Eörsi János

Nyomtatóbarát változat

Valahol úgy nyilatkozott: sokan a kormányzatban arra figyelmeztetnek, hogy ne legyen választási költségvetés. Ön ezzel szemben épp azt mondja, hogy inkább a meglévő lehetőségeket kellene kihasználni.

Ez így nem pontos. Nem azt mondtam, hogy nosza, csináljunk választási gazdaságpolitikát. Arról beszéltem, hogy minden választás előtt jogos a félelem, hogy a kormány választási gazdaságpolitikát fog folytatni. Ezért az ellenzék igyekszik eleve olyan hangulatot teremteni, hogy minden lépésre, amit a kormány megtenne, ráfogják, hogy az tulajdonképpen nem következik szervesen a gazdaság helyzetéből, és színtisztán választási érdekeket szolgál. Így meglehet annak a veszélye, hogy a kormány esetleg éppen e vádaktól félve nem tesz meg olyan lépéseket, amelyek szervesen következnének a gazdaság helyzetéből.

Milyennek látja ebből a szempontból a készülő 1998-as költségvetést?

Nyomát sem látom annak, hogy valamiféle vad választási kampányt alátámasztó költségvetés készülődne. Sőt. Talán túl óvatos és körülményes a kormány. Például abban a most már több mint fél évvel ezelőtt meghirdetett programban, hogy támogassuk a kis- és középvállalkozásokat. Pedig Magyarországon a kis- és középvállalkozás a növekedés szempontjából fontos gazdaságpolitikai tényező lehetne. Persze tegyük hozzá, az óvatosság nem indokolatlan. Az egyensúlyi mutatók a stabilizációs politika két éve után jelentősen javultak, de még törékenyek.

Miért törékenyek?

Többek közt azért, mert nem dőlt el, hogy a növekedés valóban számottevő és fenntartható lehet-e a jelenlegi feltételek között. Ennyiben érthető az óvatosság. De amennyire igaz az, hogy egy megbomlott egyensúly bázisán a növekedés még tovább ronthatja a helyzetet, legalább annyira kell most már azzal is foglalkozni, hogy ha belátható időn belül nem áll egy fenntartható növekedési pályára a magyar gazdaság, akkor ez kikezdi a stabilitást. Ez azt jelentené, hogy nem tudja előteremteni az ország az elért stabilizáció megőrzésének forrásait.

De a növekedés láthatóan megindult. Helytálló-e akkor az ön korábbi bírálata, hogy a stabilizáció egyoldalú hangsúlyozásával a növekedést gátoljuk?

A stabilizációs politika eredményességét nem lehet elvitatni. De miközben a kormánynak változatlanul figyelnie kell a stabilitásra, adódhatnak választási lehetőségei abban, mennyiben segítheti a növekedést. A gazdaságpolitikának kitüntetett célja – helyesen –, hogy tovább mérséklődjön az infláció, és az elmúlt két évben kialakult ütemnek megfelelően tartsa az évi 5 százalékpontos inflációmérséklést. Ez nagyon fontos gazdaságpolitikai cél. De azt is tudjuk, hogy az inflációmérséklésnek lehetnek olyan eszközei, amelyek erőteljesen korlátozzák a növekedés feltételeit. A körültekintés, az óvatosság e tekintetben sem árt. Ezt a mi platformunk is megfogalmazta, és jelentős elmozdulásnak tartom, hogy most már a kormány is hasonlóképpen gondolkodik.

A kormány azt szeretné, hogy alacsonyabb nominális béremelkedés legyen, s így kisebb lesz az infláció is. Az Érdekegyeztető Tanácsban (ÉT) megkezdődtek a tárgyalások a jövő évi bérekről. A kormány átlagban 14,5 százalékos bruttó béremelkedést szeretne, ami nettóban ennél valamivel nagyobb mértékű növekedést, s reálbérben állítólag mintegy 2 százalékos javulást jelent. Az MSZOSZ elnöke, Sándor László viszont 5 százalékos reálbér-emelkedésről beszélt. Mi a véleménye minderről önnek, mint az ÉT 1994-ig volt egyik főszereplőjének?

