Eörsi István

Nyomtatóbarát változat

Hadd használjam a jó öreg Hegelt úgy, ahogy kezdő táncos a kályhát: kalandos bakugrásaimat tőle indítom el, hogy legalább a kezdet pillanatában biztonságban érezhessem magam. Ha a fejlődés motorja a Rossz, és az emberiség csak mérhetetlen szenvedések árán teremtheti meg a boldogulásához szükséges bőséget és szabadságot, akkor éppolyan provinciális és romantikus figura az, aki nemet mond a globalizációra, mint aki annak idején az ipari forradalmat utasította el, gépromboló módon, vagy rokokó pásztoridilleket vonultatva fel ellene. A világot kettéosztó politikai lövészárok eltűntével nyíltan bontakozhatnak ki, az összfejlődés perspektívájaként, az emberi együttélés új formái, melyek a nemzetállamok romjain épülnek majd fel. Ulrich Beck müncheni szociológiaprofesszor szerint „már régóta világtársadalomban élünk, mégpedig abban az értelemben, hogy a lezárható terek fogalma fiktívvé válik”.

Az emberiség fogalmához az európai kultúrában tudomásom szerint Pál apostol folyamodott először. A Krisztus-hit a maga eredeti, nemzeti formájában nem volt fenntartható a mind zsidóellenesebb Római Birodalomban, ezért találta ki taktikai és teoretikus zsenialitással Pál, hogy Krisztus nem a zsidókat, hanem az emberiséget váltotta meg. A megváltás szintjén tehát már ezerkilencszázötven évvel ezelőtt létrejött az emberiség a leginternacionálisabb ideológia, a kereszténység jóvoltából, melyet a mi politikai térségünkben főként nemzeti küldetéstudatot sugárzó pártok vallanak a magukénak. Most pedig, az ezredvég előtt, napirendre került az emberiség fogalmának evilági realizációja. Joschka Fischer, a németországi Zöldek frakcióvezetője, a globalizáció szükségességét szintén egy internacionalista ideológusnak, Marxnak a kedvenc kategóriáiból vezeti le: „A globalizáció az én szememben a termelési erők fejlődési folyamatának kifejeződése, mely a feje tetejére állítja a XIX. és XX. századi termelési viszonyokat.” Ezért aztán „illúziók megszállottja minden olyan baloldali lény, aki ez ellen harcol”. Csak az a kérdés, hogy miként tölthető meg a globalizáció folyamata szociális és demokratikus tartalmakkal. Ugyanez foglalkoztatja Ulrich Becket is. Ő különbséget tesz egyrészt a „globalizmus”, másrészt a „globalitás” és a „globalizálás” között. Az előbbi fogalom a neoliberalizmus ideológiájának része, melyet a világpiac korlátlan uralmának bűvölete jellemez. Ez a „monokauzális” szemlélet könyörtelenül alárendeli a gazdasági szférának a globalizálás ökológiai, kulturális, politikai és szociális dimenzióit. Ezzel szemben a „globalizmus” és a „globalitás” sokrétű, sokdimenzionális folyamat, mely új transzkulturális, transznacionális tereket és viszonylatokat teremt a társadalmi mobilitás számára.

Pierre Bourdieu francia szociológus, aki a globalizálódás felé vezető út egyik állomásának tekinti az egységes Európa megteremtését, nagyon hasonló alternatívát vázol fel: vajon ez az Európa „egy bank köré épüljön fel, vagyis olyasvalami köré, ami nem állam? Ha nem akarunk államot, azt kellene mondanunk, hogy bankot akarunk. Ha azonban államot akarunk, akkor azt kellene mondanunk, hogy olyan államot akarunk, amelyik ellenőrzi ezt a bankot.” A nehézség szerinte abból adódik, hogy ezt a nemzetek fölötti államot csak a nemzetállamok teremthetik meg. Hogyan alakíthatók ki nemzeti struktúrák és mobilizációs formák segítségével nemzetek fölötti szerkezetek, „terek”? Fontos ugyanis, „hogy az Európai Egyesült Államokat ne az Amerikai Egyesült Államok képéhez igazítsuk, hanem Európát elsősorban a globalizáció kérdéseire adott válasznak tekintsük.” Ez utóbbi gondolat ismét Ulrich Becké. Hármójuk vitája, a Heinrich Böll Alapítvány egyik létesítményének, a Hesseni Társaság a Demokráciáért és Ökológiáért-nak a rendezésében, arra a kérdésre keresett választ, hogy miként tud egy megújult baloldali szemléletmód elutasítás helyett emberszabású változatot találni a kor legnagyobb kihívására, a globalizációra, abban a történelmi pillanatban, amikor – iszonytató fenyegetések közepette – felrémlik valamiféle sokféleségében is egységes világrend víziója.

Nálunk, ahol még egy magát polgárinak becéző párt vezetője is megbélyegző, sőt mi több: fű alatt uszító hangsúllyal használ olyan szavakat, mint „idegen” és „idegenszerű”, a közvélemény irányítóinak többségéből a globalizáció perspektívája szitokszavakat vagy struccreflexeket vált ki. Pedig aki nemzeti színű szemellenzővel védekezik ellene, az belerángatná az országot Mucsa – igenis, Mucsa! – sártengerébe. Engem inkább azért nyugtalanít Ulrich Beck derűlátó diagnózisa, mert csak a tőke, az áruk és a szolgáltatások áramlanak át mind gáttalanabbul a tereket felosztó határokon, de ugyanazok az erők, amelyek segítik ezt a folyamatot, céltudatosan akadályozzák az emberek szabad áramlását. A globalizációt ma vezető erők abban érdekeltek, hogy a gazdagok a szegények rovására tovább gazdagodjanak. Egy nemrégiben közzétett ENSZ-tanulmány szerint 1,3 milliárd ember, a Föld lakosságának csaknem egyharmada napi egy dollárnál kevesebb jövedelemmel büszkélkedhet, közülük több mint 800 millióan éheznek, miközben a világ tíz leggazdagabb embere 135 milliárd dollárt halmozott fel, a legfejletlenebb országok összjövedelmének másfélszeresét. Egy másik jelentés pedig arról tudósít, hogy a Föld lakosságának legtöbbet kereső egyötöde harminc év alatt az összjövedelem hatvan százalékáról több mint nyolcvan százalékra emelte részesedését a világ javaiból, miközben a legkevesebbet kereső egyötöd három százalék alá süllyedt. A fejlett országok egyre szigorodó bevándorlási tilalmakkal sújtják a szegényebb országok és földrészek polgárait, még a politikai menekülteket is, hogy bebetonozzák magukat előnyös helyzetükbe. A hazai munkaerőpiac érdekeire hivatkoznak, mégpedig – mint ezt Németországban tapasztaltam – vérlázítóan képmutató módon. Itt ugyanis a roppant építkezésekhez szigorúan meghatározott időre lengyel, török, portugál munkásokat importálnak, akik a hazai munkások bérének töredékéért dolgoznak, nyomorúságos életkörülmények között. A szakszervezetek tiltakozását azzal szerelik le, hogy a német gazdaság konkurenciaképességének fenntartása nemzeti összérdek. Ez a nemzeti pátoszú hivatkozás már csak azért is hazug, mert az így szerzett extraprofit nagy része azonnal multinacionális áramlásba kezd. Joschka Fischer az itt jelzett probléma gyökerét abban látja, hogy az európai munkaerőpiac szabályozatlan. „Nálunk portugál építőmunkásokat alkalmaznak, Portugáliában afrikaiakat, és a német építőmunkások munka nélkül maradnak. Ez most először vezet el ahhoz a vitához, hogy menjünk-e visszafelé az úton, és tegyük-e ismét átjárhatatlanná a határokat, vagy lépjünk egy lépéssel tovább, és próbáljuk meg szabályozni az európai munkaerőpiacot.” Minthogy azonban a globalizáció világméretű, a folyamat végcélja csak a világ össz-munkaerőpiacának a szabályozása lehet.

Igen ám, de ugyan ki szabályozzon? És milyen elvek alapján? A szocialistának mondott tervgazdaságok látványos csődje után nehezen képzelhető el, hogy valamiféle szupercentralizált szervezet elvégzi majd ezt a munkát. Bourdieu, mint láttuk, azt állítja, hogy a globalizációt vagy egy banknak, vagy valamilyen új típusú államnak kell irányítania. Kelet-közép-európai tapasztalataink államellenességre ösztönöznek. A tervgazdaság életképtelenségéhez az etatista diktatúra elszomorító politikai tapasztalatai társulnak. Azért lelhetnek nálunk jó piacra a neoliberális tanítások, mert az állam minimalizálásából indulnak ki. Csakhogy a bankuralom strukturális okokból nem demokratikus. A demokráciákban választják a vezetőket, akik munkájuk számottevő részét a nyilvánosság előtt végzik. Igaz ugyan, hogy a választható alternatívák igen gyakran ellényegtelenülnek, és a választásokban mind nagyobb szerepet kapnak formális és manipulatív tényezők, de az így kiosztásra kerülő demokrácia-porció még mindig összehasonlíthatatlanul laktatóbb, mint egy olyan globális társadalomé, melynek legfőbb irányítói felmérhetetlen vagyonok birtokában a nyilvánosság kizárásával, rejtelmes, mondhatni anonim módon választódnak ki, és ekképpen gyakorolják hatalmukat.

Ha sem a régi típusú állami módszerektől, sem pedig a piac önszabályozó mechanizmusának tévedhetetlenségében hívő neoliberális bankkormányzástól nem várható el a munkaerőpiac növekvő válságának tartós megoldása, akkor új utakat kell keresni. Ulrich Beck abban bízik, hogy a globalizálás nem csak makrojelenség, hanem „a mindennapoknak, a mindennapi életrajzoknak és helyi társadalmi struktúráknak is a része”. A globalizáció folyamata az ő reményei szerint történelmileg megcáfolja azt a felfogást, amely a közösség fogalmát helyhez köti. Transznacionális közösségekről és szociális terekről beszél, melyekben lehetővé válik valamiféle transzkulturális mobilizáció. Ezek a rendkívül elvont fejtegetések jól mutatják a baloldal válságát. Joschka Fischer, aki elsősorban politikus, és ezért emészthetőbb falatokkal kellene szolgálnia, azt javasolja, hogy alkossuk meg a szolidaritás új fogalmát a globalizáció feltételei közt. Mivel efféle frázissal, igen okos ember lévén, meg elégedhet meg, előre menekül, egy olyan jövőbe, amely múltbeli vágyálmokat idéz fel: induljunk meg az együttes döntés, és innen az együttes tulajdonlás felé. Ha a globalizáció a munkavállalótól rugalmasságot követel, tehát azt, hogy gyorsan és egyetemlegesen alkalmazkodjon a változó piac igényeihez, „akkor miért nem használható fel ez a rugalmasság nagyobb önrendelkezési jog elérésére”? A vitáról szóló beszámoló Fischernek ezzel a kérdésével véget is ér, nyilván, mert a közeljövőben nem várható rá válasz. Ha a példátlan hatalomkoncentráció és a legalizált, egyetemleges erőszak világában az önrendelkezés és az együttes tulajdonlás békés eszközökkel elérhető volna (és itt most szándékosan zárójelbe teszem a köztulajdon piacgazdasági életképességének roppant kérdőjeleit), akkor az emberiséget veszélyeztető antiszociális hatalom nem is olyan veszélyes, és nem is olyan antiszociális.

Röhécselek az éles elméjű baloldali elemzők jövőképének titkolhatatlan ügyefogyottságán, de fájdalmasan, mert rólam is szól a mese. A neoliberalizmus aggálytalan érvrendszerén azonban nem röhécselek. A Le Monde Diplomatique júniusi számában Két vízió egy világról címmel hat nyilatkozat olvasható a globalizálás témaköréről. Hármat a lap munkatársai írtak, a globalizálás jelenleg uralkodó koncepciójának elszánt kritikusai, hármat pedig neoliberális vendégszerzők, a Financial Times szerkesztői. Megrendítőnek találtam, hogy milyen problémátlannak látják ez utóbbiak a fejlődés jelenlegi irányát. Martin Wolf gazdasági szerkesztő, a főszerkesztőség tagja ezzel a puritán felirattal bocsátja útjára cikkét: „Piac a szegényekért”. Szerinte a globalizálás „most világszerte embermilliárdok számára nyújt példátlan lehetőségeket”. Elidőzik Ázsia új ipari államainak – és különösképpen Kínának – a dinamikus gazdasági fejlődésén. Bernard Cassen, a vendéglátó lap egyik szerkesztője csak álmélkodik: Dél-Koreát, Tajvant és Kínát nem Adam Smith és David Ricardo elmélete és a korlátlan szabadkereskedelem gyakorlata lökte az ipari fejlődés útjára, hanem az abszolút protekcionizmus és – kiváltképpen Teng birodalmában – az államilag irányított kereskedés. „Egy totális rezsim, mely betiltja a szabad szakszervezeteket (Kína, Dél-Korea, Szingapúr, Indonézia és így tovább), és amely a rabokat kényszermunkára ítéli, csakugyan »csodákat« hoz létre és »kedvező légkört« teremthet az üzlet számára”.

Peter Martin, a Financial Times nemzetközi kiadásának főszerkesztője „A liberális piacgazdaság mint az emberiség legmagasabb rendű stádiuma” című cikkében szintén Kínával példálódzik, melynek nyomorúságos proletárjai valódi jóléthez és önálló jövedelemhez jutottak. „Csodálatosnak találom a fékezhetetlen becsvágyat, amellyel a harmadik világ munkásai tulajdonra, jólétre és szabadságra törekszenek.” Ehhez hozzáteszi még, hogy ha elnyomjuk a globalizálás vágyát, akkor szükségképpen nő majd az állam hatalma, amitől is csorbul a politikai szabadság. És ezt – ismétlem – egyéb szörnyállamok közt annak az országnak a kapcsán mondja, ahol – hogy csak egy példát hozzak fel a „liberális” gazdaságpolitika következtében kibimbózó szabadságra – a nőket munkaszerződésben kötelezik kényszersterilizálásra, ha a szintén munkaszerződésben előírt orvosi vizsgálatokat kijátszva megszülik második gyermeküket.

A globalizáció feltartóztathatatlan folyamának egyik partján tehát kritikátlan drukkerek kiabálnak, mégpedig olyan globális érzéketlenséggel, mintha egy kommunista brosúrából bújtak volna elő. A másik parton kritikus elmék, akik az ökológiai, szociális és kulturális értékszaporítást, az egészséges, hosszú élet és szabadság esélyeit is globalizálnák. Jövőt kereső szavaikból globális tanácstalanság szivárog.

• A hónap üzenete