2013. június 7.
4 hozzászólás
Nyomtatóbarát változat
Kieselbach Tamás galériás szeret könyvet kiadni. Nem sajnálja rá a pénzt, ha az a könyv keménykötésű, 180 grammos fényes műnyomó papírra nyomják, vastag és nehéz! Ezek a könyvek általában nagyon hasznosak és nagyon szépek.
Évekkel ezelőtt a Modern magyar festészet címet viselő, kétkötetes opusról, éppen a Beszélőben írtam: „Kieselbach ezzel a kötettel (és az előzővel, és a következőkkel) óriási leckét ad fel, amelyet – sajnos – csak nagyon kevesen fognak megoldani. Akik birtokába jutnak a könyvnek, átlapozzák, néha majd egy-egy kép okán kinyitják, de kötve hiszem, hogy túl sokan lennének, akik a megfogalmazatlan intellektuális kihívásnak eleget tesznek. Pedig ez a hatalmas vállalkozás igazi célja.”
A legfrissebb darab, amely a könyvkiadó Kieselbach műhelyét elhagyta, nem illeszkedik az előzményekhez. Műgyűjtők Magyarországon, a 18. század végétől a 21. század elejéig címet viseli a Takács Gábor által jegyzett mű, de van neki egy alcíme is: Bibliográfiai lexikon. Ám ezzel a címek nem értek véget, mindez ott áll angolul is, azt a látszatot keltve, hogy kétnyelvű kiadvánnyal van dolgunk. Holott erről szó sincs. Ez a kötet sajnos kilóg abból a sorozatból, amely Kieselbach eddigi igényes kiadványait jellemezte.
A borítón ott a logo: MAGYAR FESTÉSZET, alatta KIESELBACH (registered trade mark). A két tervező által is jegyzett borító tehát azt a sugallja, hogy egy olyan könyvet tartunk a kezünkben, amely a magyarországi képeket, grafikákat és (legyünk engedékenyek) szobrokat gyűjtő személyeket tartalmazza. A valóság azonban nem ez, hiszen a pipa- és kályhagyűjtők, bútor- és keleti régiségek gyűjtői egyaránt szerepelnek a vaskos kötetben. Az „apróbb” könyvészeti hibákat csak felsorolásszerűen adom közre. A szennycímlapon lemaradt a szerző. A belső borítón az alcím betűméretével ismétlődik a megfejthetetlen tartalmú bibliográfiai lexikon megjelölés, viszont lemaradt a kiadó. A negyedik oldalon, a belső címlap hátoldalán keresem a kötet szerkesztőjét. Ám ott minden van (köszönetnyilvánítás, fordító, nyelvi korrektor, kiadó) – csak szerkesztő nincs. Impresszum és kolofon keveredik. Tartalomjegyzék helyett nem csak elég, de megszokott a tartalom, miként az angol table of contents helyett csak contents szükséges. De az élőfej funkciójával sincs tisztában a kötet tervezője (aki persze nincs), miként az oldalszámok kitevésével vagy elhagyásával sem. Következik az előszó. Aki valaha csinált már könyvet… nem, nem, aki valaha már vett a kezébe könyvet, az tudja, hogy az előszó mindig a páratlan oldalon kezdődik. Magyarul is, angolul is. (De németül, franciául, oroszul stb. szintén.) Mivel a könyvet senki nem gondozta, nincs kin számon kérni az unortodox megoldást. Illetve mégis, hiszen a tipográfus és tördelő neve szerepel az impresszum/kolofonban, az elkövető Mátyus Gábor. Az előszó szerzője Kieselbach Tamás, szigorú tekintetű fotója mintegy figyelmeztet, hogy vegyük nagyon komolyan a kezünkben tartott könyvet. Előszavának végén súlyos szavakkal figyelmeztet bennünket, olvasókat, hogy ez „az első olyan összefoglalás, mely a teljesség igényével közelít a témához, s mely végre alapot ad a részletkutatások számára. Biztos vagyok abban, hogy Takács Gábor közel tízéves munkával összeállított lexikona mától fogva megkerülhetetlen kiindulópont lesz mindazoknak, akiket érdekel a magyar műgyűjtés története.” Ha lett volna szerkesztő és korrektor, a melyeket amelyekre, a lexikonát lexikonjára, az abbant bennére javította volna. S arra is felfigyelt volna, hogy öt oldallal később, a szerzői Bevezetésben csak hét évnyi egyedül végzett munka áll.
A tartalomjegyzéket átugrom. Arról már szólni sem érdemes, hogy a bekezdéseket vagy emeléssel, vagy a bekezdés első sorának behúzásával különítjük el egymástól, itt azonban a tipográfus nagyon biztos kívánt lenni a dolgában, s a két megoldást együtt alkalmazta. Ha egy könyv a témája miatt nem különösen fontos a számomra, itt abba is hagyom az olvasását, hiszen ennyi dilettantizmus után már semmi jó nem következhet.
A kíváncsiság azonban erősebb volt a dühömnél. A szerző, Takács Gábor bevezetésén is átküzdöttem magam, bár annak címe (Mozaikkockák egy megírhatatlan történethez) feloldhatatlan önellentmondást tartalmaz: ha valami megírhatatlan, akkor az elkövetkező 570 oldal túl soknak tűnik a mozaikkockák számára. Nem sorolom az értékelhetetlen csacskaságokat, üres frázisokat, viszont egy, az egész kötetre árnyékot vető, az alkalmazott módszert eleve megkérdőjelező mondatot feltétlenül idéznem kell. Tessék figyelmesen olvasni! „Az internetes forrásokat a hivatkozások biztos fellelhetősége, a levéltári anyagokat pedig a munka kezelhető dimenziói érdekében hagytam figyelmen kívül.” Tekintsünk el attól, hogy az első tagmondatnak nincs értelme, s mi magunk találjuk ki a szerző szándéka szerinti értelmét: az internetes forrásokat szerző azért nem használta, mert azokat nem tartotta kellően megbízhatónak, kontrollálhatónak. Ezt a 21. században merte egy „lexikonszerző” leírni! Ez a második pont, ahol abba kellett volna hagyni az olvasást, azonban – perverz módon – éppen ez keltette fel az érdeklődésemet.
Ugrok egyet, mielőtt szisztematikusan folytatnám. Az internet ilyetén módon történő, nyíltan vállalt negligálása kíváncsivá tett. Miért is haragszik a szerző korunk talán legnagyobb vívmányára, a teljes kommunikációs tér átrendezését eredményező világhálóra? Most nem sorolom fel, milyen módon lehet az internetet használni, hogyan lehet a pontatlan információkat kiszűrni, csupán egyetlen példával illusztrálom Takács Gábor internet iránti ellenszenvének megalapozatlanságát. Íme, a (véletlenül kiválasztott) Barki Gergely „címszó” (20. sz. vége, 21. sz. eleje [SIC!]): művészettörténész; a Nyolcak csoporthoz tartozó művészek kutatója és rajzaik [helyesen: rajzainak] gyűjtője. Túl azon, hogy akár egyetlen telefonnal megszerezhetők a „címszó” adatai, elegendő lett volna pl. a facebookra bemenni, s ott, Barki adatlapján ezt találja Takács: született 1970. december 19.-én, a Művészettörténeti Kutatóintézetben dolgozik, tanulmányait az ELTE BtK-n végezte.
Ha a világháló mellőzése zsigeri alapon történt, mi késztetheti az egyszemélyes lexikonszerzőt a levéltári források mellőzésére? A „munka kezelhető dimenziói érdekében” hagyta azokat ki – mondja a szerző. Számomra ez nem értelmezhető. Minden történeti munka egyik legfontosabb forrása a levéltár, különösen, ha a jelentől visszafelé távolodunk. Attól, hogy a „közolvasó” számára a levéltári forrás kontrollja nehezen vagy egyáltalán nem végezhető el, a forrás létezik, a maga jelzetével és a szerző becsületszavával (tudományos múltjával) hitelesítve, a szakmabeliek számára pedig elérhetően. Ha a kezelhető dimenziót a maga valóságában próbálom értelmezni, az annyit jelent, hogy a szerző saját magát kívánta megkímélni a valóban fáradságos levéltári kutatásoktól. A források ilyetén szűkítése később a címszavak pontatlan, sokértelmű és a legjobb szándékkal is gyakran egyértelműsíthetetlen definiálásában rendre visszaköszön.
Az már csak a jó ízlés hiányát mutatja, hogy szerző az előszavában „használható kézikönyvnek tartja” a kötetet. Kicsit több szerénységgel ezt úgy illik megfogalmazni, reménykedem, hogy az olvasó… szándékom szerint… – vagyis az öndicséret nem ildomos cselekedet.
Mielőtt a jelzős szerkezetet boncolgatnám, essék szó röviden a lexikonról, mint olyanról. Vannak általános és szaklexikonok. Jelen kötetről csak azt tételezhetjük fel, hogy szaklexikon. Vagyis a műgyűjtők, a magyar műgyűjtők, a 18. század végétől napjainkig tevékenykedő műgyűjtők lexikonja. Fogadjuk el szerző eme szándékát (ha egyáltalán ez volt…). A lexikonban címszavak vannak, s a (fő)szerkesztő, illetve szerk. biz. dönti el, hogy mely címszó milyen terjedelemben, milyen súllyal szerepeljen az opusban, s az egyes címszavaknak mi legyen a szerkezete. Valahány lexikon, amely könyvespolcomon található, követi ezt az elvet. Az egységesség nem holmi szerkesztői önkény, hanem a könyv használatának megkönnyítése. Ha a lexikonban személyek szerepelnek (mint esetünkben), akkor bizony előre eldöntendő, hogy a név után hogyan szerepeljen a születési hely és idő, a halálozási hely és idő, foglalkozás(ok), a tevékenység (itt műgyűjtés) helye és ideje, a gyűjtés tárgya, a gyűjtemény jelentősége, a gyűjtemény sorsa, a gyűjtéshez kapcsolódó személyek és intézmények felsorolása, illetve utalás más személy(ek)re, végül pedig a forrás(ok). Megengedhetetlen, hogy az egyik „címszó” gyűjtött, a másik vásárolt, a harmadiknak pedig csak úgy voltak műtárgyai. Nagyon slendrián, hogy egyikük gyűjt, a másikuk gyűjtött, a harmadik pedig csak egyszerűen gyűjtő. Utóbbinak amúgy sincs semmi megkülönböztető jelentősége, mert e kötetben mindenki gyűjtő.
De miért is lenne bibliográfiai ez a lexikon? A bibliográfia – vállalom az egyszerűsítést –valamilyen szempont szerint kijelölt művek kronologikus (azon belül alfabetikus) vagy (gyakrabban) csak alfabetikus, (ritkábban) alfejezetek szerint abc-rendbe rendezett jegyzéke. Egy könyv, egy mű lehet bibliográfia vagy lehet lexikon. Bibliográfiai lexikon soha. Pláne kétnyelvűnek feltüntetve, miközben egynyelvű!
Mielőtt az érdemi, a címszavakat illető kritikára térnék, a kétnyelvűség illúzióját megerősítő 10-10 Molnos Péter nevéhez fűződő tanulmányról kell szólni. A kötet elején Molnos az 1945 előtti magyar műgyűjtés tíz legjelentősebb alakjáról ír, egyenként másfél-két oldalas dolgozatot, amely a magyar mellett angol nyelven is a kötet része. (Ennyi a kétnyelvűség!) A kötet végén pedig az 1945 utáni magyar műgyűjtés tíz legjelentősebb alakjának portréja és gyűjteményének bemutatása található, szintén magyarul és angolul. Itt nekem a „leg”-gel van problémám. Vajon hány szakmai konferencia tárgya lehetne annak eldöntése, hogy az utolsó két évszázadban kik voltak a legjelentősebb gyűjtők? Azt pedig nem lehet semmilyen eszközzel felmérni, hogy a kortárs, fél kortárs gyűjtők közül kik alkotják a top 10-et! Bár magam is úgy gondolom, hogy Kieselbach Tamás, a kötet szponzora és kiadója valóban ebbe a kategóriába tartozik, ízlésem ellen való szerepeltetése. Az viszont nem ízlés kérdése, hanem szakmai nonszensz, hogy a magyar és az angol szövegben minden tanulmánypárnál ugyanaz a fotó szerepel. Mindent kétszer mond, kétszer mond! A dilettantizmus újabb jele (és persze a szerkesztő hiányának is újabb bizonyítéka), hogy IFJABB GRÓF ANDRÁSSY GYULA az egyik tanulmány címe, amely helyesen így hangzana: Andrássy Gyula, ifjabb, gróf. Megnyugtató, hogy Takács ezt a hibát nem követi el.
A könyvészeti kritika csak látszólag egy szakma kiforrott szokásainak számonkérése. Egy könyv tervezőjének, szerkesztőjének minden eszköz megengedett, ami a kötet használhatóságát elősegíti. Ám minden eszköz tiltott, ami ennek ellene hat. A szerkezet következetlenségei, a pontatlan fogalmazások, a források értelmetlen csoportosítása esetünkben csak nehezítik, szinte ellehetetlenítik a „lexikon” használatát. A címszavakat (amelyek egyhasábosak) léniával elválasztott két hasábban követik a források. Helyes, ha a szerző minden állítását igyekszik hitelesíteni.
Az viszont nem csak helytelen, hanem értelmetlen is, hogy a forrásokat csoportokba osztja, s mindjárt az első forráscsoport olyan megnevezést kap, amely a szakirodalomban nem létezik: alapvető irodalom. Aztán van még – elkülönítve egymástól – kiállítási és gyűjteményi katalógusok, periodikák, árverési katalógusok, művész- és tárgymonográfiák. A kötet végén megtaláljuk a szövegközi rövidítések feloldását, ezen osztályok szerint (kivéve a periodikákat). Mégpedig időrendben, ám az évszámot a tördelő nem emeli ki, hanem a rövidítés mögé veti. Ha látta volna szerkesztő a kéziratot, akkor természetesen a hivatkozások bibliográfiáját nem engedi csoportokba rendezni, és tisztességes alfabetikus rendben teszi a kötet végére. Ennek jól bejáratott és megszokott rendje van, elegendő egy akadémiai kiadványt kézbe venni, s onnan puskázni. Ismét a szakértelem és az oda nem figyelés hiánya, hogy ami a szövegben árverési katalógusként szerepel, azt a kötet végén, a rövidítések jegyzékében az Aukciósházak címszó alatt találhatjuk meg. (Aminek, ebben a helytelen formában is így kellene szerepelnie: A kötetben szereplő aukciósházak.)
Még mindig az általánosság szintjén maradva, szólni kell a képblokkokról. Hét, egyenként tizenkét oldalas színes melléklet gazdagítja a kötetet. Enteriőrök, műtárgyak, gyűjtők fotói, összesen 180 kép. Mondhatjuk: gazdag fotóanyag! A baj csak az, hogy a képek úgy helyezkednek el, mintha vasvillával hányták volna őket egymás mellé. Meghaladná jelen írás kereteit, ha a 84 fotós oldalt végig elemezném, elégedjünk meg 80-83. sz. fotók megtekintésével. A margók zavaróan különböznek, a két oldal, amit együtt látunk, vibrál, ugrál, semmi nem indokolja, hogy az egymás mellett lévő 80. és 82. valamint a 81. és 83. kép ne azonos magasságú legyen. De bárhol lapozom fel a képes oldalakat, sehol nem jobb a helyzet. Sem a képek elrendezését, sem a képhez tartozó szöveget illetően. Van viszont a képes oldalakon (is) sok-sok kis lénia, ami akaratlanul is a képhez szorítja az amúgy többnyire rosszul elhelyezett és szedett szöveget.
Takács Gábornak, e könyv tanulsága szerint csipetnyi köze sincs a műgyűjtéshez, a műgyűjtőkhöz. A kortársakat is csak onnan „ismeri”, hogy valahol, az irodalomban fölbukkant a nevük. Akinek nem bukkant fel, az nem létezik. A „régiek” esetében legalább három csoportot kell(ett volna) képezni. Az 19. század eleji, reformkori arisztokratákat, az 1848/49-es forradalom és szabadságharc nyomán kialakult, megváltozott életstílusú, mentalitású (és tegyük hozzá, a vasút megjelenése és terjedése nyomán sokat utazó, külföldet ismerő) arisztokratákat, földbirtokosokat, és a századvég (1867 utáni) iparosodó világ régi és új gazdagjait, azon belül a zsidó nagypolgárságot.
Az első csoportba tartozó urak udvarházaikban és kastélyaikban – gazdagságuk, ambíciójuk stb. mértékében – egyaránt gyűjtöttek képet, szőnyeget, bútort, pipát, ezüstöt. Egy főúri lak telis tele volt olyan javakkal, amelyeket a későbbi polgári világ műgyűjteményként tételezett. Az ambiciózusabb, nyugatosabb főnemesség kifejezetten adott arra, hogy olyan tárgyakat is beszerezzen, amellyel kiemelkedik a társai közül. E területen azonban a borítón lévő szűkítő embléma értelmében kellett volna eljárni: ha a „magyar festészet”-ből el is hagyjuk a magyart, és a festészetet képzőművészetként tágítjuk, akkor sem fogadható el a szerzői bevezető definíciója, miszerint „a gyűjtőtevékenység az adott személy saját erőforrásai és egyéni szempontjai, céljai alapján történjen”. Nyilvánvalóan másként kell megítélnünk egy gazdag arisztokratát, aki a kastélya díszítésére nem sajnálja amúgyis temérdek pénzét, mint azt a 20. századi polgárt, aki számára a műgyűjtés szenvedélyes, önmagának kitűzött életfeladat, s ezt munkával megkeresett pénzéből folytatja. Az időrendi tagolás annál is fontosabb, mert magának a műgyűjtésnek az alapfilozófiája teljesen más volt a rendi és a polgári társadalomban, és megoldatlan, megfogalmazatlan volt az 1945-1990 közötti időszakban.
És most a kötet „tömegét” jelentő névtár következzék. Szerző az 549.-575. oldalakon felsorolt források alapján kiírta az előforduló, műgyűjtőként tételezhető neveket és az azokhoz esetlegesen tartozó egyéb adatokat, teljesen következetlenül, előzetes koncepció nélkül. Egyaránt a műgyűjtők közé került Borus Ferenc az ő lámpagyűjteményével és Borsos Imre a lőporszaru kollekciójával. S alig néhány oldallal később az egyik legnagyobb „igazi” gyűjtő, Esterházy Károly gróf következik. De számomra a dilettantizmus csúcsa: Németh Anikó divattervező, aki a 20. század végén, 21. század elején (ami ugye egy élő személy esetében vicc!) tükröket, fűzőket és egyéb műtárgyakat gyűjt. (Adatait a következő – internetről letöltött – telefonszámon lehet megtudni: 354-18-78) Ugyanakkor hiányzik például az igazi kortárs gyűjtők közül Knoll József orvosprofesszor, aki évtizedek óta szisztematikusan fejleszti gyűjteményét. Miért is hiányzik? Mert nyilván a források között nem találkozott a szerző a nevével.
Mindenek előtt a szerző szándékát kellene felismerni, de a leginkább a szerzői bevezetőből megismerni, mert akkor azt számon lehetne kérni. Tételezzük fel, hogy a kiadó (Kieselbach Tamás) tevékenységi területének megfelelően a képzőművészet objektumait gyűjtők regiszterét kívánta a szerző közreadni. A szándék tiszteletre méltó (lett volna). A megvalósítás viszont rendkívül silány. Sőt, álságos. Álságos, mert a tudományosság látszatát keltve gyakorlatilag minden tétel hibás. Hibás és a címszavak következetlenek. Mégpedig azért, mert a szerző abból a hozott – és nem megkutatott! – anyagból dolgozott, ami éppen a kezébe akadt.
A kötetben szereplő személyek felének, de lehet, hogy többnek, semmi keresni valója nincs a gyűjtők között. Gyűjtőnek lenni ugyanis egyszerre mennyiségi és minőségi kérdés. Írhatnám, hogy sajátos pszichológiai predesztináció szükségeltetik ahhoz, hogy valakit gyűjtőként tudjunk tételezni. Ez a megközelítés – természetesen – csak a kortárs gyűjtők személyes ismerete alapján történhetne, az elmúlt századok gyűjtőiről csak nagyon alapos kutatás után nyilatkozhatnánk. Ismerek olyan gyűjtőt, aki szerepel a kötetben, lelki alkata szerint gyűjtő is lehetne, de anyagi lehetőségei szerények, néhány tucat szedett-vedett (ám minőségi, de nem főmű) van a birtokában, amelyeket lelkesedéséért, értő megjegyzéseiért művész barátaitól kapott ajándékba. Neki semmilyen megfontolás alapján nincs helye a névsorban. Minden angol polgári házban legalább 30-50 képzőművészeti tárgy található, jobb, gazdagabb családoknál ennek a sokszorosa. A lovas metszetektől (előszoba) az olajképeken át a szobrokig (nappali, kert). Ezek az angol urak és hölgyek nem tételezik föl magukról, hogy gyűjtők lennének. Ők csak a lakásukat díszítik, teszik lakályosabbá, esztétikusabbá.
Most tehát ott tartunk, hogy a nem „igazi” gyűjtőket és a nem képzőművészeti tárgyakat gyűjtőket kiszórtuk a címszavak közül. Máris a felénél kevesebbre zsugorodott a kötet. Kihagytuk továbbá azokat az arisztokratákat, akik – maradva az angol polgár példájánál – szépészeti megfontolásokból, gazdagságukkal hivalkodni vágyván, társadalmi státuszukból következően vásároltak műtárgyakat.
És most nézzük meg, hogy egy címszónak hogyan kellene a kötetben szerepelnie. A szerzőnek mindenek előtt el kellett volna határoznia, hogy a nagy, jelentős gyűjtők több karaktert „kapnak” a közepes gyűjtők kevesebbet, a kis gyűjtők pedig még kevesebbet. Ez már önmagában is orientálta volna az olvasót. A címszó feladata az olvasó tájékoztatása, olyan mértékig, ameddig a szerző tárgyának utána tud járni. Tehát a név után a születési, halálozási idő és hely, a foglalkozás(ok), a főbb tevékenységi területei, a gyűjtemény helye, keletkezése, annak mineműsége, nagysága, majd a sorsa. És persze a legnagyobbaknál a gyűjtemény legjelentősebb művei! Természetesen, aki képzőművészeti tárgyakon kívül mást is gyűjtött, ott azt is meg lehet (kell) említeni. A névlexikon célja a lehető legpontosabb eligazítás kell legyen! A szóhasználatnak (terminológia) következetesnek és egységesnek kell lenni. Például minden egykor volt, már nem aktív gyűjtő esetében tájékoztatni kell az olvasót a gyűjtemény sorsáról. Itt azonban hol kapunk tájékoztatást, hol nem. S ha kapunk is (néha), az olyan dodonai, hogy nem tudunk mit kezdeni vele. A gyűjtemények sorsára vonatkozóan a következő esetek fordulnak elő: … múzeumba került, XY örökölte, … múzeumra hagyta, … múzeumnak adományozta, … adományozta, szovjet csapatok elhurcolták, Szovjetunióba került, árverésre került, elveszett, elárverezték, szovjet csapatok elpusztították, XY-hoz kerültek, … múzeumba került letétként stb. Különösen a jelentős gyűjtemények esetében zavaró, hogy a szerző nem járt utána a művek sorsa alakulásának.
Az sem fogadható el, hogy festménygyűjtő, régi és modern (máshol korabeli, vagy kortárs) festményeket gyűjtött. Vegyük például Herzog Mór Lipót bárót. Illendő lett volna megemlíteni, hogy fél tucat (!) Greco és négy Goya képe volt, továbbá Fiorentino, Preda, Vivarini, Vecchio, Bordone, Hals, Chardin, Daumier, Degas, Renoir, Cezanne, Gaugin művei is voltak. Hogy ezt honnan tudom? Megnéztem az interneten a beszkennelt Zsidó Lexikont. Egy percnyi kutatómunkát fordítottam az egyik legnagyobb magyar gyűjtőre. Ennyit talán megért. Amikor Takács Gábor a névtárát összeállította, még nem tudhatta, hogy Molnos Péter is írni fog báró Herzogról!
De ugorjunk! Simor János Takácsnál római katolikus főpap. Mint pl. Sarastro. Ám Simor János a 19. század egyik legjelentősebb püspöke, majd bíboros érseke, amúgy mellékesen hercegprímás volt. Az esztergomi Keresztény Múzeum alapítása nem intézhető el fél mondattal! Simor János püspök egész életében mecénásként (is) tevékenykedett, s nem sorolható a fűzőket gyűjtő Németh Anitával azonos kategóriába!
A könyv első 75 oldalán több száz adat vagy hiányzik, vagy pontatlan. Illusztrációul egy szarvashibát mutatok be. A név: Baumgartner Sándor. Igali orvos, született, meghalt. Csakhogy a nevénél szereplő születési és halálozási évek egy Baumgarten Sándor nevű építész adatai. Előbbi mintegy 50 évvel később született. Már egyetlen ilyen hiba is kétségessé tenné a névtár komolyságát, de a sort a végtelenségig lehetne folytatni. Ez az elírás nagyon árulkodó. A szerző mégis folytatott valamennyi kutatómunkát, de mert abban járatlan és hozzá felületes is, az ilyen apróságok, mint a garten és a gartner közötti különbség, nem tűnt föl neki.
Mint ahogy az sem, hogy egy lexikonon belüli két születési évszám évszám szerepel egyazon személyre vonatkozóan. Az 55. oldalon (Takács szövege), Lusztig Sámuel, mint Antal Péter nyagyapja, a gyűjtemény megalapozója szerepel 1889-es születési évvel, majd az 527. oldalon, Molnos Antal Péterről írt portréjában ez áll "A derecskei ortodox zsidó családban, 1899-ben született, gyermekként még rabbinak szánt Lusztig Sámuel...". 10 év eltérés van a két évszám között, a helyes az 1889-es dátum ...
Mi is hát ez a kötet? Nem más, mint a szerző által a kötet végén található források alapján műgyűjtőnek tételezett személyek alfabetikus rendbe szedett névsora. Aki többet akar tudni, járjon utána! Ennyi energiával akár egy használható lexikont is össze lehetett volna hozni.
Kieselbach Tamást (nem a galeristát, hanem a könyvkiadót) nagyon átverték!
- Kozák Gyula blogja
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges
Hozzászólások
Válasz Molnosnak
by Kozák Gyula - 2013-06-28 09:59
Kritizálni merészeltem Takács Gábor könyvét. Molnos megvédte, a mundér becsületével együtt. A kritika kritikája azonban nem reagál az érdemi megjegyzéseimre, viszont személyemet gyalázza. Utóbbival nem foglalkozom, az a szerzőt minősíti. Aki veszi a fáradságot és jelen írást is olvassa, az ismeri az előzményeket, ezért nem szaporítom a szót. Csak utalok.
Könyvészeti megjegyzéseimről. Hogy bizonytalanul mozgok-é e területen…? Nem tíz, véletlenül a kezembe került könyv alapján írtam, amit írtam. De elegendő, ha Molnos kézbe veszi Gyurgyák János Szerkesztők és szerzők kézikönyve című alapvetését (Osiris Kiadó, Budapest, 1996.), s annak vonatkozó részeit tanulmányozza (pl. a 21.-23. oldalt). Ami a papír minőségét és súlyát (g/m2) illeti, egy kézikönyv akkor tölti be funkcióját, ha forgatása, használata közben nem törik le az olvasó karja a könyv súlyától. Nem ízlésbéli megjegyzéseket tettem, hanem racionálisakat, s nem feledtem, hogy az elmúlt 500 évben kialakult egy európai, s azon belül egy hazai kánon. Természetesen nem kötelező, de aki ad magára, az betartja, mert e szabályrendszer gyökerei racionálisak.
A következő mondatot már az általános iskola hatodik osztályában hullámos vonallal húzta volna alá a tanár: „Az internetes forrásokat a hivatkozások biztos fellelhetősége, a levéltári anyagokat pedig a munka kezelhető dimenziói érdekében hagytam figyelmen kívül.” Elemezzük! Ugyanis az internetre vonatkozó állításnak nincs értelme. Tessék figyelni! „Az internetes forrásokat a hivatkozások biztos fellelhetősége,
a levéltári anyagokat pedig a munka kezelhető dimenzióiérdekében (kiemelés tőlem–kgy) hagytam figyelmen kívül.” Nem vártam el, hogy Takács teleszórja könyvét www -s jegyzetekkel, csak arra utaltam, hogy a neten megtalálhatott volna számos személyazonosítót (s persze egyéb hasznos adatot is). S ha félt, hogy eltűnik a netről a forrás, két lehetősége is lett volna. Vagy a Print Screen, vagy a CtrlC+CtrlV. (Csak zárójelben: szakmai elemzések kimutatták, hogy a Wikipedia nem csak sokkal nagyobb, de megbízhatóbb is, frissebb is az Encyclopaedia Britannicánál. Egyéb portálokról – kontrollként, adatpontosítás, egyértelműsítés okán – most ne essék szó!)A levéltári kutatásokat is azért szorgalmaznám (még nem késő!), hogy a sok hiányos és téves adatot Takács Gábor pontosítsa.
Ami a szerző szándékát illeti (talál egy nevet, a találat vagy sikeres, vagy sem, és a névhez hozzárendel bibliográfiai tételeket) az csak akkor vezethet(ne) eredményre, ha a gyűjtőnek tételezett személy azonosítása egyértelmű lenne, ha a gyűjtő, mint olyan definiálva lenne (mennyiség, minőség!), s ha a gyűjtő és a hozzá tartozó bibliográfiai tételek passzolnának egymáshoz. Ezen feltételek hol teljesülnek, hol nem. (Ezzel kapcsolatban lásd Bélai György vonatkozó írását!)
(Kozák, vagyis én) „Érthetetlen módon tagadja a bibliográfiai tételek csoportokra osztásának nem csupán jogosságát, de még elvi lehetőségét is, …” Nem tagadom, csak itt értelmetlennek, nehézkesnek és feleslegesnek tartom. A csoportokba szétszedett bibliográfiai hivatkozások időrendben következnek, de nem az évszám áll az első helyen (ha már a kronológiának ily nagy jelentőséget tulajdonít a szerző), hanem maga a rövidítés. A rövidítések alfabetikus rendben könnyebben, hatékonyabban lennének kezelhetők.
Ami a kétnyelvűséget illeti. Az 584 számozott oldalból 470 magyarul van. A maradéknak nem egészen a fele angolul. Kedves Molnos Péter, ami nem védhető, azt nem kell védeni. E könyvben található némi angol szöveg is.
„Ha Kozáknak lenne tapasztalata a képszerkesztői és tördelői munkában…” kezdi érvelését Molnos a képanyaggal kapcsolatban megfogalmazott kritikámmal kapcsolatban. Két válaszom van. 1/ van tapasztalatom, 2/ nem kell tudnom tojást tojni, hogy annak büdösségét megállapíthassam. Amúgy pedig elismeri, hogy a képszerkesztés nem jött össze. Akkor meg miért kell erről beszélni? Kritizáltam, igazam van, kár.
Ki kell ábrándítanom Molnost. Használtam a Google keresőjét, megnéztem a bibliográfiai lexikonokat, hazai gyakorlatilag nincs (ami van, az kicsit sem hasonlít Takács könyvéhez), a külhoniak sem ezt a szerkezetet követik. De vettem a fáradságot és több lexikonszerkesztővel is konzultáltam. Egybehangzó véleményük: ilyen műfaj nincs. Én megengedőbb vagyok. Lehet egy biográfiát közreadni pl. a 20. századi német fizikusokról, s minden névhez hozzá lehet rendelni egyrészt a publikációikat, másrészt a rájuk való hivatkozást. De a biografikus résznek halálosan pontosnak kell lenni!
És akkor most – befejezésül – két valóban lényegi kérdésről essék szó. Ekkora volumenű munkát egy ember akkor sem tud elvégezni, ha beleszakad. Egyedül nem lehet lexikont csinálni! Kell egy csapat! Mindenek előtt egy nagyon felkészült, koncepciózus főszerkesztő, és a részterületekhez jól értő munkatársak, akik a teljes folyamatban aktívan részt vesznek.
E kötet érdemben csak akkor lenne használható, ha a végén lévő valamennyi bibliográfiai tétel a felhasználó rendelkezésére állna. Szerény véleményem szerint ma nincs olyan könyvtár Magyar országon, ahol valamennyi tétel együtt fellelhető. Ez viszont még akkor is jelentősen csökkentené a „lexikon” használhatóságát, ha a nevek (személyek) körül minden rendben lenne.
Csak csipkelődésként, de nem haraggal: nem feltöltésre került, és nem töménytelen, hanem feltöltöttük és töméntelen.
Molnos válasza alapján azt hiheti az olvasó, hogy a könyv lejáratása a szándékom. Ehhez azonban semmi érdekem nem fűződik. Egy szakma nívóját, kialakult értékeit kértem számon. A hazai és európai legértékesebb kulturális tradíciók megőrzését. Kár, hogy Molnos csak a mellékes problémákra reagált, az alapvetőeket elkerülte.
Kedves Molnos Péter, ma
by Bélai György - 2013-06-27 10:58
Kedves Molnos Péter,
ma reggel a Beszélőt olvasván akadtam rá Kozák Gyula, illetve az én „hozzászólásomra” adott kritikádra, válaszodra Takács Gábor soraival együtt.
Takács Gábornak a „Műgyűjtők Magyarországon a 18. század végétől a 21. század elejéig” című lexikonjának nem kizárólag a tartalmára (adatokra / információkra / rekordokra / adatmezőkre) vonatkozó mondataidra - a „könyvészet” szakmám nem lévén – reagálni most sem szeretnék, helyette kérem, engedd meg, hogy Almási Éva sorait - az Ő hozzájárulásával - csatoljam az alábbiakban. Ez „csak” szintén egy gondolatsor a lehetséges szinte megszámlálhatatlan közül, de Éva szakmai múltja megérdemli, hogy jelen polémiában nyilvánosságra kerüljön. Mielőtt ezt megtenném, NYOMATÉKKAL és TISZTELETTEL KÉREM, hogy a jövőben próbáljunk meg egy „tágas” szakmai kör bevonásával, kizárólag a lényeget érintve, érzelemmentesen, egymást tisztelve, közösen a 20-dik, 21-dik század eredményeire is alapozva egyezségre jutni a „tisztességes / rendszerezett / valós” információhoz való hozzájutás érdekében.
………s, akkor Almási Éva sorai:
Facebook – Almási Éva Bélai Györgynek
Szia! Reggel út közben elolvastam a hosszadalmas csattogást, amibe természetesen nem fogok beszállni. Néhány gondolat csak ezzel kapcsolatban: mindenki keveri a lexikont a bibliográfiával. Nincsenek tisztában a fogalmakkal a résztvevők. Olyan nem létezik, hogy bibliográfiai lexikon. ez nonszensz. Más a műfaji kritériuma mindkettőnek. én mindkét műfajban otthon vagyok, írtam egy komoly 2 kötetes bibliográfiát és szerkesztettem "néhány" alapvető lexikont. A vita és a dolog itt kezdődik. A születési dátumok pontosságáról csak annyit, hogy ez nem jókedv és szándék kérdése, ez egy alap kritérium!! e nélkül semelyik műfaj nem ér egy kalap sz. t sem!! A születési dátum egy személy esetében olyan azonosító, mint a könyveknél az ISBN szám. Ha ezek az adatok nem stimmelnek egy szakkönyvben, akkor az rögtön hiteltelenné válik. A mi Kortárs Magyar Művészeti Lexikonunkban alig van olyan személy a 8000 szerepeltetett között, akinek ne adtuk volna meg a hiteles, leellenőrzött, napra pontos születési adatát. Harmadik alapvetés: egy személyben nem lehet lexikont csinálni csak akkor, ha komoly szakmai lektor vagy szerkesztő áll a háttérben, aki veszi a fáradságot és mindent ellenőriz. Manapság ilyenből nagyon kevés van, nekem szerencsém volt, mert mindig voltak "jó" embereim, munkatársaim, akikkel kiválóan tudtunk együtt dolgozni évekig. Ez alapvető. Kieselbach Tamás könyvkiadói tevékenységéről mindig meg volt a különvéleményem, néhány szakmabelivel ezt annak idején megosztottam. A könyvkiadásnál sokrétűbb (és megjegyzem szebb) foglalkozás nincs a földön, amit én nagy, nagy szeretettel és alázattal (!!!) műveltem éppen húsz évig. Most jelent meg az utolsó két könyvem. A napokban jött ki Gyenes Zsolt: Fotóművészeti stílusok c. kötete.
szerda 21:52
-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Eddig az idézet, és most szeretnék egy pár gondolattal hozzájárulni korábbi kérésem / javaslatom megismétlésével egy új javított kiadás közreadásához, a jelenlegi kiadás visszavonásához. Az alábbi példán remélem sikerül - Takács Gábor hatalmas munkájának, erőfeszítéseinek teljes elismerése mellett – megértetni magam, megértetni miért is tartom képtelenségnek és felelőtlenségnek a jövő generációi számára az idejekorán kinyomtatott, kiadott lexikont, a jelenlegi tartalommal megőrizni.
141. oldal: ERDŐS ARMAND ÁRMIN
Vizsgáljuk meg TARTALMILAG Takács Gábor bibliográfiai tételeit egyenként Erdős Armand (Ármin)-ra vonatkozóan, de előtte lássuk magát a szócikket, és a hozzá tartozó bibliográfiai tételeket, idézem:
„ERDŐS ARMAND (Ármin, 20. sz. eleje): budapesti gyűjtő; Gulácsy Lajos és más korabeli magyar festők műveit vásárolta.
1. Alapvető irodalom: Almanach 1912. 264. o.
2. Kiállítási és gyűjteményi katalógusok: Rippl-Rónai 1937. 82. 92. 139. tétel
Rippl-Rónai 1998. 84.107. tétel”
eddig az idézett teljes szócikk………és akkor most lássuk, hogy mit is találunk magukban a szócikk bibliográfiai tételeiben, a forrásdokumentumokban. Pontosan idézem, (kiegészítve az Artchivum rendszerében található könyvtári tétel kódszámával és címével)::
-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------
I. – Alapvető irodalom:
1 - Almanach 1912. 264. o.
(ARTCHIVUM könyvtári tétel kódszáma: 13631
Címe: Almanach a Nemzeti Szalon Nyugdíj Intézete javára – 1912.)
255. oldal: Művásárlók és eladott művek lexikona 1894-1911. (Lexikális felsorolás a Nemzeti Szalon műbarátainak és ama műtárgyaknak, melyeket azok a Nemzeti Szalon valamely fővárosi vagy vidéki kiállításán vásároltak)
264. oldal: ERDŐS ARMAND, Bpest.: 1905. Csermely J. (Útban a vizsgálóbíró előtt)
olajf.; Gulácsy L. (Őszi alkonyat, Udvar és Timárház) olajf; Herrer C.
(Mosónők) olajf; Pentelei-Molnár J. (Az udvarban és Profil) olajf.
-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------
II. – Kiállítási és gyűjteményi katalógusok:
1 - Rippl-Rónai 1937. 82. 92. 139. tétel
(ARTCHIVUM könyvtári tétel kódszáma: 4808
Címe: Rippl-Rónai József emlékkiállítása, Ernst Múzeum 1937)
15. oldal: 82. tétel - Piacsek bácsi felolvas Lazarinenak – Erdős Ármin úr tul
15. oldal: 92. tétel - Kunffyné virágos kalapban. Pasztel – Erdős Ármin úr tul
19. oldal: 139. tétel - Piacsek bácsi olvas – Erdős Ármin úr tul.
2 – Rippl-Rónai 1998. 84. 107. tétel
(ARTCHIVUM könyvtári tétel kódszáma: 1050
Címe: Rippl-Rónai József gyűjteményes kiállítása, Magyar Nemzeti Galéria, 1998)
321. oldal: 84. tétel -: Kunffyné virágos kalapban 1907 körül – pasztell, papír
65 x 48 cm.
Proveniencia: Nemes Marcell, majd Erdős Ármin gyűjteménye. 1984 Rippl-Rónai Emlékmúzeum, Kaposvár
(Megjegyzés /tőlem/: a katalógusban olvasottakból a következőket lehet, kell tudni: ez a portré az Ernst Múzeum 1933-as Nemes Marcell hagyatékát árverező első katalógusban az 59-es tételszám alatt „Nő nagy kalappal” címmel szerepel.
348. oldal: 107. tétel - Modelljeim kaposvári kertemben, 1911 olaj, lemezpapír
70 x 100 cm.
Proveniencia: 1940 Erdős Ármin, Budapest magántulajdon. 1981-ben a BÁV 55.
számú aukcióján megvásárolta a kaposvári Rippl-Rónai Múzeum, ltsz.: 81.8.1.
-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Ennyit a Takács Gábor által „talált” bibliográfiai idézetekből. Most lássuk a lényeget, lássuk a VALÓSÁGOT, lássuk, hogy miért mindegy, vagy nem-mindegy, hogy adatokat gereblyézünk, vagy „rendszerben gondolkodva” tudatos kutatás után állítunk össze.
Kedves Gábor és Péter, tisztelettel kérdezem, hogy a fenti pontos idézetből, (kimásolt) anyagból hol és miként derül ki, hogy a BIBLIOGRÁFIAI SZÓCIKK KIRŐL IS SZÓL?
Erdős Armand Árnin-ról ???
Erdős Ármin Armandról ???
vagy csak Erdős Armandről ???
vagy csak Erdős Árminról ???............ezt csak azért kérdezem, mert nyomtatásban a lexikon 141. oldalán ERDŐS ARMAND (ÁRMIN) látható, olvasható.
Az Erdős Armand (Ármin) név a Takács Gábor által említett bibliográfiai tételekben, magukban a forrásdokumentumokban egyetlen helyen sincs leírva, kinyomtatva, sehol nem található. Ismereteim szerint az Armand név - (Párizsban élő 94 éves Armand nagybátyám segített keresztnevének kutatásában) – úgy viszonyul az Árminhoz, mint a József a Jánoshoz. Az Armand és Ármin keresztnevek nem téveszthetők össze, de erre vonatkozóan is megfelelő információhoz juthatunk az internet használata segítségével.
Ez a szócikk az egyik legjellegzetesebb „iskolapéldája”, hogy miért is lenne szükség például az ELTE BTK-n a Museum Plus készletnyilvántartó használatának teljesen felesleges oktatása helyett rendszergondolkodást, rendszerépítést, rendszerszervezést, formál-, és rendszer-logikát tanítani / tanulni, és miért kellene 100szor is meggondolni, hogy mikor van „készen” egy opus és mikor nyomtathatunk.
Ismételten, és még vagy ezerszer szeretném hangsúlyozni, hogy Takács Gábor általam is ELISMERT, HASZNOS és NAGYON FONTOS munkát végzett el óriási „ráfordítással”, de a munka NEM LETT BEFEJEZVE.
Nem akarom tovább feszíteni a húrokat.
Jelen történetben Takács Gábor 2 VALÓSÁGOS (hús-vér-lélek) SZEMÉLYBŐL „CSINÁLT”, HOZOTT LÉTRE EGYET, (ASCII kódok sorozata a kettes számrendszerben) egy soha meg nem született, soha nem élt személyt, és annak SOHA, DE SOHA NEM LÉTEZETT GYŰJTEMÉNYÉT.
MEGCÁFOLHATATLAN KONKLUZIÓ: a „Műgyűjtők Magyarországon a 18. század végétől a 21. század elejéig” című lexikon 141. oldalán található ERDŐS ARMAND ÁRMIN és GYŰJTEMÉNYE SOHA NEM LÉTEZETT.
Nos, akkor milyen „valóság” található a Takács Gábor által megtalált és a lexikonban közzétett bibliográfiai tételekben, forrásdokumentumokban:
* 1873-1920 között élt ERDŐS ARMAND, kora jó nevű zenekritikusa, zeneszerzője, dalszerzője, aki a Nemzeti Szalon kiállításain (eseményein) vásárolt Csermely János (1882-1963), Gulácsy Lajos (1882-1932), Herrer Cézár (1868-1919), Pentelei-Molnár János (1878-1924) alkotásokat,
valamint
* 1888-1944 között élt ERDŐS ÁRMIN (sírhelye: Farkasréti temető:1-39/40), aki 1918-ban Somló Dezsővel megalapította az Ifjúság Könyvkiadót, melynek nevét 1919-ben Benedek Marcellnak (1885-1969), a kiadó életében való szerepvállalásakor Dante Könyvkiadóra változtatták.
Péter, kíváncsi lennék, ha Gulácsyt kutatnád, és róla monográfiát készítenél beírnád-e gyűjtői közé Erdős Armand (Ármint). Ugyan ezt kérdezném abban az esetben is, ha monográfiát Rippl-Rónai Józsefről szeretnél megalkotni?
Korábban írtad, hogy már sokszor és sokat használtad Takács Gábor lexikonját. Te, vagy bárki más ki Takács lexikonját használja tudja-e, vagy sejti-e, hogy Erdős Ármin eddigi ismereteink szerint csak és kizárólag Rippl-Rónai alkotásaira tett szert, míg Erdős Armand Csermely, Gulácsy, Herrer C. és Pentelei-Molnár munkáit vásárolta meg. Még mindig biztos vagy benne, hogy jó adatokat adsz át, kanonizálsz a jövő nemzedékeinek egy olyan lexikonból, melynek „alkotóstábja” semmilyen, vagy csak minimális kutatást végzett a személyekre, a személyt azonosító adatokra vonatkozóan, vagy mindegy, csak a cikk, kritika, tanulmány, esetleg monográfia megfelelő mennyiségű karakterszáma legyen meg, hogy küldeni lehessen a nyomdába? Ugye NEM MINDEGY a sok-sok VALÓS tény (adat) miatt. A Nemes Marcell gyűjteményből származó, 1933-ban az Ernst Múzeumban árverésre bocsájtott Rippl-Rónai kép (Kunffyné virágos kalapban) 1937-ben már mint Erdős Ármin gyűjteményéből származó alkotás lett az Ernst Múzeum Rippl-Rónai József emlékkiállításán bemutatva. NE FELEJTSÜK EL, hogy Erdős Armand zenekritikus (a MÁSIK gyűjtő / műtárgytulajdonos) ekkor már 17 éve halott volt.
Direkt nem egy olyan példát (Kovács József, Kiss János, stb.) hoztam most fel, ahol Gábor kettő, vagy több, GYAKORTA ELŐFORDULÓ AZONOS NEVŰ EMBERT „gyúr eggyé”, testet-lelket feledve, csak a személyek nevének betűit (karaktereit) figyelembe véve.
Nagyon remélem, hogy a fenti példa (is) elégséges, hogy „mindenki elgondolkozzon” azon, hogy Takács Gábor bibliográfiai lexikonja „megmaradhat-e” a jövő nemzedékeinek számára.
A Beszélőben írt kritikát kritizáló kritikádban arra (is) hivatkozol, hogy Takács lexikonjának valamennyi szócikke (rekordja) Kieselbach Tamás Aukciósházának honlapján is elérhető, így az ott folyamatosan eszközölt javítások / helyesbítések által a jövő nemzedéke már a korrekciókon, javításokon átesett, hiba nélküli adat-verzióhoz juthat majd hozzá. Ugyan ebben a kritikádban viszont azt is írod, hogy Takács azért nem használt URL „internetes hivatkozásokat”, mert azok jövőbeni meg/fennmaradása abszolút bizonytalan. Szerintem ez a két „állítás / magyarázat” kioltja egymást, mert ha Takács félt attól, hogy ha az internetről származó információkra hivatkozik, akkor „bajba” kerülhet, ha a hivatkozott információ (URL) címe / megtalálhatósága az idők folyamán eltűnik, megtalálhatatlanná válik.
Tételezzük fel, hogy a jövőben tényleg eltűnhetnek ma még megtalálható adatok / információk az internetről, …….igen, ez lehetséges, de ha lehetséges, akkor ez a Kieselbach Galéria jelenlegi honlapjára is ÉRVÉNYES, és akkor………..????, igen akkor CSAK ÉS KIZÁRÓLAG A NYOMTATOTT ANYAG, a jelenlegi hibás adatokat halmozó „Bibliográfiai Lexikon” változat marad a jövő generációi számára.
Akkor most miért is nem használt Takács Gábor interneten található hivatkozásokat? Amennyiben azért nem használta mert azok bármikor eltűnhetnek a felhasználó elől, akkor miért is teszi most ki saját lexikonját Kieselbach honlapján az internetre. Lehetséges az, hogy Kieselbach tud valamit, amit senki más, esetleg Ő tudja, hogy miként kell megvédeni az örökkévalóságnak az Ő URL-jét (weblapját) az „eltűnéstől”? Amennyiben egyikünknek sincs a zsebében a bölcsek köve, akkor meg miért is javítja bárki is az internetre kitett mennyiségben és minőségben hatalmas hibahalmazt Takács Gábor lexikonjában?
Vagy alternatív lehetőségként maradunk az MTA MKI volt igazgatójának érvelésénél, miszerint a felhasználónak tudnia kell, hogy mi a jó és mi a hibás adat, illetve, hogy mely információ pontosan kire és mire is vonatkozik. Péter, Te is lényegében azt írtad, - (szerintem anélkül, hogy valójában átgondoltad volna) – hogy aki nem képes az igali Baumgartner Sándor (volt műgyűjtő), és Budapest volt főépítésze Baumgarten Sándor (nem volt műgyűjtő) között különbséget tenni, - mert nem ismeri a két személyt -, annak felesleges is lenne Takács munkáját használni. Pontosan idézem soraid: „Aki esetleg nem képes erre a műveletre, annak amúgy is teljesen felesleges kézbe venni a lexikont.”.
Péter, ha a lexikont használó tudatában van a kötet teljes tartalma, s mindezek tetejében még a lexikonban pontatlanul, hibásan megadott információk pontos ismeretével is rendelkezik, akkor miért is veszi kezébe az opust? Amennyiben egy magamfajta tudatlan szeretne információhoz jutni, akkor ne tegye, sőt meg se próbálja, mert nem rendelkezik elégséges „alapinformációval”. A lexikonnak, mint műfajnak akkor mi is a valódi feladata, legyen az statikus (nyomtatott), vagy dinamikus (computeren elérhető informatikai rendszer)? Én minden esetben tudatlanságom okán vettem, veszek kézbe lexikont, annak reményében, tudatában, hogy „mindent” pontosan, precízen, adathibák nélkül tudhatok majd a keresett, általam kutatott személyről, tárgyról, fogalomról, vagy bármi más „speciális” dologról, tényről (létezzen az térben és időben bárhol, bármikor)
Péter, Te Takács hatalmas munkájára hivatkozva „dorgálsz”. Én Takács hatalmas munkájára hivatkozva, s azt elismerve kérem, (mint egy a sok „tudatlan”, valós információra vágyó lexikonokat használók közül), hogy Gábor „vegye ismét kezébe ” a befejezetlen munkát. Dolgozzon még rajta (sokunkkal együtt), utána vigye el ismét a nyomdába azért, hogy a jövő nemzedékeire nem kutatnivaló terhet, hanem felhasználható valós, hasznos adatokat (információt) hagyjon jelenünkről, múltunkról a már újra kinyomtatott, kiadott lexikonban.
……..s végül elnézést kérek, amiért megszegtem szavam és ismét „hozzászóltam” valamihez, ami fontos volt, - s, most már tudom – hátralévő éveimben fontos is marad számomra.
Egy kritikának látszó valami
by Takács Gábor - 2013-06-20 08:31
A Műgyűjtők Magyarországon a 18. század végétől a 21. század elejéig című bibliográfiai lexikon megjelenése óta eltelt fél évben számos visszajelzés, kiigazítás, továbbfejlesztési javaslat érkezett a kötettel kapcsolatban. Örülök, hogy szakmai diskurzus bontakozott ki a körül a gondolat- és adattömeg körül, amelynek oldalakra rendezésével olyan sok időt eltöltöttem. Már csak azért is fontos ez, mert a szerző és a kiadó a témával foglalkozó kutatások és publikációk folytatását tervezi. Hasznosnak érzem Kozák Gyula „Egy könyvnek látszó tárgy” címmel e fórumon közölt terjedelmes kritikai írását is – annak ellenére, hogy abban az értékelhető információkat és a megszívlelhető tanácsokat jócskán túlharsogja a kicsinyes, öncélú kioktatás és a józan ésszel érthetetlen indulat.
„A lexikonban azoknak a személyeknek a bemutatására törekedtem, akik képző- és iparművészeti szempontból említésre méltó gyűjteményeket építettek fel, vagy családi műtárgy-együtteseket birtokoltak” – olvasható a lexikon bevezetésében, majd a kronológiai, földrajzi és egyéb határok, az áttekintett források és a lexikon felépítésével kapcsolatos további szempontok ismertetése következik. A meghatározások, korlátozások indokoltsága természetesen vitatható, ám egy valami, úgy gondolom, aligha: a módszertan átlátható, és átláthatók a források is, azok felosztásával együtt. Ezek után mindenki szabadon eldöntheti, hogy egyetért-e a meghatározásaimmal, és ennek megfelelően használhat vagy lapozhat át egyes szócikkeket. A módszertan szándékos félreértése vagy dühös elutasítása pedig nem a könyvet teszi szegényebbé, hanem a „kritikust”.
Természetes, hogy mint minden emberi alkotás, egy ilyen lexikon (beleértve annak esetleges további köteteit, kiadásait) sem lehet mentes a hibáktól. Az elmúlt fél évben kutatóktól és más szakemberektől kapott visszajelzések ugyanakkor azt bizonyítják, hogy nem haszontalan az a munka, amely Kieselbach Tamás támogatásával napvilágot látott. Örülnék, ha a jövőben egyre több – akár az enyémtől mindenben eltérő szempontú – összegző mű és részlettanulmány születne a műgyűjtés hihetetlenül izgalmas világáról.
Takács Gábor
Egy könyv védelmében Molnos
by molnospet - 2013-06-19 16:47
Egy könyv védelmében
Molnos Péter
Kozák Gyula kritikát írt Takács Gábor Műgyűjtők Magyarországon című bibliográfiai lexikonjáról. A cikk a Beszélő online felületén olvasható június 7-e óta. Ami alább következik, egy eleve kudarcra ítélt kísérlet a világ egyik leghálátlanabb műfajában: a kritika kritikája. Igyekszem sorra venni a szerző állításait, szembesítve az olvasókat azok valóságtartalmával. A tévedések vagy tudatos csúsztatások szokatlanul magas száma miatt azonban nem térhetek ki miden korrekcióra szoruló tételre: jól tudom, hogy írásom így is jócskán igénybe veszi az olvasók elvárható türelmét.
Kozák Gyula hangulati felütésnek szánt megállapítása rögtön vaskos tévedés: egy nehezen felfogható okból kifolyólag összekeverte a logót a címmel. Előbbi, definíciójából fakadóan nem a könyv tartalmára, hanem a kiadóra, az általa sugározni kívánt önképre utal. Ehhez képest a kritika szerzője mintha rosszallását fejezné ki, hogy Kieselbach „Magyar festészet” feliratú logója ellenére a kötet szerzője nem átallott festmények mellett holmi pipa- és kályhagyűjtőket is vaskos lexikonjában szerepeltetni.
Ezzel a lendülettel halad tovább, mikor felsorolja az „apróbb” könyvészeti hibákat. E törekvésében egyáltalán nem zavarja, hogy a témában jól láthatóan bizonytalanul mozog. Ezt már írása első mondata is elárulja, hiszen állításával ellentétben sem az aktuális kötetre, sem a Kieselbach Tamás által kiadott korábbi könyvekre nem igaz a papírjuk minőségére tett megjegyzése. Ugyanis legtöbbjüket nem 180 grammos, pláne nem fényes műnyomóra nyomták – bírálatának tárgyát sem. Lényegtelen részlet, bár úgy hiszem, aki kritizál, próbáljon meg ragaszkodni a tényekhez.
A folytatás is hasonló szellemiséget sugall. Szerinte a szennycímlapon „lemaradt a szerző”. Miről, vagy mihez képest? Ugyanis nincs olyan kötelező könyvészeti szabály, szakmai konszenzus, de még követésre érdemes tradíció sem, amelyre hivatkozik. Ennek igazolására elég egy mindenki által elvégezhető próba: emeljenek le véletlenszerűen 10 könyvet a polcról, s garantálom, hogy jelentős részükben a szerző vagy szerkesztő nevét szintén hiába fogják keresni az inkriminált helyen. Ez így van a legpatinásabb kiadók elitkiadványainál és az egyszerű tömegköteteknél egyaránt. A többi kifogás hasonló súlyú ahhoz, mikor Kozák megfeddi a szerzőt, hogy „tartalom” helyett „tartalomjegyzéket” írt, vagy mert feleslegesen pazarolta a nyomdafestéket az ennek megfelelő „table of contents”-re, pedig elég lett volna csupán a „contents”. Az előszót ért kritika szintén félrevezeti az olvasót: Kozák szerint ugyanis az „mindig a páratlan oldalon kezdődik”. Hát nem: ismét javaslom a korábban említett, személyes próbát. Hogy mást ne említsek, a szerző által hangulati nyitásként említett és korábban alaposan feldicsért kötetben, a Modern magyar festészet-ben – töménytelen más könyv mellett – szintén páros oldalon indul az előszó. Jó közelítésben ott és akkor van ez így, amikor az e helyen betördelendő szöveg két oldalt kíván.
Az előszót érintő, helyesírási számonkérés terén a szerző ismét indokolatlanul túlbuzgó: az általa kifogásolt „mely”, a „lexikona”, de még a méltatlanul száműzni óhajtott „benne” is ugyanúgy helyes, mint az általa javasolt verziók. Lehet szeretni ezt, vagy éppen azt a variánst – ám az efféle ízlést egy objektív könyvkritika keretei között számon kérni nem ildomos és főleg nem szabad helytelennek beállítani azt, ami szimplán csak nem tetszik, vagy éppen nem a legáltalánosabb megoldás.
A hasonló hibáktól hemzsegő hangulati felvezetés után Kozák rátér a kötet érdemi elemzésére, mikor kifogásolja, hogy a lexikon összeállítója az internetes és a levéltári forrásokat nem szerepelteti a bibliográfiai tételek között. Ez a pont azért is lényeges, mert jól modellezhető vele, miként csúsztat Kozák annak érdekében, hogy az általa várt hatást elérje. Nyitásként idézi Takácsot: „Az internetes forrásokat a hivatkozások biztos fellelhetősége, a levéltári anyagokat pedig a munka kezelhető dimenziói érdekében hagytam figyelmen kívül.” Majd egy sorral lejjebb ezt a könnyen érthető és teljesen korrekt megjegyzést már a következő módon interpretálja: „az internetes forrásokat szerző azért nem használta, mert azokat nem tartotta kellően megbízhatónak, kontrollálhatónak.” Egyértelmű, hogy olyan kijelentést tulajdonít Takácsnak, amit ő sosem állított, csak azért, hogy utána teátrálisan fel tudjon háborodni: „Ezt a 21. században merte egy »lexikonszerző« leírni! Ez a második pont, ahol abba kellett volna hagyni az olvasást”. A helyzet azonban Kozák állításával szemben az, hogy Takács – az előszóban olvashatóaknak megfelelően – azért nem emelte be a hivatkozott bibliográfiai tételek közé az internetes találatokat, mert azok fellelhetősége nem garantált, vagyis a webcímek illetve a „mögöttük” húzódó tartalmak idővel változhatnak és változnak is. Semmit nem állított azok minőségéről, megbízhatóságukról, csak – ismerve a világháló természetét – úgy döntött, hogy sok esetben hiába adná meg bármennyire is fontos cikkek URL-jét, ha semmi garanciája annak, hogy azok egy-két, vagy akár öt év múlva elvezetnek a kívánt tartalomhoz, vagy a hivatkozott tartalmat időközben nem alakítják át. Egy webes művészeti magazin szerkesztőjeként személyes tapasztalatból tudom, mennyire jogos Takács félelme, de ezt nálam sokkal jobban tudja Kozák, aki tökéletesen ismeri Magyarország, de talán a világ egyik legnagyobb művészettörténeti adatbázisát. Arról az Artchívumról beszélek, mely évekig – ugyan csupán korlátozott tartalommal – hozzáférhető volt a nagyközönség számára, majd egy kényszerű tulajdonosi döntés következtében egyik pillanatról a másikra, a szerver lekapcsolása után elérhetetlenné vált, vagyis felhasználói szempontból nézve: megszűnt létezni. Képzeljük el, ha Takács lexikonjának valamennyi címszavánál ott éktelenkedne egy szép hosszú, és a semmibe vezető URL! Pazar reklámja lenne ez a készítőnek, de leginkább magának az Artchívumnak.
Ahogy az internetes hivatkozások mellőzése, úgy a levéltári fondok elhagyása is teljesen indokolt döntés volt Takács részéről. Ez nem csupán a műfaj természetéből fakadó evidencia, hiszen a bibliográfiák a nyomtatásban napvilágot látott forrásokra koncentrálnak, de azért is, amit a korábbi idézetben maga a szerző rögzített: ha valaki a magyar gyűjtéstörténet komplett, tehát levéltári tartalmakat is felsorakoztató forrásjegyzékét akarná összeállítani, eredményeit nem tudja egy hasonló dimenziójú könyv keretein belül közzétenni, sőt – s ezt már csak én teszem hozzá – jobb, ha a munka elején feladja. Nyilvánvaló, hogy Kozák sosem vállalkozott e tárgyú, ilyen mélységű kutatásokra. Ha halvány fogalma lenne ezek dimenziójáról, nem kérne effélét számon egy lexikontól. Elég annyi, hogy csak néhány történelmi család, mondjuk a műgyűjtés terén felettébb aktív Andrássyak, Batthyányiak és Károlyiak releváns levéltári fondjainak értelmesen kommentált jegyzéke túlcsordulna egy hasonló dimenziójú, tehát több mint félezer oldalas kötet határain, nem beszélve arról, hogy ezek tudományos kritikája több kutató teljes életművét kitölthetné. Vagyis Kozák olyat vár el Takácstól, amit a szerző deklaráltan nem vállalt, ráadásul nyilvánvalóan lehetetlen.
A kritika következő részében megdöbbentő tapasztalat várja az olvasót: Kozák nem tudja, hogy mit jelent a „bibliográfiai lexikon” kifejezés. Ez nem csupán sejtés, hiszen néhány sorral lejjebb ő maga közli: ilyen műfaj nem is létezik. Ha már olyan lelkesen – és persze feleslegesen – kardoskodott az internet mellett, szánhatott volna egy kis időt arra, hogy néhány világnyelven beírja e nem túl bonyolult szószerkezetet valamelyik népszerű keresőbe. Meg fog lepődni.
Ez a furcsa értetlenség az alapja szinte minden további kritikai megjegyzésnek. Kozák ugyanis egy biográfiai, tehát életrajzi lexikon evidens feladatainak maradéktalan teljesítését várja el a kötettől. Nem hajlandó tudomásul venni, hogy nem azt tart a kezében, s a nevek mögött olvasható egy-két soros bemutatások csupán az egyes gyűjtők azonosítására szolgálnak. Ezzel a szándékos félreértelmezéssel vagy öntudatlan tévedéssel magyarázható például, hogy súlyozást vár el a szerzőtől, vagyis, hogy a gyűjtéstörténet korszakos, jelentős és mellékes alakjai között terjedelmi és a bemutatás mélységét is érintő különbség jelenjen meg a címszavak között. Ez azonban valójában alapvető hiba lenne egy bibliográfiai lexikontól: ott ugyanis az adott személyről fellelhető publikált források lehető legbővebb körét kell megadni, nincs helye az önkényes szelektálásnak. Őszintén szólva nem is értem, miként gondolná ezt Kozák. A jelentéktelennek ítélt gyűjtők esetében Takácsnak figyelmen kívül kellett volna hagyni mondjuk a bibliográfiai tételek felét, harmadát vagy negyedét?
A másik, szintén a műfaj meg nem értéséből fakadó kritikai megjegyzés, hogy Kozák egyes – valóban jól ismert és kiváló kollekciót összeállító – gyűjtők személyét hiányolja a lexikonból. Szavai szerint: „Takács Gábornak … csipetnyi köze sincs a műgyűjtéshez, a műgyűjtőkhöz. A kortársakat is csak onnan »ismeri«, hogy valahol, az irodalomban fölbukkan a nevük. Akinek nem bukkan fel, az nem létezik.” Újabb olyan pont, ahol józan ésszel megmagyarázhatatlannak érzem Kozák értetlenségét. Hiszen az általa kritizált „hiányosságok” oka nagyon egyszerű: mivel bibliográfiai összeállításról van szó, Takács csak azokat a személyeket szerepeltethette kötete lapjain, akikről az általa átvizsgált nyomtatott forrásokban említést talált. Mindannyian tudjuk, hogy léteznek rejtőzködő gyűjtők, akik sosem adnak interjút, nem engedik képeiket kiállításokra, vagy kifejezetten tiltják kollekcióik katalógusokban reprodukált darabjainak nevesítését. Teljesen érthető, sőt elkerülhetetlen, hogy ők az effajta összefoglalásokból hiányoznak.
Kozák több bekezdést is szán arra, hogy a gyűjtő fogalmát meghatározza, majd – lássunk csodát – saját, önkényes definícióját számon kérje Takácson, kijelentve, hogy a lexikonban szereplő személyek felét, „de lehet, hogy többet”, ki kellett volna hagyni, mert hiszen „sajátos pszichológiai predesztináció szükséges ahhoz, hogy valakit gyűjtőnek tudjunk tételezni.” Ha jól értem, Kozák szerint itt már nem elég a műtörténészi tudás, az irdatlan munkabírás, mellyel a legutolsó vidéki levéltárat is fel kellene térképezni, de sürgősen pszichológusi elemzés alá is kell venni a bemutatni kívánt delikvenseket, s az, csakis az érdemelheti ki a lexikonba kerülés jogát, aki e pontosan nem meghatározott, de feltétlenül „sajátos” lelki alkat karakterjegyeit felmutatja.
A kritika szövegéből kiderül, hogy szerzője alapos életrajzot, valamint a gyűjtemények tételes elemzését, a jelentős művek listáját és persze minden egyes szereplőnél a levéltárak mélyére hatoló forrásjegyzék közlését kéri számon Takácson. Pedig azon túl, hogy egy bibliográfiai lexikon ab ovo nem vállalkozik ilyesmire, olvashatta az előszót is, amelyben Takács kijelentette: „ az anyag kezelhetősége végett döntöttem úgy, hogy a forrásokban szereplő adatok reprodukálása és kritikai elemzése helyett csak egy-egy összegző mondatot és rendszerezett bibliográfiai utalásokat közlök az adott személy műgyűjtői tevékenységére vonatkozóan.” Ennek oka nyilvánvalóan az, hogy Takács a további kutatások kiindulási alapját kívánta lefektetni, nem pedig a teljes körű és – tegyük hozzá – mai viszonyaink között egyértelműen kilátástalan összegzésre vállalkozott. Minderről Kozák nem hajlandó tudomást venni, inkább felvázolja egy olyan, valóban ideális, de nyilvánvalóan csak a mesében létező életrajzi lexikon képet, melyben minden egyes címszó mögött alapos biográfia és teljes, a levéltári forrásokat is akkurátusan sorra vevő bibliográfia sorakozik. Azon túl, hogy ilyen mélységű mű sehol a világon nem jelent még meg a műgyűjtés témájáról (garantálom, egyhamar nem is fog), fizikai lehetetlenség volna ennek könyv formájában való közzététele is. Annyi bizonyos, ha Takács kb. 2400 darabos, vagy a Kozák által proponált feleannyi címszó mennyiségével számolunk, e sosemvolt és sajnos nagy valószínűséggel sosem lesz ideál-lexikon a Pallas méretének többszörösére rúgna.
Kozák írásának a források csoportosítását illetve a rövidítések feloldását bíráló bekezdése annyi pontatlan és helytelen állítást tartalmaz, hogy azok felsorolása külön tanulmányt kívánna. Érthetetlen módon tagadja a bibliográfiai tételek csoportokra osztásának nem csupán jogosságát, de még elvi lehetőségét is, holott tudhatná, hogy Takács módszere nem pusztán az egyik leggyakrabban alkalmazott megoldás, de ráadásul rendkívül megkönnyíti a kötet használatát. Olyan neveknél, mint például Nemes Marcell, ahol száznál is több bibliográfiai hivatkozás között kell az olvasónak eligazodni, elengedhetetlen segítség az efféle csoportosítás.
A kritika utolsó bekezdéseinél végre elérkezünk oda, ahol kezdeni kellett volna. Ugyanis – szerencsére – van érdemi és jogos megjegyzés is a sok igaztalan vádaskodás után. Hagy kezdjem magamon: a kötethez írt 10-10 gyűjtőportrém elé valóban illő lett volna néhány mondatban felsorolni azokat a kritériumokat, amelyek alapján a legek listáját összeállítottam. Sok félreértéstől megkímélt volna engem is, az olvasókat is. Le kellett volna szögeznem, hogy a „nagyság” kikerülhetetlenül szubjektív sorrendje nem csupán a felhalmozott művészi, vagy anyagi értéktől, hanem a kollekció újító jellegétől, nyilvános hatóerejétől, mintaadó jellegétől is függött. Ismerek én is olyan gyűjteményt, mely összértékben, gazdagságban bőven felülmúlja a listán felsoroltak jelentős részét, mégsem került rá, mivel rejtőzködő jellege miatt semmilyen hatást nem gyakorolt kortársaira.
E helyen Kozák néhány további tévedését is korrigálnom kell. Írása szerint első gyűjtőportrém címe, vagyis az „Ifjabb gróf Andrássy Gyula” nem csupán tévedés, de „a dilettantizmus újabb bizonyítéka”, hiszen a helyes megoldás az „Andrássy Gyula, ifjabb, gróf” szerkezet. Megint csak azt kell mondanom, hogy Kozák alapvető tényekkel nincs tisztában, vagy tudatosan vezeti félre olvasóit. A helyzet ugyanis az, hogy ott, ahol alfabetikus sorrendben kell közölni a megidézett személyek neveit (vagyis a kötet lexikon részében), természetesen az általa javasolt írásmód az ildomos (és így is olvasható), de a gyűjtőportrék nem abc-, hanem születési időrendben sorakoznak egymás után: itt pedig evidens, hogy a közkeletű, általam alkalmazott sorrend a helyes. Javaslom Kozák Gyulának a jeles gróf nevét viselő, rendkívül adatgazdag honlap meglátogatását, ahol tucatnyi patinás szerző tollából olvashat olyan szövegeket, melyek egyértelműen cáfolják állítását.
E helyen érdemes kitérni a kétnyelvűség problémájára. Kozák szerint a kötet borítója hamisan kelti azt a látszatot, hogy a kiadvány tartalma angolul is olvasható volna. Az 1945 előtti legjelentősebb gyűjtőkről írt portrésorozatom kapcsán megemlíti, hogy ez a tíz esszé „a magyar mellett angol nyelven is a kötet része”, majd epésen hozzáteszi: „Ennyi a kétnyelvűség!” Holott elég volna futólag végiglapozni a könyvet ahhoz, hogy ettől a tévedéstől megkímélje magát és a gyanútlan olvasókat. Ugyanis kétnyelvű a teljes címnegyed az impresszummal és tartalommal együtt, a kiadói és szerzői előszó, az 1945 előtti gyűjtőportrék mellett a 45 utáni tíz dolgozat, a 180 képaláírás és valamennyi fejezetcím. Vagyis egyedül a címszavak mögötti egy-két soros életrajzi ismertetések és a bibliográfiai csoportok címei nem kerültek fordításra. Ezek hiányát joggal említhette volna meg Kozák, de úgy látszik, ő nem elégedett meg ezzel.
A képblokkok kritikájánál hasonló a helyzet. Ha Kozáknak lenne tapasztalata a képszerkesztői és tördelői munkában, jól tudná, hogy az általa elvárt, ideális oldalpárok csak nagy-nagy kompromisszumok árán érhetők el. Lehet persze a szemnek jobban tetsző, rendezettebb, azonos szélességű és magasságú képeket egymás mellé tenni, de akkor az eredeti fotókat azonos arányúvá kell „vágni”. Lehet – a harmonikus látvány érdekében – hasonló vizuális karakterű reprodukciókat egy-egy oldalpárra válogatni, de akkor felborul a képanyag kezelhetőségét segítő abc-rend. Ugyanis a kötet grafikusának rendkívül hálátlan feladatot kellett megoldani: egy-egy oldalpáron ütközött archív, sokszor száz évnél is régebben készült, fekete-fehér fénykép a színes képpel, portré az enteriőrrel, festmény a rajzzal vagy fényképpel, professzionális enteriőrfotó a hirtelen elkattintott, de unikális információkat hordozó amatőr felvétellel. Nem tartom korrekt hozzáállásnak, hogy a kényszerű körülményekről Kozák – figyelmetlenségből vagy elfogultságtól vezetve – nem vett tudomást, s úgy tett, mintha a különböző, tartalmi és esztétikai szempontok kompromisszuma helyett létezne a tökéletesen üdvözítő, a grafikai tervező teljes szabadságával formált megoldás.
A másik pont, ahol a kötetet megalapozott kritika illetheti, a lexikonban szereplő személyek életrajzi adatainak, elsősorban születési és halálozási dátumainak hiányos, illetve hibás volta. Ezeket javítani, pótolni kell, ahogy a bibliográfiai adatokat is természetesen folyamatosan érdemes bővíteni. Fontos tudni – bár erről Kozák egy szót sem említ – hogy mindez lehetséges, hiszen a kötet teljes anyaga az internetre is feltöltésre került, a lexikon impresszumában pedig Takács kifejezetten kéri olvasóit az esetleges hibák és hiányok jelzésére, valamint a lexikonból kimaradt adatok elküldésére.
Végezetül egy talán túlzottan szubjektív megállapítás: számomra egyszerűen érthetetlen, hogy a jogosan kifogásolt hiányosságok megemlítésén túl Kozák Gyula hogyan volt képes egy fiatal művészettörténész sokéves, önzetlenül elvégzett munkájáról, közel 40 ezer bibliográfiai tétel rendszerezett közreadásáról azt állítani, hogy az nem több, mint puszta átverés, nem más, mint a „kötet végén található források alapján műgyűjtőnek tételezett személyek alfabetikus rendbe szedett névsora”. Tette ezt úgy, hogy tucatnyi igaztalan vádja mellett a legminimálisabb figyelmet sem szentelte Takács kötetének érdemi részére, vagyis a bibliográfiai tételek lenyűgöző és a későbbi kutatást nagyban előmozdító tömegére. Az Artchívum fantasztikus, de nem nyilvános adatbázisának privilegizált használójaként nyilván nem jelentetett számára túl komoly munkát néhány életrajzi hiány vagy tévedés feltárása, de – ahogy az lenni szokott – ő is belesétált a saját maga által felállított csapdába. Összesen három nevet sorolt fel a könyv készítői közül, de e háromból egynek, a könyv tipográfusának rosszul közli a nevét. Mátyus Gergelyt ugyanis Gábornak titulálja. Háromból egy – mondhatnám lesajnálóan, s folytathatnám akár az ő szavaival is: „ennyi dilettantizmus után már semmi jó nem következhet.” De én mást szeretnék, még akkor is, ha Mátyus mellett Cézanne és Gauguin neve is hibásan szerepel a szövegben. Remélem, talán Kozák Gyula is el tudja fogadni, hogy a tudomány csupán az önmagukban tökéletlen részeredmények egymásra épülésével juthat el egy ideálisnak gondolt összegzésig. A magyar gyűjtéstörténet megírása még csak az első lépéseknél tart, ahol rendkívül nagy szükség volt arra, hogy valaki a bibliográfiai kutatásnak ezt a hihetetlenül hálátlan aprómunkáját elvégezze. Takács Gábor lelkesedésből, elhivatottságból megtette ezt, Kieselbach Tamás pedig pénzt áldozott arra, hogy ez a tekintélyes munka közkinccsé váljon. Csak így indulhat el az a folyamat, mely a meglévő hibák kijavítása után, a részkutatásokra áldozott elkövetkező évek árán elvezethet oda, ahol Kozák Gyula azonnal landolni akar. Ehhez azonban tenni kellene: nem elég hozzá mások eredményeinek igazságtalan és végletesen elfogult bírálata.