F. Havas Gábor

Nyomtatóbarát változat

1990-től 1994-ig az SZDSZ országgyűlési képviselője voltam. Az 1993-as évnek már erősen megfogyatkozott kedvvel vágtam neki, és meglehetősen rosszul éreztem magam a bőrömben a parlament padsoraiban. Év elején egy kérdőívet osztottak ki a frakció tagjai között. Ebben többek között a következő kérdés szerepelt: „Akarsz-e indulni a következő választáson?” Egy pillanatig sem volt kérdéses számomra, hogy nemmel felelek. Ennek több oka volt. Tulajdonképpen már 1990-ben is sejtettem, hogy nem való nekem a politikusi pálya, s egyszer sikeresen ki is húzattam a nevem az országos lista biztos bejutást ígérő helyéről, ahova tudtom nélkül kerültem. Valahogy úgy voltam vele, mint Kundera A létezés elviselhetetlen könnyűsége című regényének hőse, Tomas, aki irtózott a nagy nyilvánosság előtti folytonos szereplést kikényszerítő közéleti pályától, amelyen sokszor a személyes szándékoktól független külső tényezők alakítják mások rólunk alkotott ítéletét, és annak közvetlen befolyásolására vajmi kevés lehetőségünk van.

Aztán mégis engedtem Solt Ottilia szelíd erőszakosságának, aki azzal érvelt, hogy csak akkor vállalja a képviselőséget, ha én is, mert egyedül túl nagy falat neki a szociálpolitika és a társadalombiztosítás. Ami azt illeti, nagy falat volt ez kettőnknek, sőt többünknek is. Mindazoknak, akik a frakcióban ezzel foglalkoztunk. Mint ahogy túlságosan nagy falat volt az egész rendszerváltás  az ún. rendszerváltó elitnek. Függetlenül attól, hogy a felelős, de mégiscsak amatőr ellenzéki politizálásból, az „alámerülés” állapotából érkezve vagy a rendszerrel folytatott diszkrét együttműködést hirtelen feladva váltunk egyik napról a másikra botcsinálta hivatásos politikussá, s kellett a nemzet szempontjából létfontosságú kérdésekben döntenünk. Így vagy úgy, néhány matuzsálemet leszámítva, mindannyian a szocializmus gyermekei voltunk, mindannyiunk személyiségén letörölhetetlen nyomot hagytak az elmúlt évtizedek. S hiába próbáltuk olykor a túlzott magabiztosság látszatát keltve palástolni: tele voltunk belső bizonytalansággal, mert szorongató, nyomasztó teherként nehezedett ránk a szinte megoldhatatlanul súlyos feladatokkal járó felelősség súlya.

Arról elég megbízható képe volt ennek a rendszerváltó elitnek, hogy a Kádár-rendszer milyen örökséget hagyott ránk, hogy melyek voltak az 1990-ben véget ért korszak legsúlyosabb következményekkel járó anomáliái: a puhuló diktatúra egyre csökkenő ellenállása következtében a rendszerváltás idején már érvényes tudományos és művészi látleletek, elemzések egész sora állt rendelkezésre, és országgyűlési képviselőként vagy a pártok szakértőiként maguk az elemzők is aktív részesei lettek az átalakítás politikai folyamatainak. Arról is élt egy viszonylag plasztikus kép, hova kellene eljutni: a meghatározó politikai erők a nyugati fejlett demokráciákat tekintették példának. Ez általánosságban akkor is igaz, ha itt-ott – például az MDF köreiben – megfogalmazódtak harmadikutas ideológiák, törekvések is.

