Zolnay János 2013. április 4.

1 hozzászólás

Nyomtatóbarát változat

Miért tagadták meg és miért szavazták le a magyarországi választók a jogállamot? Mit várnak a jogállam helyében kiépült rezsimtől? Vajon a bukott köztársaságnak, a jogállam húszéves történetének volt-e olyan, bármilyen rövid szakasza, amit a politikai közösség aktuálisan reményeit beteljesítő periódusnak tekintett?

Haraszti Miklós például 1999-ben felidézte, hogy ő már 1980-ban azt jósolta egy Corriere de la Serra-ban publikált cikkében, hogy a kelet európai szocialista rendszerek tíz éven belül összeomlanak. „Jól olvasom magát? Azt ígéri nekünk, hogy kommunizmusnak vége lesz ebben az évtizedben?” – kérdezte az esszé megjelenése után Harasztit a rovatgazda, aki nem volt más, mint Michel Foucault. (http://beszelo.c3.hu/cikkek/a-megegyezeses-evtized)

A köztársaság bukása után, ismerve a történet végét, egészen bizarr olvasni Haraszti 1999-es írását. Nemcsak azért, mert egykori jóslatának felidézésében volt egy csipetnyi bocsánatos hetvenkedés, az „ugye, megmondtam” politikai bölcsessége, szemben a „ki látta előre” közemberi visszatekintéssel, hanem mert azt a kérdést teszi fel magának, hogy vajon hasonlít-e az 1999-re létrejött demokrácia arra, amit a nyolcvanas években elképzelt, és szereti-e azt. A válasz pedig kettős igen: létrejött a konszenzusos demokrácia, ami – ilyen sem volt még Haraszti szerint – megelőzte a magyar társadalom szerves fejlődését. Az egész cikk fordított utópia. A szerző elégedetten nyugtázta, hogy beteljesült az, amit csak ő jósolt meg annak idején, más nem, miközben nem vette, nem is vehette észre azt, amit saját jelenünkből visszatekintve mi már persze tudunk, hogy az általa ajnározott jelenkor minden erénye időleges, és a jogállamiság éppoly múlékony epizód lesz, mint sok más történelmi korszak. Észlelt ő ugyan, az ezredforduló táján bizonyos aggasztó jeleket az első Fidesz kormány regnálásában – mintha ők nem mindenben a konszenzusos demokrácia keretei között mozogtak volna – de úgy vélte, a gubancokat könnyen kifésüli majd az Alkotmánybíróság. A szerző utal 1985-ös próféciájára is, miszerint az eljövendő demokrácia legfőbb ismérve az unalom lesz, és elégedetten nyugtázza, hogy a sokáig csak áhított unalom immár megérdemelt jussa mindenkinek. Nem ironizálunk, az unalom – pontosabban a demokratikus közélet unalma, kiszámíthatósága – valóban fontos ismérve a jogállamoknak.

Az elbukott köztársaság alapítóinak szabadelvű tagjai a kilencvenes évek derekától néhány évet egyfajta aranykorként éltek meg. Az aranykor-érzékeléshez többnyire szükség van bizonyos időbeni távolságra; az elmúlt korszakok aranykor-elbeszélése nemcsak kellemessé és otthonossá rendezi be az emlékekben élő időszakot, nemcsak az ellentmondásokat söpri ki onnan, de magától értetődővé teszi mindazt, ami a valóságban a legkevésbé sem volt az. Egy társadalom kényszer nélkül saját jelenét ritkán nevezi a beteljesedés időszakának, ám a demokráciák legitimitása is összeomlik, ha a polisz tagjai nincsenek jóban saját jelenükkel, ha a társadalmi terek lakhatatlanok, ha csak a beláthatatlan jövő ígér elviselhető életet, és ha a reménybeli jövőbe tekintve a közösség individuumokra hullik szét, mivel ez a jövő radikálisan különböző esélyekkel kecsegteti a polgárokat. Egy társadalmat nem lehet folyamatosan mozgósított állapotban tartani és a választópolgárok előbb utóbb elviselhetetlennek tartják, ha azt kell érezniük, hogy a kormányváltásoknak súlyos tétjük van saját életükre vonatkozólag is.

A kilencvenes évtized második fele volt az a rövid periódus, amikor a köztársaság alapértékeit és intézményrendszerét magáénak érző – ma már tudjuk – kisebbség megkísérelhette meggyőzni polgártársait arról, hogy mindaz, ami az ezredfordulóhoz közeledve létrejött Magyarországon, otthonossá tehető és belakható. A gazdasági stabilizáció, a kínkeservesen visszaszerzett befektetői és hitelezői bizalom, a beinduló és néhány évig egyensúlyőrzőnek bizonyuló gazdasági növekedés, a szomszédos országokkal megkötött alapszerződések, a NATO csatlakozás minden józan elemzés szerint nagyon jelentős politikai siker volt, aminek meg kellett volna erősítenie a jogállam, a piacgazdaság legitimációját, és a racionális érvelés hitelét. Mégsem ez történt. Nem elegendő magyarázat az, hogy egy ország közvéleménye nem nagyon tud mit kezdeni az elmaradt katasztrófával, ritkán honorálja a be nem következett kár elhárítását; a magyarországi választók pedig nem találták kielégítőnek a Bokros-csomag szörnyű társadalmi áráért, az újabb, 12 százalékos reáljövedelem csökkenésért ellentételezésként felkínált javuló makrogazdasági mutatókat. A magyar társadalmat 1979 óta folyamatosan szűk esztendőkre kondicionálták a távolabbi jövő homályos jólétére – később pedig már csak a katasztrófa elkerülésére – hivatkozva, és az 1997 volt az első év, amikor azt hallhatta, hogy az erőfeszítéseknek volt eredményük. Miért pont akkor fogyott volna el a türelme, amikor a gazdaság fenntartható, egyensúlyőrző növekedési pályára állt, az államadósság csökkenni kezdett, és végre reális esély kínálkozott a foglalkoztatás bővülésére és a reálbérek növekedésére?

Három fő törésvonal alakult ki a magyar társadalomban a rendszerváltást követő években. A legfontosabbá a szoros munkapiaci kötődésűek és a munkapiacról kizuhantak közötti szakadék vált. A foglalkoztatási ráta rendkívül alacsony szinten stabilizálódott és az ezredforduló idején kiderült az is, hogy semmiféle gazdasági növekedés nem lesz képes nagyságrendileg növelni a munkahelyek számát, mert a kialakult gazdaságszerkezet egyszerűen nem tart igényt a munkaképes korúak 43-45 százalékára.

A másik törésvonal az alacsonyan képzettek és bármilyen képzettséggel bírók közötti óriásai munkapiaci esélykülönbség. A legfeljebb nyolc osztályt végzettek foglalkoztatási rátája 25-28 százalék között ingadozik, szemben a szakmával rendelkezők 62-66 százalékos, az érettségizettek 60 százalékos és a felsőfokú végzettségűek 78-80 százalékos foglalkoztatási rátájával. Végül a harmadik törésvonal a társadalom stabil felsőközép- és középrétege, illetve az instabil, sérülékeny státuszú 60 százaléka között húzódik.

A foglalkoztatási krízist a kilencvenes évek magyarországi kormányai ideiglenesnek gondolták és bíztak abban, hogy a gyors privatizáció, a nagyarányú működő tőke bevonás, és nem utolsósorban a sikeres stabilizáció révén beinduló gazdasági növekedés felszívja a munkapiacról kizuhantak jelentős részét. Ugyanakkor – ellentétben a többi visegrádi országgal – a munkanélküliség enyhítésére inaktív státuszok százezreit teremtették meg, vagy tartották fenn. Ezek szerint tehát az volt a fordulópont, amikor világossá vált, hogy az extrém alacsony mértékű foglalkoztatási ráta tartós lesz, és az államházartás jóléti csapdába került, mert a szegénységi rátát és a jövedelmi különbségeket kizárólag a tágabb régióban bőkezűnek számító jóléti újraelosztás volt képes közepes szinten tartani. Ez azonban csak féligazság.

A „nyugdíjkaput” valóban nagyra nyitották, hogy befogadhassa a munkapiacról kizuhanók százezreit, és nem tudták, minden bizonnyal nem is tudhatták később „bezárni”: az aktív korú nyugdíjasok száma 280 ezerről 520 ezerre növekedett az ezredfordulóra, majd lassan csökkent, de a jogállami korszak végéig 400 ezer fölött maradt. Egyedül a „nyugdíjkapura” igaz, hogy egy átmenetinek gondolt intézkedés a rendkívül alacsony szinten állandósult foglalkoztatási ráta következtében tartós maradt.

A jövedelemszerű családtámogatási ellátásokban részesülők száma csak kis mértékben bővült – hiszen a készpénzes családtámogatás a szocialista korszakban is bőkezűbb volt, mint a szomszédos országokban – és 260-280 ezer között mozgott a korszakban. A családtámogatási ellátások belső eloszlása kirívóan igazságtalan, ám egyedül a Bokros-csomag próbálta meg annak kiadásait jelentősen csökkenteni, és a rendszert a rászorultsági elv felé tolni. Az azonban legenda, hogy a jóléti kiadások összességükben kirívóan magasak lennének Magyarországon. Az ezredfordulón a négy visegrádi ország hajszálra ugyanannyit, a GDP 19 százalékát költötte jóléti ellátásokra. Összehasonlításképpen: az EU 25 átlaga 26 százalék körül mozog, a leggazdagabb nyugat- és észak-európai országokban a GDP 27-30 százalékát viszik el a jóléti kiadások. Az évtized végére Szlovákiában drasztikusan visszavágták a jóléti kiadásokat, Magyarországon a GDP arányos jóléti kiadások 22 százalékra emelkedtek – de még így is jóval az EU átlag alatt maradtak! – Csehországban és Lengyelországban a GDP-arányos jóléti kiadások nem változtak.

A munkaképes korú nappali tagozatos tanulók száma 550 ezerről 830 ezerre növekedett. A szocialista korszak mesterséges alulképzése után a középiskolai és a felsőoktatás látványos bővülését a köztársaság kormányainak mindegyike sikerként propagálta, méghozzá teljes joggal. Az oktatási expanzió, a tankötelezettség felső, majd alsó korhatárának bővítése kettős természetű volt. Egyrészt a korszak legfontosabb, legnagyobb hatású inkluzív és integratív rendszere volt, másrészt a magyar közoktatás a fejlett világ egyik legegyenlőtlenebb, legszelektívebb rendszerévé vált az ezredfordulóra. Az azonban már végképpen nem áll, hogy a magyar államháztartás sokat költött volna oktatásra. A GDP-arányos közoktatási kiadások a kilencvenes évek második felében az OECD országok átlaga alá zuhantak. Hasonló forráskivonás történt tíz év elteltével, 2005 után. Valamivel jobb a helyzet az egy főre eső GDP arányos kiadások tekintetében, de a középiskolai tanulókra kevesebb GDP arányos kiadás jut, mint az OECD átlag.

A foglalkoztatási krízis, az alacsony foglalkoztatás valójában nem államháztartási, hanem társadalmi integrációs probléma. A nyugat-európai jóléti államok a hetvenes évek olajsokkjai után szembesültek a strukturális munkanélküliséggel és – a közel teljes foglalkoztatás boldog évtizedei után – nagyon nehezen vették tudomásul, hogy a munkaerőpiac tömegeket selejtezett le. Hasonló volt a helyzet a poszt-szocialista kelet-európai országokban is 1989 után azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy itt nem 80-85 százalékról 70-75 százalékra csökkent a foglalkoztatási ráta, hanem 90 százalékról 55-60 százalékra. Ilyen mérvű munkapiaci kirekesztés – főleg, ha semmi remény a változásra – teljes társadalmi dezintegrációval fenyeget, de nem biztos, hogy a társadalom szerencsésebb része képes és hajlandó ezt „észrevenni”. Lengyelországban és Romániában a nagyarányú külföldi munkavállalás, a régióban kiugróan magas agrár-foglalkoztatás és a feketemunka segített kezelni ezt a problémát. Szlovákiában drasztikus rendpárti intézkedésekkel verték le az éhséglázadásokat. Magyarország a nyugdíjrendszer, a családtámogatások és az egyéb készpénzes ellátások, valamint az inkluzív rendszerek, mindenekelőtt a közoktatás révén kerülte el, hogy a munkapiactól reménytelenül távolra sodródott emberek tömegesen kerüljenek underclass helyzetbe.

A kilencvenes évtized második felének aktuális „aranykor-elbeszélése” néhány évig bíztathatta azzal a társadalmat, hogy a bővülő foglalkoztatás rövid időn belül meghaladja legalább a 60 százalékot, ám hamar kiderült, hogy erre semmilyen esély nincs, és Magyarországon egyszerűen nem létezik a „kisebb újraelosztás – kisebb adó- és járulékterhek – bővülő foglalkoztatás” forgatókönyv. A családok szegénységi kockázata nagyon szoros összefüggésben van azzal, hogy van-e, illetve milyen intenzív a kapcsolatuk a munkaerőpiaccal, az összefüggés sokkal szorosabb, mint a régió más országiban – ugyanakkor a jóléti transzferjövedelmek szegénységenyhítő hatása az egyik legnagyobb az EU-ban. A transzferjövedelmek jelentős csökkentése a szegénység azonnal nagyarányú növekedéséhez vezetne, ugyanakkor a foglalkoztatási ráta egy esetleges gazdasági növekedés esetén is legfeljebb 1-2 százalékkal növekedne, és bizonyosra vehető, hogy az alacsonyan képzettek munkapiaci esélyei jottányit sem javulnának. Magyarországon – csakúgy, mint a többi visegrádi országban – a gazdasági növekedés motorjai a fejlett technológiájú, ám kevés embert foglalkoztató multinacionális vállalatok. Eltűntek, vagy minimálisra zsugorodtak azok az ágazatok – mezőgazdaság, élelmiszer-feldolgozó ipar, bányászat – amelyek tömegesen alkalmaztak alacsonyan képzett munkaerőt.

Az alacsonyan képzettek aránya magas, nem csak a nyugat-európai sőt, a visegrádi országokhoz képest is, és ennek a munkavállalói rétegnek nagyon rosszak az alapkészségeik. A munkaerőpiacon ezért lefelé irányuló kiszorító hatás érvényesül, ami nem kis részben felelős a képzetlenek kirívóan alacsony foglalkoztatásáért. Ez azt jelenti, hogy a munkaadók eleve azt feltételezik – többnyire alappal – hogy az alacsonyan képzett munkavállalóknak nagyon rosszak az alapkészségeik – írás, olvasási, számolási, szövegértési, minimális idegen nyelvi, minimális software-használati tudásuk és készségeik – és érettségizetteket keresnek olyan munkakörökre, amihez hasonlókra Nyugat Európában alapkészségűeket is fölvesznek. A mediterrán országokban ugyan nagyobb az alacsonyan képzett rétegek aránya, ám ott a mezőgazdaság a turizmus, a vendéglátás – illetve az ezekben az ágazatokban domináns családi gazdaságok, kisvállalkozások – jóval nagyobb arányban foglalkoztatják ezeket az embereket.

Az „aranykor” másik fundamentális eleme a reformlecke felmondása, a reformjövő felvázolása, és a reformok révén megvalósuló – az egyéni felelősségre, az öngondoskodásra, a társadalompolitikai szolgáltatások költségeinek ésszerű, igazságos megosztására, a rászorultsági elv kizárólagos és következetes érvényesítésére épülő – polgári társadalom víziója. Csakhogy egy ilyen vízió előfeltétele, hogy a munkaképes korú népességnek legalább a 65-70 százaléka találjon magának megélhetést biztosító legális munkát – Magyarországon azonban a foglalkoztatási ráta 55-56 százalékon stabilizálódott. A küszöbértéket persze nem könnyű meghatározni. Az EU-ban 2010-ben öt olyan ország volt, amelynek foglalkoztatási rátája meghaladta a 70 százalékot; további öt országban a foglalkoztatási ráta 70 százalék alatt maradt, ám magasabb volt, mint az EU 27 ország csoport 64,6 százalékos átlaga. Tizenegy országban a foglalkoztatási ráta az EU átlag alatt, ám 60 százalék felett volt. A magyarországi foglalkoztatási ráta 2010-ben a legrosszabb hat ország között volt – azóta az ország a legutolsó helyre csúszott.

Magyarországon tehát a jóléti transzferjövedelmek szerepe messze nagyobb, mint a szegények – akár a mediánjövedelem 50-60 százalékánál kevesebbel rendelkező 1,4-1,6 millió ember, akár a mélyszegénységben élő 700 ezer ember – támogatása. A munkavállaló népesség 44-45 százalékának nincs munkája, és 60 százalékának instabil a státusza, ezért a jóléti kiadások jelentős csökkentése, az ellátottak körének szűkítése nemcsak politikailag vállalhatatlan, de a társadalmi következményei is sokszorta súlyosabbak lennének, mint az intézkedés bármilyen elképzelhető hozadéka. A látványosan bővülő közoktatás és a felsőoktatás a legfontosabb integratív és inkluzív rendszer volt, ám a jogállami korszakban az ágazat végig alulfinanszírozott volt. Minden keresletkorlátozó intézkedés – például a minden hallgatóra egységesen kivetendő jelentős összegű tandíj – ennek a dinamikáját fogta volna vissza.

Általában minden piacosító, keresletkorlátozó elemeket, vagy önrészt tartalmazó, az ellátásokat célzó, az elosztási igazságosságra hivatkozva valójában a szegényebbek hozzáférését korlátozó rendszer-reformról elmondható, hogy a választópolgárok többsége biztonságát fenyegető sarcnak tekintette. Nemcsak azért, mert a magyar társadalom saját biztonságának garanciáját a korrupcióval korrigálható univerzális ellátásokban látta, hanem mert a rendkívül alacsony foglalkoztatási ráta miatt a legfontosabb, semmi mással nem pótolható integrációs séma, a munkamegosztásban való részvétel, az ott megkeresett, megélhetést biztosító, szabadon elkölthető munkajövedelem esett ki. Ezzel a helyzettel sem a klasszikus szabadelvű politika nem tudott mit kezdeni, sem az a reformdiskurzus, amely – alapvetően hamisan – azt feltételezte, hogy az újraelosztás visszaszorítása, a piacosító reformok, és a rászorultsági elv kizárólagos érvényesítése egyben igazságosabb elosztáshoz is vezet. A néhány évig tartó „aranykor-elbeszélés” nem tudta értelmezni a biztonság fogalmát, a társadalom elemi biztonság-igényét, és moralizálni kezdett – az „elosztásban érdekelt” rétegeket szembeállította az öngondoskodásra képes tehetősebbekkel; az „államfüggő közalkalmazottakat” a vállalkozókkal, a „függőségi kultúrát” a polgári értékekkel. Pedig nem az elkényeztetett henyélők váltak „járadéklesőkké” – ahelyett, hogy „megértették volna az idők szavát”. A társadalom egésze vált függővé, mert kizárólag a viszonylag magas újraelosztás, az univerzális, vagy csoportosan célzó ellátások, a nyugdíjrendszer, a dinamikusan bővülő közoktatás és felsőoktatás, a rendkívül korrupt és lepusztult infrastruktúrájú, de azért senki ellátását meg nem tagadó egészségügy volt képes megakadályozni a teljes dezintegrálódást, a nagyságrendileg nagyobb gyermekszegénységet, vagy a jóval nagyobb jövedelmi különbségeket.

Egyre több választópolgár kezdte saját biztonságigényét reformellenes nyelven megfogalmazni. A politikai jobboldalt elfoglaló, első kormányzati ciklusára készülő Fidesz hamar megértette a jelzéseket és elkezdett egyfajta kelet-európai peronista alternatívát kidolgozni. Az analógia persze pontatlan, de nem alaptalan: a Fidesz nacionalista, kapitalizmusellenes retorikája autoriter politikai szándékkal párosult és erőteljesen a középrétegeknek kedvező társadalompolitikával, amely ugyanakkor minden rétegnek patikamérlegen porciózott transzfereket, kedvezményeket, hiteleket kínált lojalitásukért és reménybeli szavazatukért cserébe. A gazdaság és a reálbérek növekedését, és a foglalkoztatottság kismértékű bővülését kihasználva a Fidesz is megpróbálta felépíteni első ciklusának aktuális „aranykor elbeszélését” – ez persze már nem szabadelvű, republikánus, hanem autoriter, populista „aranykor” lett volna! – de mivel programjának lényegi eleme volt a társadalmat megosztó ellenségkép, ez nem sikerülhetett. Aligha lehet lakájossá stilizálni egy társadalmat, amelyben a jobboldali törzsszavazók egész egyszerűen nem tekintik a politikai közösség részének azokat, aki riválisaikra voksolnak, amelyben a tükör előtt mérsékelt konzervatívként tetszelgő politikai pártok valójában keblükre ölelik az antiszemita szélsőjobboldalt, és kirekesztik a mélyszegénységben élő 700-800 ezer ember, köztük a romák többségét.

A jogállami korszak második évtizedének – túlköltekező, adósság-növelő, a fenntartható növekedést szétromboló – irracionális politikai spirálját nem lehetett leállítani. Jövőképről, jelenkori „aranykor elbeszélésről” nem lehetett többé szó. A jogállam persze nem ezért omlott össze – az okokat nem értjük, a köztársaság bukására egyelőre nincs racionális magyarázat – de mindenesetre tény: a magyar társadalom többsége úgy élte meg a jogállami epizód két évtizedét, hogy egyetlen percre nem élhette át az otthonosság, a biztonság és a siker érzését.

(Kép forrása: toutlecine.com)

• PoliBlog

• Zolnay János blogja
• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges