Litván György

Nyomtatóbarát változat

Mérei Ferencnek ez a mondása egyre gyakrabban jár az eszemben az utóbbi hetekben. Annak idején inkább frappáns bemondásnak tartottam, ma egyre igazabbnak érzem, különösen a Mécs Imre-”ügy” óta.

Mécs Imrével személyesen csak 1960-ban találkoztam – az „ismerd meg hazánk börtöneit” mozgalom keretében ő másfelé kalandozott, míg végül összekerültünk a Gyűjtőfogházban –, de a nevével nyomban azután, hogy bekerültem a börtönvilágba s annak kommunikációs rendszerébe. Imre mint „kegyelmes úr”, mint a forradalmi diákság egyik vezetője, mint tehetséges elektromérnök, aki a börtön úgynevezett speciál-üzemében dolgozott, közismert, számon tartott, legendás alakja volt az ’56 utáni börtönvilágnak. Persze nem egyedül, hiszen az volt Rácz Sanyi, Krassó Gyuri, Hegedüs Laci, Eörsi Pista vagy Fónay Jenő is, a „nagy öregekről” (Bibó, Mérei, Haraszti stb.) nem is szólva. De itt éppen Mécsről és azokról a fiatalokról, diákokról és munkásokról akarok beszélni, akik ’56 előtt nem csak ismeretlenek voltak, de életkoruknál fogva nem is lehettek még „valakik”. Többnyire kiforrott nézetekkel sem rendelkeztek, legfeljebb hajlamaik, szimpátiáik és – főleg – antipátiáik voltak. A forradalom és a börtön azután „megcsinálta” őket, arculatot adott nekik, felnőtt emberek, tudatos demokraták lettek, szabadulásuk után sem szakadtak el egymástól és múltjuktól, s ezzel megint, sőt, egyre több munkát és fejtörést adtak a politikai rendőrségnek – Mécs Imre idekint is vezéregyéniség és központ maradt. Bajtársaink temetésén legtöbbször ő beszélt, a régiekhez új kapcsolatokat teremtett, először az ő 50. születésnapján, az ő lakásán találkoztak egymással az ötvenhatosok és a demokratikus ellenzék vezetői. Az ő útja tehát nyílegyenesen vezetett a Szabad Kezdeményezések Hálózatába és a szabad demokraták közé, annak ellenére, hogy családi múltja egész másfelé is terelhette volna.
A Bibóval, Gönczcel, Donáthtal együtt töltött évek és a velük kötött barátságok életre szólóan meghatározták gondolkodását.

De ő és társai is hatottak az „öregekre” merészségükkel, a váci éhségsztrájkban érvényesített kezdeményezésükkel, összetartásukkal. Méreinek igaza volt, ötvenhat mindnyájunk életének valamilyen értelemben középpontja, örök viszonyítási pontja, összekötő élménye maradt, a börtönből is más emberként jöttünk ki, mint ahogy bementünk. A hatalom megtette nekünk azt a szívességet, hogy összezárt bennünket, s az eredmény nemcsak az életre szóló szolidaritás lett Bibó, Donáth, Göncz, Mérei, Vásárhelyi és barátaik között, hanem az alapvető elvi egyetértés is, eredetileg nagyon különbözően gondolkodó emberek körében. Ez tette lehetővé, hogy a nyolcvanas években oly könnyen és mintegy természetesen létesüljenek és bővüljenek az ellenzéki kapcsolatok, s jöjjön létre az a szellemi égbolt, amely alatt a demokratikus átalakulás végbemehetett – vagy legalábbis megindulhatott.

1989 után ugyanis kiderült, hogy ’56-ról – azaz múltról, és jövőről – többféleképpen lehet gondolkodni. Göncz Árpád mint államfő személyében testesítette meg a fent jellemzett nemzeti-demokratikus konszenzus szellemét, s nem véletlen, hogy 1992 októberében ellene, mint ahogy a mostani őszön Mécs Imre ellen tüntetett gyalázkodva – temetőben és parlamentben – a jobboldal. Nem bizonyított, hogy „valódi” ötvenhatosok is voltak az üvöltözők és köpködők között, de lehettek ilyenek is. Ötvenhatnak, ne feledjük, nem csupán „nagyimrés” és bibói hagyományai vannak, a nemzeti összefogás és megbékélés, a társadalmi szolidaritás és a humánum jegyében. Sajnos, létezik hagyománya a Köztársaság téri lincselésnek és eszelős kazamata-kutatásnak is, amely sem akkor, sem azóta nem hagyott fel a gyűlölködéssel és gyűlöletkeltéssel. A mostani köpködők lehetnek volt ávósok is, de mindenképpen azoknak az utódai, akik annak idején a fejjel lefelé felakasztott holttesteket leköpdösték.

Őket is ’56 csinálta.

Az utóbbi években sokat sajnálkoztunk amiatt, hogy az októberi évfordulók kiüresedtek, formálissá váltak. Nos, ilyen panaszunk idén nem lehetett, bővelkedtünk „érdemi” eseményekben. Számos publicista utólag úgy vélekedett, hogy a botrányoknál nem ’56-ról, hanem a közelgő választásokról volt szó. Pedig a kettő nem állítható szembe, s nem is választható el egymástól. ’56-ban is azért folyt a vér és a küzdelem – s folyt volna tovább is a szovjet beavatkozás nélkül –, hogy milyen országban, milyen jövőben akarunk élni. Amikor a Fidesz szét akarja zúzni a demokratikus jogállamot, Orbán Viktor a maga szempontjából jó okkal hangsúlyozza, hogy ötvenhatról csak egyféleképpen lehet gondolkodni. A kettő összetartozik. A teljes győzelemhez szét kellene zúzniuk Nagy Imre, Bibó, Göncz és Mécs ötvenhatját is. A Göncz Árpáddal beszélgető fiatalok kérdései azt mutatják, hogy nem ezt szeretnék, s hogy végre kezdik megérteni ’56 aktualitását.

(A kép forrása: rajk.info)

• Beszélő-beszélgetés