Kozák Gyula 2013. december 16.

Nyomtatóbarát változat

Most, amikor a Fidesz ámokfutása nyomán sorra alakulnak a „történeti” intézetek, amikor a Nemzeti Számonkérőszék mintájára horrorisztikus költségvetéssel a Nemzeti Emlékezet Bizottságát és a Veritas megmondóközpontot szervezik, amikor alakulgat a Rendszerváltás Kutató Intézet és a Molnár Tamás Kutatóközpont, érdemes visszaemlékezni, hogy már előző regnálásuk idején mit műveltek. A módszer – ma már – ismerős. A „nagy dobásokat” nyilvános előkészítés, bizottsági vita nélkül, egyéni képviselői indítványra hajtják végre, s az országgyűlés (most: kétharmados szavazógép) minden elképesztő előterjesztést elfogad.

Írásomban azt kívánom bemutatni, hogy a rendszerváltozáskor már tíz éves múltra visszatekintő 56-os Intézet az első Orbán-kormány megalakulása után milyen retorzióknak volt kitéve, hogyan próbálták meg minden eszközzel – helyesbítek, akkor még csak a közpénzek megvonásával – az intézet munkáját ellehetetleníteni, az intézetet az önfelszámolásra kényszeríteni. 

Arra is szeretném emlékeztetni az olvasót, hogy a Schmidt Mária hitbizományában működő, megjegyezhetetlen nevű alapítvány, és az ahhoz tartozó intézetek, valamint a Terror Háza nevet viselő panoptikum az 56-os Intézettől és a Politikatörténeti Intézettől megvont állami támogatásokból jött létre.

A nem történész olvasó számára – legalább nagyvonalakban – felvázolom, hogy az 56-os Intézet az első tíz legális (ténylegesen tíz illegális és tíz legális működési) év alatt mit hozott létre. Tekintettel arra, hogy meghatározó szerepem volt az Intézet létrehozásában és működtetésében, nem titkolom: elfogult vagyok.

Külön bukéja a történetnek, hogy Orbán Viktor nem csak a házasságát celebráló és két gyermekét is megkeresztelő lelkészt, Iványi Gábort tagadta meg és semmizte ki egyházát, hanem bennünket is, az 56-os Intézet létrehozóit is megtagadott, azokat, akik lehetővé tették a számára, hogy 1989-ben, Nagy Imre és mártírtársai újratemetésén szónokolhasson, megalapozva ezzel későbbi politikai karrierjét..

Ez egy nagyon mocskos és aljas történet. Mocskos, mert a mindenre hajlandó szolgák (nevük alább megtalálhatók, mint az egyéni képviselői indítvány álságos kezdeményezői), és aljas is, mert olyan tudományos műhely szétzúzására adott parancsot a vezér, amelyhez mérhető tudományos teljesítmény eléréséhez legalább annyi év szükséges, amennyit az 56-os Intézet gárdája befektetett. Arról nem is szólva, hogy honnan toborozhatnának az 56-os Intézet kutatóihoz hasonló kvalitású tudósokat.

Írásomat az teszi aktuálissá, hogy a második Orbán-kormány még ennél is brutálisabban járt el. Megszüntetett minden közalapítványt (kivéve a Schmidt Máriáét) s ezzel tabula rasát csinált. Csak az kaphat kutatási pénzt, akit ők erre érdemesnek találnak. Az 56-os Intézet létszámát jelentősen csökkentették, beolvasztották az Országos Széchenyi Könyvtárba, Rainer M. János főigazgató (aki nem mellékesen az MTA doktora, egyetemi tanár) a könyvtár csoportvezetője lett.

1998-ban a rendszerváltás eufóriája még világszerte tartott, nyugat-európai és amerikai alapítványok és civil szervezetek figyelték, mi történik a leomlott vasfüggöny mögött. Ma, az Európai Unió tagjaként említést sem érdemel, hogy milyen diktatórikus karakterű garázdálkodás folyik a tudomány területén Magyarországon.

A hibát mi követtük el, amikor a Fidesz bukása után, 2002-ben nem kezdtünk el gondolkodni egy olyan szervezeti, finanszírozási konstrukción, amely egy esetleges újabb Fidesz-győzelem után sem teszi lehetővé az 56-os Intézet elpusztítását. 2002-ben még nem tudtuk, hogy nyolc évünk lesz erre, de azt tudtuk, hogy négy évünk mindenképpen van. Most már késő…

********

Az 1956-os Magyar Forradalom Történetének Dokumentációs és Kutató Intézete (1956-os Intézet) „hivatalosan” (vagyis a nyilvánosság számára) 1989. június 17-én, egy nappal Nagy Imre és mártírtársai temetése után alakult. Elsősorban az 1959 és 1963 között Brüsszelben működött Nagy Imre Társadalomtudományi és Politikai Intézet, valamint a magyar forradalom örökségét bő három évtizeden át fenntartó más nyugati emigráns szervezetek és szerzők, valamint a demokratikus ellenzék örökösének tekintettük magunkat.

Az 1956-os Intézet az első olyan társadalomtudományi műhely, amely a kommunista rezsim felbomlásának pillanatában kezdte meg működését. 1989. június 16-án, Nagy Imre és mártírtársai temetésén Király Béla ünnepélyesen bejelentette a brüsszeli Nagy Imre Intézet – szimbolikus – hazahozatalát. Király Béla természetesen pontosan tudta, hogy a megelőző évtizedben milyen tudományos munkát végeztünk, s bejelentését annak tudatában tehette, hogy az intézet személyi és tudományos alapjai adottak.

Az intézet annak az Oral History Archívumnak (OHA) a bázisán jött létre, amelyet 1981-től Hegedűs B. Andrással közösen igyekeztünk a forradalom szolgálatába állítani, 1986-ig intézményes keretek nélkül, ha úgy tetszik magánszorgalomból, saját zsebből, 1986 után a Soros Alapítvány támogatásával, a Vitányi Iván vezette Művelődéskutató Intézet keretei között.

Az első, teljes életútinterjút Hegedűs B. K0zeli barátjával”, Széll Jenővel készítettük. Később, ennek alapján több órányi videofelvétel is készült, majd 2012-ben Széll Péter (Széll Jenő fia) magánkiadásban, jegyzeteink felhasználásával, 100 példányban megjelentette a szerkesztett interjút.

1981–1982-ben kerekasztal-beszélgetést szerveztünk, arra törekedtünk, hogy az 1956-os forradalom résztvevőinek minden csoportja reprezentálva legyen e beszélgetéssorozatban. Abból a feltevésből indultunk ki, hogy belátható időn belül nem férhetünk hozzá a levéltári dokumentumokhoz, ezért a forradalom résztvevőinek visszaemlékezései alapján kell a forradalom történetét rekonstruálnunk. A beszélgetés résztvevői voltak: Donáth Ferenc, Göncz Árpád, Halda Alíz, Hegedűs B. András, Litván György, Mécs Imre, Mérei Ferenc, Rácz Sándor, Vásárhelyi Miklós valamint Csalog Zsolt, Szabó Miklós és Kozák Gyula. Hetente gyűltünk össze – sok kisebb nagyobb megszakítással – és mintegy másfél évig tartott a munka. A mintegy 800 oldalas, magnetofonra rögzített beszélgetést mi magunk írtuk le, javítottuk, készítettük el a „végleges”, (nem kiadásra!) szerkesztett változatot, amely az OHA-ban megtalálható. A résztvevők közül jelen sorok íróján kívül már csak Mécs Imre és Göncz Árpád él.

E csoportos interjúval egy időben egyre intenzívebben készültek az egyéni interjúk is, nem csak volt ötvenhatosokkal, hanem a forradalmat megelőző történelmi korszak kiemelkedő hazai és külföldi (emigrációban és az utódállamokban élő) személyiségeivel, a koalíciós korszak jelentős politikusaival.

1986-tól, Soros György magyarországi megjelenésétől már nyíltan vállaltuk, hogy az OHA az 1956-os forradalmat kutató műhely, s szándékunk szerint egy majdani tudományos intézet alapja. A Soros Alapítvány Bizottság (akkor még ez volt a neve, s a bizottságban bizony ott ültek az MTA és a „szervek” képviselői is) a Művelődéskutató Intézetbe befogadott Archívumot igen jelentős összeggel támogatta minden évben.

A forradalom harmincadik évfordulójára a Donáth Ferenc által kezdeményezett illegális konferencia szervezését már javarészt az OHA körül csoportosuló kutatók végezték. Az Eörsi István író lakásán lebonyolított konferencia anyaga előbb szamizdatban, majd az első nyilvánosság számára is elérhető kiadásban jelent meg. A korabeli kádárista történészek forradalmat ellenforradalomnak gyalázó műveiből, illetve korabeli dokumentumokból és szóbeli forrásokból kronológiát állítottunk össze. A gyalázkodó, ellenforradalmazó kurzusműveknek óriási előnyük volt, hogy szerzőik számára hozzáférhetőek voltak a zárt levéltári és belügyi források, így a kronológia és bibliográfia adatainak egy jelentős része „hivatalos” forrásból származott. De forrásként tudtuk használni az interjúinkat, a Kerekasztalt és a magánarchívumaink anyagait is.

