Ádám Zoltán 2015. szeptember 18.

1 hozzászólás

Nyomtatóbarát változat

Egykori általános iskolámnak, 140. születésnapjára

1977 tavasza lehetett, nagycsoportos óvodás voltam, a szüleim úgy döntöttek, hogy a Bajcsy-Zsilinszky Úti Általános Iskola énektagozatára felvételizek. Ehhez az iskolához tartoztunk lakcím szerint, valaha apám is idejárt, nagyanyám pedig az ötvenes-hatvanas években itt tanított. Anyám később a gyerekkörzeti orvosi munkája mellett itt lett iskolaorvos, és maradt is az mind a mai napig. Négy évvel később majd az öcsémet is ide íratják be a szüleim.

Azt hiszem, a miénk volt a város első ének-zene tagozatos osztálya, de a szüleimnek nem ez volt a fontos, hanem a tanárok, akiket ismertek, és sokra tartottak. Demeter Katalin volt a tagozat vezetője, apámmal gyerekkoruk óta ismerték egymást. A szüleim mondták, hogy ha nem tudok, ne énekeljek a felvételin, de én szerettem volna, és úgy emlékszem, énekeltem is.

Dobó Imréné és Kertész Gáborné voltak az első tanítóim. Eleinte kicsit féltem tőlük, de kedvesek voltak, és az osztálytársaimat is szerettem, bár még sokáig szorongtam az iskolától. Egyszer sírtam, talán harmadikban, amikor valami igazságtalanság ért. Az egyik akkori tanítóm, Koplányi Éva mellein zokogtam: pont a melléig értem, nem volt magas, szeretett engem, már rég halott.

Ötödiktől Tibay András volt az osztályfőnököm, az egyik legjobb pedagógus, akivel valaha dolgom volt. Általában jóban voltunk, de nem mindig. Tudtam, hogy okos vagyok, és hogy ezt ő is tudja. Elég jó voltam rajzból és földrajzból, a két tárgyból amit tanított, de nem szerettem a Zenirom Klubot, amit afféle művészeti nevelés céljából az osztálynak tartott. Valójában persze élveztem, csak nem mertem bevallani, sem neki sem magamnak. Nagyfiúnak tartottam magam, és úgy éreztem, felülállok az ilyen gyerekségeken. Cikinek éreztem az ünnepségeket, amiken felléptünk: „Zúg a Volga”, énekeltük a Kábelgyárban egymás vállát fogva, előre-hátra dülöngélve, volgai hajóvontatót játszva november 7-én. De a csokinak és az üdítőnek örültem, amit a gyárban jutalmul kaptunk. Azt is szerettem, amikor a Tanár úr rajzórán felolvasott, a legjobban a Lázár Ervin-meséket, és tudtam, hogy igazságos és lelkiismeretes ember, mert 10-12 éves korában az ember ezt már elég pontosan el tudja dönteni.

Egyszer egy délután együtt léptünk ki az utcára, a Tanár úr, én meg egy-két lány az osztályból. Odajött hozzánk két idősebb fiú, azt hiszem romák, a lányok miatt. Csúnyán beszéltek és agresszívak voltak. A Tanár úr mérhetetlenül méltóságteljes maradt: nem szólt semmit, csak ment tovább, és vitte magával a lányokat meg engem. „Ne válaszoljatok”, mondta, és mi nem válaszoltunk, csak némán lépkedtünk egymás mellett. És a Tanár úr nem minősített senkit semminek a származása vagy bármilyen más, rajta kívül álló tulajdonsága miatt, sem akkor sem soha máskor, bár látszott rajta, hogy milyen rangon alulinak tartja az egész helyzetet. De uralkodott magán, és végül mindenki odaért, ahová indult.

A Tanár úr egyszer behívta magához anyámat, amikor egy osztályon belüli konfliktus megbeszélésekor nyilvánosan minősítettem a munkáját. Közölte anyámmal, hogy ezt kikéri magának, amin meglepődtem. Ez volt az első élményem arról, hogy a kimondott szónak súlya van.

Az iskolaudvart szerettem a legjobban. Hatalmas fák vették körbe a lebetonozott kézilabdapályát, amin tornaórán fociztunk. Az osztály két jól összeszokott csapatból állt, amik nagyjából azonos játékerőt képviseltek. Időnként a B-sek ellen is játszottunk: úgy emlékszem, mi voltunk a jobbak, de fizikailag ők voltak erősebbek. A dózsások ellen viszont nem volt esélyünk: ők sporttagozatos iskola voltak, és jobban fociztak, mint mi, bár voltak jó meccseink. Egyszer nagypályán is játszottam az iskolai csapatban, és mert nem volt ott az igazi kapusunk, én álltam be védeni. Kikaptunk, legalább négy gólt kaptam, de kivédtem egy tizenegyest, amiért a meccs után kaptam egy csokit Koji Józsefnétől, a csapatot vezető tornatanártól.

Szerettem az iskolai ünnepségeket, amikor a DIVSZ-induló hangjaira meneteltünk körbe-körbe az udvaron, úttörő-egyenruhában, tökéletesen értelmetlenül. Magas voltam, elől álltam a sorban, a nagyfiúk és nagylányok között. Lengyelné Marosi Sarolta volt az úttörőcsapat vezetője, civilben a matektanárom. Gyönyörű, fiatal nő volt, a matek volt a kedvenc tárgyam, a Tanárnő pedig a kedvenc tanárom. Ma persze nyilván nevetségesen hatna egy ilyen ünnepély, de én nagyon sokat adnék érte, ha még egyszer ott állhatnék a többiek között azon az udvaron.

Nagyjából tudom, hogy kiből mi lett, de azt nem, hogy odaértünk-e ahová indultunk. Ami valaha összetartozott, mára megszámlálhatatlanul sok részre bomlott, és ez így van rendjén: mindenki ment a maga útján, ahogy tudott. Az iskola volt a kiindulópont, aminek a kapuján egy másik, bonyolultabb világba léptünk, ahol megszűntek az osztályfőnöki órák, és magunk maradtunk a saját osztályfőnökeink. Bárhol éljünk is, bármilyen szerencsés vagy szerencsétlen körülmények között, messze a várostól, ahol felnőttünk, vagy éppen ugyanott, a régi iskolaudvar közelében, amit ma is mindig megbámulok, ha arra járok, csodálkozva és kicsit szorongva, hogy mi lesz ebből az egészből.

Cambridge, Massachusetts, 2014. augusztus-október

Megjelent a balassagyarmati Kiss Árpád Általános Iskola 2014/15-ös évkönyvében.

(A kép forrása: www.kiss-bgyarmat.sulinet.hu/iskolankrol.htm)

• KultBlog

• Ádám Zoltán blogja
• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges