Mikecz Dániel

Nyomtatóbarát változat

Az amerikai elnökválasztás önmagában is a legjelen­tősebb politikai események egyike, de a 2008-as kiérdemelte a poszt-911-es neokonzervatív politikával és politizálási stílussal való szakítás miatt a korszakváltó, a megválasztott elnök származása miatt pedig a történelmi jelzőt. A politikai kommunikációs, marketing és kampányszakértők Magyarországon is felhívják a fi­gyel­met Obama innovatív kampányára,  amellyel olyan választói csoportokat is mozgósítani tudott, amelyek addig nem járultak az urnák elé, és hogy a magánadományokból, az internet segítségével közel kétszer akkora összeg állt a rendelkezésére, mint re­publikánus ellenfelének, John McCainnek.

Politikai hírportálokon és blogokon már a választás napját megelőzően az internetben rejlő lehetőségek ügyes és taktikus kihasználásáért kaptak dicséretet Obama kampányának stratégái. Külön kiemelték, hogy a Facebook-alapító Chris Hughes volt a kampány internetes kommunikációs és stratégiai guruja, és t­a­lál­gatások is születtek bizonyos találkozóról Obama és a Google vezetői között, valamint az sem volt titok, hogy a szilícium-völgybéli cégek jelentős támogatással járultak hozzá az immár megválasztott elnök kampányához.

Borítékolható, hogy a közeljövőben – Ma­gyar­or­szá­gon elsősorban az idei európai parlamenti vá­lasz­tásokon – több politikus is a kipróbáltnak vélt recept alapján kíván majd szavazatokat szerezni. Máris akad olyan európai politikus, aki a videómegosztók és a közösségi oldalak révén kívánja megszerezni az apolitikusnak mondott fiatalok szavazatait: Cem Özdemir, német zöld politikus szerint ugyanis a fiatalok témákhoz kötötten és az interneten keresztül politizálnak. Az európai politikusok és spin-doktorok ténykedése sok kellemes és kínos percet szerezhet még nekünk postaládánkat nyitogatva, attól azonban talán nem kell tartanunk, hogy a kéretlen politikai üzenet elárasztja a netet, ami ugyanis nem „cool”, azt egyszerűen nem küldjük tovább ismerőseinknek.

A sikeres kampányon és az eredményes adománygyűjtésen túl azonban érdemes tovább elidőzni az internet és a politika kérdésénél, bár mint később látni fogjuk, nem lehet elválasztani az amerikai politikában a kampányfinanszírozást a politikai tartalomtól, ahogy egyébként mindennemű maszatolás ellenére többek között Magyarországon sem. Barack Obama kampánya után annak fényében, hogy a megválasztott elnök továbbra is alkalmazni akarja az internetes mozgósítási technikákat, az a kérdés merül fel, hogy mindez milyen hatással lesz az amerikai demokráciára, vagy helyesbítve a kérdést: milyen hatással lesz az e-demokráciára, hogy a nagypolitika homlokterébe került? Ez az e-demokrácia ugyanis lényegesen más, mint az európai e-kormányzat, aminek a lényege a közszolgáltatások modernizációja, a költséghatékonyság és a közigazgatás nyitottságának, transzparenciájának megteremtése, az állampolgárok döntéselőkészítésbe és döntésekbe való bevonásával párhuzamosan. Ezzel szemben – legalábbis ami egyelőre ebből látszik – az Obama-stáb által létrehozott honlapon (change.gov) nem praktikus kérdésekkel kapcsolatban kérdezik az amerikai választókat, hanem arra kérik őket, hogy osszák meg a stábbal, hogy milyennek képzelik el az új elnök által vezetett Amerikát, és hogy mit jelentett nekik maga a kampány. Sokat sejtet, hogy ez utóbbival kapcsolatban nem kizárólag amerikai állampolgárok üzenhetnek a megválasztott elnöknek.