Rainer M. János, fiatal történész – aki akkor a Fővárosi Levéltár munkatársa volt – Fényes Elek álnéven még 1987-ben, a szamizdat Beszélőben, közreadta a kivégzettek addigi legteljesebb névsorát. Ugyancsak még jóval a rendszerváltozás előtt kezdtünk hozzá a forradalom bibliográfiájának elkészítéséhez. Mindezeknek a tevékenységeknek azért van még két évtized után is jelentősége, mert amikor elérkezett a legális színrelépés ideje, már hatalmas tudományos forrásanyaggal rendelkeztünk.

1988-ra, a párizsi Pere Lachaise temetőben felállított jelképes sír avatására már igen intenzívvé vált a kapcsolat az itthoni és az emigráns ötvenhatosok között. 1986. után – ugyancsak a Soros Alapítványnak köszönhetően – az emigrációban élő ötvenhatosokkal is készítettünk interjúkat, s e külföldi utak során jó kapcsolat alakult ki az emigrációval.

1988-ban alakult meg a Történelmi Igazságtétel Bizottság (TIB), amely alapító nyilatkozatában hármas célkitűzése egyikeként a történeti kutatások haladéktalan megkezdését jelölte meg. Már a rendszerváltás előtt készen állt egy csapat tudós és számos, általuk és más szerzők által részben vagy teljesen elkészített mű is, ami lehetővé tette, hogy megkezdődjék a forradalom szisztematikus kutatása.

Az 56-os Intézetnek már megalakulásakor célkitűzése volt, hogy munkájában csak erkölcsileg és politikailag támadhatatlan, politikai elfogultságoktól mentes személyek vegyenek részt. Ugyanakkor már az induláskor nyilvánvaló volt, hogy a forradalom kutatását nem szűkíthetjük a forradalom 13 napjára, ezért az október 23-ához vezető utat és a „kádári konszolidációt” egyaránt kutatási feladataink közé soroltuk, vagyis kutatási területünket az 1945–1990 közötti korszakban jelöltük ki, amelynek centrumában – különösen az első években – az 1956-os forradalom állt.

Az Intézet a TIB keretei között kezdte meg működését, annak „alegysége” volt. Nem feladatom a TIB tevékenységének ismertetése és értékelése külön tanulmány témája, azonban fontos tény, hogy a rendszerváltást követő első két évben az együttműködés harmonikus volt, az 56-os Intézet a korábbi években felhalmozott tudományos tőkével berobbant a magyar tudományos közéletbe. Mindazonáltal a célunk változatlanul az maradt, hogy önálló tudományos intézetként működjünk, a magyar tudományosság egyenlő jogú partnereként.

Törekvésünket támogatta Kosáry Domokos, egykori 56-os elítélt, az MTA akkori elnöke, amikor 1991 márciusában létrehozott egy akadémiai kutatóhelyet, amely, bár az Országos Széchényi Könyvtár égisze alatt működött, szerves kapcsolatban állt a TIB részeként működő Intézettel.

Az Intézetet 1989. június 17-i alakulásától 1993-ig nemzetközi kuratórium felügyelte. A kuratórium örökös elnöke Heltai György (USA) volt, társelnökei Benda Kálmán, Király Béla (akkor még USA) és Kende Péter voltak. Tagjai: Andorka Rudolf, Federigo Argentieri (Olaszország), Bácskai Vera, Für Lajos, Gosztonyi Péter (Svájc), Jónás Pál (USA), Juhász Gyula, Bill Lomax (Anglia), Méray Tibor (Franciaország), Molnár Miklós (Svájc), Nagy Ernő (akkor még Franciaország), Nagy Gáspár, Szabad György, Szabó Miklós, Varga János, Varga László, Tóth Lajos, Vásárhelyi Miklós, Vitányi Iván.

A kuratórium a politikai sokszínűséget tükrözte. A tagok közös jellemzője, hogy elkötelezettek voltak a forradalom iránt, továbbá szakterületük kiemelkedő személyiségei, közülük többen a forradalom aktív résztvevői illetve börtönbüntetésre ítélt áldozatai is voltak, bár közel sem vallottak azonos politikai nézeteket. Virtuális intézet jött létre, mert az akadémiai kutatóhely és a TIB részlegeként a Országos Közművelődési Központban működő Oral History Archívum csak formálisan volt két szervezet, valóságosan összehangolt tevékenységet folytatott és várta az „igazi” intézetté válás lehetőségét.

Az Intézet igazgatója Litván György, ügyvezető igazgatója Hegedűs B. András, az OHA vezetője Kozák Gyula, tudományos tanácsadója Bak M. János lett. Soroljuk fel az induláskori munaktársakat is:Békés Csaba, Kenedi János, Standeisky Éva, Rainer M. János, Valuch Tibor, Weeber Tibor, Baló Péter, Eörsi László, Molnár Adrienn, Tischler János,Kőrösi Zsuzsanna valamint Maléter Pál özvegye, Gyenes Judit.

Az intézet az első években (1994-ig), egészen közalapítvánnyá alakulásáig, különböző pályázatokból és eseti kormányzati támogatásokból nyert pénzeszközökből tartotta fenn magát, illetve amíg a TIB részeként működött (1992), annak anyagi támogatását is élvezhette. A TIB-től való leválás után újabb anyagi forrásokra volt szükségünk, szponzorok segítették a munkánkat, mint például a Magyar Mozgókép Alapítvány, a National Endowment for Democracy (USA), valamint kisebb anyagi illetve természetbeni támogatást kaptunk az InterEurópa Banktól, a RAMOVILL-től, a KOMPLEX külkereskedelmi vállalattól, és a MALÉV-tól. (Utóbbi évi meghatározott számú returjegyet biztosított járatain, külföldi konferencián való részvételhez, intejúkészítéshez stb.) A támogatók között találhatjuk még a Művelődési Minisztériumot, az MTA-t, az OTKÁ-t, az OMFB-t, a Soros Alapítványt illetve a külföldi támogatók között a svájci Fonds National de la Recherche Scientifique-et valamint a Committee for Danubian Research-öt (USA). Úgy működtünk, mint egy amerikai kutatóintézet, senkitől nem függtünk, igaz, állandó feladatot jelentett a szponzorok felkutatása, de senki nem szólt bele a munkánkba, nem támasztott velünk szemben sem politikai, sem szakmai elvárásokat.

Az intézet munkája az 1992-től folyamatosan megjelenő évkönyvekből jól nyomon követhető. Ezekből kitűnik, hogy megalakulásától léteztek abszolút prioritást élvező témák (például a fegyveres ellenállás kutatása, a nemzetközi összefüggések, a vezető személyiségek életrajzának megírása, szervezettörténet, a megtorlások mechanizmusa), másrész viszont a véletlenek olyan lehetőségeket is biztosítottak, amelyek tervezése elképzelhetetlen lett volna (Zimándi Pius naplója).

Az 1991-ben alakult MTA Jelenkorkutató Bizottságnak az Intézet képviseletében Litván György és Hegedűs B. András is a tagja lett. 1992-ben az intézet elvált a TIB-től, s végleg önállósodott.

Az indulást követő másfél évben a főbb munkaterületek a következők voltak: forráskutatások (gyűjtés, rendszerezés, feldolgozás), életútinterjúk készítése a fegyveres felkelőkkel, a forradalom vidéki résztvevőivel, a munkástanácsvezetőkkel, valamint a rendelkezésünkre álló adatok számítógépes adatbázisának előkészítése.

Rendkívüli jelentőséggel bírt, hogy a külföldi levéltárakban is megkezdődhettek a kutatások, amelyben külső munkatársak is részt vettek. Az első két évben a munkatársak 50 publikációt jelentettek meg hazai ill. külföldi folyóiratokban, illetve saját vagy más kiadású tanulmánykötetekben.

Az első, 1992-es évkönyv cikkei, tanulmányai kijelölték az intézet későbbi útját. Ekkor került először nyilvánosságra az OHA addigi tevékenységének bemutatása, több mint 400 interjú annotált jegyzéke. Az OHA 1992-ben autobiográfiai pályázatot írt ki, amelynek középpontjában a forradalom állt. A beérkezett 254 pályamű többsége jelentős forrás, nem csupán a forradalom, hanem az 1945 utáni korszak kutatásához is.

Az Intézet a kezdetektől törekedett arra, hogy minél több hasonló profilú tudományos műhellyel alakítson ki folyamatos és a kölcsönös előnyökön alapuló munkakapcsolatot. Juhász Gyula, az Országos Széchenyi Könyvtár főigazgatója – megalakulásunktól a kuratórium tagja –, biztosította, hogy az OSZK-ban saját fondunk legyen, s az összegyűjtött interjúkat és dokumentumokat ott helyezhessük el. A jó kapcsolat az Országos Széchényi Könyvtárral Juhász Gyula halála után is megmaradt. Terveinknek megfelelően folyamatosan vettük fel a kapcsolatot a megyei levéltárakkal, s igyekeztünk az együttműködést minél intenzívebbé tenni. A hazai levéltárakon kívül sikerült amerikai, francia, lengyel, indiai, izraeli, tunéziai, svéd, keletnémet és a volt szovjet levéltáraktól is jelentős mennyiségű, az 56-os forradalomra vonatkozó iratmásolatot beszerezni. Az OHA pedig hozzákezdhetett az 56-os interjúk számítógépes feldolgozásához, hiszen már közel másfél évtizednyi interjúkészítési múlt állt mögöttünk.

Megkezdődött az intézet számítógépes adatbázisának kialakítása, először az 56-os bibliográfia került számítógépre, majd folyamatosan valamennyi dokumentumunk (videótár, fotótár, hangtár, könyvtár, cikkgyűjtemény stb.), amely a hozzánk forduló kutatók munkáját jelentősen megkönnyíti. A Fővárosi Levéltár és vidéki levéltárak közreműködésével megkezdődött a kivégzettek periratainak összegyűjtése.

1993-ban kaptuk meg a Columbia University Research Project for Hungary (CURPH) 1956–57-ben folytatott kutatása keretében, a magyar menekültekkel készült interjúk másolatait.

A következő évben az intézet támogatóihoz csatlakozott az V. és VII. kerületi önkormányzat, a Hungária Biztosító, a Central Europian University Research Support Scheme (CEU RSS), valamint a Woodrow Wilson International Center for Scholars Cold War International Project (USA). A külföldi támogatásokat egyértelműen annak köszönhettük, hogy munkatársaink sikeresen szerepeltek nemzetközi konferenciákon, s mi magunk is sikeres konferenciákat, workshopokat rendeztünk, idegen nyelven (angolul, oroszul, lengyelül, franciául stb.) megjelenő tanulmányaink a nemzetközi porondon is megállták a helyüket.

Az 1994-es év legjelentősebb változását az jelentette, hogy megoldódtak helyiséggondjaink, mert – még a Boross-kormány idején – a Kincstári Vagyonügynökség a magánalapítvány tulajdonába adta a Dohány utcában egy bérház második emeletét. A sors különös fintora, hogy ez a lakásokból átalakított 400 négyzetméter korábban az MSzMP 7. kerületi bizottságához tartozott. A kuratórium, négy, számunkra különösen tragikus haláleset miatt (Juhász Gyula, Benda Kálmán, Heltai György és Jónás Pál) átalakult, helyükre Forintos György és Pomogáts Béla került.

Az OMFB nagyvonalú támogatásának köszönhetően intézetünk számítógépes felszereltsége legalább fél évtizeddel megelőzte a hasonló profilú intézetekét. Kiépült az intézeten belüli hálózat, és már a 90-es évek közepén állandó online kapcsolatban lehettünk az internettel. Számítógépre került az OHA interjúinak valamennyi névmutatója, folytatódott a sajtó-, videó-adatbázis fejlesztése, megkezdődött a forradalomban való tevékenységükért kivégzettek periratainak számítógépes feldolgozása is.

Egyre intenzívebbé vált a kapcsolat a hazai és külföldi társintézetekkel, sok külföldi kutatót fogadtunk, s az intézet munkatársai is számos nemzetközi konferencián vettek részt, adtak elő hazai és külföldi egyetemen. A publikációk száma is jelentősen növekedett, az 1994-es évkönyvben a munkatársaktól már 80 tétel szerepel.

Az 1993 végén megszületett XCII. törvény 74/G paragrafusa 1994. január 1-től lehetővé tette közalapítványok létrehozását. Szabó Iván (MDF), akkori pénzügyminiszter még 1993-ban vettette fel, hogy a magánalapítvány alakuljon át közalapítvánnyá. Az 1956-os Intézet, mint országosan közhasznú feladatot ellátó szervezet csak kormánydöntés alapján, miniszteri előterjesztés nyomán válhatott közalapítvánnyá. A közalapítvánnyá válás folyamata még a Boross-kormány alatt kezdődött, de az 1994-es tavaszi országgyűlési és az őszi helyhatósági választások miatt csak 1995-ben emelkedett jogerőre. A közalapítványt az 1956-os Tudományos Alapítvány és a Magyar Köztársaság Kormánya közösen hozta létre, a Fővárosi Bíróság 1995. június 29-i dátummal jegyezte be. Mindazok, akik jobbról támadják az intézetet, rendre a szemünkre vetik, hogy az MSZP–SZDSZ koalíciós kormányzás alatt, a balliberális erőknek köszönhetően lettünk közalapítvány. Formálisan igazuk van, tartalmilag azonban Szabó Iván volt a kezdeményező.

A közalapítványi lét egyszerre járt előnyökkel és hátrányokkal. Előnye volt, hogy számíthatott költségvetési támogatásra, hátránya, hogy a mindenkori politikai harcok kimenetelétől függött a támogatás mértéke, egyáltalán a támogatás léte. Vagyis egy közalapítvány ki van szolgáltatva a napi politikának.

A fent idézett törvény kimondja, hogy a közalapítvány kuratóriumának csak Magyarországon honos tagjai lehetnek, ezért meg kellett válnunk kuratóriumunk külföldi tagjaitól. A közalapítvány első kuratóriumának tagjai Andorka Rudolf, Bácskai Vera, Gálszécsy András, Kosáry Domokos, Lakatos István, Nagy Ernő, Pomogáts Béla, Szabad György, Szabó Miklós, Varga László, Vásárhelyi Miklós, Vitányi Iván lettek. A kuratórium elnöke az a Kende Péter (az MTA külső tagja) lett, aki alapításától megszűnéséig munkatársa volt a brüsszeli Nagy Imre Intézetnek, egyik szerkesztője a Szemlének, s aki Párizsban egy évtizeden át szerkesztette és adta ki a Magyar Füzeteket.

1995-ben az 1956-os Intézet több munkatársa és kuratóriumi tagja vett részt a Belügyminisztérium őrizetében lévő iratállomány feltárására kiküldött Iratfeltáró Bizottság munkájában. 

1996 volt a forradalom első, szabadon ünnepelhető kerek évfordulója, ami az 56-os Intézet számára egyszerre jelentett rendkívüli lehetőséget és kihívást. 1996-ban megjelent (önálló és más kiadókkal közös) kiadványaink bizonyítják, hogy lehetővé vált az addigi tudományos eredményeink első nagyobb szintézise. A negyvenedik évfordulóra s egyben Nagy Imre születésének századik évfordulójára jelent meg Rainer M. János Nagy Imre-monográfiájának első kötete, az 1956 Kézikönyve című háromkötetes mű, Hegedűs B. András főszerkesztésében, valamint Standeisky Éva monográfiája, Az írók és a hatalom, 1956–1963, amely még ugyanabban az évben második kiadásban is megjelent.

A negyvenedik évforduló tiszteletére intézetünk kiadványainak formai megújulását is sikerült elérnünk. A korábbi, kevéssé igényes külalakú könyveinket felváltották az összetéveszthetetlenül az intézetünkre jellemző, igényes kivitelű könyvek, amelyeket Iscsu Molnár István tervezett s tervez a mai napig. Szintén a negyvenedik évfordulóra jelent meg könyv alakban az OHA kétnyelvű katalógusa, amely a nemzetközi normáknak megfelelően tartalmazza 768 interjú annotált jegyzékét és egyéb szükséges adatait.

Az 1996-os év legjelentősebb tudományos eseménye az a nemzetközi konferencia volt, amely Az 1956-os forradalom a világpolitikában címet viselte. E konferenciát számos hazai és nemzetközi tudományos műhely támogatta, s jelentőségét a hatalmas hazai és nemzetközi sajtóvisszhang is igazolta.

1996 volt az első teljes év, amelyet az intézet közalapítványként élt meg, s amely a korábbi anyagi bizonytalanság érzését és a pénzekért való futkosásra fordított energiákat felszabadította, és lehetővé tette, hogy a munkatársak csak tudományos feladattal foglalkozzanak. Ez a biztonság tette lehetővé, hogy a fentieken kívül még számos könyvet megjelentessünk, kiállítást és kisebb konferenciákat is rendezhessünk, valamint számos hazai és külföldi konferencián részt vehessünk, vagyis méltó módon képviseljük a magyar történettudományt. Ebben az évben fogadhattunk először külföldi PhD-hallgatót is

Úgy tűnt, hogy a közalapítványi lét stabilizálta helyünket a tudományos életben, és a szakma is elismerte a munkánkat.

1997 februárjától –, a már korábban tervezett fiatalítás jegyében – két éven át (végleges, 1999-es, a kuratórium által történt megválasztásáig) Rainer M. János megbízott igazgatóként vezette az Intézetet, előkészítve ezzel a zökkenőmentes átmenetet az alapító „öregek” visszavonulása utáni időszakhoz.

1997-ben a komplex jelenkortörténeti kutatások megalapozása és néhány új, a korábbinál szélesebb tematikájú kutatás indult el, új témák kerültek be az intézet programjába: a sztálinista diktatúra 1945 utáni kiépülése, a forradalmat követő restrikció és az1989–90-es rendszerváltás.

Fokoztuk szolgáltató tevékenységünket, egyre több kutató, doktorandus és egyetemi hallgató vette igénybe szolgáltatásainkat, mind itthonról, mind külföldről. Kapcsolódtunk a világtrendhez, olyan adatbázisokat hoztunk létre, amelyek az Interneten is elérhetővé váltak. A Sulinet program keretében elkészült az 1956-os magyar forradalom történetét feldolgozó közel 1200 oldalas internetes tananyag, amely 1998 elején került fel az internetre és a Sulineten kívül saját honlapunkon keresztül is elérhető.

1997-re az intézet (hitünk szerint és a normális megítélés szintjén) immáron megrendíthetetlenül beágyazódott a magyar és nemzetközi tudományos életbe. Az egykori szovjet szatellitországok mindegyikében létezik olyan tudományos műhely, amelyik az 1956-os Intézethez hasonló profilú, s ezekkel Moszkvától Bukarestig, Varsótól Berlinig intenzív és folyamatos munkakapcsolatot alakítottunk ki, amelyeket a kölcsönös látogatások csak tovább erősítettek.

1998-ban megrendeztük A fordulat évei című tudományos konferenciát, ezzel egy időben került sor a Nemzeti Galériában hasonló tematikájú kiállításra és a konferenciával azonos címet viselő album megjelentetésére. A kötet alcíme: Politika - képzőművészet - építészet. A konferenciával és a kötettel a társadalomtörténet irányába nyitottunk, s időben is kiterjesztettük kutatásainkat az 1953 előtti korszakra.

Az 1998-as év legnagyobb könyvészeti sikere az előző évben megjelent Emlékművek '56-nak című kötet volt (szerzője Boros Géza), amely 1998-ban a hazai szép könyvek versenyén három kategóriában bizonyult a legjobbnak, és ezzel elnyerte a jogot, hogy 1999-ben, a Frankfurti Könyvvásáron a világ legszebb könyvei önálló kiállításon is szerepeljen.

1995–1998 között az Intézet munkatársai publikációinak száma meghaladta a 400-at.

Az Intézet az állami költségvetésből 1996-ban és 1997-ben 50-50 millió, 1998-ban 60 millió forint támogatást kapott. 1998-ban az országgyűlési választásokon a FIDESZ–FKgP koalíció került hatalomra. Októberben Hámori József miniszter (Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma – akkor éppen így hívták) még személyesen biztosított bennünket a költségvetési támogatásáról, a november 16-án benyújtott 1999. évi költségvetési tervezetben valóban külön sorban szerepeltünk, 73 millió forint támogatással.

Sasvári Szilárd (Fidesz) egyéni módosító javaslata alapján létrehozták a XX. századi történelmi kutatások programot s az ehhez évi közel 120 millió forintot rendeltek amelyet két helyről vont el a költségvetés: az 1956-os Intézet Közalapítványtól és a Politikatörténeti Alapítványtól (tőlünk 67 millió forintot, a Politikatörténeti Alapítványtól a teljes (!) előző évi támogatási összeget, 50 millió forintot). A meglepő fordulatnak még nagyobb nyomatékot adott az a november 19-i módosító indítvány, amelyet már három párt képviselője jegyzett. Az utókor számára legyen megörökítve a nevük: Font Sándor (MDF) Mádi László (Fidesz) és Csúcs László (FKgP). A ránk vonatkozó indoklás így hangzott: „Az 1956-os (...) Intézet Közalapítvány feladatait nagyobb hatékonysággal, szervezettebben, a közpénzek kismértékű igénybevételével oldja meg! Ezért indokolt indokolt támogatásának csökkentése.” Az országgyűlés döntése nyomán 1999-ben az Intézet költségvetési támogatása az előző évi 60 millióról 6 millió Ft-ra csökkent. Nevezett képviselő képviselő uraknak természetesen fogalmuk sem volt az Intézet tevékenységéről, eredményeiről, feladatul kapták az „egyéni képviselői indítvány” beadását.

A pénzügyi támogatás megvonásának mind a hazai, mind a nemzetközi sajtóban óriási visszhangja keletkezett, a nemzetközi tudományos közvélemény is szokatlanul élénken reagált. Az 1998-as év végéig mintegy száz cikk, rádió- és tévéműsor foglalkozott az üggyel, s méltatta az 1956-os Intézet tevékenységét. Szerte a világból nagy tekintélyű tudósok írtak levelet Orbán Viktor miniszterelnöknek és Stumpf Isván kancellária miniszternek. Tiltakoztak a volt 56-os elítéltek és kivégzettek hozzátartozói is, de szót emelt értünk Joachim Gauck, Timothy Garton Ash, valamint John Lewis Gaddis a Yale Egyetem professzora és Manfred Wilke a berlini Freie Universität tanára. Tiltakozott az Amerikai Magyar Koalíció Igazgató Testülete is, nyilatkozatban tette közzé, hogy „Magyarország nemzetközi elismertsége és az egyetemes tudásigény érdekében létfontosságúnak tartja az 1956-os Intézet további működését”. A külföldi tiltakozók nem kaptak érdemi választ.

A költségvetési támogatás megvonása után több alapítvány, intézmény, szervezet és magánszemély ajánlotta fel támogatását, többek között az MTA, a Nyílt Társadalom Archívum és a Soros Alapítvány, de segítségünkre sietett a Fővárosi és a VII. kerületi Önkormányzat is. Az intézeti munka takarékra vételével, a könyvkiadás radikális csökkentésével, a nyugdíjkorúak visszahúzódásával és néhány fiatal munkatárs szerencsés (a repressziótól független) munkahely-változtatásával sikerült túlélni Orbán Viktor regnálásnak első négy évét.

1998. december 6-án mutattuk be VI. évkönyvünket (amely már korábban elkészült), a kommunizmus-kutatás legfrissebb eredményeiről. A sajtóbemutató szolidaritási demonstrációvá vált, s a jelen lévő Göncz Árpád köztársasági elnök felszólalásában kiemelte, hogy az '56-os Intézet kiadványai elfogulatlanul törekszenek a teljességre.

A megváltozott helyzetben alapvető célunk volt, hogy ne kelljen folyó kutatásokat abbahagyni, s fiatal kutatóktól megválni. Az Intézet új stratégiát dolgozott ki. Az 1999. évben a kuratórium pályázatot írt ki a megüresedett igazgatói poszt betöltésére, s ezt Rainer M. János nyerte el.

Az 1999. és 2000. évre az intenzív pályázati munka volt a jellemző. Az OTKA, az OKTK, az MTA, a Nemzeti Kulturális Alapprogram, a Magyar Könyv Alapítvány, a NKÖM Millennium-programjaitól kaptunk pályázatainkra támogatást, továbbá a segítségünkre sietett Budapest Főváros Önkormányzata és a VII. kerületi önkormányzat, valamint a Soros Alapítvány.

Révész Sándor befejezte a Gimes Miklós-monográfiát, amelyért a szerző Pulitzer Emlékdíjat kapott, és amelyet a Sík Kiadóval közösen jelentettünk meg (Egyetlen élet. Gimes Miklós története), s november 23-án (a Nagy Imre-csoport Snagovba rablásának évfordulóján) bemutattuk Rainer M. János Nagy Imre-monográfiájának második, befejező kötetét (1953–1958). Korábbi terveinknek megfelelően (a szponzori támogatásoknak és az Interart Studiónak köszönhetően) ki tudtuk adni Ata Kandó Édes hazám, Isten veled! fotóalbumát, amely először 1956 végén jelent meg a forradalom utáni emigránsokról.

A számítógépes kultúra és a számítógépek elterjedése új utat jelölt ki számunkra. Két éves fejlesztés után (nem a csökkentett támogatásunkból!) multimédiás CD-ROM-on adtuk ki A magyar forradalom és szabadságharc enciklopédiáját amely a már említett Kézikönyvben található információkon túl 800 fényképet, archív filmerészleteket és hangdokumentumokat is tartalmazott, valamint megtekinthetővé tette az 56-os emlékműveket. 

Megjelent a Gorbacsov tárgyalásai magyar vezetőkkel. Dokumentumok az egykori SZKP és MSZMP archívumaiból című könyvünk Baráth Magdolna és Rainer M. János szerkesztésében, Kőrösi Zsuzsanna és Molnár Adrienne Titokkal a lelkemben éltem. Az ötvenhatos elítéltek gyermekeinek sorsa című kiadványunk, valamint a Magyarország 1944–53 című internetes tartalomfejlesztésünk.

2000-ben a Széchenyi-terv keretében kiírt pályázaton két projekttel indultunk, a Hatvanas évek című kutatási tervünk sikeresnek bizonyult, s ez újabb reményt adott munkánk folytatásához. 2001-ben súlyos emberi veszteségek érték intézetünket. Előbb Hegedűs B. András, intézetünk egyik alapítója, majd Vásárhelyi Miklós intézetünk talán legfőbb barátja és támogatója, kezdetektől kuratóriumunk tagja hunyt el.

Hogyan tovább? El kell-e fogadnunk, hogy egy tudományos műhely a mindenkori politika megítélésének legyen kiszolgáltatva? A válasz nyilvánvaló volt: nem. Az 56-os Intézet a magyar és nemzetközi tudományos életbe szervesen beágyazódott. Az Intézetnek hét, legalább PhD fokozattal rendelkező kutatója volt, ami a teljes kutatói létszámhoz viszonyítva országosan kiemelkedő. Az Intézet jelentőségét és ismertségét semmi nem bizonyítja jobban, minthogy az 1998. év második felétől működtetett Oracle-alapú adatbázis- és webszerveren 2001. január 1-től 2001. október 31-ig 25 833 helyről 83 541 weboldalt kértek le. Az 1956-os Magyar Forradalom Történetének Dokumentációs és Kutató Intézete kuratóriumának tagjai és elnöke nem kaptak tiszteletdíjat, az intézet minden rendelkezésére álló pénzt fenntartásra és kutatásra fordított.

Az intézet munkatársai közül 1997-ben Litván György és Kende Péter Chirac francia köztársasági elnöktől személyesen vehette át a francia becsületrend lovagja kitüntetést. 1992-ben Litván György és Hegedűs B. András 56-os emlékérem, Kozák Gyula és Rainer M. János 56-os Emléklap kitüntetésben részesült, 1996-ban Litván György és Hegedűs B. András a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztje, Kozák Gyula és Rainer M. János pedig Tiszti kereszt kitüntetést kapta.

(Fotók: Szilágyi Lenke)

• PoliBlog

• Kozák Gyula blogja
• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges