2013. január 17.
Nem gondolom, hogy Bogár László gyakran zavaros és közgazdaságilag irracionális fejtegetéseiből messzemenő következtetéseket lehetne levonni a kormány politikájára nézve. Ahogyan azt sem, hogy a választók 2010-ben „egyértelműen arra adtak felhatalmazást, amiről Bogár László ír, ott akarták hagyni az út szélén azokat, akik, hitük szerint akadályozzák boldogulásukat” (Zolnay János: Ezt akartátok! [3]).
A 2006 óta folyó költségvetési stabilizáció és a 2008-ban kitört világgazdasági válság következményei nyilván gyengítették a társadalmi szolidaritást, és a tartós munkanélküliség inter-generációsan átörökített mintázataival együtt erős negatív társadalmi élményként rögzültek. Ez azonban nem azonos a társadalom legalább egyharmadának az út szélén hagyására vonatkozó igénnyel, ami már csak azért is irrealisztikusnak tűnik, mert a kétezres évek végét jellemző tömeges állásvesztés körülményei között nehéz volt – ahogy ma sem könnyű – előre látni, hogy pontosan ki is kerülne be az út szélén hagyott egyharmadba és ki nem. Szerintem a választók túlnyomó része, éppen ellenkezőleg, nagyobb szociális biztonságot remélt a jövendő Fidesz-kormánytól, és ezt az igényét nem feltétlenül a legszegényebb társadalmi rétegek kárára kívánta érvényesíteni. Mi több, a 2,7 millió 2010-es Fidesz-szavazó között bizonyára nem kevesen voltak olyanok, akiknek az út szélén hagyását Bogár László ma elkerülhetetlennek tekinti.
Ettől persze nyilvánvalóan létező jelenség marad a társadalmi szolidaritás súlyos gazdasági válságok során világszerte megfigyelhető gyengülése. Azt is nehéz volna tagadni, hogy a kilencvenes években kialakult, a világ egyik legfejlettebb és szociálisan legnagyvonalúbb térségének számító Európai Unió átlagának megfelelő GDP-arányos jóléti transzferek a jóval kevésbé fejlett Magyarország számára hosszú távon nehezen voltak fenntarthatók. A kilencvenes évek közepén a transzformációs sokk kárvallottjainak kompenzálása céljából megkötött jóléti kompromisszum a kétezres évek második felére a költségvetési stabilizáció és a világgazdasági válság körülményei között politikailag és gazdaságilag is fenntarthatatlanná vált.
A kérdés az volt 2010-ben, miként az ma is, hogy az egymással kompetitív viszonyban álló válságból kivezető utak közül melyik szerez magának politikai többséget. A romák kitaszítását – és implicite a gazdasági erőforrások radikális újraelosztását – javasló Jobbik; a társadalom re-hierarchizálását, az erőforrások kormányzati ellenőrzés alá helyezését és a felsőközéposztály megerősítését megvalósító Fidesz; vagy pedig egy, az alsóközéposztály és a legszegényebbek védelmét elsődlegesnek tekintő, a társadalmat ily módon alulról re-integrálni próbáló baloldali alternatíva. A Gyurcsány- és Bajnai-kormányok által 2008-2010 között megvalósított, teljes munkaidejű munkavégzésért teljes minimálbért fizető közfoglalkoztatási program egyéb szegénypárti intézkedésekkel együtt ez utóbbinak képezte részét. Negatív társadalomtudományos megítélése és a 2008 utáni baloldali utóvédharcokkal szemben ellenséges, a baloldali kormányon a politikailag fenntarthatatlanná vált reformkurzus feladását számon kérő liberális konszenzus arra int, hogy a baloldali modernizáció programját a társadalmi és gazdasági realitásokkal összeegyeztetni kívánó politikának a jövőben sem lesz könnyű dolga.
Valójában nem nagyon tudjuk, hogy a társadalomnak milyen preferenciái vannak a jóléti ellátásokkal és a passzívaknak juttatott transzferekkel kapcsolatban. Mivel a felnőtt lakosság nagyobbik része részesül ilyen transzferekben, nehéz elképzelni, hogy a konszenzus ezek nagyarányú csökkentésére irányulna. A kérdés az, hogy hogyan lehet igazságossági megfontolásokat elsődlegesnek tekintve újraszervezni – azaz politikailag demokratikusan legitimálni és így stabilizálni – a jóléti ellátások rendszerét. A Fidesz szerencsére nem tűnik átütően sikeresnek ebben az ügyben – ez ad ma esélyt a 2010-ben megalázó vereséget szenvedett, végletesen (és véglegesen) diszkreditálódni látszott baloldalnak. A gond csak az, hogy egyelőre fogalma sincs, hogyan éljen vele.
A kép forrása: Miskolci Harsona
- SzocBlog [4]