Ám a rendszerváltás legfontosabb kérdése az volt, miként jutunk el a kívánatos végállapothoz, hogyan, milyen lépések segítségével bontjuk le a megbukott rendszer struktúráit, hogyan, milyen lépések segítségével építjük fel az újakat, s hogy mi történik mindeközben a társadalommal, illetve a társadalom különböző helyzetű csoportjaival. Erre az alapkérdésre illetve a belőle sarjadó újabb és újabb kérdésekre a rendszerváltó elitnek nem volt, tegyük hozzá, valószínűleg nem is lehetett érvényes válasza. A viták ’90-től kezdve mindig ekörül gyűrűztek, és az érvényes válaszok hiányából fakadó rossz lelkiismeret elmérgesítette azokat. Az elmérgesedő viták és a belőlük fakadó, általuk kiváltott indulatok pedig tovább csökkentették a legalább nem kifejezetten ártalmas válaszok kimunkálásának esélyét.

Még 1992 utolsó napjainak szomorú eseménye volt a médiatörvény bukása a parlamenti szavazáson, ám árnyéka rávetült a következő évekre is.  Kétségtelen, a kormánypártok az utolsó pillanatban beszuszakolt módosító indítványokkal némileg átszabták a véres verejtékkel létrehozott hatpárti konszenzust, de ezek a változások valószínűleg nem voltak olyan súlyosak, hogy indokolttá tegyék az ellenzék drasztikus ellenlépését: a kétharmados részek kiszavazását és ezzel a törvényjavaslat teljes kiürítését. A mi frakciónkban a szavazást – többnyire állva – Haraszti Miklós, a médiaügyi szóvivő vezényelte, két-három padsorral mögöttem. Élénken emlékszem a kaján mosolyra – ezeket olykor „kellett ez nektek, most megkaptátok” jellegű kiszólások is kísérték –, amely minden egyes kétharmados hely leszavazásakor megjelent az arcán. Talán nem kellett volna ilyen kevélynek lenni. De az én lelkiismeretem sem lehet tiszta. Nem volt energiám átrágni magam a vitatott pontokon és személyes döntést hozni: végig engedelmesen együttszavaztam a frakcióval. (Nem tekintem mentségnek, hogy parlamenti demokráciában ezt általában így illik.) Tény ami tény, a végszavazás tragikomédiába fulladt: a javaslat egyetlen igen szavazatot sem kapott.

„A médiatörvény elutasításával összefüggésben (…) indokoltnak látszik felvetni az ellenzék felelősségét” – vélte néhány nappal később a HVG-ben Babus Endre. Sőt, egyenesen arra a következtetésre jutott, hogy „a minősített többséget igénylő törvényhozás (…) az 1989-es békés átmenet szép, de egyre inkább megvalósíthatatlannak tetsző ideái közé tartozott”.

Annak persze nem a médiatörvény bukása, hanem a közszolgálati rádió és televízió költségvetési önállóságának megszüntetése volt az oka, hogy az addig hősies ellenállást tanúsító elnökök – Gombár és Hankiss – benyújtották lemondásukat, az alelnökök – Csúcs és Náhlik – szabad kezet kaptak, és minden elképzelést alulmúló mélyrepülés kezdődött, amely csoportos elbocsátásokhoz, a Pálfy G. Istvánok, Babiczki Klárák regnáláshoz, a nyílt uszítás térnyeréséhez vezetett. De annak igen, hogy továbbra is fennmaradt a frekvenciamoratórium, s ezzel a sajtószabadság erőteljes korlátozása.

1993-ra már megtanultam legyűrni az elviselhetetlen szorongást, amit a kunderai effektus és a televízió országos nyilvánossága előtt kimondott szavak súlya miatt érzett felelősség átélése kezdetben minden egyes parlamenti szereplés alkalmával kiváltott belőlem. Már nem keletkezett gombóc a torkomban, már nem vert ki a hideg veríték, ha megszólaltam. De azt továbbra is nehezen viseltem, hogy mint minden más területen, az én illetékességi körömbe tartozó területeken (társadalombiztosítás, egészségügy, szociálpolitika) sem volt világos: a múltból örökölt intézményrendszer és csődtömeg, hatalmi és érdekviszonyok tehetetlenségi nyomatékának Scyllája s a nyugati modell túlságosan radikális, kellően át nem gondolt bevezetésének Charybdise között miként lehet úgy hajózni, hogy legalább a fölösleges, mert elkerülhető megrázkódtatásoktól meg lehessen kímélni a társadalmat, amelynek e nélkül is volt éppen elég baja.

1993-ban érte el a tetőpontját a munkanélküliség 80-as évek óta tartó, kezdetben még lassú, alig érzékelhető, majd riasztóan felgyorsuló növekedése. Ha máshonnan nem, Schiffer Pál Videoton-sztorijából és Almási Tamás ebben az évben is forgatott ózdi sorozatából jól ismerhetjük azokat a riadt tekintetű, szomorú arcú munkásokat, aki tétova mozdulatokkal kísért bizonytalan fogalmazású mondatokkal, fakó, tompa hangon adták tudtunkra, hogy mennyire váratlanul érte őket az éveken át megszokott és éppen ezért természetesnek tartott létbiztonság hirtelen jött elvesztése. Az országban százezreket fogott el az ezzel járó különös légszomj, s többnyire nem nagyon tudták, hogy mihez kezdjenek. Miközben éppen a növekvő létszám miatt, a finanszírozhatóság érdekében jelentősen szigorítani kellett a munkanélküli-ellátásokkal kapcsolatos feltételeket: megnőtt a munkaadók és munkavállalók járulékterhe, ugyanakkor csökkent a jogosultsági idő.

Mint 1989 óta minden évben, 1993-ban is sokat utaztam Csenyétére, ebbe az észak-borsodi sorvadó aprófaluba, ahol néhányad magammal – Horváth Aladárral, Ladányi Jánossal, Szelényi Ivánnal, no meg az ösztönzésünkre odaköltözött tanító házaspárral, Komaság Margittal és Pólya Zoltánnal – olyan együttműködésre próbáltuk rávenni a reménytelen helyzetben tengődő helybélieket, amelynek a segítségével, ha minden összejön, talán el lehet mozdulni a holtpontról. Csenyétén a munkanélküliség ekkor már bensőségesen ismert, megszokott állapotnak számított, hiszen a helybéliek közül 1990 óta jóformán senkinek nem volt tartós munkája, és a leghalványabb esély sem kínálkozott arra, hogy belátható időn belül lesz.

Ebben a faluban újra és újra érzékletes élményeket szerezhettem arról, mit jelent egy egész település végletes marginalizálódása, teljes kirekesztődése, leselejteződése, létszámfelettivé válása, és miként hat mindez a lelkekre, hogyan termeli újra a fásultságot, az apátiát, a csüggedt beletörődést a megváltoztathatatlanba. Mivel több száz hasonló települést ismertem szerte az országban, de különösen a Nógrádtól Szabolcsig húzódó legkritikusabb sávban, a jelenség kiterjedtségéről is volt némi elképzelésem. Ladányi és Szelényi később az Amerikából exportált fogalom felhasználásával joggal minősítette underclassnak a magyar társadalomnak ezt az átalakulási folyamatokból tartósan kirekesztett részét, utalva az amerikai nagyvárosi néger gettók sivár és kilátástalan világával mutatkozó nagyfokú hasonlóságra.

A csenyétei helyzet valamelyes javítására irányuló szerény próbálkozásaink a saját korlátainkon, ügyetlenségeinken túl azt is világosan megmutatták, hogy mennyit ér a rendszerváltás szép illúziója a civil társadalom gyors kiépüléséről és egyre hathatósabb szerepéről, a rejtett társadalmi erőforrások kiaknázásáról, s hogy mire vagyunk képesek a leépülés kőkemény társadalmi folyamataival, a Kádár-rendszertől örökölt patriarchális beidegződések tehetetlenségi nyomatékával és a vadkapitalista érdekérvényesítők gátlástalanságával szemben. 1993-ban Csehország és Szlovákia békében elvált egymástól. Minden hasonlat sántít, de látva a csehek nagyvonalúságát, amellyel a szlovákok önállósulási törekvéseit kezelték, az jutott eszembe, hogy olyan ez, mintha a Dunántúl megszabadulva a kelet-magyarországi gondok ballasztjától önálló államként vágna neki az európai uniós csatlakozásnak.

Ősszel részt vettem a Mexikóban rendezett „szegénység világkonferencián”, ahol ketten képviseltük Magyarországot, én mint ellenzéki és a Népjóléti Minisztérium egyik magas rangú tisztviselője. A harmadik világból érkezett küldöttek jelentős része adott hangot annak a meggyőződésének, hogy amilyen ütemben nő a szegénység mérséklését célzó programok keretében országukba érkező világbanki szakértők száma, olyan ütemben válik egyre kiterjedtebb és súlyosabb problémává a szegénység. Mexikóban, noha az ott töltött néhány nap nem adott lehetőséget az elmélyülésre, módom volt meggyőződni arról, hogy a szegénységnek vannak a magyarországinál mélyebb és kilátástalanabb bugyrai is. Barangolásaim során percenként szembesültem a gyerekmunka mindenütt érzékelhető, és olykor szívfacsaró látványt nyújtó jelenlétével, s Mexikó Cityben a piramisok felé vezető út mentén alkalmam volt látni a sok-sok kilométer hosszúságban elnyúló, irdatlan kiterjedésű bádogvárost. Pontosan olyan volt, mint amilyennek évtizedekkel korábban Oscar Lewis megírta. A Népjóléti Minisztérium magas rangú képviselőjétől nem vártam mélyreható bírálatot, ennek ellenére meglepett, amikor a konferencián elmondott hozzászólásában kifejtette, hogy Magyarországon nincsenek nagyon súlyos szociális problémák. Van néhány veszélyeztetett csoport (cigányok, sokgyerekesek, az idősek egy része), de alapjában véve a magyar társadalom szociális szempontból is sikeresen birkózik meg az átalakítás feladataival.

Jómagam például a társadalombiztosítás problémáival viaskodva ezt nem egészen így láttam. Ha valahol, akkor ezen a téren igazán élesen vetődött föl a kérdés: hogyan lehet az elodázhatatlan változásokat úgy véghezvinni, hogy ne járjon együtt jelentékeny létszámú társadalmi csoportok teljes ellehetetlenülésével. Az nyilvánvaló volt, hogy a rendszer addigi formájában drasztikusan növekvő járulékterhek és csökkenő színvonalú ellátások mellett sem finanszírozható tovább. De attól még kérdés maradt, hogy inkább a skandináv, a német vagy az angolszász modellt tekintsük-e mintának, hogy a szolgáltatások és velük együtt a járulékbefizetések mekkora részét és milyen ütemben lehet „kiengedni” a magánbiztosításba anélkül, hogy a tb-szolgáltatások színvonala ne váljon belátható időn belül elviselhetetlenül alacsonnyá azok számára, akik életkoruknál vagy anyagi nyomorúságuknál fogva nem tudnak kiszerződni. Az egyértelműbbnek tűnt, hogy a tb puffer szerepét meg kell szüntetni, vagyis meg kell akadályozni, hogy a kormány különböző technikákkal továbbra is ide lőcsölje át az államháztartási hiány jelentős részét. A megoldás egyik elemeként adva volt a nyugati – korábban Magyarországon is működő – minta: a társadalombiztosítás önkormányzati igazgatásának bevezetése. Hosszas vajúdás után 1993-ban a szakszervezeti vagyonmegosztásról szóló megállapodásnak köszönhetően végre eljutottunk az önkormányzati választások küszöbéig. A célegyenesben azonban váratlan nehézségek támadtak. Noha nyíltan csak a Fidesz ellenezte az önkormányzatok felállítását, az utolsó pillanatban a kormány Nagy Sándor jóváhagyásával módosította az Érdekegyeztető Tanácsban kimunkált megállapodást, és a törvény módosításával 25 százalékos részvételi küszöbhöz kötötte a választások érvényességét. Akkor mindenki azt hitte, hogy ez egyet jelent az önkormányzatok megfúrásával. A választás végeredménye azonban rácáfolt a kétkedőkre: meglepően sokan – a jogosultak 40 százaléka – mentek el szavazni. Egyebekben viszont megmutatta, hogy a rendszerváltás után nem sikerült kellően erős alternatív szakszervezeti mozgalmat kiépíteni: a szavazatok felét a SZOT utódszervezete, az MSZOSZ nyerte el, ugyanakkor egy addig nem létező, csak a választásokra összeállt keresztény szakszervezeti tömörülés a keresztény hívó szóra majdnem annyi szavazatot kapott, mint a Liga vagy a Munkástanácsok. A végeredményt (legalábbis a számomra) még lehangolóbbá tette, hogy a két MSZOSZ-es vezér, Nagy Sándor és Sándor László a bezsebelt szavazatokra építve, illő szerénytelenséggel megválasztatta magát a két önkormányzat (egészség- és nyugdíjbiztosítási) elnökének is. Tovább borzolta a kedélyeket, hogy a frissen felállt önkormányzatok az első intézkedések egyikeként jelentős összegű tiszteletdíjat szavaztak meg maguknak, s ez ellen tiltakozva viharsebesen lemondott önkormányzati tagságáról Forgách Pál, majd Ferge Zsuzsa is.

A baljós kezdetet hasonló folytatás követte. Újra bebizonyosodott, hogy az átmenet Magyarországán semmi sem úgy működik, mint ahogy az a modellből következne.

Ez a választás egyértelmű előrejelzése volt annak is, hogy a következő évi parlamenti választásokon jelentős MSZP-s előretörés várható.

A koalíció meghatározó ereje, az MDF, ahogy a közvélemény-kutatások és az időközi képviselőválasztások eredményéből, ebből sem okult. Igaz, el volt foglalva a saját belső bajaival. Persze e belső bajok nem kis mértékben az MDF és a kormány kudarcaiból, egyre kitapinthatóbb népszerűtlenségéből következtek. Csurka népszerűségét viszont többek között éppen az táplálta a párton belül, hogy radikális üzenetei sokakban a hanyatló tendencia megfordításának reményét keltették. A hírhedt „dolgozat” megjelenése óta elkerülhetetlennek látszott és 1993-ban be is következett Antall és Csurka nyílt konfrontációja. Antallnak úgy sikerült fokozatosan elszigetelnie Csurkát, hogy annak népszerűsége közben alig-alig csökkent. Azokon a pártrendezvényeken, amelyeken mindketten „fölléptek”, s amelyek egyben kettőjük küzdelmének egy-egy állomását is jelentették, mindig Csurka részesült a melegebb, az igazán szívből jövő fogadtatásban. Az addigi elvbarátok – Für, Lezsák, Csoóri – verbális szembefordulása is mindig annak a gondolatnak a jegyében született meg, hogy a józan észnek győzedelmeskednie kell a szív diktátumai felett. A társadalom egy része azért tartott annyira a szélsőjobboldali veszélytől, mert nagyon pontosan érzékelte, s ebből arra következtetett, hogy az MDF jelentős részét hatalmába kerítette a csurkizmus. Igazolva látta Kónya kijelentését: minden MDF-esben van egy adag Csurkából. Pedig ez azért korántsem volt így, csakhogy akiktől zsigerileg idegen volt a csurkizmus, azok közül nagyon kevesen tudtak hangadókká válni. Mi, SZDSZ-es tagok a parlament szociális, egészségügyi és családvédelmi bizottságában az ottani MDF-esek túlnyomó többségével kiválóan együtt tudtunk dolgozni, s a bizottsági üléseken soha nem éreztük azokat a bundás indulatokat, amelyek a plenáris üléseket oly sokszor hatalmukba kerítették. Az elnök Kis Gyula, anélkül hogy ezt valaha is kimondta volna, hamisítatlan és következetes szocdem értékrendet képviselt a bizottsági vitákban. De ki emlékszik ma már Kis Gyulára vagy Kulin Sándorra, Kincses Gyulára, akik mindig készen álltak a konstruktív párbeszédre. Nevük ezredannyiszor sem fordult elő a sajtóban, mint mondjuk Zacsek Gyuláé. Pedig ez utóbbi csak hablatyolt összevissza, mondta a maga felelőtlen ostobaságait, míg az előbbiek a felelősség súlyát átérezve próbáltak maximálisan eleget tenni a képviselői megbízatásuknak. Az én számomra ebből a szempontból a legemblematikusabb figura a nagykanizsai Tarnóczky Attila volt – és rá ki emlékszik?! –, aki szerény, megfontolt és konstruktív megszólalásaival mindig tiszteletet ébresztett bennem. 1993-ban például ő javasolta, hogy a nyugdíjminimumot azok a nyugdíjasok is kapják meg, akiknek a keresetszámítás alapján ennél kevesebb járna. Méltányos javaslat volt, icike-picike igazságszolgáltatás azoknak, akikkel a toldozott-foldozott, anomáliáktól hemzsegő szabályozás a legméltatlanabbul bánt el. Tarnóczky érvelése olyan meggyőző volt, hogy bár a javaslatot a kormány nem támogatta, egyetlen szavazatnyi különbséggel a T. Ház mégis megszavazta. Mindezt a kutya sem vette volna észre, ha Kónya Imre frakcióvezető, feldühödve a kormány leszavazásán, nem indít minősíthetetlen ügyrendi támadást a szavazás végeredménye ellen. A botrány már érdekes volt, a javaslat szellemisége nem.

Kétségtelen, többen lelkesedtek Csurkáért, mint amennyien követni merték, amikor tudomásul véve, hogy Antallal szemben alulmaradt, elindult a rugalmas elszakadás útján. A Magyar Igazság Nemzetpolitikai Csoportban még többen voltak, mint ahányan később nyílt kiállásukkal a frakcióból való kizárást is kiérdemelték, s mire megalakult a MIÉP frakció, a bujdosók száma tovább fogyatkozott. Azok kedvéért, akik lélekben Csurkával voltak, de nem a szívükre hallgattak, mindenestre kizárták a frakcióból Debreczeni Józsefet és Elek Istvánt is, jelezve, hogy azért a politikai realizmusnak is van határa. Csurka fokozatos szervezeti elkülönülése persze csak akkor hozhatott volna igazi megnyugvást, ha nem kap kormányzati megbízást a hozzá nagyon hasonló eszméket képviselő Varga Domonkos György, ha a médiában nem maradnak szalonképesek azok a gondolatok, amelyek nem kis mértékben az ő politikai súlya és radikális szókimondása révén váltak azzá. Ez a folyamatos provokációt jelentő közbeszéd persze megszülte azokat a zsigeri ellenreakciókat – lásd Landeszmann rabbi esetét a gatyával és a pálinkával –, amelyből megint hecckampányt lehetett csinálni.

Az MDF Csurka kizárásakor még túlságosan komoly hatalmi tényező volt ahhoz, hogy sokan vállalják egy teljesen bizonytalan jövőjű új politikai képződmény kedvéért a hatalom védte bensőség elvesztését. De 1998-ban a MIÉP lényegesen több szavazatott kapott mint az MDF. Csurka 1993-as kiszorítása Antall nélkül elképzelhetetlen lett volna. Mint ahogy a miniszterelnök nélkül az MDF soha nem lett volna az, ami 1989 és 1993 között lett. Antall József év végén bekövetkezett halála lezárt egy korszakot. Pártja megindult a fokozatos eljelentéktelenedés útján. Az ilyenkor szokásos közhely, hogy pótolhatatlan veszteséget jelentett, ezúttal teljes mértékben fedte a valóságot.

A nekrológokban azok is tisztelettel adóztak neki, akik addig folyamatosan támadták.

Ha addig lettek volna kétségek, – nem nagyon voltak –, most, hónapokkal a következő választások előtt az MDF súlyos veresége végérvényessé és visszavonhatatlanná vált.

Már csak az maradt a kérdés, hogy a liberális összefogás képes-e kellő ellensúlyt teremteni az MSZP látványos előretörésével szemben. Az SZDSZ és a Fidesz kötelességszerűen tárgyalt egymással, majd kötelességszerűen együttműködési megállapodást kötött, de mindenki érezte, hogy ezt kedvetlenül és sok-sok ki nem mondott fenntartással teszik. A rivalizálási kedv mindkét pártban erősebb volt a másikkal szemben, mint a racionális belátásból fakadó igyekezet, hogy közösen próbáljanak erős pozíciót teremteni a politikai erőtér közepén. A székház-botrány megfosztotta a Fideszt hamvas bájától és politikai szüzességétől, az SZDSZ viszont túlságosan kárörvendően reagált erre a fejleményre. A Fidesz túlságosan hangsúlyozta, hogy ő több irányba is nyitott, az SZDSZ meghatározó politikusai között viszont túlságosan sokan voltak azok, akik úgy gondolták, hogy mindenféle erkölcsi skrupulus nélkül potenciális jövőbeli partnernek lehet tekinteni az MSZP-t. Ettől Horn Gyula augusztusi, szemérmetlenül demagóg fizetett hirdetése sem tántorította vissza őket, pedig az aztán szöges ellentétben állt az SZDSZ felfogásával, amely szerint teljesíthetetlen ígéretekkel még a nagyobb siker reményében sem szabad áltatni a társadalmat.

1993 áprilisában súlyos autóbalesetet szenvedett Solt Ottilia. A balesetben meghalt 15 éves fia, és néhány napig ő maga is élet és halál között lebegett. Ezzel véget ért hivatásos politikusi pályafutása. Bár képviselői mandátuma még egy évre szólt, a parlamentben többé nem szólalt meg. A baleset azonban csak előbbre hozta azt, ami e nélkül is bekövetkezett volna. Az év eleji frakció-kérdőív ominózus kérdésére ő is nemmel válaszolt. Az SZDSZ már távolodóban volt az általa képviselt értékektől és távolodóban volt tőle magától is. Pető Iván februárban a Kritikának adott interjújában leszögezte, hogy „a hajdani szamizdatellenzék a SZDSZ napi politikájából kiszállt. (…) Kőszeg, Solt Ottilia a maguk anarchistának nevezhető elképzelése szerint, olykor az SZDSZ érdekeivel szemben, de sokak tévhite szerint az SZDSZ színeiben újságot szerkesztenek.” Mindehhez később a Beszélőben hozzátette: „…úgy tűnik, hogy a frakcióálláspont kialakításában ők nem szoktak részt venni (…) és úgy tűnik, hogy terhesnek érzik azokat a kötöttségeket, amelyek egy frakció működésével tagadhatatlanul együtt járnak”. Mivel a parlamentben a legszorosabb együttműködésben voltam Ottiliával, nem egészen értettem, hogy Pető mire céloz. Nekem az volt a tapasztalatom, hogy nagyon is felelősségteljesen és konstruktívan látja el a szociálpolitikai szóvivőségből eredő feladatait. Számomra egyértelmű volt, hogy ha Pető szerint Solt árt az SZDSZ-nek, akkor nem Solttal, hanem az SZDSZ-szel van a baj. Elfogultságom kétségtelen, de ezt ma is így gondolom.

A Beszélőben egyébként május 22-én megjelent Ottilia első baleset utáni cikke: „Lehet egy csipetnyi demokráciával több?” Majd nyáron, az újabb műtétből úgy-ahogy felépülve, és Iványi Gábor felkérésének engedve, anarchikus hajlamainak a Wessley János Lelkészképző Főiskolán keresett újabb kifejezési formát: szenvedélyesen vetette bele magát a szociálismunkás-képzés megszervezésébe. Valószínűtlennek tűnt, de szeptemberben már meg is kezdődött az első évfolyam oktatása. Én sem tanultam az addigiakból, és habozás nélkül az oktatók sorába léptem.

• Beszélő évek – 1993