Azon túl, hogy az internet első számú informá­ciós és kommunikációs eszközzé nőtte ki magát, komplex politikai felhasználói mindeddig elsősorban az egyes társadalmi mozgalmak voltak. Emlékezetesek és a globális civil társadalom, valamint a mozgalomkutatás történetében fordulópontnak számítanak az 1999-es seattle-i G8-ellenes tüntetések és a későbbi európai globalizációkritikus megmozdulások. Az aktivisták seattle-i sajtóközpontjából nőtte ki magát nemzetközi hálózattá az évtized közepére a független médiaközpont, az indymedia. Az internettel kapcsolatos konfliktusok már nem a globális mozgalom hátsó udvarában pihennek, az internettel, a szabad szoftverekkel foglalkozó társadalmi mozgalmak nem tekinthetőek részmozgalomnak, hiszen az interneten nem csupán kom­munikáció és kapcsolatteremtés, de mozgósítás, erőforrásgyűjtés és identitásépítés is történik.

Megváltoztatja az e-demokráciát annak beemelése a nagypolitika eszköztárába? Milyen hatással lehet a politikára a választói mozgósítás fenntartása? Nem fenyeget populizmussal ez a gyakorlat? E keretek kö­zött nem remélek pontos válaszokat az imént feltett kérdésekre, az alábbi írással célom csupán a további kérdések horizontját felvázolni.

Barack Obama internetpolitikája

A megválasztott elnök programjában¹ az információs társadalom fejlesztése nem öncél, hanem közvetlenül kapcsolódik egy sor más szakpolitikához, megoldásra váró társadalmi problémához. Annak ellenére, hogy az Egyesült Államok továbbra is világelső a kutatás-fejlesztést és innovációt illetően, a pozíció és a versenyképesség megőrzése érdekében Obama az alapkutatások szövetségi támogatását megduplázná. Külön program foglalkozna a környezetbarát technológiák fejlesztésével, ami szintén kétszer akkora szövetségi keretet kapna, ez mintegy 150 milliárdos támogatást jelent 10 éven keresztül. Támogatásban részesül az egészségügyi szektor is, a tervek szerint 5 éven keresztül évi 10 milliárd jut az elektronikus nyilvántartási rendszer kiépítésére, ami a számítások szerint 77 milliárdos évi megtakarítást eredményezhet a kórházban töltött éjszakák csökkenése, az ügymenet leegyszerűsödése révén.

Az információs technológiák használatához elengedhetetlenek ugyanakkor bizonyos kompeten­ciák. A digitális írástudás javítása érdekében Obama el akarja érni, hogy minden állami iskolában tanuló ame­rikai diák rendelkezzen a XXI. században szükséges tudományos, technikai és matematikai ismeretekkel, amihez természetesen megfelelően képesített és felkészített tanárok és tananyag is szükséges. Az ame­rikai felsőoktatásban támogatja a tervezet a mérnöki, természettudományi szakokat. A program része az iskolák szélessávú internetkapcsolattal való ellátott­sága is.

Az internetes infrastruktúra további kiépítése azonban nemcsak az iskolákat érinti, a megválasztott elnök nagyvonalú terveiben az is szerepel, hogy az elektromossághoz és a telefonhoz hasonlóan az internet is minden amerikai háztartásban elérhetővé váljon. Az eddig elzárt területek bekapcsolódását az információs társadalomba a vezeték nélküli hálózatokra vonatkozó szabályozások felülvizsgálatával és magántőke bevonásával segítené a megválasztott elnök.

Versenyképesség, információs társadalom, in­nováció, a természettudományi és mérnökképzés támogatása: ez így akár a hasonló, magyar – az uniós dokumentumok által ihletett – gazdaságfejlesztési stratégiákból is ismerős lehetne. Obama program­já­ban azonban van egy olyan fontos elem, ami az egyébként neoliberális céloknak és eszközöknek szociális ár­nyalatot kölcsönöz: az egészségügyi rendszer 77 mil­liárdos megtakarítása olcsóbbá teheti azt a kispénzűek számára, és lehetőséget adna a biztosítással nem rendelkezők számára, hogy ők is az ellátórendszer részesei legyenek. Az oktatás reformjának sem az a kizárólagos célja, hogy biztosítsa a tőke számára a megfelelő humán termelési tényezőt, a program idézi a National Science Foundation jelentését, miszerint az ország la­kosságának 25 százalékát kitevő feketék, bennszülött amerikaiak és spanyol ajkúak a bachelor diplomák mind­össze 16, a mester fokozatok 11 és a doktori foko­za­tok 5 százalékát szerzik meg; Barack Obama programja ezen az egyenlőtlen helyzeten is változtatni kíván.

