2013. június 7.
Kieselbach Tamás galériás szeret könyvet kiadni. Nem sajnálja rá a pénzt, ha az a könyv keménykötésű, 180 grammos fényes műnyomó papírra nyomják, vastag és nehéz! Ezek a könyvek általában nagyon hasznosak és nagyon szépek.
Évekkel ezelőtt a Modern magyar festészet címet viselő, kétkötetes opusról [3], éppen a Beszélőben írtam: „Kieselbach ezzel a kötettel (és az előzővel, és a következőkkel) óriási leckét ad fel, amelyet – sajnos – csak nagyon kevesen fognak megoldani. Akik birtokába jutnak a könyvnek, átlapozzák, néha majd egy-egy kép okán kinyitják, de kötve hiszem, hogy túl sokan lennének, akik a megfogalmazatlan intellektuális kihívásnak eleget tesznek. Pedig ez a hatalmas vállalkozás igazi célja.”
A legfrissebb darab, amely a könyvkiadó Kieselbach műhelyét elhagyta, nem illeszkedik az előzményekhez. Műgyűjtők Magyarországon, a 18. század végétől a 21. század elejéig címet viseli a Takács Gábor által jegyzett mű, de van neki egy alcíme is: Bibliográfiai lexikon. Ám ezzel a címek nem értek véget, mindez ott áll angolul is, azt a látszatot keltve, hogy kétnyelvű kiadvánnyal van dolgunk. Holott erről szó sincs. Ez a kötet sajnos kilóg abból a sorozatból, amely Kieselbach eddigi igényes kiadványait jellemezte.
A borítón ott a logo: MAGYAR FESTÉSZET, alatta KIESELBACH (registered trade mark). A két tervező által is jegyzett borító tehát azt a sugallja, hogy egy olyan könyvet tartunk a kezünkben, amely a magyarországi képeket, grafikákat és (legyünk engedékenyek) szobrokat gyűjtő személyeket tartalmazza. A valóság azonban nem ez, hiszen a pipa- és kályhagyűjtők, bútor- és keleti régiségek gyűjtői egyaránt szerepelnek a vaskos kötetben. Az „apróbb” könyvészeti hibákat csak felsorolásszerűen adom közre. A szennycímlapon lemaradt a szerző. A belső borítón az alcím betűméretével ismétlődik a megfejthetetlen tartalmú bibliográfiai lexikon megjelölés, viszont lemaradt a kiadó. A negyedik oldalon, a belső címlap hátoldalán keresem a kötet szerkesztőjét. Ám ott minden van (köszönetnyilvánítás, fordító, nyelvi korrektor, kiadó) – csak szerkesztő nincs. Impresszum és kolofon keveredik. Tartalomjegyzék helyett nem csak elég, de megszokott a tartalom, miként az angol table of contents helyett csak contents szükséges. De az élőfej funkciójával sincs tisztában a kötet tervezője (aki persze nincs), miként az oldalszámok kitevésével vagy elhagyásával sem. Következik az előszó. Aki valaha csinált már könyvet… nem, nem, aki valaha már vett a kezébe könyvet, az tudja, hogy az előszó mindig a páratlan oldalon kezdődik. Magyarul is, angolul is. (De németül, franciául, oroszul stb. szintén.) Mivel a könyvet senki nem gondozta, nincs kin számon kérni az unortodox megoldást. Illetve mégis, hiszen a tipográfus és tördelő neve szerepel az impresszum/kolofonban, az elkövető Mátyus Gábor. Az előszó szerzője Kieselbach Tamás, szigorú tekintetű fotója mintegy figyelmeztet, hogy vegyük nagyon komolyan a kezünkben tartott könyvet. Előszavának végén súlyos szavakkal figyelmeztet bennünket, olvasókat, hogy ez „az első olyan összefoglalás, mely a teljesség igényével közelít a témához, s mely végre alapot ad a részletkutatások számára. Biztos vagyok abban, hogy Takács Gábor közel tízéves munkával összeállított lexikona mától fogva megkerülhetetlen kiindulópont lesz mindazoknak, akiket érdekel a magyar műgyűjtés története.” Ha lett volna szerkesztő és korrektor, a melyeket amelyekre, a lexikonát lexikonjára, az abbant bennére javította volna. S arra is felfigyelt volna, hogy öt oldallal később, a szerzői Bevezetésben csak hét évnyi egyedül végzett munka áll.
[4]A tartalomjegyzéket átugrom. Arról már szólni sem érdemes, hogy a bekezdéseket vagy emeléssel, vagy a bekezdés első sorának behúzásával különítjük el egymástól, itt azonban a tipográfus nagyon biztos kívánt lenni a dolgában, s a két megoldást együtt alkalmazta. Ha egy könyv a témája miatt nem különösen fontos a számomra, itt abba is hagyom az olvasását, hiszen ennyi dilettantizmus után már semmi jó nem következhet.
A kíváncsiság azonban erősebb volt a dühömnél. A szerző, Takács Gábor bevezetésén is átküzdöttem magam, bár annak címe (Mozaikkockák egy megírhatatlan történethez) feloldhatatlan önellentmondást tartalmaz: ha valami megírhatatlan, akkor az elkövetkező 570 oldal túl soknak tűnik a mozaikkockák számára. Nem sorolom az értékelhetetlen csacskaságokat, üres frázisokat, viszont egy, az egész kötetre árnyékot vető, az alkalmazott módszert eleve megkérdőjelező mondatot feltétlenül idéznem kell. Tessék figyelmesen olvasni! „Az internetes forrásokat a hivatkozások biztos fellelhetősége, a levéltári anyagokat pedig a munka kezelhető dimenziói érdekében hagytam figyelmen kívül.” Tekintsünk el attól, hogy az első tagmondatnak nincs értelme, s mi magunk találjuk ki a szerző szándéka szerinti értelmét: az internetes forrásokat szerző azért nem használta, mert azokat nem tartotta kellően megbízhatónak, kontrollálhatónak. Ezt a 21. században merte egy „lexikonszerző” leírni! Ez a második pont, ahol abba kellett volna hagyni az olvasást, azonban – perverz módon – éppen ez keltette fel az érdeklődésemet.
Ugrok egyet, mielőtt szisztematikusan folytatnám. Az internet ilyetén módon történő, nyíltan vállalt negligálása kíváncsivá tett. Miért is haragszik a szerző korunk talán legnagyobb vívmányára, a teljes kommunikációs tér átrendezését eredményező világhálóra? Most nem sorolom fel, milyen módon lehet az internetet használni, hogyan lehet a pontatlan információkat kiszűrni, csupán egyetlen példával illusztrálom Takács Gábor internet iránti ellenszenvének megalapozatlanságát. Íme, a (véletlenül kiválasztott) Barki Gergely „címszó” (20. sz. vége, 21. sz. eleje [SIC!]): művészettörténész; a Nyolcak csoporthoz tartozó művészek kutatója és rajzaik [helyesen: rajzainak] gyűjtője. Túl azon, hogy akár egyetlen telefonnal megszerezhetők a „címszó” adatai, elegendő lett volna pl. a facebookra bemenni, s ott, Barki adatlapján ezt találja Takács: született 1970. december 19.-én, a Művészettörténeti Kutatóintézetben dolgozik, tanulmányait az ELTE BtK-n végezte.
Ha a világháló mellőzése zsigeri alapon történt, mi késztetheti az egyszemélyes lexikonszerzőt a levéltári források mellőzésére? A „munka kezelhető dimenziói érdekében” hagyta azokat ki – mondja a szerző. Számomra ez nem értelmezhető. Minden történeti munka egyik legfontosabb forrása a levéltár, különösen, ha a jelentől visszafelé távolodunk. Attól, hogy a „közolvasó” számára a levéltári forrás kontrollja nehezen vagy egyáltalán nem végezhető el, a forrás létezik, a maga jelzetével és a szerző becsületszavával (tudományos múltjával) hitelesítve, a szakmabeliek számára pedig elérhetően. Ha a kezelhető dimenziót a maga valóságában próbálom értelmezni, az annyit jelent, hogy a szerző saját magát kívánta megkímélni a valóban fáradságos levéltári kutatásoktól. A források ilyetén szűkítése később a címszavak pontatlan, sokértelmű és a legjobb szándékkal is gyakran egyértelműsíthetetlen definiálásában rendre visszaköszön.
Az már csak a jó ízlés hiányát mutatja, hogy szerző az előszavában „használható kézikönyvnek tartja” a kötetet. Kicsit több szerénységgel ezt úgy illik megfogalmazni, reménykedem, hogy az olvasó… szándékom szerint… – vagyis az öndicséret nem ildomos cselekedet.
Mielőtt a jelzős szerkezetet boncolgatnám, essék szó röviden a lexikonról, mint olyanról. Vannak általános és szaklexikonok. Jelen kötetről csak azt tételezhetjük fel, hogy szaklexikon. Vagyis a műgyűjtők, a magyar műgyűjtők, a 18. század végétől napjainkig tevékenykedő műgyűjtők lexikonja. Fogadjuk el szerző eme szándékát (ha egyáltalán ez volt…). A lexikonban címszavak vannak, s a (fő)szerkesztő, illetve szerk. biz. dönti el, hogy mely címszó milyen terjedelemben, milyen súllyal szerepeljen az opusban, s az egyes címszavaknak mi legyen a szerkezete. Valahány lexikon, amely könyvespolcomon található, követi ezt az elvet. Az egységesség nem holmi szerkesztői önkény, hanem a könyv használatának megkönnyítése. Ha a lexikonban személyek szerepelnek (mint esetünkben), akkor bizony előre eldöntendő, hogy a név után hogyan szerepeljen a születési hely és idő, a halálozási hely és idő, foglalkozás(ok), a tevékenység (itt műgyűjtés) helye és ideje, a gyűjtés tárgya, a gyűjtemény jelentősége, a gyűjtemény sorsa, a gyűjtéshez kapcsolódó személyek és intézmények felsorolása, illetve utalás más személy(ek)re, végül pedig a forrás(ok). Megengedhetetlen, hogy az egyik „címszó” gyűjtött, a másik vásárolt, a harmadiknak pedig csak úgy voltak műtárgyai. Nagyon slendrián, hogy egyikük gyűjt, a másikuk gyűjtött, a harmadik pedig csak egyszerűen gyűjtő. Utóbbinak amúgy sincs semmi megkülönböztető jelentősége, mert e kötetben mindenki gyűjtő.
De miért is lenne bibliográfiai ez a lexikon? A bibliográfia – vállalom az egyszerűsítést –valamilyen szempont szerint kijelölt művek kronologikus (azon belül alfabetikus) vagy (gyakrabban) csak alfabetikus, (ritkábban) alfejezetek szerint abc-rendbe rendezett jegyzéke. Egy könyv, egy mű lehet bibliográfia vagy lehet lexikon. Bibliográfiai lexikon soha. Pláne kétnyelvűnek feltüntetve, miközben egynyelvű!
Mielőtt az érdemi, a címszavakat illető kritikára térnék, a kétnyelvűség illúzióját megerősítő 10-10 Molnos Péter nevéhez fűződő tanulmányról kell szólni. A kötet elején Molnos az 1945 előtti magyar műgyűjtés tíz legjelentősebb alakjáról ír, egyenként másfél-két oldalas dolgozatot, amely a magyar mellett angol nyelven is a kötet része. (Ennyi a kétnyelvűség!) A kötet végén pedig az 1945 utáni magyar műgyűjtés tíz legjelentősebb alakjának portréja és gyűjteményének bemutatása található, szintén magyarul és angolul. Itt nekem a „leg”-gel van problémám. Vajon hány szakmai konferencia tárgya lehetne annak eldöntése, hogy az utolsó két évszázadban kik voltak a legjelentősebb gyűjtők? Azt pedig nem lehet semmilyen eszközzel felmérni, hogy a kortárs, fél kortárs gyűjtők közül kik alkotják a top 10-et! Bár magam is úgy gondolom, hogy Kieselbach Tamás, a kötet szponzora és kiadója valóban ebbe a kategóriába tartozik, ízlésem ellen való szerepeltetése. Az viszont nem ízlés kérdése, hanem szakmai nonszensz, hogy a magyar és az angol szövegben minden tanulmánypárnál ugyanaz a fotó szerepel. Mindent kétszer mond, kétszer mond! A dilettantizmus újabb jele (és persze a szerkesztő hiányának is újabb bizonyítéka), hogy IFJABB GRÓF ANDRÁSSY GYULA az egyik tanulmány címe, amely helyesen így hangzana: Andrássy Gyula, ifjabb, gróf. Megnyugtató, hogy Takács ezt a hibát nem követi el.
A könyvészeti kritika csak látszólag egy szakma kiforrott szokásainak számonkérése. Egy könyv tervezőjének, szerkesztőjének minden eszköz megengedett, ami a kötet használhatóságát elősegíti. Ám minden eszköz tiltott, ami ennek ellene hat. A szerkezet következetlenségei, a pontatlan fogalmazások, a források értelmetlen csoportosítása esetünkben csak nehezítik, szinte ellehetetlenítik a „lexikon” használatát. A címszavakat (amelyek egyhasábosak) léniával elválasztott két hasábban követik a források. Helyes, ha a szerző minden állítását igyekszik hitelesíteni.
Az viszont nem csak helytelen, hanem értelmetlen is, hogy a forrásokat csoportokba osztja, s mindjárt az első forráscsoport olyan megnevezést kap, amely a szakirodalomban nem létezik: alapvető irodalom. Aztán van még – elkülönítve egymástól – kiállítási és gyűjteményi katalógusok, periodikák, árverési katalógusok, művész- és tárgymonográfiák. A kötet végén megtaláljuk a szövegközi rövidítések feloldását, ezen osztályok szerint (kivéve a periodikákat). Mégpedig időrendben, ám az évszámot a tördelő nem emeli ki, hanem a rövidítés mögé veti. Ha látta volna szerkesztő a kéziratot, akkor természetesen a hivatkozások bibliográfiáját nem engedi csoportokba rendezni, és tisztességes alfabetikus rendben teszi a kötet végére. Ennek jól bejáratott és megszokott rendje van, elegendő egy akadémiai kiadványt kézbe venni, s onnan puskázni. Ismét a szakértelem és az oda nem figyelés hiánya, hogy ami a szövegben árverési katalógusként szerepel, azt a kötet végén, a rövidítések jegyzékében az Aukciósházak címszó alatt találhatjuk meg. (Aminek, ebben a helytelen formában is így kellene szerepelnie: A kötetben szereplő aukciósházak.)
Még mindig az általánosság szintjén maradva, szólni kell a képblokkokról. Hét, egyenként tizenkét oldalas színes melléklet gazdagítja a kötetet. Enteriőrök, műtárgyak, gyűjtők fotói, összesen 180 kép. Mondhatjuk: gazdag fotóanyag! A baj csak az, hogy a képek úgy helyezkednek el, mintha vasvillával hányták volna őket egymás mellé. Meghaladná jelen írás kereteit, ha a 84 fotós oldalt végig elemezném, elégedjünk meg 80-83. sz. fotók megtekintésével. A margók zavaróan különböznek, a két oldal, amit együtt látunk, vibrál, ugrál, semmi nem indokolja, hogy az egymás mellett lévő 80. és 82. valamint a 81. és 83. kép ne azonos magasságú legyen. De bárhol lapozom fel a képes oldalakat, sehol nem jobb a helyzet. Sem a képek elrendezését, sem a képhez tartozó szöveget illetően. Van viszont a képes oldalakon (is) sok-sok kis lénia, ami akaratlanul is a képhez szorítja az amúgy többnyire rosszul elhelyezett és szedett szöveget.
Takács Gábornak, e könyv tanulsága szerint csipetnyi köze sincs a műgyűjtéshez, a műgyűjtőkhöz. A kortársakat is csak onnan „ismeri”, hogy valahol, az irodalomban fölbukkant a nevük. Akinek nem bukkant fel, az nem létezik. A „régiek” esetében legalább három csoportot kell(ett volna) képezni. Az 19. század eleji, reformkori arisztokratákat, az 1848/49-es forradalom és szabadságharc nyomán kialakult, megváltozott életstílusú, mentalitású (és tegyük hozzá, a vasút megjelenése és terjedése nyomán sokat utazó, külföldet ismerő) arisztokratákat, földbirtokosokat, és a századvég (1867 utáni) iparosodó világ régi és új gazdagjait, azon belül a zsidó nagypolgárságot.
Az első csoportba tartozó urak udvarházaikban és kastélyaikban – gazdagságuk, ambíciójuk stb. mértékében – egyaránt gyűjtöttek képet, szőnyeget, bútort, pipát, ezüstöt. Egy főúri lak telis tele volt olyan javakkal, amelyeket a későbbi polgári világ műgyűjteményként tételezett. Az ambiciózusabb, nyugatosabb főnemesség kifejezetten adott arra, hogy olyan tárgyakat is beszerezzen, amellyel kiemelkedik a társai közül. E területen azonban a borítón lévő szűkítő embléma értelmében kellett volna eljárni: ha a „magyar festészet”-ből el is hagyjuk a magyart, és a festészetet képzőművészetként tágítjuk, akkor sem fogadható el a szerzői bevezető definíciója, miszerint „a gyűjtőtevékenység az adott személy saját erőforrásai és egyéni szempontjai, céljai alapján történjen”. Nyilvánvalóan másként kell megítélnünk egy gazdag arisztokratát, aki a kastélya díszítésére nem sajnálja amúgyis temérdek pénzét, mint azt a 20. századi polgárt, aki számára a műgyűjtés szenvedélyes, önmagának kitűzött életfeladat, s ezt munkával megkeresett pénzéből folytatja. Az időrendi tagolás annál is fontosabb, mert magának a műgyűjtésnek az alapfilozófiája teljesen más volt a rendi és a polgári társadalomban, és megoldatlan, megfogalmazatlan volt az 1945-1990 közötti időszakban.
És most a kötet „tömegét” jelentő névtár következzék. Szerző az 549.-575. oldalakon felsorolt források alapján kiírta az előforduló, műgyűjtőként tételezhető neveket és az azokhoz esetlegesen tartozó egyéb adatokat, teljesen következetlenül, előzetes koncepció nélkül. Egyaránt a műgyűjtők közé került Borus Ferenc az ő lámpagyűjteményével és Borsos Imre a lőporszaru kollekciójával. S alig néhány oldallal később az egyik legnagyobb „igazi” gyűjtő, Esterházy Károly gróf következik. De számomra a dilettantizmus csúcsa: Németh Anikó divattervező, aki a 20. század végén, 21. század elején (ami ugye egy élő személy esetében vicc!) tükröket, fűzőket és egyéb műtárgyakat gyűjt. (Adatait a következő – internetről letöltött – telefonszámon lehet megtudni: 354-18-78) Ugyanakkor hiányzik például az igazi kortárs gyűjtők közül Knoll József orvosprofesszor, aki évtizedek óta szisztematikusan fejleszti gyűjteményét. Miért is hiányzik? Mert nyilván a források között nem találkozott a szerző a nevével.
Mindenek előtt a szerző szándékát kellene felismerni, de a leginkább a szerzői bevezetőből megismerni, mert akkor azt számon lehetne kérni. Tételezzük fel, hogy a kiadó (Kieselbach Tamás) tevékenységi területének megfelelően a képzőművészet objektumait gyűjtők regiszterét kívánta a szerző közreadni. A szándék tiszteletre méltó (lett volna). A megvalósítás viszont rendkívül silány. Sőt, álságos. Álságos, mert a tudományosság látszatát keltve gyakorlatilag minden tétel hibás. Hibás és a címszavak következetlenek. Mégpedig azért, mert a szerző abból a hozott – és nem megkutatott! – anyagból dolgozott, ami éppen a kezébe akadt.
A kötetben szereplő személyek felének, de lehet, hogy többnek, semmi keresni valója nincs a gyűjtők között. Gyűjtőnek lenni ugyanis egyszerre mennyiségi és minőségi kérdés. Írhatnám, hogy sajátos pszichológiai predesztináció szükségeltetik ahhoz, hogy valakit gyűjtőként tudjunk tételezni. Ez a megközelítés – természetesen – csak a kortárs gyűjtők személyes ismerete alapján történhetne, az elmúlt századok gyűjtőiről csak nagyon alapos kutatás után nyilatkozhatnánk. Ismerek olyan gyűjtőt, aki szerepel a kötetben, lelki alkata szerint gyűjtő is lehetne, de anyagi lehetőségei szerények, néhány tucat szedett-vedett (ám minőségi, de nem főmű) van a birtokában, amelyeket lelkesedéséért, értő megjegyzéseiért művész barátaitól kapott ajándékba. Neki semmilyen megfontolás alapján nincs helye a névsorban. Minden angol polgári házban legalább 30-50 képzőművészeti tárgy található, jobb, gazdagabb családoknál ennek a sokszorosa. A lovas metszetektől (előszoba) az olajképeken át a szobrokig (nappali, kert). Ezek az angol urak és hölgyek nem tételezik föl magukról, hogy gyűjtők lennének. Ők csak a lakásukat díszítik, teszik lakályosabbá, esztétikusabbá.
Most tehát ott tartunk, hogy a nem „igazi” gyűjtőket és a nem képzőművészeti tárgyakat gyűjtőket kiszórtuk a címszavak közül. Máris a felénél kevesebbre zsugorodott a kötet. Kihagytuk továbbá azokat az arisztokratákat, akik – maradva az angol polgár példájánál – szépészeti megfontolásokból, gazdagságukkal hivalkodni vágyván, társadalmi státuszukból következően vásároltak műtárgyakat.
És most nézzük meg, hogy egy címszónak hogyan kellene a kötetben szerepelnie. A szerzőnek mindenek előtt el kellett volna határoznia, hogy a nagy, jelentős gyűjtők több karaktert „kapnak” a közepes gyűjtők kevesebbet, a kis gyűjtők pedig még kevesebbet. Ez már önmagában is orientálta volna az olvasót. A címszó feladata az olvasó tájékoztatása, olyan mértékig, ameddig a szerző tárgyának utána tud járni. Tehát a név után a születési, halálozási idő és hely, a foglalkozás(ok), a főbb tevékenységi területei, a gyűjtemény helye, keletkezése, annak mineműsége, nagysága, majd a sorsa. És persze a legnagyobbaknál a gyűjtemény legjelentősebb művei! Természetesen, aki képzőművészeti tárgyakon kívül mást is gyűjtött, ott azt is meg lehet (kell) említeni. A névlexikon célja a lehető legpontosabb eligazítás kell legyen! A szóhasználatnak (terminológia) következetesnek és egységesnek kell lenni. Például minden egykor volt, már nem aktív gyűjtő esetében tájékoztatni kell az olvasót a gyűjtemény sorsáról. Itt azonban hol kapunk tájékoztatást, hol nem. S ha kapunk is (néha), az olyan dodonai, hogy nem tudunk mit kezdeni vele. A gyűjtemények sorsára vonatkozóan a következő esetek fordulnak elő: … múzeumba került, XY örökölte, … múzeumra hagyta, … múzeumnak adományozta, … adományozta, szovjet csapatok elhurcolták, Szovjetunióba került, árverésre került, elveszett, elárverezték, szovjet csapatok elpusztították, XY-hoz kerültek, … múzeumba került letétként stb. Különösen a jelentős gyűjtemények esetében zavaró, hogy a szerző nem járt utána a művek sorsa alakulásának.
Az sem fogadható el, hogy festménygyűjtő, régi és modern (máshol korabeli, vagy kortárs) festményeket gyűjtött. Vegyük például Herzog Mór Lipót bárót. Illendő lett volna megemlíteni, hogy fél tucat (!) Greco és négy Goya képe volt, továbbá Fiorentino, Preda, Vivarini, Vecchio, Bordone, Hals, Chardin, Daumier, Degas, Renoir, Cezanne, Gaugin művei is voltak. Hogy ezt honnan tudom? Megnéztem az interneten a beszkennelt Zsidó Lexikont. Egy percnyi kutatómunkát fordítottam az egyik legnagyobb magyar gyűjtőre. Ennyit talán megért. Amikor Takács Gábor a névtárát összeállította, még nem tudhatta, hogy Molnos Péter is írni fog báró Herzogról!
De ugorjunk! Simor János Takácsnál római katolikus főpap. Mint pl. Sarastro. Ám Simor János a 19. század egyik legjelentősebb püspöke, majd bíboros érseke, amúgy mellékesen hercegprímás volt. Az esztergomi Keresztény Múzeum alapítása nem intézhető el fél mondattal! Simor János püspök egész életében mecénásként (is) tevékenykedett, s nem sorolható a fűzőket gyűjtő Németh Anitával azonos kategóriába!
A könyv első 75 oldalán több száz adat vagy hiányzik, vagy pontatlan. Illusztrációul egy szarvashibát mutatok be. A név: Baumgartner Sándor. Igali orvos, született, meghalt. Csakhogy a nevénél szereplő születési és halálozási évek egy Baumgarten Sándor nevű építész adatai. Előbbi mintegy 50 évvel később született. Már egyetlen ilyen hiba is kétségessé tenné a névtár komolyságát, de a sort a végtelenségig lehetne folytatni. Ez az elírás nagyon árulkodó. A szerző mégis folytatott valamennyi kutatómunkát, de mert abban járatlan és hozzá felületes is, az ilyen apróságok, mint a garten és a gartner közötti különbség, nem tűnt föl neki.
Mint ahogy az sem, hogy egy lexikonon belüli két születési évszám évszám szerepel egyazon személyre vonatkozóan. Az 55. oldalon (Takács szövege), Lusztig Sámuel, mint Antal Péter nyagyapja, a gyűjtemény megalapozója szerepel 1889-es születési évvel, majd az 527. oldalon, Molnos Antal Péterről írt portréjában ez áll "A derecskei ortodox zsidó családban, 1899-ben született, gyermekként még rabbinak szánt Lusztig Sámuel...". 10 év eltérés van a két évszám között, a helyes az 1889-es dátum ...
Mi is hát ez a kötet? Nem más, mint a szerző által a kötet végén található források alapján műgyűjtőnek tételezett személyek alfabetikus rendbe szedett névsora. Aki többet akar tudni, járjon utána! Ennyi energiával akár egy használható lexikont is össze lehetett volna hozni.
Kieselbach Tamást (nem a galeristát, hanem a könyvkiadót) nagyon átverték!
Képbeszúrás
- KultBlog [5]