Nem elég csak bruttó nominálkeresetről és csak inflációról beszélni, hiszen fontos a közterhek alakulása is. Én évek óta támogatom, és sokszor kezdeményeztem is, hogy a közterhek mérsékléséhez tapadóan alacsonyabb bruttó nominál keresetnövekedés mellett hozzuk létre a kívánatos egyensúlyt. Ez azt jelentené, hogy az infláció egyik legfontosabb tényezőjével – a bruttó keresetnövekedés leszorításával – érnénk el az infláció mérséklődését. Ha csökken a közterhek szintje, az alacsonyabb bruttó nominálkereset-növekedés is ugyanazt a reálbér-pozíciót hozza, mint ha mind a két tényező magasabban alakulna. Ehhez azonban ismerniük kellene a tárgyaló feleknek a jövő évi adó- és járulékrendszerre vonatkozó elképzeléseket is. Emellett mintha némi feszültség lenne kialakulóban. A jövő évi nyugdíjemelés átlagos mértékének ugyanis 19 százalékot fogadtak el (ami, ha jól értem, az idei nettó béralakulástól függően még növekedhet is). Ez jóval nagyobb az aktívaknak ajánlott bérnövekedésnél. Vannak tehát bizonytalanságok, kérdőjelek. De határozottan az a véleményem, hogy nagyon kívánatos lenne elfogadni az ÉT-ben egy olyan bérajánlást, amit tényleg komolyan gondol a szereplők mindegyike. Intő példa az 1995-ös esztendő. Akkor érthető okok folytán nem jött létre a bérmegállapodás, és ennek nem az lett a következménye, hogy a munkavállalók jobban jártak. Ellenkezőleg, jóval nagyobb reálbér-csökkenés következett be annál, mint amiben a szakszervezetek nem voltak képesek megállapodni. Tavaly ez megismétlődött. Ezen el kell gondolkodni a szakszervezeti oldalon is: ha egy hátrányosnak látszó bérpozícióban nem állapodom meg, akkor fennáll a veszély, hogy a reálbérek azt is alulmúlják. 1995-ben és 1996-ban éppen ez történt.

1993-ban és 1994-ben éppen ön ért el fényes eredményeket Szabó Iván akkori pénzügyminiszterrel szemben, az MDF vezette kormány alatt.

Több mint tízéves folyamatból lóg ki az 1994-es esztendő, amikor reálbér-növekedés volt. A munkavállalói tb-járulék kikerült a személyi jövedelemadózás alól, és emiatt a nettó bérek növekedése meglódult a bruttó bérekéhez képest. Ezt az üdvözlendő lépést azonban sajnálatos módon nem igazolták a makrogazdasági folyamatok, s ennek árát később a munkavállalók sokszorosan megfizették. Hízelgő lenne utólag úgy beállítani a dolgot, hogy a szakszervezeteknek döntő szerepük lett volna az 1994-es bérek alakulásában. Ez azonban nem felel meg a valóságnak, a döntést az akkori kormány nem kis mértékben a ’94-es választások miatt hozta meg.

Szerencsére 1998-ra nem mínuszokról kell megállapodni, hanem pluszokról. Ezért mindegyik félnek érdekében áll a megegyezés, amelybe beépülhet a negyedévenkénti korrekció lehetősége. Ma az inflációs ráta tényleges alakulásának egyik legalapvetőbb tényezője az inflációs várakozás, az, hogy a piac drágulásra számít. Az ÉT-egyezség ezt lehűtené.

Jogosnak tartana egy olyan szakszervezeti igényt, hogy a nyugdíjasok jövőre kedvezőbb reáljövedelem-pozíciójához igazítsák a béreket?

Az aktívak és a nyugdíjasok jövedelme között biztosan nem lehet merev összefüggést találni. Több évre szóló összehasonlítást kellene végezni, hogy az átlagkeresetek, a napi nyolc órával megkereshető minimális keresetek és az ezekkel egybevethető nyugdíjak vásárlóértéke hogyan alakult mondjuk az utóbbi 7-8 évben. A nyugdíjemelés rendszere egyébként problematikus, de ezt sem az elmúlt években, sem most nem volt időszerű felvetni. Mégis volt egy pillanat, amit a többi tárgyaló féllel közösen elmulasztottunk: 1993-ban lett volna lehetőség a nyugdíjemelési szisztéma átgondolására. A nyugdíjemelés az előző év nettó keresetalakulásához kötődik, s most, a csökkenő infláció időszakában a pillanatnyi reáljövedelem-pozíció szempontjáról konfliktusba kerülhetnek a nyugdíjasok és az aktívak.

A nyugdíjreformmal várhatóan teljesül az a kívánsága, hogy a nyugdíjjárulék után ne kelljen személyi jövedelemadót fizetni (ugyanakkor a nyugdíjak tíz év múlva adókötelesek lesznek). Miben kellene változtatni még ön szerint az adó- és járulékrendszerben?

Úgy vélem, a következő ciklusban alaposan végig kell gondolni egy átfogó, most már valóban a stabilitás igényével megvalósított adó-, járulékreform-koncepciót. Amikor a tb-járulékot kétfelé osztjuk, akkor az egészségügynek jutó rész nem kis hányadából béreket fizetünk. Majd ezeket a béreket megint személyi jövedelemadóval terheljük. Amikor az állam azt nézi, hogy a költségvetésnek milyen kapcsolatai vannak a társadalombiztosítási alapokkal, akkor például az egészségügyi rendszeren belül kifizetett áfát vagy a bérekre jutó szja-t hova számolja el? Kinek fizet és mennyit? Ezen érdemes lenne alaposabban elgondolkodni. Az egészségügy-finanszírozásnak nem az az alapvető problémája, hogy milyen viták vannak az egészségügyi önkormányzaton belül, meg hogy történnek-e visszaélések. Ha történnek is, nem ezek magyarázzák a tízmilliárdos nagyságrendű lyukakat. A lyukak azért keletkeznek, mert állampolgári jogon jár az egészségügyi ellátás – ami természetesen nagyon helyes –, ugyanakkor a rendszert a munkaerőpiac mozgásainak kitett, munkajövedelmekhez tapadó járulékfizetés finanszírozza. Könnyű belátni, hogy az igénybevevők köre és a finanszírozók köre végzetesen elszakad egymástól, különösen akkor, ha magas például a munkanélküliség, a járulékmegkerülés. Ezért úgy vélem, az egészségügyet valószínűleg adóbevételből kell finanszírozni. Éspedig olyan adónemhez kapcsolva, ami kevésbé megkerülhető: a fogyasztáshoz, a forgalomhoz, nem pedig a jövedelemhez kapcsolódó adóból.

Tehát ön szerint nem volt jó ötlet az egységes (fejenként 1800, jövőre a tervek szerint 2100 forintos) egészségügyi hozzájárulás?

Én nem vitatom egyik vagy másik elgondolásnak a létjogosultságát. Nekem ez az elképzelésem, és ha ez betartható, kellőképpen feszes, akkor valószínű, hogy a forgalomhoz kapcsolódó adókból jobban lehet az egészségügyet finanszírozni. Egy példa: ön is, én is sajnálatos módon nagy dohányosok vagyunk, amit elég nehezen tudnánk palástolni, viszont akkor az volna méltányos, ha a cigaretta fogyasztási adójából jelentős mértékben fizetnénk egészségügyi hozzájárulást, mert nagyobb annak a valószínűsége, hogy ellátásra szorulunk egyszer, mint ha nem cigarettáznánk.

Említette, hogy jobban kellene támogatni a kis- és középvállalkozásokat. Ezenkívül milyen lehetőségek vannak ön szerint, amit nem használ ki a mostani helyzetben a kormány?

Nyilván nem lesz meglepetés, amit mondok: meg vagyok róla győződve, hogy erőteljesebb infrastrukturális fejlesztésre – mindenekelőtt útépítésre – lenne szükség Kelet-Magyarországon. Ez megtérülne.

Az infrastrukturális fejlesztésnek prioritása van a készülő költségvetésben, e fejlesztések reálértéke nőni fog 1998-ban.

Jó, de nem az a kérdés, hogy egy alacsony beruházási szinthez képest növekszik-e a reálérték. Itt az abszolút összegek az érdekesek, meg az, hogy például mikor lesz kész az M3-as autópálya. Egész Északkelet-Magyarország gazdasági felzárkózásának kulcsáról van szó. A mai technológia mellett nem önmagában az útépítés a döntő, hanem az, hogy a jó közlekedési lehetőségek vonzzák a befektetéseket. A dunántúli régió nemcsak tőkebeáramlásban, hanem úthálózatban és az infrastruktúra más tényezőiben is jobban áll. Tehát ha kulcskérdés mondjuk az M3-as út – márpedig nekem ez meggyőződésem –, akkor nem túl megnyugtató, hogy csak 2007-ben épül meg.

Ön nemegyszer bírálta azt a döntést, hogy az 1995 végén bezúdult privatizációs bevételeket adósságtörlesztésre és nem mondjuk útépítésre fordították. Bírálatának azt a részét értem, hogy dollármilliárdokról kellett igen gyorsan dönteniük. De a közgazdasági részét nem értem. Egy kiadás nem ugyanaz, mint a kiadás finanszírozása. Az útépítést lehetett volna finanszírozni a privatizációs bevételekből is, de úgy is, hogy visszafizeti az ország a korábbi hiteleket, s helyette új kölcsönt vesz föl. Ez attól függ, melyik hitelnek kisebb a kamatterhe.

Ebben a történetben én akkor is, később is a politikai elemet tartottam súlyosabbnak. Le is írtuk ezt az MSZP szocialista platformjának Párbeszéd című dokumentumában, a párt júniusi kongresszusára. Úgy gondolom, hogy nemcsak ilyen nagyságrendű, hanem jóval szerényebb ügyekről sem szabad egy félórás frakcióülésen döntést hozni. És a döntés körülményeivel összefügg a döntés tartalma, minősége is. Nem derült ki például, milyen kamatkondíciókkal felvett adósságokat fizetünk vissza, mi az, ami majd visszamarad, s mekkora lesz ennek terhe a költségvetésben. Nekem az volt az álláspontom, hogy a bevételek döntő többségét adósságtörlesztésre kell felhasználni. Ötszázmilliárdot természetesen nem lehetett volna szétosztani. De a bevételek egy kisebb hányadánál mérlegelni kellett volna: ha mondjuk százmilliárd forintot visszafizetünk, menynyivel csökkennek az adósságszolgálati terhek, és mik a következmények gazdasági oldalról, ha mondjuk útépítésre fordítjuk. Ez a számítás így, ebben a formában nem állt rendelkezésre, s később sem végezte el senki.

De még egyszer: ha az állam el van adósodva, akkor mindegy, hogy az általa támogatott célokat a régi vagy az új hitelekből finanszírozza. A kérdés ilyenkor az, mire van pénz, és ha van, milyen kamatfeltételekkel teremthető elő.

Akkor ezt egy fekete tábla előtt, egy szál krétával egy átlagos befogadóképességű ember számára is érthetővé lehet tenni. Ott, a frakcióban, 1995 végén valami furcsa ok folytán politikai presztízsvita zajlott.

Valójában a jelen lévő kormányfő és a jelen nem lévő pénzügyminiszter csapott össze egymással.*

Ez nem ok arra, hogy ilyen ügyekben abszolút fatalista módon kelljen dolgokhoz viszonyulni. Ha ez az egész probléma semmi más nem volna, mint színtiszta finanszírozástechnikai kérdés (az egyik oldalon visszaadom a hitelt, a másikon fölveszem, esetleg alacsonyabb kamattal), akkor ezt viszonylag egyszerűen be lehetett volna bizonyítani. Ez mind a mai napig elmaradt. Nagyon sok dolognak nem szenteltünk annyi időt, hogy az mindenki számára megnyugtató legyen. A viták arra késztetnék az embereket, hogy végiggondolják a saját álláspontjukat, érveljenek mellette. Ennek hiányában a dolog megmarad a hit, a bizalom mezsgyéjén, és mindkét oldalban rossz érzések maradnak.

Ez az a bizonyos kommunikációs probléma a pártjukon belül?

Azért ez nem csak kommunikációs probléma, nem csak szépészeti ügy. A tét a döntéshozatal elmélyültsége, szakmai megalapozottsága és – demokratizmusa.

Emiatt vetette fel az önök platformja is a kongresszus előtt, hogy tűzzék napirendre az elnökválasztás kérdését?

Mielőtt egyáltalán kialakult ez a vita az MSZP-n belül, és mielőtt egyáltalán felmerült volna, hogy itt személyi kérdésről, méghozzá a miniszterelnök, Horn Gyula személyéről van szó, a mi platformunk kezdettől fogva azt mondta, hogy előbb a követett politika tartalmát kell elemezni. És ha szükség van változtatásra, akkor érdemes személyi kérdéseket fölvetni, nem pedig fordítva. A személyi kérdés persze egy ponton túl a dolgok okává válik. De – és nemcsak filozofikusan igaz ez, hanem konkrétan is – a személyi ügyek bizonyos értelemben nem okok, hanem okozatok, következmények. A mi álláspontunknak az volt a lényege, hogy tisztázni kell, rendben van-e az MSZP politikai irányvonala fontos elemeiben és egészében, és ha rendben van, akkor minek azzal foglalkozni, hogy jó-e éppen az a sor, aki kint van a jégen és csúszkál.

De napirendre tűzték volna a személyi kérdést, nem?

Még egyszer mondom: akkor, ha közösen elvégeztük volna azt az elemzést, ami a személyi kérdések alapjául szolgálhatott volna. Azért utaltunk jó néhány dologra – fontos részletkérdésekre –, amit szerintünk némiképp másként kellene csinálni, mert úgy gondoljuk, hogy ha ebben egyetértésre jutunk, akkor, de csak akkor van értelme a személyi kérdéseket fölvetni.

Ön nemrégiben nyílt levelet írt Kuncze Gábornak, válaszul arra, hogy az SZDSZ elnöke, úgymond, harminc éve nem ért semmiben egyet a szocialista platformmal. Ön idézett is akkor platformjuk dokumentumából: „…A kulturális tárca időleges birtoklása semmilyen politikai erőt, egyetlen szellemi-politikai irányzatot sem jogosíthat föl arra, hogy saját vélt vagy valóságos részérdekeit próbálja meg érvényesíteni a nemzeti kultúra alapvető létérdekeivel szemben. Mi, szocialisták – az elmúlt kormányzati ciklusban még ellenzéki pártként – gyakran és keményen tiltakoztunk a nemzeti-konzervatív kulturális miniszterek kisajátító-kirekesztő törekvései ellen. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy abszolút többséggel rendelkező kormányzópártként akár csak hallgatólagosan is jóváhagyjuk koalíciós partnerünk hasonló jellegű próbálkozásait.” Mire gondoltak, amikor ezt írták?

Van az idézetnek folytatása is. Azt írtuk, hogy mindenkinek tilos, a szocialistáknak is, a liberálisoknak is, a konzervatívoknak is, hogy akarva vagy akaratlanul olyan érzetet keltsenek, hogy a pártpolitikának rendelik alá a kultúrát, amely tényleg fölötte áll a konkrét pártszempontoknak.

Itt többről írnak: „kisajátító-kirekesztő” törekvésekről.

Bocsánatot kérek, vannak dolgok, amiket azért nem lehet egy mondatban leírni, hanem csak hosszabban, bonyolultabban, mert az egész együtt ad vissza egy gondolatot. Ha ezeket a mondatokat szétszedjük, az egyik mondatból egy szót kiveszünk, és a másik mondat egy állító részéhez hozzátársítjuk, akkor teljesen mást jelent. A mi dokumentumunk egész szellemisége arról árulkodik, hogy mindenütt, ahol kételyeink, aggályaink vagy állításaink vannak, megengedjük ad absurdum még azt is, hogy esetleg nem nekünk van igazunk. De azt szeretnénk elvárni, hogy mások is azzal az alázattal viszonyuljanak ehhez a hihetetlenül bonyolult problémasorhoz, ami ezt az országot ma jellemzi. A kultúrával kapcsolatos néhány bonyolult mondat is nagyon összetett, nagyon bonyolult, az érzetek szintjén vagy a valóságban valamilyen mértékben létező problémasort akar felfejteni. A fő állításunk az, hogy a kultúrát nem lehet semelyik politikai irányzatnak sem alávetni.

Miért hiányzik az alázat a kultúrpolitikából?

Ezt a szót nem a kultúrpolitikára mondtam, hanem arra, hogy amikor általában minősítünk egy állítást, egy véleményt, egy szempontot, akkor mindig kell hogy legyen bennünk készség arra, hogy belássuk mások szempontjait és saját tévedéseinket. Ami az általunk leírtakat illeti, annak hátteréről érdemesebb lenne olyanokkal beszélgetni, akik napi értelemben ott vannak a kulturális életben, és a maguk nézőpontjából példákkal, esetekkel, érvekkel alá tudnák támasztani. Nekem az égvilágon semmi okom nincs arra, hogy bármilyen módon megkérdőjelezzem a mi platformunkon belül ebben a szférában mozgó embereknek a véleményét. Ebben van egy bizalmi viszony is, és nyilván az ő nézőpontjuk, gondolkodásmódjuk nem ellentétes azzal, amit én erről gondolok, vagy amilyen benyomásaim vannak. Én ezt a dokumentumot magaménak gondolom, magaménak érzem, ebből következően természetesen vállalom is.

Mi baja van a liberálisokkal?

Szerintem a liberálisoknak van velem bajuk, és ennek folyománya, hogy nekem bajom van velük. Nem mondható el rólam, hogy kezdettől folyamatosan belekötöttem volna az SZDSZ-be. Az ellenkezőjére annál több példát lehetne mondani.

Amikor legutóbb beszélgettünk (rég volt, az MSZOSZ-központban, a választás után – Beszélő, 1994. július 14.), akkor az derült ki az ön szavaiból, hogy a koalíciót szélesebb alapra helyezte volna, legalábbis bevonta volna a kereszténydemokratákat.

Egész pontosan azt mondtam, hogy létezik egy ilyen modell, és Magyarországon lehet, hogy eredményesebb modell a szélesebb koalíció.

Hogy látja ezt most, miután annyi minden történt, és olyan szélesek lettek az árkok a parlamentben a kormánypártok és az ellenzék között?

Valóban, a helyzet egyre ellentmondásosabb. Nagyon oktalanul, nagyon értelmetlenül inkább mélyülnek az ellentétek, mintsem valamennyire oldódnának. Ugyanakkor ha a mai helyzetből indulunk ki, könnyen bekövetkezhet, hogy nem pusztán szándék kérdése egy harmadikat hozzágondolni a jelenlegi két kormányzópárt mellé az 1998-as választások után. Miközben tehát egyfelől van egy távolodás a pártok között, a politikai realitások azt mutatják, hogy érdemes lenne mindegyik oldalon fontolgatni annak a lehetőségét, hogy esetleg koalícióban kell majd kormányozni. A hangütésben figyelni kellene arra – ha a Kisgazdapártnál erre feltehetően nem is lehet számítani, de a többi ellenzéki pártnál esetleg –, hogy pusztán retorikával ne tegyék lehetetlenné a későbbi együttműködés összes esélyét. Az éles, durva fogalmazások senkinek a győzelméhez nem visznek közelebb. Ez lesz a harmadik választás; bármelyik politikai erő megtanulhatta, hogy a szélsőségre nem vevő a magyar társadalom többsége.

Azért hangsúlyozza, hogy keresni kell a kontaktust az ellenzéki pártokkal, mert elképzelhető, hogy nem szerzi meg 1998-ban a többséget a mostani kormánykoalíció, vagy azért, mert megmaradt vonzódása a szélesebb koalíció iránt?

Az elgondolt modellek és a politikai realitások gyakran távol esnek egymástól. De úgy látom, ma a politikai megosztottság túlmegy minden egészséges határon. A megosztottság úgy is mérséklődhetne, hogy a létező politikai irányzatok együtt vesznek részt a kormányzásban. Szerintem jót tenne az országnak, és jót tenne a politikai erőknek is, ha együtt, kormányzati pozícióból kellene szembenézni a problémákkal, és nem pusztán ellenzéki oldalról mindent bírálni, felelősség és kötelezettségek nélkül. A hivatalba lépő kormánynak első naptól kezdve szembe kell nézni azzal, hogy olyan országot kormányoz, ahol eltérő nézetek, érdekek, viszonyok vannak, és bizony kell tudni valamiféle egyensúlyt teremteni.

1994-ben a realitás az volt, hogy meg kellett csinálni a gazdasági stabilizációt. Más koalícióban nem lehetett volna megcsinálni. Ebben az értelemben nem vizsgálja felül akkori álláspontját?

Nincs mit azon felülvizsgálni. 1994-ben mindig hozzátettem, hogy annak a modellnek, amit én szerencsésnek tartanék, abban a helyzetben nem volt politikai realitása. Azt is mondtam, hogy nem nevezek meg konkrét pártot, de jó lenne egy mérsékelt keresztény-konzervatív erő képviselete a kormányzatban. Nem akartam ezt konkrét pártra lefordítani, mert más koalíciónak nem volt realitása 1994-ben. Most viszont arról beszélek, hogy az 1998-ban várható választási eredmények reálisabbá teszik a szélesebb koalíció kényszerét, lehetőségeit. Nyolc év tapasztalatát minden pártnak mérlegelnie kell, és akkor arra jut, hogy a választási kampány hevében nem érdemes szétverni egymást.

Én ebben az egészben nagy felelősséget és szerepet tulajdonítok a sajtónak. A magyar sajtó egy része kifejezetten a drasztikus történésekre és botrányokra, szenzációkra fogékony. Azt állítják, az olvasót a szenzáció foglalkoztatja, de ebben van egy adag önámítás és önigazolás. Az olvasót csak az foglalkoztathatja, amit olvashat az újságban, és nem találhatja ki, ami nincs benne.

Mintha ön ki is fejlesztett volna egy védekező mechanizmust a sajtóval szemben. Készséggel nyilatkozik, de mindig azt hozza föl, hogy ez, kérem, bonyolult kérdés.

A kérdések tényleg nagyon bonyolultak. Igaz, amikor igen-nem alapon dönteni kell, akkor muszáj leegyszerűsíteni a dolgokat, én ezzel tisztában vagyok. De attól még látni kell, hogy ezek az ügyek nagyon bonyolultak. Én olykor csodálom, máskor meg kifejezetten ingerel, amikor azt látom, hogy valóban összetett ügyeket nyugodt lélekkel, fehér-fekete, igen-nem alapon tudnak tálalni. Én nem ilyen alkat vagyok. Kell egy adag alázat mindenki részéről, hogy hajlandó legyen a nagyon különböző szempontok befogadására. Szerintem nagyon sok kárt okozott és okoz ennek az országnak a fehér-fekete látásmód és a leegyszerűsítés. Attól még lehet egy politika nagyon határozott, hogy képes a maguk bonyolultságában, a maguk összetettségében vizsgálni a kérdéseket. Én azt érzem néha, hogy bizony a leegyszerűsítések dominálnak egyes döntéseknél. Erre mondom, hogy a kérdések bonyolultak, és nem arra, hogy ne vállalja el az ember fehéren-feketén az álláspontját. Nem szeretném, ha bárki valamiféle konkrét üzenetnek venné, de néha eszembe jut Bertrand Russell, akinek az a baja a világgal, hogy a hülye emberek roppant magabiztosak, az okosak viszont tele vannak kételyekkel…

* Az 1995-ös költségvetési vitába Bokros Lajos az úgynevezett Gaál–Keller-féle módosító indítvánnyal csempészte be azt a javaslatot, hogy a privatizációs többletbevételeket az adósság visszafizetésére kell fordítani. Horn ezt ellenezte, de későn kapott észbe, és közvetlenül a szavazás előtt összehívta az MSZP frakcióülését. A frakcióban Horn álláspontja kerekedett felül, de aztán a parlament az SZDSZ és az ellenzék segedelmével Bokros mellett voksolt.

• Beszélő-beszélgetés