A megválasztott elnök technikával kapcsolatos politikájában a szociális szegmens mellett előkelő he­lyen szerepel az internet felhasználása az amerikai demokrácia javítására. Az internet Obama elképze­lé­sei szerint transzparenciát és elszámoltathatóságot te­remt, valamint kibővíti az állampolgárok részvételi lehetőségeit. Az átlátható demokrácia tervezete mögött konkrét elitellenes él húzódik meg: a cél a kormányzat „kiszabadítása” a lobbicsoportok szorításából. A program ezen a téren olyan javaslatokat fogalmaz meg, amelyek közül érdemes szemezgetni:

– Olyan kísérleti programok beindítása, amelyek nyitottá teszik a kormányzati döntéshozatali folyamatot, és a véleményezésen túl is bevonják a lakosságot az állami szervek munkájába.

– A kormányzati részlegek ügymenetének, a döntéseket megelőző vitáknak a nyilvánosság elé tárása, archiválása. Az amerikai polgároknak lehetőségük volna nemcsak a dokumentumokba való betekintésre, a tervezetek véleményezésére, de az interaktív technológiák révén az ilyen tanácskozásokon való virtuális részvételre, valamint arra is, hogy elmondhassák véleményüket.

– A pénzpántlikázás elkerülése érdekében a tervezet egy olyan honlap felállítását javasolja, amelynek kereshető adatbázisán keresztül követhetővé válnak a szövetségi támogatások és a lobbisták kapcsolatai a kormányzati tisztviselőkkel.

– Online nemzeti lakossági fórumok rendszeres tartása.

– A hatékonyabb döntéshozatal érdekében a kormányzat belső, részlegeken és osztályokon átnyúló kommunikációjának, a tájékoztatásnak és az információmegosztásnak a modernizálása web 2.0-ás alkalmazások (blogok, wikik és közösségi hálózati eszközök) segítségével.

Az Obama-féle program elemei azonban nem a megválasztott elnök vagy csapata újításai, a teljes kormányzati átláthatóság olyan mozgalmi szervezetek követelései közé tartozik, mint pl. az Electronic Frontier Foundation.

E-demokrácia vs. e-kormányzat

A két fogalom a mindennapi és gyakran a szakpolitikai zsargonban is szinonimaként jelenik meg, ennek oka az egymást fedő célok, ill. eszközök (transzparencia, részvétel), ill. a mindkét koncepcióban közös internetes alap. A különbség azonban magától értetődő: az e-demokrácia elsősorban a polgárok politikai részvételi jogát és lehetőségét szélesíti ki, míg az e-kormányzat a közigazgatás működését hivatott racionalizálni az internetes kommunikáció révén. Fontos, hogy az egyébként már létező participációs formák „internetesítése” önmagában nem jelent e-demokráciát, hiszen az csak a közigazgatási kommunikáció javítása, tehát e-kormányzat.

Az e-demokrácia koncepciója szorosan összefügg a deliberatív demokrácia elméletével. A deliberatív demokrácia lényege, hogy a politikai döntéseket megelőzi a nyilvános állampolgári vita, egyeztetés. A deliberációt és magát a döntéshozatalt pedig jogi intézmények formalizálják. A deliberatív demokrácia kritériumai a szabad nyilvánosság, ahol az állampolgárok szabadon megvitathatják ügyeiket; olyan procedurális szabályok összessége, amely biztosítja, hogy a deliberáció minden résztvevő számára egyenlő mértékben hozzáférhető; a deliberációnak racionális párbeszédre ad lehetőséget, ami a köz érdekét szolgáló ügyekről folyik, és hogy a kormányzatok a deliberáció eredményeként létrejött konszenzust törvényekben és politikai cselekvésben realizálják.²

Jürgen Habermas munkáiban a deliberatív demokrácia három alkotóeleme az imént említett diskurzus, nyilvánosság és legitim döntéshozatal. A de­li­beratív demokráciát Habermas a liberális és a köz­­társasági politikaértelmezéshez képest írja le. A de­libe­ratív demokrácia erősebb normatív igényekkel lép fel, mint a liberális demokráciaértelmezés, de mégsem olyan mértékben, mint a köztársasági. A liberális mo­dellből átveszi a döntéshozási folyamat törvényes-alkotmányos-intézményesített jellegét, a köztársasági demokráciaértelmezésből pedig a döntési alternatívák megvitatásának és a döntés meghozatalának nyilvános folyamatát.³ A deliberatív demokrácia alapja a civil szféra, erre támaszkodik a piactól és az állami-adminisztratív hatalomtól független nyilvánosság: „Egy­szerűen fogalmazva ez a hatalom [a népszuverenitás – M. D.] a jogilag intézményesített döntéshozatal és a kulturálisan mozgósított politika együtteséből származik, ez utóbbi alapját pedig mind az államtól, mind a piactól elkülönült civil társadalom adja.”⁴ A habermasi modell szerint az informális véleményformálás „befolyást” generál, a befolyás kommunikatív hatalommá transzformálható, ami pedig a választások révén kormányzati hatalommá alakítható.

Az e-kormányzat ezzel szemben nemcsak függ az államtól és a piactól, de az állam adminisztratív eszköze, amit gyakran a piac is támogat. Természetesen elképzelhetőek és léteznek olyan e-kormányzati konstrukciók, amelyek támogatják az állampolgári deliberációt, de Barack Obama nem az egyes állampolgárokat vagy civil szervezeteket hívja meg konzultációra, társadalmi párbeszédre, hanem az egész internetes nyilvánosságot. Jürgen Habermas deliberatív demokráciamodellje nem az egyetlen, de úgy tűnik, Obama programjában találkozik a habermasi modell három alapja: a szabadon hozzáférhető nyilvánosság, a diskurzus és a jogi keret. A szkeptikusok folyton a kivitelezhetőséget hiányolták az e-demokráciát kritizálva, de Obama a döntést a végrehajtó hatalomnál, tehát saját magánál meghagyva az állampolgárok véleményét és tapasztalatát kívánja meghallgatni, hogy minél eredményesebb, és nem utolsósorban minél legitimebb döntések születhessenek. Ebben is találkozik Obama programja és Habermas diszkurzív demokráciaelmélete: a deliberáció racionális vita, és fontos funkciója a döntések legitimációja.

E-populizmus?

Obamát az elnökválasztási kampány alatt a McCain-stáb részéről azért érte a populizmus vádja, mert – legalábbis a republikánusok szerint – felelőtlenül ígérgetett és megvalósíthatatlan programot ajánlott a választóknak. Az internet hivatalos beemelése a nagypolitikába azonban felveti a kérdést, hogy nem vezet-e ez populizmushoz a mindennapi elnöki gyakorlatban. A fent bemutatott program erőteljesen elitellenes, a megválasztott elnök közvetlenül a néppel kommunikál, és az Obama-stáb azon van, hogy továbbra is fenntartsa a választók érzelmi mozgósítását. Miért ne lehetnének az annyira felmagasztosított közösségi portálok, blogok a politikai propaganda eszközei?

A választ a kérdésre egyrészt az internetes kommunikáció jellegében és az amerikai politikai kultúrában lehet megtalálni. Az internet, eltérően a televíziótól vagy a rádiótól, többirányú és decentralizált médium, ráadásul az internetező (és különösen aki beszél angolul) rengeteg különféle tartalmat találhat, a politikai indoktrináció csak annyira fenyegeti a netező állampolgárt, mint a „kattints-rám” hirdetések az egyes honlapokon. Az internet esetében azonban nemcsak arra van lehetőség, hogy „elkapcsoljunk”, azaz „elkattintsunk” a nem kívánt tartalom esetén, ugyanis a netező is alakíthatja a már létező tartalmat, vagy teljesen újat hozhat létre.

Az lényeges szempont, hogy az Egyesült Államokban a végrehajtó hatalom fejét közvetlenül választja a nép, és az nem felelős a törvényhozó hatalomnak, így az elnöknek elvileg nem fűződne érdeke ahhoz, hogy bizonyos politikai kérdésekben a néphez fellebbezzen a törvényhozást megkerülve, az viszont elképzelhető, hogy így sikerülhet az elnöknek a törvényhozási alkuk során nyomást gyakorolnia a képviselőkre és szenátorokra. Az elnöki döntéshozatali procedúra nyilvánossá tétele másfelől a helyi részvételtől vonhatja el az amerikaiakat, a fölülről intézményesített grass-roots növelheti a szövetségi kormány befolyását, az elnöki gyakorlat azonban mintául is szolgálhat a tag­államoknak, városi önkormányzatoknak. Az e-demokrácia, az internetes deliberáció az amerikai politikai kultúrában mélyen gyökerező gyakorlatokra is tá­maszkodhat, mint pl. a helyi aktív politizálás.

Az amerikai politikai gyakorlat és az e-demokrácia összeházasítására hadd álljon itt egy konkrét példa az elnökválasztási kampányból: a bevezetőben már esett szó az adománygyűjtésről, amit természetesen minden elemző kiemel, hiszen ekkora mennyiségű pénzt elnökjelölt még nem gyűjtött össze, a jelenség azonban a kampányfinanszírozáson is túlmutat, valamint azt is jól példázza, mennyire szubsztanciális és nem csupán infrastrukturális jelentősége van az internetes politizálásnak Obama esetében.

Az amerikai választási kampányokban a kampány során felmerülő költségek fedezésére szükséges pénz megszerzése (fundraising) is tulajdonképpen magának a politikai mozgósításnak a része. Aki egy bizonyos összeggel hozzájárul a kampányhoz, az nem csupán támogatásáról biztosítja a jelöltet, de el is várhat valamit a pénzéért, ami nem más, mint az ő érdekeinek megfelelő politika. Nem véletlen a politikai publicisztikában, politikai elemzésekben és a politikatudományban (racionális döntések elmélete) a közgazdasági analógiák használata: a jelölt programját kínálja fel a politikai piacon, a választó pedig szavazatával fizet.⁵ A lényeg azonban az, hogy az adomány révén az adományozó elkötelezi magát egy ügy (vagy az ügy), egy jelölt mellett. Pénzt adományozni, akár kevesebb, mint 25 dollárt – ahogy azt 185 ezer amerikai tette –, nagyon is tudatos és átgondolt politikai cselekvés, tulajdonképpen a politikai participáció egy nagyon egyszerű formája. A megválasztott elnök honlapján ugyanis olyan adatok is olvashatóak, amik elsiklottak a dollár-százmilliókról szóló híradásokban: 280 ezer amerikai regisztráltatta magát Obama honlapján, 6500 lokális, önkéntes csoportot alakítottak, amelyek 13 ezer off-line eseményt szerveztek, és 15 ezer szakpolitikai javaslat érkezett az elnökjelölt honlapjára.

A populista politikus csupán hivatkozik a népre, Obama támogatói viszont tudatosan politizálnak, mozgósításuk fenntartásával pedig nem az utcáról akar befolyást elérni a képviseleti intézményekben, hanem a helyi cselekvésre, önkéntes munkára, civil aktivizmusra biztatja továbbra is választóit, és azokat is, akik nem rá szavaztak. Maga az egész Obama-kampány tulajdonképpen az eddigi legnagyszabásúbb e-demokrácia-gyakorlat volt. E sorok írásakor Barack H. Obama elnöki beiktatásáig még két hónap van hátra. Azt, hogy mennyi fog teljesülni a politikai programban leírt hangzatos ígéretekből, még nem tudható, az azonban biztos, hogy megváltoztatta az e-demokrá­ciával szembeni elvárásokat.

Jegyzetek

1          Barack Obama: Connecting and empowering all americans through technology and innovation. Barack Obama on technology and innovation. Forrás: http://www.barackobama.com/pdf/issues/technology/Fact_Sheet_Innovation_and_Technology.pdf

2          Gabardi, Wayne: Contemporary Models of De­moc­racy. Polity, 2001. (33) 4. 547–568.

3          Reese-Schäfer, Walter: Jürgen Habermas. Frankfurt am Main, 2001, Campus.

4          Habermas, Jürgen: Three normative models of democracy. In: Seyla Benhabib (ed.): Democracy and difference: contesting the boundaries of the political. Princeton, 1996, Princeton University Press.

5          Ez a modell az európai és különösen a magyar közvélemény számára úgy jelenik meg, mint a politika kiárusítása, lobbicsoportok és pénzkörök leplezetlen uralma, jegyezzük meg ugyanakkor, ez a rendszer nem állami pénzekből finanszírozott, és ami még fontosabb, transzparens, átlátható.

• Játéktér

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges