Skip to main content

Kisamerika – Egy film elő- és utóélete

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

Előzmények

1969-70-ben Kemény Istvánnal az MSZMP KB Társadalomtudományi Intézetében, a Munkásosztály-kutató Csoportban két kutatást vezettem. Jöhet a gyalázkodás: te is a KB bonca voltál! Ez sem Keményről, sem rólam nem igen mondható el, de a tény az tény. Remek lehetőséget kaptunk, olyat, amit ekkor sehol máshol nem kaphattunk volna. Pénz, paripa, fegyver – két nagy empirikus kutatást végezhettünk, mindkettő megjelent könyvként is1, ám hogy milyen hatása volt a felsőbb pártszerveknél, arról fogalmunk sem volt. Mint később megtudtam, mindkét könyv hosszú évekig kötelező olvasmány volt az ELTE 1972-ben megalakult szociológiai tanszékén. Szikár szöveg, sok táblázat, a kategóriák az akkor szokásosak. A politikai botrányokat elkerülendő erősen pozitivista szöveg volt.

Azt persze tudtuk, hogy a kutatás az 1968. január elsején indult Új Gazdasági Mechanizmus támogatását szolgálja, de az eredményeket nem igazítottuk az elvárásokhoz, a kérdőíves vizsgálat számítógépes feldolgozását a legszigorúbb szakmai kritériumok alapján végeztük. Sajnos később sem kérdeztem meg Nyers Rezsőt, az ÚGM atyját, hogy mit tettünk hozzá a reform kiteljesedéséhez.

1969-ben Péter Györgyöt, a reform támogatóját, a KSH akkori elnökét mondvacsinált ürüggyel letartóztatták. A hivatalos verzió szerint Péter a BM Corvin Ottó kórházában öngyilkosságot követett el, de ezt senki nem hitte el, városszerte elterjedt a hír, hogy meggyilkolták, hogy ő volt a reform első áldozata.

A reformellenes és a reformpárti erők iszapbirkózásából nem sokat érzékelhetett a köznép, azonban köztudott volt, hogy az MSZMP felső vezetése megosztott. Kádár hezitált ugyan, de ekkor még egyértelműen az ÚGM mellett állt ki, s ha nem is dübörögve, de mind a mezőgazdaságban (ott talán érezhetőbben), mind a nagyiparban megkezdődött a piacosodás.

A progresszív közgazdászok, társadalomtudósok – természetesen? – a reform mellett álltak ki. Péter György halála után a KSH-ban is megindult a tisztogatás, s ennek egyik hozadéka volt az ereje teljében lévő, informálisan Péter után a legerősebb ember, Mód Aladárné nyugdíjazása. Módné „csak” főosztályvezető volt a KSH-ban, de mint Péter egyik legmegbízhatóbb kádere, számos nemzetközi szervezet tagja, régi illegális kommunista, a reform és Nyers elkötelezett híve nem vonult vissza Vérhalom utcai lakásába unokáit pátyolgatni, sebeit nyalogatni, hanem megkereste azokat a lehetőségeket, amelyekkel a gazdasági (s persze az azzal együtt járó politikai) megújulást szolgálhatta.

Kemény István (aki az 1963-as, Módné által vezetett mikrocenzusban Ferge Zsuzsával együtt jelentős szerepet játszott) akkor már a szegények és cigányok felé orientálódott, így egyedül (Kemény nélkül) lettem Módné munkatársa. Furcsa kapcsolat volt. Az anyám generációjához tartozó Módné autodidakta statisztikus volt, s nyugdíjasként empirikus szociológiai vizsgálatokat kívánt végezni, nem másért, minthogy annak eredményeivel támogassa a gazdasági mechanizmus reformját, konkrétabban Nyers Rezsőt. Szigorú, hatalmas munkabírású asszony volt, remek kapcsolatokkal és őszinte osztályharcos meggyőződéssel. S ezt nem ironikusan írom, hanem elismeréssel. Hitt abban, hogy a szocializmus megreformálható, s hitt abban, hogy ehhez az első lépés a gazdaság átalakítása, s azon belül az üzemi demokrácia, a munkások beleszólási jogának és lehetőségének a megteremtése. S e hitét kívánta empirikus kutatásokkal igazolni, s ehhez kellett neki egy e területen jártas szociológus munkatárs, aki végül én lettem. Két könyv volt már a hátam mögött, s munkahelyemen a Felsőoktatási Kutatóközpontban is empirikus kutatásokat vezettem. Természetesen, mint generációm minden tagja, én is botcsinálta szociológus voltam, menet közben, idősebb kollégáktól, elsősorban Kemény Istvántól és a mind nagyobb számban megjelenő, de nem összefüggő irodalomból tanultam meg a szakmát, hiszen a szociológusképzést Rákosiék betiltották, a szociológiát burzsoá áltudománynak minősítették.

