle uralmi rendszer, s még a tagadásuk is, s így éppen az erők nyers összecsapásának, a kölcsönös rombolásnak fékezője lehetett. Az európai gondolkodás fogalmai és kommunikációs rendszere nemcsak az érdekek eltiprásának, hanem artikulációjának és érvényesítésének, nemcsak a személyiségtartalmak elnyomásának, hanem kifejezésének is eszköze.”

Ez a szöveg amennyire határozott és egyértelmű, ugyanannyira árnyalt, rugalmas és dialektikus.

2. Ottilia legnevezetesebb cikkeinek egyike, az 1987-88 fordulóján született Vadásztörténetek (Beszélő/23., 1984, Beszélő összkiadás III. köt., 274-277.o.). Ebben van az a híres mondat, hogy „Magyarország a politikai téren kívül rendőrállam igazán”. A cikkben sok kemény szó esik a közveszélyes munkakerülőknek bélyegzett munkanélküliek sanyargatásáról és a sanyargatás intézményeként a rendőri ellenőrzés alatt álló úgynevezett „közhasznú munkáról”. Vannak itt nagyon érzékletes, hatásos és pontos üldözéstörténetek, ahogy például a rendőrökkel együtt fellépő hivatalnokok ellenőrzik Ózd Ladány nevű nyomortelepén, „hogy vigyáznak-e szépen a lakók a barakkjaikra”, miközben a nyomókútból is eltűnik a víz, úgy kéthetenként öt-hat napra. Ebből a riportból emelkedik ki a diagnózis és prófécia.

A cigánysorok s nyilván egyéb lerobbant szegénytelepek is az ország munkanélküliség sujtotta vidékein internálótáborokká alakulnak át, ahol az embereket éjjel kirángatják az ágyból, ahol veszélyes kimenni a házból, mert sosem tudhatják biztosan, nem egy igazoltató rendőr állítja-e le őket, mire a szomszéd házig jutnak. Rendőri szempontból messzemenően igazolódnak a gettóképzés előnyei: úgy lehet terrorizálni az erre kijelölteket, hogy nem sértik a 'jobb emberek' nyugalmát. A kriminalizált gettó önmagát megvalósító prófécia! Aki üldözöttként eszmél erre a világra, annak a számára nincs és nem lehet értéke normáknak és szabályoknak, nincs mit vesztenie. /.../ Figyelmeztetni szeretném – nem először a Beszélő oldalain – a békés rezervátum lakóit, akik csak kivételes esetben érzik saját bőrükön a rendőrség hatalmát: figyeljenek azokra, akiknek minden óráját az ellenőrizhetetlen rendőrség fenyegeti. Kényelmes állapot, hogy előzékenyen távol tartja küszöbeinktől a veszélyesen távlattalan, nélkülöző, gyanús népet, de ki tartja távol küszöbeinktől a rendőrséget?”

Ez a két cikk arra is rádöbbent minket, hogy a „militáns” Ottilia voltaképp az osztálybéke harcosa volt.

3. A következő példánk a magyar sajtótörténet talán legremekebb tüntetési riportja, a Réteges tüntetés (1990. február 5., Solt Ottilia: Méltóságot mindenkinek II. köt., 42-43. o.), immár a legális heti Beszélőből. 1990. január 29-én a SZOT és az MSZP kampánytüntetést szervez a saját kormányuk ellen:

A SZOT szakszervezetei hétfő délutánra nagygyűlésre hívták a dolgozókat: le az árakkal, fel a bérekkel, le a népsanyargató gazdaságpolitikával!/.../ A tudósító találkozott például Kemény László dolgozóval, az ex-MSZMP ex-Pártfőiskolájának ex-rektorhelyettesével... és hallott egyes demonstrálókat igen lelkesen ordítani, amikor a szónok a népszavazásra herdált százmilliókat sajnálta. /.../ tény, hogy sokakat elkeseredésük, jövőtől való félelmük hajtott a patinás térre. És sokan már-már hivatásos tüntetők, különféle ellenzéki pártok híveiként.”

Nagy Sándor itt megkapja a magáét, de ezt átugorjuk:

Sokan oszlani kezdtek, alighanem a nagygyűlés szervezőinek szervezettjei s a semleges bámészkodók. Vagy háromezren azonban maradtak. Nézegették az MSZP formás kis szórólapjait, itt-ott rájöttek: 'hát ezek a kommunisták!' - és dühödten taposták a papírokat. Mélyen, őszintén beleordították elkeseredésüket a térbe. Miért is? 'A komcsik' miatt, 'mert nem változik semmi', mert drágaság van, meg jövedelemadó.”

Mentek a tévéhez:

A 'ruszkik haza!', 'le a kormányal', 'Németh Miklós, Pozsgay / ötezerből jöjjön ki', a 'gyertek ki' zúgott pár száz torokból összevissza, az emberek izgatottak voltak, de igazából nem akartak semmit. Némi zavar lett úrrá köztünk, amikor egy aufklérista rendőrtiszt szótölcséren keresztül felkérte a jelenlévőket, hogy követeléseiket írják le, és egy delegáció útján juttassák a tévébe. A felajánlott papír nem készült el. Nem voltak megfogalmazható követelések.”

Nincs ennél szebb leírása a kor egyetemes zűrzavarának, orientációs válságának; nincs szebb példája az egyszerre megértő és vészjelző iróniának.

4. 1990 októberében Ottilia írt egy heurisztikus és nagyon finom elemzést az Antall-kormány társadalompolitikájáról, Minőségi társadalom címmel (Beszélő, 1990. október 6., Méltóságot mindenkinek II., 70-79. o.). Ebben van egy nagyon szép, elfelejtett, pedig ma is nagyon tanulságos elemzés arról, hogy miként szorult ki az üzleti érzék és szakértelem a társadalmilag elismert képességek sorából, miként érvényesült az üzletről való szemérmes hallgatás tradíciója a rendszerváltás után. Ez Solt Ottilia számára kardinális kérdés volt, mert ő tényleg liberális volt, és mély tudomása volt arról, hogy ahonnan a piaci koordináció kiszorul, oda a hivatal, azzal együtt a tekintély, azzal együtt a bürokratikus érzéketlenség és értelmetlenség nyomul be.

Úgy vélem, itt elérkeztünk az Antall-kormány társadalomképének alapmintájához. A társadalom igazi szervező ereje a kormánytól függő hivatal. A felépítés hierarchikus./.../ A hierarchiának felelős hivatalnok inkább ellenpárja, mintsem megtestesítője a szakembernek, az értelmiséginek, a szabad polgárnak./.../ A minőséget és szakszerűséget hirdető, ám hivatalnoktársadalmat építgető kormány tagjainak némely megnyilatkozása a meglévő és potenciális új elittel szembeni ellenszenvről árulkodik./.../ A miniszterelnök... igazán nem vádolható... plebejus demokrata hajlamokkal. Mégis, fölöttébb ingerülten, az egyetemisták kiváltságait felhánytorgatva, vagyis elitellenes mellékhangokkal reagált a lázadó diákok fellépésére. A miniszterelnök saját széles körű műveltségét igen hangsúlyosan dokumentálja beszédeiben, türelmetlensége egy másfajta, nem kulturális elitarizmus melletti elkötelezettségből fakad. A tekintély az, amit támogat, elismer, s aminek a tiszteletét elvárja./.../ A tekintélyelvűségben való mély rokonság adhatott olya hasonló szavakat Antall József és Grósz Károyl szájába, mikor a tekintélyvilágba nem illeszkedő jelenséggel találkoztak. Grósz az ellenzékkel, Antall a diákokkal. Mi is az a tekintélyelv? Amikor... az érvek értéke attól függ, hogy ki mondja./.../ Ha az állam, a tekintély a fontos, akkor az elesett, a vesztes nem sokat számít. Kényelmetlen és zavaró, ahogyan az volt Kádár János számára is./.../ S a nép jólétét személytelen hivatalnokok sokasága hivatott biztosítani majd. Csak minél messzebb, minél több lépcsőfokra a rossz szagú és kétes erkölcsű arctalanoktól.”

Itt áll, szépen levezetve a szociálliberális krédó lényege. A világos és tömör magyarázat arra, hogy az antiliberális állam miért szükségképpen antiszociális is.

5. Utolsó példánk a kiemelt nyugdíjak sorsáról szóló cikk. (Még egyszer utoljára (?) a kiemelt nyugdíjakról, Beszélő, 1991. március 2., Méltóságot mindenkinek II. 83-84. o.) Ez a cikk egy megragadóan ironikus és kedves képpel indul, mely a világtörténelemben rejlő borzasztó potencialitásokig sötétedik:

Szabad György történészprofesszor... őszinte szenvedéllyel verte az asztalul szolgáló pultocskát kedden a parlamentben: a Magyar Köztársaságban pedig nem lesznek kiváltságok... /.../ De szép is lenne... Egy kiváltságok nélküli világ. Néhányan már megpróbálták... Robespierre, Vlagyimir Iljics Lenin... Ilyenkor sok kivégzés szokott következni. Ha a törvényhozást az emberi egyenlőség pátosza hatja át, előbb-utóbb kegyetlenségi hullám söpör végig a társadalmakon.”

A riasztó potenciális távlat jelzése után visszanyugtat minket Ottilia a szelídebb jelenbe, ahol egy fontos kérdésben egyetértés van:

Mindenki őszintén egyetértett parlamenten belül és kívül az elementáris követeléssel: az új, demokratikus hatalom szüntesse meg a vérlázító kiváltságokat, amelyekkel az elvtársak jutalmazták meg egymást és magukat.”

Csakhogy.

Csakhogy mihelyt a morális követelés megvalósításához kell hozzálátni, azonnal kiderül, hogy a tennivaló kipereg a kezünkből, mint a homok. Kiskirályok és hóhérok helyett rettegő, megkeseredett emberek maradnak, s abban is egyetértünk, szinte mind, hogy kegyetlenkedni nem akarunk. Mint ők. Arcokba kéne csapni, mert... a rendeletek kedvezményezettjei reménytelenül összekuszált csoportok.... Alighanem a világrend helyreállításának őszintén nekiveselkedő kormánytisztviselők is szembekerültek ezekkel a bonyodalmakkal... A szintén szorongó és keserű társadalom viszont türelmetlen. Mi lesz az igazságtevéssel?”

Milyen emberközeli és egyszerre teoretikusan mennyire kidolgozott ez az egyszerű, de komplex kép! A veszélyhordozó emberek és az általuk hordozott veszélyek mély és párhuzamos megértése. Körkörös kritikai megértés, körkörös megértő kritika.

A zárókép pedig olyannyira magáért beszél, hogy ezzel ezt az előadást is lezárhatjuk:

Ha nem tudjuk, hogy mit csináljunk, akkor beszélünk a legtöbbet. Kitölteni a tanácstalanság űrét. Minél nyomasztóbb az űr, annál hangosabban kiabálunk. S bűnbakot keresünk. Mint az MDF-szónokok kedden délelőtt a parlamentben....”

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon