F. Havas Gábor

Nyomtatóbarát változat

A tavaly decemberben megalkotott szociális törvény többek között meghatározta a tartós munkanélküliek segélyezésének feltételeit is. Kimondta, hogy azokat a munkanélkülieket, akik járadékra már nem jogosultak, de továbbra sem tudnak elhelyezkedni, és családjukban az egy főre jutó jövedelem nem éri el a mindenkori öregségi nyugdíjminimum 80 százalékát, szerény összegű (az induláskor 5120 Ft-os) jövedelempótló támogatás illeti meg. Az ellátást az önkormányzat állapítja meg és fizeti ki.

A munkanélküliek jövedelempótló támogatásának bevezetése óta az igénybe vevők száma folyamatosan nő: egyre többen kerülnek úgy ki a munkanélkülieket ellátó rendszerből, hogy az elhelyezkedésre továbbra sincs semmi esélyük. Ezért a kormány – a szociális törvény módosítása kapcsán – szigorításokra szánta el magát: javaslata szerint, ha a munkanélküli nem fogadja el a számára fölkínált közhasznú munkát vagy az önkormányzat által közvetített bármilyen egyéb munkalehetőséget, akkor 6 hónaptól egy évig terjedő időre megvonják tőle a jövedelempótló támogatást. Ezentúl a javaslat lehetőséget ad az önkormányzatoknak arra, hogy havi maximálisan 40 órás időkeretben bevezessenek egy új foglalkoztatási formát, az ún. közösségi munkavégzést. Aki az ennek keretében kiadott munkát visszautasítja, vagy nem végzi el, attól három hónapra vonják meg a segélyt.

Sokan örömmel fogadják ezeket a javaslatokat, mondván, mégiscsak tűrhetetlen, hogy munkabíró emberek mindenféle ellenszolgáltatás nélkül segélyekből éljenek. Egyébként is a gyanakvás légköre veszi körül a tartós munkanélkülieket: lehet, hogy nem is akarnak dolgozni, lehet, hogy tökéletesen kielégíti őket a segélyként biztosított „potya” jövedelem.

A tények azonban egészen mást mutatnak. A jövedelempótló támogatást Borsodban és Szabolcsban tízszer annyian veszik igénybe, mint Vasban vagy Zalában. Nyilvánvaló tehát, hogy egy nagyon súlyos strukturális problémáról van szó. A tartós munkanélküliség elsősorban azokat a térségeket sújtja, amelyek korábban társadalomtörténeti okokból, valamint a pártállam gazdaság- és településpolitikája következtében úgy oldották meg a foglalkoztatási gondjaikat, hogy az ipari központok vállalatkolosszusaiba exportálták a munkaerőt. Az elmúlt években ezek a foglalkoztatási formák megszűntek, és a munkásszállások egykori lakói kénytelenek voltak visszatérni borsodi, szabolcsi lakóhelyükre, ahol az amúgy is rendkívül szűkös elhelyezkedési lehetőségek a nagyvállalati telephelyek és a téeszek leépülése folytán tovább szűkültek. Az érintett településeken nem ritka, hogy az aktív korú népesség nagyobbik fele tartós munkanélküli.

Az önkormányzatok eddig is szervezhettek közhasznú munkát. Többnyire éltek is a lehetőséggel. Hozzátehetjük: nem túl hatékonyan, mert még a foglalkoztatottaknak sem tudtak elegendő értelmes munkafeladatot kitalálni, és a viszonylag egyszerű munkaszervezési problémákat sem mindig tudták megoldani. Ilyen körülmények között a tervezett szigorítások csak arra jók, hogy macerálni lehessen a munkanélkülieket, hogy egyeseket elfogadhatatlanul alacsony bérezés mellett (a felkínált munkát 6600 Ft-os havi kereset esetén már kötelező elfogadni) is munkavégzésre lehessen kényszeríteni. Szélsőséges esetben bizony az is előfordulhat, hogy a polgármester a vállalkozó barátjának közvetít ki nagyszámú olcsó munkaerőt. S ha netán az „olcsó munkaerő” nem hajlandó a megalázó feltételeket elfogadni, akkor még mindig marad az önkormányzatnak annyi haszna az ügyből, hogy a támogatást hosszabb időre megvonhatja, s ezzel jelentős kiadásokat takarít meg.

• Néző-pont