Módnéval éveken keresztül Mód elvtársnő és Kozák elvtárs viszonyban voltunk, de az intenzív munka a formálisnak látszó kapcsolat ellenére baráti kötődést eredményezett, s csak évekkel később, Laky Teri „szalonjában” hangzott el az azóta is emlékezetes mondat: „Kozák elvtárs, ezentúl szólítson Grétének!” Hetente két délutánt töltöttünk együtt Módné KSH-beli (kegyeletből meghagyott) szobájában, s ezek a szeánszok egyszerre voltak egyszemélyes szemináriumok, amelyeken az empirikus kutatás rejtelmeibe vezettem be Grétét, s egyben a tervezett munkáskutatások elméleti és gyakorlati megalapozását is szolgálták.

Az első kutatást a Dunai Vasműben végeztük, ennek eredményeit még sikerült publikálni az Akadémiai Kiadónál2 , a második, ózdi kutatás azonban már csak „fehér könyvben” jelenhetett meg, amit személyesen vittünk el Nyers Rezsőnek, valamikor az 1973-74-es év fordulóján. Nyers szomorú volt, megköszönte az „anyagot”, búcsúzáskor kikísért bennünket a liftig, s viszontlátásra búcsúzásomra lakonikusan csak annyit válaszolt, „de már nem itt, Kozák elvtárs”. Ekkor tudtam meg, hogy a reform megbukott, hogy Komócsinék győztek.

Az ózdi kutatás előkészítéseképpen összességében több hetet töltöttem a városban. Megismerkedtem a Kohászati Üzemek vezetőivel, de sokkal több időt töltöttem a munkások között, eljártam az agglomeráció falvaiba, egyaránt megismerkedtem a régi szakmunkásokkal, a bejáró segédmunkásokkal, a panellakókkal és a két, régi kolónia munkásaival. Délelőttönként az üzemben jártam-keltem (természetesen szigorúan kísérővel) és beszélgettem a hengerészekkel, martinászokkal, bakterekkel, máskor a nyugdíjasokat látogattam, házról házra, lakásról lakásra járva. Hittem (ma is hiszem!), hogy egy jó kérdőíves vizsgálatot csak alapos terepismerettel lehet lebonyolítani.

Rengeteg emberi sorsot ismertem meg, esténként a Hotel Kohászban (igen, ez volt a neve!), ahol megszálltam, lejegyeztem napi tapasztalataimat, mert magnót nem használtam, féltem, hogy elriasztja az embereket. Néhányszor Módné is lejött Ózdra, de vele csak formális gyárlátogatáson vettünk részt és protokolláris ebédeken a vezérigazgató irodájában, ahol pompásan megterített asztal várt bennünket, s a kosztot sem az üzemi konyháról, hanem a Kék Acél étteremből hozatták.

Közhely, hogy akkor lehet egy vizsgálni kívánt közösséget alaposan megismerni, ha akad legalább egy bizalmi ember, akit a helyiek is elfogadnak, s velem, a kutatóval is őszinte. Szerencsém volt, mert megismerkedhettem Mizerák Istvánnal (nem vicc, ez volt a neve!) a gyár fotósával, aki fantasztikus életével lenyűgözött (például a Varsói Szerződés egy hadgyakorlatán, húzós ferblin elnyerte Konyev marsall kozák sapkáját), s mivel apja kohász volt, ő maga is ott nőtt föl, mindent tudott a gyárról, a városról, s annyira megörült a vele korú pesti vendégnek, hogy ciceronémmá szegődött, s neki köszönhetően olyan információkra is szert tettem, amelyekről nélküle soha nem szerezhettem volna tudomást. Mizerák vitt el "Kisamerikába", ahol szinte mindenkit ismert. S mert Mizerákkal mentem, azonnal elfogadtak, nem kellett magyarázkodnom, nem voltam a gyanús, Budapestről érkezett elvtárs.

De mi is Kisamerika? A gyárral szemben, a hegyoldalban épített házsor (hivatalos nevén Alsóhegysor), 15 házzal, házanként négy darab, egyenként 41 négyzetméteres, eredetileg vécé és fürdőszoba nélküli lakással, vagyis összesen hatvan családnak ad otthont ez a furcsa utca. Valamikor a 19. század végén még a Rimamurányi-Salgó Vasmű Rt. építette a vidékről betelepült munkásainak. Egyik oldalon, a lakások fele a völgyben lévő gyárra néz, a másik oldalon a meredek hegyoldalra, amelybe a kamrák és a budik vannak belevájva. Fölötte, néhány tíz méterrel magasabban van Nagyamerika, ahol a magasabb beosztású gyári dolgozók laktak. Amikor odakerültem, Kisamerikában már zömével nyugdíjasok éltek, a lakások egy részét átalakították, komfortosították, de legalább egy szélfogót építettek a bejárat elé, s a gyár felé szolgáló lakások 30-40 négyzetméteres kiskertjét, ahány lakás, annyiféle módon hasznosították. Lenyűgöző volt számomra ez a furcsa, zárt világ, ahol mindenki ismert mindenkit, mindenki mindenkiről mindent tudott, létezett még a szolidaritás, spontán közös megnyilvánulásaik (nem tudom, pontosan minek definiáljam a szalonnasütéseket, az esti beszélgetéseket az utcán vagy éppen valamelyik kiskertben) pedig azt az érzést keltették bennem, hogy egy elvarázsolt, talán soha nem volt világba kerültem. A nyilvánvaló szegénység ellenére minden lakás ragyogóan tiszta volt, minden lakásban önállóan vezették a háztartást, de ha valaki sütött, akkor legalább a közvetlen szomszédjait megkínálta egy tányérnyi süteménnyel. Amikor már engem is jobban megismertek, nem tudtam úgy végigmenni a földes úton, hogy 3-4 helyre ne hívtak volna be, egy kávéra, egy falat süteményre, vagy csak úgy, beszélgetni. Ezeket a nyomorúságos sorsú embereket nagyon lehetett szeretni. Szinte mindenki küzdött valamilyen gyógyíthatatlan, a kohászatban töltött évtizedek alatt szerzett betegséggel. Ennek ellenére fantasztikus humorral viselték nyomorúságukat, kihasználták életük minden percét.

Ózdi tapasztalataim alapján elkészült a kérdőív, megtörtént a lekérdezés, a feldolgozás, Módnéval megírtuk a könyvünket, de az Akadémiai Kiadó már nem vállalta a kiadását. Három év után befejeződött hivatalos kapcsolatom Mód Aladárnéval. A gazdasági reform megbukott, Nyers Rezső az MTA Közgazdasági Intézetének lett az igazgatója, hatalmasat bukott. Velem senki nem törődött, maradtam főállásomban és folytattam ottani munkámat.

Illetve mégsem! Mert a hetvenes évek elején meghívtak az MTV Sylvester András vezette Közművelődési Főszerkesztőségére szociológus szakértőnek egy munkáséletmód munkacímet viselő sorozathoz. Örömmel üdvözültük egymást B. Révész László szerkesztő-rendezővel, akit még a hatvanas évek elejéről az Egyetemi Színpadról ismertem, s ő lett a sorozat rendezője. Ugyanekkor elkeveredtem a Balázs Béla Stúdióba (BBS) is, ahol ebben az időben a filmkészítés mellett intenzív társadalomelméleti, filmelméleti műhelymunka is folyt, s szívesen fogadtak filmhez vonzódó szociológusokat, esztétákat, elméleti embereket, akiket a filmkészítési munkába is bevontak, még filmkészítési lehetőséget is biztosítottak számukra, számunkra. Lehettünk szakértők, forgatókönyv-írók, társszerzők, vagyis az akkor nagyon eleven filmes élet részeseivé válhattunk. A BBS első generációja már komoly munkához jutott, számukra erre a „játszótérre” (ha jól tudom Aczél György kategóriája3) már nem volt szükség, de megjelent egy új generáció, amelyben a társadalmi érzékenység egyrészről, és a filmnyelvi kísérletek másrészről hatalmas erővel törtek fel. Az ózdi szociológiai kutatás nyomán jött az ötlet, hogy Kisamerikáról filmet kell csinálni. S mert a téma túl kényes lett volna a televízió számára, Révész Lacival a BBS-be adtuk be a filmtervet, s azt megvitatta és el is fogadta a vezetőség és a tagság. Szabad utat kaptunk, valamint csekély anyagi lehetőséget, hogy elkészítsük a Kisamerika című dokumentumfilmet.

Filmet forgatunk Ózdon

Összeállt a stáb. Révész a rendező, én a forgatókönyv-író (ami persze merő hazugság, mert egy dokumentumfilmnél legfeljebb egy vázlat lehet, az is csak azért, hogy legyen mit elvetni munka közben), és Kardos Sándor operatőr (akit a mai napig szakmája legjobbjának tartok Magyarországon), hiszen vele csináltuk a tévés sorozatot is. A rendező asszisztense az akkor még egyetemista Lugosi (Lugó) László. És persze volt gyártásvezető (Fogarasi István), segédoperatőr, hangmérnök, kábeles, az akkori szokásoknak megfelelő stáb, hiszen 16 mm-es fekete-fehér filmre dolgoztunk, külön vettük föl a hangot és a képet, s az majd csak a vágóasztalon került egymás mellé, s csak a sztenderd kópián lett a filmen hangsáv. Nem volt szigorú munkamegosztás, intellektuálisan nagyjából egyenlő szinten állt a stáb. Az én előzetes tudásom alapján indult a munka, Révész Laci meg én riporterkedtünk, de Kardos Sanyi is gyakran beleszólt, legkésőbb leállás után. Mindenkinek volt ötlete, és az Ózdon töltött forgatási napok alatti történések mind újabb irányt szabtak a filmnek. Nem akartunk „beszélő fejeket”, kerestük a szituációkat, néha mi magunk provokáltuk ki azokat. Esténként, egy hosszú forgatási nap után, vacsora közben, vagy éppen a hotelszobánkban vitattuk meg a napi eseményeket és készültünk a következő napra.

A stábot megszerették Kisamerika lakói, a stáb családtaggá vált. Mindenki segíteni akart, ötleteket adott, a film kedvéért mindenre hajlandók voltak a telep lakói. Volt, aki bemutatta, hogyan csinált mini kertjében egy fürdőkádból „medencét”, rendeztek szalonnasütést, de elmesélték rejtett titkaikat, titokban űzött hobbijukat, filozófiai nézeteiket, felolvasták verseiket is4. Már nem emlékszem hányszor voltunk Ózdon, s hogy összesen hány napot forgattunk, csak azt tudom, hogy mindenki nagyon jól érezte magát, egymással nem veszekedtünk, összekovácsolt csapat lett az alkalmi stáb. Persze Mizerák a forgatások alatt is segített, ötleteket adott, programot szervezett, robbanó személyisége különleges ízt adott munkánknak. Mert azért nekünk ez nagyon kemény munka volt. Takarékosan kellett bánni a nyersanyaggal, de nem volt szabad semmilyen fontos eseményt kihagyni.

Nagyon fontos, hogy a film készítői nem valamiféle antikommunista propagandafilmet akartak, akartunk készíteni. Ma is úgy gondolom, hogy a korábbi szociológiai kutatásaim fényében egy állapot rögzítésére törekedtünk. Közgazdasági ismereteink felületesek voltak, de azt láttuk, hogy sok ezer (egész pontosan 14 ezer) embernek biztosít munkát az Ózdi Kohászati Üzemek (ÓKÜ), s nem csak ózdiaknak, hanem a környező falvak férfilakosságának is. Kemény munkát, de biztos megélhetést. A mai gazdasági körülményeket ismerve föl merem tenni a kérdést, hogy az ÓKÜ gazdaságtalan működéséből származó vesztesége nem volt-e kevesebb, mint amit ma különböző segélyek formájában ki kell fizetni annak a pauperizálódott tömegnek, amely állástalanná vált és reménye sincs az elhelyezkedésre? S azt már csak nagyon halkan merem megkérdezni, hogy az 1975-ben konszolidált állapotot mutató város jelenlegi helyzete, a teljes szétesés, emberi reménytelenség, nem ért-e volna annyit, amennyibe a vasmű fenntartása került volna?

Sem szépíteni, sem túldramatizálni nem akartuk Kisamerika lakóinak a sorsát. Arra törekedtünk, hogy az ott élő hatvan családból kiválasztottaknak, kiválasztódottaknak, illetve akár csak villanásnyi időre a filmbe kerülőknek minél hitelesebben mutassuk be az életét. Természetesen a bőség zavarával küzdöttünk, nagyon megfontoltan kellett válogatni a groteszk szituációk és a mindennapok filmes rögzítése között. Tudom, a „hitelesség” nagyon iskolásan hangzik, helyette használhatnám az empátiát, a szeretetet, a megértést, de az meg túl patetikus.

Az utolsó forgatási nap utáni hajnalon – Révész Laci ötlete nyomán – végigjártuk a lakásokat, és minden ajtóba bedugtunk egy nyomtatott cédulát, amelyen az állt, hogy köszönjük Kisamerika minden lakójának a közreműködését.

Egy kis technikai kitérő

Ahhoz, hogy a történet folytatása a filmmel nem foglalkozók számára is érthető legyen, meg kell ismerni azt a technikai folyamatot, amely a forgatástól a moziba kerülésig a filmmel történik. A negatív filmet a Filmlaborban hívták elő, és arról pozitív kópia készült. A hanganyagot ugyanott átmásolták perforált hangszalagra (ami a magnószalaghoz hasonlóan mágneses szalag). A vágó a képeket és a hangot a vágóasztalon szinkronba rendezte, vagyis – köznapian szólva – a szájmozgásokat és annak hangtartalmát összerendezte. Azoknál a részeknél, ahol nem vettünk hangot, üres hangszalag került a némaság helyére. Ily módon létrejöttek a „felvonásnak” is nevezett tekercsek. A további munkát, a film vágását, végleges formájának kialakítását ezzel az úgy nevezett kétszalagos kópiával végeztük.

Tudni kell, hogy a film vágása közben semmi, egyetlen filmkocka sem kerül a szemétbe, mert soha nem lehet tudni, hogy később esetleg mire lehet még szükség. Amikor egy film kétszalagos változata elkészül, létezik a megvágott kép, hang, és a fel nem használt anyag, amely visszakerül a dobozokba. Normális (rutinszerű) esetben a megvágott kétszalagos film (természetesen a szükséges főcímmel, esetleges inzertekkel, zenével kiegészítve) visszakerült a Filmlaborba, ahol a filmen lévő lábszámok alapján megtörtént a negatív vágása, és abból, valamint a szintén a laborba került hangkópiából elkészült a végleges változat, ahol a hang a film szélén lévő fénycsíkban kapott helyet, tehát a végleges, vetítésre alkalmas kópia fényhanggal ellátva, normál vetítőben a mozikba kerülhetett.

A BBS abban különbözött az „igazi” filmstúdióktól, hogy nem volt bemutatási kötelezettsége, az elkészült filmek sorsáról a stúdió vezetősége döntött. S még ha el is fogadták az opust, az sem jelentett mást, mint hogy a kétszalagos kópiáról készülhetett standard fényhangos kópia, amely esetleg az örökkévalóságig dobozban maradt, jobb esetben a szerző időnként vetítést szervezhetett. De az elfogadott filmeket lehetett hazai és külföldi fesztiválokra nevezni, s arra is volt esély, hogy kísérő filmként mozi forgalmazásba kerüljön, netán egy-két moziban, más BBS-es filmmel együtt rövid ideig vetítsék.

Elfogadás

A Kisamerika vágásán nagyon sokáig dolgoztunk, megszámlálhatatlan éjszakát töltöttünk a pasaréti stúdió vágószobájában. S nem jellemző módon, szinte mindig hárman (Révész, Kardos és én), sőt, gyakran négyen (Lugosival kiegészítve) ott ültünk a Hranitzky Ágnes vágó mögött, sokat vitatkozva azon, hogy mi hová kerüljön, mit hagyjunk benn és mit vágjunk ki. Kivettük, visszaraktuk, megint kivettük, rövidítve visszaraktuk, aztán végleg kivettük … máskor meg végleg visszaraktuk. Nagyon szerettük ezt a filmet.

A BBS-ben az elfogadás menete a következő volt. A tagság és a vezetőség számára lezajlott a kétszalagos kópia vetítése, és utána a vezetőség döntött a film sorsáról. A stúdióban három irányzat működött nagyon intenzíven. Az egyik a kisjátékfilmeseké, főleg frissen végzettek, a másik az Erdély Miklós szellemi vezetése alatti kísérleti filmeseké, a harmadik, legnépesebb és leghangosabb csoport a dokumentumfilmeseké volt. Mi is (és a Kisamerika is) ide tartozott. Ennek a csoportnak a legkarakteresebb figurái Dárday István, Vitézy László, Szalai Györgyi, Vilt Pál, Mihályfy László voltak, s körülöttük elméleti emberek is dolgoztak (Szekfű András, Szabó Balázs, Fekete Ibolya s jómagam is).

A végül 75 percesre megvágott film kétszalagos vetítése előtt már a vágóasztalon azt tapasztaltuk, hogy a hangszalag a sok ragasztástól többször elszakadt, s ezt megelőzendő (nehogy a vetítésen is ez történjék) kértünk a labortól egy másolatot a hangból. A milliónyi darabból összeragasztott, vágásnál használt perforált hang így dobozba került.

A vetítés hangulatára nem emlékszem. A végeredményre igen: a vezetőség nem fogadta el a filmet, raktárra ítélte. Ahhoz túl lelkesek és fiatalok voltunk, hogy összeomoljunk, de fájdalmasan érintett bennünket, hogy sok hónapi munkánk a tetszhalál állapotába került. Tele voltunk újabb tervekkel.

Természetesen már akkor fölmerült bennünk, hogy a film betiltása (mert az el nem fogadás lényegében ezt jelentette) politikai megfontolásból történt, hiszen a korábbi években számos, ma már filmtörténeti jelentőségű film készült, amely a hatalomnál „kiverte a biztosítékot”. (Határozat, Válogatás, Fekete vonat stb.) No, nem valamilyen direktíva alapján teljesítette egy beépített ember a büntetést, hanem arra gondoltunk, hogy a BBS vezetősége túl balhésnak tartotta a filmet, és nem akarta a bajszát összeakasztani a hatalommal. A BBS mindig ki volt szolgáltatva a hatalomnak, s ott készültek a legkeményebb rendszerkritikus filmek, amelyek rendre dobozban maradtak, amelyekből nem, vagy csak sok évvel később készült vetíthető kópia.

2004-ben Murányi Gábor, a HVG munkatársa megkereste a BBS akkori vezetőségének tagjait, köztük Péterffy András rendezőt, aki ekképpen nyilatkozott a Kisamerika betiltásáról: „úgy rémlik, hogy a film kapcsán több ízlésbeli kifogás merült fel. E szerint többen – így Dárday és Vitézy5 is –, akik ’akkoriban a sokórás, mondhatni pozitivista módon teljességre törekvő dokumentarizmus hívei voltak’, a Kisamerika töredékes voltát, de különösen néhány, oda nem illőnek gondolt, illetve művészkedőnek titulált képi megoldását kifogásolták. Mások, az ilyesfajta filmnyelvi újdonságokért éppen hogy lelkesedők viszont – akik egyébként magával a dokumentumfilm műfajával kapcsolatban is fenntartásokat fogalmaztak meg – az útkereső képi különösségeket kevesellték.”6

A Kisamerika kétszalagos, kész változata tehát bekerült a BBS pinceraktárába, a maradék, kimaradt, fel nem használt pozitív filmrészleteket, az agyonragasztott hangot és a negatívot leselejtezték. Anyagi okok miatt föl sem merült, hogy „feketén” csináltatunk belőle sztenderd kópiát, mert az az akkori jövedelmi viszonyaink között elképzelhetetlenül sokba került volna.

30 évvel később

A Kisamerika betiltása után ki-ki élte a maga életét. Kardos Sanyi vagy 30 játékfilmnek volt az operatőre, Kossuth díjat kapott, Révész Laci a Magyar Televízióban megszámlálhatatlan dokumentumfilmet rendezett, a televízió dokumentumfilmes osztályát vezette, Balázs Béla díjat kapott, én még 1979-ig a BBS-ben tucatnyi filmben közreműködtem, hol forgatókönyvíróként, hol szakértőként, hol csak egyszerű éceszgéberként, aztán visszatértem a szakmámba, a Kisamerika forgatásakor még egyetemista Lugosi Lászlóból, (Lugó) betoldással ismert fotóművész lett.

Valamikor 2004-ben meglátogattam rég nem látott barátomat, Révész Lacit rózsavölgyi házában, s beszélgetés közben felidéztük „a régi szép időket”. Szóba került a Kisamerika is, s Laci a maga dörmögő stílusában mondta, hogy „hát én azt hazahoztam”. Beszélgetésünk során kiderült, hogy a kétszalagos, véglegesnek szánt változatot egy csőtörés elpusztította (vagy nem, mert talán nem is volt a BBS pincéjében, hanem valahol a párközpontban…). Mit is hozott el Révész Laci? Nézzük meg, mondta, ha megvan, akkor a garázsban van, a szerelőaknában. Ócska mackóruhát vett fel, lementünk a garázsba és az évtizedek óta ki nem nyitott aknáról ledobálta a deszkákat, lemászott és a porral vastagon belepett filmes dobozokat föladogatta. Valamennyin volt felirat. A kármentés egyik lehetséges formája volt ez a szocializmusban, hogy a pusztulásra ítélt filmeket a rendező, a végső pusztulás elől hazamenekítette. Vagy húsz fémdobozon, miután a vastag port letöröltem, ott volt a felirat: Kisamerika.

Révész Laci, aki már 30 éves korában komótos mackónak tűnt, szép csöndesen elemelte a teljes negatívot, a vágáskor kimaradt pozitív reszlit és a megvágott hangot. Természetesen a leselejtezett anyagot senki nem kereste, mert senkit nem érdekelt, a lényeg az volt, hogy a film dobozban maradt.

A filmnek a nedvesség és a meleg árt a legjobban, nos, a garázsban egyik veszélynek sem volt kitéve. Akkor már vagy 20 éve lakott Révész Laci ebben a házban, s el is feledkezett róla, hogy az aknában filmes dobozok vannak. Amikor felmentünk a lakásba, gondolkodni kezdtünk, hogy miképpen lehetne a filmet rekonstruálni. Van egy teljes negatív film, lábszámokkal. Van egy hanganyag. S megvan az a pozitív film is, ami a végleges változatba nem került bele. Vagyis, ha a negatívból kivonjuk a megmaradt pozitív filmet, akkor az adja ki az eredetit. S a sorrendet, a képek sorrendjét a hanganyag alapján lehet rekonstruálni. És persze a 30 évvel korábbi emlékek alapján, de azt hiszem, arra lehetett a legkevésbé építeni. Ez így, elméletben nagyon egyszerűnek tűnik, tiszta matematika. Gyakorlatilag azonban embertelenül sok munka, türelem és ennél is több pénz kell egy ilyen rekonstrukcióhoz. Talán a filmtörténetben soha nem esett még meg, hogy egy elveszett filmet így rekonstruáltak volna.

Abban teljes volt az egyetértés közöttünk, s később Kardos Sanyi is megerősítette elhatározásunkat, hogy a filmet meg kell menteni, hiszen az pontos és hiteles lenyomata a hetvenes évek munkásvilágának. És mellékesen jó film is. Révész Laci elvállalta a rekonstrukció munkáját, ha sikerül pénzt szerezni. Sikerült! A Magyar Történelmi Filmalapítvány megértette a problémát és másfél millió forint támogatást ítélt meg. S ekkor elkezdődött egy sziszifuszi munka, amelynek eredménye a majdnem eredeti film lett. Azért írom, hogy majdnem eredeti, mert voltak rekonstruálhatatlan részek. Például azok a hang nélkül rögzített, a filmbe bekerült képek, amelyek alatt zene volt, s már egyikünk sem emlékezett a részletekre. Ahhoz, hogy bizonyos hanganyagokat „passzítani” lehessen a képhez, időnként siketnéma jeltolmácsot is alkalmazni kellett.

Egy éves megfeszített és gyakran reménytelennek látszó munka után készen lett a film, amelyet mindhárman eredetiként fogadtunk el, s elkészülhetett a digitalizált változat is.

Az igazi elégtételt az jelentette, hogy a Kisamerika a 2006-os Kamera Hungária fesztiválon kategóriájának győztese lett. A nevezést azért fogadták el, mert az előző évben a Főnix televízió bemutatta a filmet, tehát a versenybe bekerülhetett.

Az [origo] így számolt be a díjkiosztásról: „A legnagyobb különlegesség a történelmi és életrajzi filmek kategóriájának nyertese lett, hiszen a Kisamerika című doku[mentumfilm] harmincegy éve készült. [A díjat átadó] Ragályi Elemér nyilvánosan követte meg a rendezőt, B. Révész Lászlót azért, hogy annak idején a Balázs Béla Stúdió nem állt ki a film mellett, ami a betiltás hatására majdnem megsemmisült.” S hogy milyen népes mezőnyben érte el a film a sikert, azt szintén az [origo] cikkéből tudhatjuk meg. „437 alkotás közül kellett kiválasztani kategóriánként… a legjobbakat.”7

Jegyzetek

1 Kemény István–Kozák Gyula: A Csepel Vas- és Fémművek Munkásai, Bp. 1970. Kemény István–Kozák Gyula: Pest megye munkásai, Bp. 1970.

2 Kozák Gyula–Mód Aladárné: A Dunai Vasmű munkásai. Munkások az üzemi demokráciáról, Akadémiai Kiadó, Bp. 1973.

3 …a Balázs Béla Stúdió létrehozásakor – a filmművészekkel együtt – úgy képzeltük, hogy az ott születő filmek nem a nyilvánosság számára készülnek. Ha azután az állami, társadalmi, szakmai szervezetek úgy ítélik meg, hogy akad közöttük olyan, amelyet – színvonala miatt – nyilvánosság elé kell vinni – mint kivételt –, azt bemutatjuk. (Aczél György levele Simó Jenő miniszterhelyettesnek, 1973. május 15. részlet)

4 Itt egy rövid részlet megtekinthető a filmből: http://www.youtube.com/watch?v=UX2Zsds3Egk

5 Dárday István és Vitézy László filmrendezők, 1975-ben a BBS vezetőségi tagjai

6 Murányi Gábor: EGY BALÁZS BÉLA STÚDIÓ-FILM REKONSTRUÁLÁSA • Kis magyar dokumentum, HVG 2004/52-53 

 

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon