Petőcz György 2013. január 12.

Nyomtatóbarát változat

December közepe táján fordulóponthoz érkeztünk, és nem kizárt, hogy a hanyatlás rövidesen a számokban is megjelenik. A törést nem a diákok sikere jelenti, ami visszavonulókra és tervei megváltoztatására kényszerítette a kormányt. Az ilyesmi szerves része a demokratikus kormányzás dialektikájának. Akár bagatellizálhatnánk is a kormányzati megtorpanás és visszavonulás jelentőségét, és a politikai játék természetes tartozékának nevezhetnénk, ahogy a miniszterelnök és környezete ezt meg is próbálta. Mondhatnánk például, hogy Franciaországban az elmúlt harminc évben talán nem is volt olyan elnök, aki nem került összeütközésbe a diákokkal. A tüntetések szenvedélyesek voltak, a tervezett reformokat többnyire visszavonták, de ez nem nagyon ingatta meg az elnököket vagy a kormányokat. Magyarországon azonban egészen más történt. A kényszerű visszavonulás ebben az esetben igazi vereség volt, mert a jelenlegi hatalom lehető legfontosabb és legkényesebb pontját érintette: tanúi voltunk annak, hogy megtört a narratíva, és Orbán Viktort cserbenhagyják a szavak.

„A mi gyerekeink”, mondta a miniszterelnök leereszkedő mosollyal, amikor a brüsszeli csúcsról hazatérve végre hajlandó volt a már napok óta tartó diáktüntetésekre is odafigyelni. A kifejezés valószínűleg spontán módon jött, legalábbis tökéletesen illett a személyiséghez, az évek alatt kialakított nyelvezetéhez és hatalmi filozófiájához, s így semmi értelme körmönfontabb magyarázatokat – kommunikációs stratégia, szövegírók éjszakába nyúló, verejtékes fejtörése, stb. – feltételezni. A „mi gyerekeink”-ben minden benne volt. A fiatalok persze lázadók, mi is ilyenek voltunk (mi is voltunk fiatalok), ezt ők is tudják, és mi is tudjuk, ilyen a világ rendje, nem kell ezt annyira komolyan venni – sugallta a szájsarki mosoly-féle. (Orbán Viktor volt szakkollégista, focista és agyafúrt bajkeverő csibészes, vagányos mosolyának kiüresedése, manírrá merevedése és növekvő anakronizmusa külön elemzést érdemelne.) Így van ez, amióta világ a világ – mondták a hangsúly és a mozdulatok utalásai. De nálunk egy ilyen konfliktus – a természet rendje szerint – a családon belül marad. ’68-as típusú generációs konfliktus? Ugyan már, ilyen nincs, legalábbis mifelénk biztosan nem. Hisz a társadalom alapja továbbra is a család, a maga korosztályi és a nemek rendjére alapozott hierarchiájával. Senki ne izguljon, a gyerekek lázadnak, ők ilyenek, de a terheket végül úgyis mi viseljük, a felnőttek, az apák. Meg fogjuk találni a megoldást. „Mi magyarok”, „magyar emberek”, mifelénk ez a szokás.

A „mi gyerekeink”-et, a kifejezést, az a narratíva dobta a felszínre, ösztönösen, teljes természetességgel, aminek a magyar közösség, a magyar különlegesség, a hierarchikus rendek, a macsóság, a tekintélytisztelet, a hagyomány absztrakt fogalma, a család, a fegyelem, az akarat és a vezető, mint pater familias a fő alkotó elemei. A „gyerekek” azonban fellázadtak, lerázták magukról az egész paternalista, macsó és veretes frazeológiát. Na, nem azért, mintha feltétlenül bizonyos alapértékekkel lenne bajuk, és azokat vitatnák valamiféle liberális alapról, vagy mások lennének, mint pár évvel ezelőtti, a híresztelések szerint kifejezetten jobbra (nagyrészt szélső-jobbra) húzó egyetemista és középiskolás elődeik. Ez lehetséges, de nem szükséges a történtek magyarázatához. Megelégedhetünk azzal is, hogy nem a „gyerekek” másmilyenek – mitől lennének azok? –, hanem a hatalom által felvezetett mese lett nyilvánvalóan anakronisztikus. A külföld elleni szabadságharc mesterségesen keltett eufóriája csak korlátozott ideig és körben lehet fenntartható akkor, amikor egyfelől Magyarország elszigetelődése és politikailag kitalált különlegessége, másfelől az ország abszolút és relatív lecsúszása egyértelmű ok-okozati kapcsolatban vannak egymással. Nehéz a szabadságharc eszméjét fenntartani akkor, amikor a „katonakorú” évjáratok már elmentek, vagy éppen elhagyni készülnek az országot.

A nemzeti egységre sem lehet hosszú ideig hivatkozni. Nem csak azért, mert egyre kisebbre olvad a „kétharmad”. A nyelvezet, a szimbolika – a narratíva – is fontos, hisz kommunitárius zászlók alatt – egy kommunitárius alapelvek jegyében megfogalmazott alkotmányt felmutatva – vezették az országot a mind mélyebb és mind több embert alapvető életfeltételeiben érintő válságba. És persze az egész múlt-keresés, oktalan múltba fordulás! Orbán Viktornak valószínűleg nincs igazi múlt-képe, semmi köze a Horthy-korszakhoz („szerintem nem kötődik, nem is nagyon érdekli ez őt, s mélyebb ismeretei sincsenek erről”, mondta Gyurgyák János a Heti Válasznak.) A hatalmon lévők generációjának kultúrája – tudása, nyelvezete, viselkedése – öntudatra ébredésük? idejéből, a nyolcvanas évek fellazuló kádári államszocializmusából származik (ehhez kapcsolható György Péter felszólalása a Vigyázat Műcsarnok! című konferencián ide egy link esetleg?). Ez a múltba fordulás semmi más, mint eszköz a kulturális gyökértelenség, súlytalanság? és hagyomány-nélküliség feledtetésére: törekvés a narratív űrből való kikászálódásra. Lassan azonban bebizonyosodik, hogy mindez zsákutcába vezet, és szembefordít a jövővel. Erre a „gyerekek” életösztöne érzékenyen és egészségesen reagált. (Orbánék a ténylegesen meglévő múltjukhoz, vagyis a szakkoleszes idők korábbi hagyományaihoz, a két világháború közötti hasonló kezdeményezésekhez és – főként – a Nékosz eredeti szelleméhez visszatérve talán hitelesebb, vonzóbb és perspektivikusabb történetet dolgozhattak volna ki. Igaz, ahhoz komolyabb szellemi erőfeszítésre lett volna szükség.)

Az államszocializmus akkor bukott meg, amikor „a mi gyerekeink” végleg megkérdőjelezték a vezetők által hivatkozott alapvetéseket, az egész önigazoló, önfelmutató históriát. Tavaly decemberben valami hasonló történt: Orbánék kétharmad által megpecsételt, alaptörvénybe foglalt és általános érvényűnek tekintett fogalmai, értékei és az ezeket megalapozó vagy alátámasztó történetek, metaforák, hivatkozások, stb., hirtelen Alapvetően Vitatható Koncepciókká (Essentially Contested Concepts – W.B. Gallié skót származású teoretikus 1956-ban bevezetett fogalma) váltak. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az a tény, hogy Orbán nem mert elmenni a diákok közé, vitatkozni róluk. A hatalom mai birtokosaival is megtörténik tehát az, ami korábban Medgyessyvel és Gyurcsánnyal: egy idő után nem mernek kimenni az emberek közé.

• PoliBlog

• Petőcz György blogja
• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges