2012. december 19.
Nyomtatóbarát változatAmikor fiatal voltam, a Nemzeti Színház egy volt a pesti színházak között. Különösebb indíttatást nem éreztem, hogy odajárjak: volt más, izgalmasabb színház a városban, és a Nemzeti nemzeti jellege számomra érdektelen volt. Aztán megépült Siklós Mária szörnyszüleménye a Duna-parton, Jordán Tamás lett az igazgatója, és lassan elkezdtünk oda-oda nézegetni, kíváncsiságból, hogy mit hoz ki ebből az irdatlan giccstömegből. Hozzá nem értőként az volt az érzésem, hogy tisztes próbálkozást tesz a hirtelen nagyra nyílt, sajátos társadalmi architektúrájú tér betöltésére. De aki igazán betöltötte és a nemzeti színjátszás viszonyítási pontjává tette ezt a teret, az Alföldi Róbert volt.
Nem dolgom elemezni Alföldinek sem a koncepcióját, sem a teljesítményét, sem az előadásait. Annyit állítok csak, hogy a Nemzeti Színház, mint fogalom és mint intézmény értelmet nyert az igazgatása alatt. Paradox módon ő legitimálta a Siklós-féle szörnyszülöttet, bejátszva és folyamatosan tágítva a Jordán által letapogatott teret. A nemzeti színjátszást pátosztalanul reprezentáló, modern és szakszerű, hagyománytisztelő de progresszív színházat csinált belőle.
Legutóbb bő két hete jártam ott, december 3-án, az AIDS elleni küzdelem december 1-i világnapjához kapcsolódó Angyalok Amerikában-előadáson. Mielőtt felment a függöny, a darabban főszerepet játszó – egy AIDS-beteg homoszexuálist alakító – Alföldi lépett a színpadra, és felkonferálta Eleni Tsakopoulos Kounalakis amerikai nagykövetet, az előadás fővédnökét. Aki udvariasan rövid köszöntőjében elmondta, milyen fontos dolog az AIDS elleni küzdelem, aminek jegyében a követség támogatta az előadás megszületését, köszönetet mondott érte „Róbertnek”, majd levonult a színpadról.
A ravasz amerikaiak persze jól választottak: az Angyalok Amerikában úgy szól az AIDS-ről, hogy közben mindenről szól ami egy szabad társadalomban fontos. Így aztán Alföldi egész színigazgatói tevékenységét jól reprezentálja: egyszerre szól Amerikáról és Magyarországról, magyaroknak és nem-magyaroknak, magyarul, de nemzetközileg is értelmezhető nyelven, egy világhírű román rendező által megformálva. (A szerzővel készített interjút lásd: "Minden coming out politikai tett" – Tony Kushner drámaíró, Magyar Narancs, 2012. november 1..)
Ennél többet egy kis nemzet színháza aligha tehet: kifelé nyitott, befelé önreflexív, bátor és szókimondó módon beszél a közönségéhez. Ha van értelme „nemzeti színházat” alapítani – és úgy tűnik, van – akkor ez az: magyarnak lenni, világszínvonalon.
Köszönet érte, Róbert.
(A kép forrása: parameter.sk)
- Ádám Zoltán blogja
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges
Friss hozzászólások
6 év 15 hét
8 év 40 hét
8 év 44 hét
8 év 44 hét
8 év 45 hét
8 év 46 hét
8 év 46 hét
8 év 48 hét
8 év 48 hét
8 év 49 hét