Kozák Gyula 2014. január 30.

Nyomtatóbarát változat

2014. január 31-én, pénteken nyílik a Magyar Nemzeti Galériában Bálint Endre életmű-kiállítása a művész születésének 100. évfordulója alkalmából.

A tárlat címe: A nyolcadik templom.

Kondor Ádám most, februárban tölti be az ötvenediket, s másfél évvel ezelőtt thai feleségének szülővárosába költözött, innen nézve, a világ végére. Ádám zeneszerző, szorgalmas, hivatásának élt itthon is, és ezt a szokását ott, a messzi Chiang Mai tartományban sem adta fel. Magyarországon sem hosszú erdei sétákon cseréltük ki gondolatainkat, hanem éjszakába nyúló szkájpolások jelentették az intenzív eszmecserét. Elköltözése, kivándorlása (én így fogom fel távozását) alig változtatott kommunikációs szokásainkon, legfeljebb a hat órás időeltolódás miatt kicsit bonyolultabbá vált a kapcsolat.

Ádám, mint alkotó, művész, és más művészeti ágak iránt is fogékony és érzékeny ember nem szakadt el Magyarországtól, az internet segítségével, nem is napra, de órára készen követi az itthoni eseményeket. És hol dühöng, hol örül annak, ami hazájában történik (többnyire dühöng…), ugyanakkor elvárja, hogy minden olyan eseményről számoljak be neki, amely érdekli.

Amikor, talán egy éve a Magyar Nemzeti Galéria tervbe vette, hogy Bálint Endre 100. születésnapjára nagy életmű-kiállítást rendez, folyamatosan visszatérő téma volt közöttünk a kiállítás előkészítésének állapota. A tárlat kurátorával, Kolozsváry Mariannával napi kapcsolatban voltam, s mindig tájékoztattam a pillanatnyi „helyzetről” Ádámot, aki jó ismerője Bálint munkásságának, néha ő vadászott le az internetről olyan Bálint-művet, amiről senki nem tudott.

Talán két hete, magánarchívumom számítógépes rendszerbe vitele közben találtam rá arra a levélre, amelyet az akkor, 1961-ben a már négy éve Párizsban élő Bálint Endre írt Budapestre, sógorának, Jakovits József szobrásznak. A levél felkavart, örültem volna, ha a kiállítás alakalmából megjelenő monográfiába bekerül, de a könyvet már nyomták. Ádámnak elküldtem Bálint levelét, mert úgy éreztem, hogy a művészet magyarországi helyzetéről az abban megfogalmazott gondolatok ma is érvényesek. Nem csalódtam, Ádám izgatottam reagált „mintha ma írták volna” – mondta. A levélből kiragadott idézetekkel reagált, sok felkiáltójellel és rövid kommentekkel. Ez a reakciója csak megerősített abban, hogy a levelet közzé kell tenni. „Basszus, ezért vagyok én itt, Thaiföldön, most már értem” – írta, s idézett a levélből: „Természetesen igazad van, hogy jobb akkor már a teljes egyedüllét, illúziók és szájbűz nélkül." És másutt: „a magyarság tulajdonképp csak néhány hatalmas szellemet adott a világnak, de elfelejtette önmagát kifejezni képzőművészeti formában, azaz nincs művészete, csak művészei vannak." És a megrendítő kérdés: „miért is megyek haza?” – amelyet Bálint Endre természetesen csak azért tesz fel, hogy azonnal válaszoljon is rá.

A két művész sorsának e párhuzamos vonatkozása (az emigráció, a hazától távoli létezés és alkotás) köti össze az Ádám születése előtt keletkezett levelet és a Kondor Ádámmal e levélről folytatott diskurzusunkat. Bálint, amikor e levelet írta (1961 karácsonyán), már elhatározta, hogy visszatér Magyarországra. Kondor Ádám (még?) nem foglalkozik a hazatérés gondolatával. De mindketten a magyar művészeti világban (is) élnek, ehhez (is) mérik magukat, indulataik az itthon töltött évtizedek tapasztalataira alapulnak.

Bálint Endre az ötvenes-hatvanas évek fordulóján Párizsban, a művészetek fővárosában minden fontos művészi kezdeményezéssel megismerkedhetett, mégpedig élőben. Kondor Ádám, az internet segítségével képes követni a világban zajló művészeti eseményeket, meghallgathat koncerteket távoli (neki távoli) földrészeken, s ami közös számukra és bennük: a hazához, a hazai művészeti szcénához való illeszkedés ellehetetlenülése. „Senkit nem kívánok megváltani” írja Bálint Endre s ugyanezt vallja Kondor Ádám is. Mindketten csak azt szeretnék, hogy nyugodtan tudjanak alkotni. Ádám szinte beleordítja Bálint felismerését a világba: „Világtrend, hogy csak a pénz számít, itt meg még hozzájön a megalázottság, a félelem, a kiszolgáltatottság...” Pedig hol volt még az elanyagiasodástól a világ a hatvanas évek elején?! Saját emlékem, hogy a Rue de Seine galériáiban 1965-ban néhányszáz (új) frankért lehetett Miró és Picasso sokszorosított grafikát, többnyire szitát vásárolni.

Az alábbi levél persze nem Kondor Ádámról szól, de számomra tanulságos volt, hogy egy nagyjából annyi idős művész, mint amennyi Bálint volt a levél írásakor, és aki hasonló élethelyzetben van, hogyan reagál, mennyire érzi magáénak a leírtakat.

Bálint Endre 1957-ben hagyta el az országot, útlevéllel, s 1962 nyarán tért vissza Magyarországra. 1986-os haláláig még 24 alkotó év adatott neki. A párizsi évek alatt a hazától, a múlttól való távolság lehetőséget teremtett számára, hogy „előző élete” eseményeit és fontos személyeit átértékelje. Ahogy mondani szokás: rálátása lett mindarra, amiben korábban benne élt. Élesebben vált szét a fontos és a jelentéktelen, keményebb lett a bírálata a „nem szeretem” emberekkel, kollégákkal szemben, és közelebb kerültek hozzá az otthon maradt szerettei. Az új benyomások kitágították a világát, ezért bátrabban fogalmazza meg a felismert igazságokat, de önmagával szemben is kíméletlenebb lett.

Ez a levél, mintegy összefoglalása az emigráció tapasztalatainak, szimpátiák és antipátiák felerősödése, leszámolás a hazug emberi kapcsolatokkal, és program a már itthon elképzelt jövőre.

Kedves Jaki!¹

Amit én leveledre válaszképpen írhatnék, talán még elkedvetlenítőbb, mint az, amit a Te és a Ti jelenetek tartalmaz. Mert én olyan magyarázatára leltem (nem most, de elég régen) mindenféle együttműködést igénylő vágy és akarat lehetetlenülését illetően, ami nem is az elmúlt 15-20 évre érvényes, hanem érvényes volt jóformán mindig és bizonyára jó ideig még az marad. Mert magyarázata, nem egy-egy összeférhetetlen, vagy hiú figurának [az] ostobaságaiban csomósodik okádást kiváltó formákban, hanem ott rejlik valahol a magyar művészet hagyománytalanságában. Másfelől pedig (ennek következményeképpen) annak a szellemnek a hiányában, aminek jelenléte máshol iskolákat, csoportokat, izmusokat, közös akaratokat hozott létre. Tehát egyszerűen: a magyarság tulajdonképp csak néhány hatalmas szellemet adott a világnak, de elfelejtette önmagát kifejezni képzőművészeti formában, azaz nincs művészete, csak művészei vannak. Egyre inkább hiszem, hogy egy negatív tartalmú valami nem lehet kovásza semmilyen összeállási igyekezetnek: s különösképpen nem lehet minálunk, ahol az egyetlen érvényes fogalmazás sajnos még ma is csak arra utalhat, hogy valami szellemi valeurt szembehelyezni egy rakás értéktelenséggel és ez így sovány és vigasztalan argumentum. Mit is értek negatív tartalmú oppozíciók alatt? Pontosan azt, amit Ti, vagy, ha akarod: mi képviseltünk, akiket semmiképp nem jellemzett valami mélyebb értelmű „közös”, mint tegyük fel, az elmúlt hatvan év alatt itt és máshol igenis jellemezte a különféle egymást felváltó iskolákat. Ha Vajdát² mélyen kétségbe ejtette a magyar művészet sivár panorámája (és megkísérelte feltölteni szellemével egy sivár táj mély gödreit), bennünket még jobban kétségbe ejthet helyzetünk, mert beleszámíthatjuk még az Ő kudarcát is, ami valami „közösségről” való álmait illette. Én Vajda magára maradását egyfelől igen prózai kudarcnak érzem (mert csak azzal számolt, amit elképzelt, elálmodott, kiszínezett és őszintén igényelt), de nem számolt helyzetével, topográfiailag szólván. De, amikor szembe kellett nézzen a valósággal (amit megtett) el is hagyta az álmait és kinőtt a mi világunkból³ (1937-38), hogy Európa fölött parolázzon a legnagyobb szellemekkel, mint egyívású individuum. Másfelől magára maradását igen világos és átható szimbólumnak is érzem, ami még igen sokáig fogja bizonyítani azt, hogy nem megy másképp minálunk, mint ahogy eddig: azaz egyesekben, egymástól távol eső individuumokban fog a valóság és az igazság kifejeződni, mint ahogy azt Csontváry, Vajda és mások – egymástól teljesen független formavilágában kifejeződött. Nem tudom elképzelni még, hogy mi válthat meg minket, micsoda felismerés, ha egy olyan példa nem volt elégséges, amiben benne volt a magyar művészet valódi hagyományainak a lehetősége? Mert az holt biztos, hogy Nyugatról átplántált kalligrafizmusok, tachizmusok semmit nem fognak hozzátenni a magyar művészetről való képhez, mint ahogy annak idején az átplántált izmusok sem gazdagítottak minket, mert mindig csak az felejtődött ki akarásainkból, ami miatt Vajda annyit kesergett. (A békanyál pedig maradt:⁴ a kifejezés taknya maradt, tehát a két pólus pontosan azt a provinciális képet mutatja, amiről írtál.) De, ami engem illet, én láttam az 58-as világkiállítás anyagát:⁵ a mi provinciális művészetünket, vagyis annak sivárságát nem itt mértem le. Mert lemértem már régen és másrészt azon az 58-ason sem láttam mást, mint egy-egy nagy egyéniség sugárzását, igaz, hogy mindahhoz levegő és szabad pálya kellett és még valami: több évszázados, ha nem – évezredes tradíció.

Ti valamennyien, ki-ki a temperamentuma szerint, ha itt éltetek volna, vagy állandóan itt élnétek, bizonyára így vagy úgy érvényesültetek volna, mint egy Kemény, Hajdu, Hantai, Vasarely⁶ és mások. Mert a szabad versenyes helyzet ezt nem akadályozta volna meg, de otthon természetes módon mindenki a maga közlési vágyával, – ami egymástól is olyan különböző – csakis a (z egymástól is) teljes elszigetelődésében élhet, annál is inkább, mert sem valódi közönség, sem megrendelő, sem egyszerű vásárló, sem bármilyen nyilvánosság nem segítheti munkátokat. És ami az adott helyzet nehézségét is csak fokozza, hogy kis és nagy elmebetegek, kis és nagy karrieristák, kis és nagy Mezeik⁷ és Kornissok⁸ önfertőzése még egy tisztára kultúrpolitikai oppozíciónak is (mint az un. modernek összeállása) óvoda-pisi szagot ad. E miatt kár keseregned! Ez az összeállás, ha sikere is lenne, semmit nem mutatna a magyar művészet profiljából, legfeljebb emberibb és tisztességesebb életlehetőséget adna azok számára, akik alatt magunkat értem. Persze ez nem lenne csekélység. De mindaddig, amíg talmudista bócherek reverendája alatt, mint kiskorú idióták játsszátok az „add vissza a babaruhát” játékot – értem ez alatt a Mezei-féle önképzőkörösdit – csak groteszk, provinciális „Színházi Élet” levegőben élhettek.⁹

Természetesen igazad van, hogy jobb akkor már a teljes egyedüllét, illúziók és szájbűz nélkül. Mélyen sajnálom, hogy sor kerülhetett arra, hogy engem meg kellett védjél egy olyan ember ellenében, aki mindig, egész életében minden és mindenki árulója és elárulója volt¹⁰. Csodálom, hogy nem érezted meg, hogy ez egyikünkhöz sem volt méltó és, hogy nem értetted meg az itteni magányom, tudatosan vállalt elkülönülésem értelmét és tartalmát, amibe beleértendő természetesen ennek az otthoni folytatása. Én független, mindentől és mindenkitől független életet éltem itt is és élni fogok otthon is, ami a festői kifejezésemet illeti. Nekem semmi szükségem nincs arra, hogy egy olyan csatornapatkány, mint Korniss Dezső mondjon nemet, vagy igent bármire, ami velem kapcsolatos. Mit gondoltok Ti, hogy arányos dolog egy nyugati kritika által is teljesen elismert és perszonálisnak elismert művészt egy olyan mérlegen leméretni, amit egy elmebeteg paranoiás tart a kezében? Ha a hivatalos hazai kultúrpolitika nem meri a nevemet kiejteni, mert disszidens voltam, azt megértem és méltányolom. De, hogy a gyávaság és jellemtelenség, pitiánerség és féltékenység „modern” pöcegödrébe dobjanak (még, ha részedről pontosan az ellenkező akarat is volt, mert valahol jó naiv maradtál) arra nekem nincs érkezésem.

Amit azon a bizonyos 57-es műcsarnoki kiállításon éreztem¹¹, hogy inkább fogtam kezet Ék Sándorral, mint Domanovszkyval vagy Bernáthtal¹² és – Kornissal ….ez az érzésem nem kopott meg. De ami viszont teljesen tövig kopott, hogy bármikor, bárkivel a jövőben elképzeljek közös és aktív együttműködést. Annyiszor írtam meg már haza, hogy senkit nem kívánok megváltani – mint ahogy Te évekig ringattad magad ilyen pókhálón – mert nekem nincs harci lobogóm és varázsszavaim sincsenek, de van egy kicsike, gyenge hitem arról, hogy semmiképpen nem lesz szegényebb a magyar festészet attól, amit csináltam és főleg csinálnék, ha több lenne az energiám. Nehéz megmagyarázni ezt az olyan embereknek, mint Neked is, akik tele vannak jogos hittel, hogy ha máshol élnének, sikerrel vinnék és zárnák hivatásukat (nekem is ez a hitem egy-két művészről otthon). Hogy miért is megyek haza mégis? Nem akarok lekésni a temetésemről… Meg túl sok minden maradt otthon, ami nélkül nehezen tudom itt folytatni, vagy, ha akarod, elkezdeni. Bizonyára, ha erősebb lenne az a vágy, hogy művészi igazságaimat minden körülmények között ráborítsam a világra, akkor elfelejteném, hogy kiket szeretek igazán… Meg valamiképpen kalandor is maradtam. És egy velem született nyugtalanság is sürget. Persze csendes szobám nem lesz (mivel én itt sóher maradtam, vagy nincs érzékem a pénzhez) ami hiányozni fog, mert itt mégis a magam konzerves dobozait rakhatom a polcaimra és a magam lajhár tempója szerint vakarózhatom, és ami otthon vár, az megint más formákra kényszerít majd, jól tudom.

Meg aztán elmondom azt a közhelyet, amit annyi író elmondott már: festő vagyok, és nem túlságosan érdekel a festészet, mint olyan.¹³ Az avantgardizmust ráhagyatékolom az olyan izgatott palkókra, mint egy Kotányi¹⁴, aki nem kisebb divatmajom, mint Korniss. Lehet, hogy van valami mélyen hazug egy olyan vágyban (és főképp egy olyan világban, mint amelyben élünk) amelyben bizonyos harmonikus elrendezettségű rétegekben kerül kifejezésre a dolgokról való elképzelésem. Képeimre gondolok, amelyek mindentől és jóformán mindenkitől való elkülönülésemet jobban kifejezik, mint szavaim és ez az elkülönülésem megtanított a szellemi magányt nem csak elviselni, de valamiképp nyugalmat adó pozitívumnak is felfogni. Különben is mindenki másképp idézi meg az elveszett paradicsomot: Te valamikor egy néger mennyország képében én meg egy nagyon régi Népliget mutatványos bódéit idézem meg és a legszívesebben verklire festeném a képeimet, mint azok a derék pasasok, akik semmiféle művészcsoporthoz nem tartoztak, mert nem voltak művészek. Hát valamiképp én sem vagyok művész a szó mai értelmében, és mint pseudó cégtábla-festő tegnap elküldtem Sárospatakra egy újévi üdvözletet annak a bizonyos Kiss János szijjártónak, aki talán nem is él már, de akinek bádoglovacskája öt magányos esztendőmet betöltötte és képeimet ugyancsak. A lovát metszettem linóba és sárga papírra nyomtam, hogy olyan színű legyen, mint a Kiss kollégáé, aki, ha még életben van, elcsodálkozik, hogy Párizsból kívánnak neki Boldog Újévet. Tudományosan szólván: a hűség dialektikája, avagy a szentimentalizmus logikája.

Ammen.

Bálint

Jegyzetek

(A képek a szerző magánarchívumából valók.)

• KultBlog

• Kozák Gyula blogja
• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges