Zolnay János 2015. március 9.

Nyomtatóbarát változat

Akadékoskodás Kőszeg Ferenc Csoóri-relativizálásával kapcsolatban…és Kőszeg Ferenc válasza

Kőszeg Ferenc válasza

Nem sokkal öngyilkossága előtt Cs. Gyímesi Éva mesélte: édesanyja 1944 tavaszán Kolozsváron tanúja volt annak, amikor magyar csendőrök egy öregasszonyt rángattak ki a lakásából, hogy a gettóba, majd később a deportáló vonatokhoz vigyék. Az öregasszony jajgatott, hogy még nem mehet, mert bent a konyhában föl kell tennie a levest a sparheltre....A csendőrök egyike tárgyilagosan mondta az asszonynak, hogy neki azzal a levessel és azzal a sparhelttel soha többet nem lesz semmi dolga. Az akkor Magyarországhoz tartozó Kolozsvár gyűjtő gettójából 16 ezer magyar zsidót deportáltak a hatóságok, pontosan tudva, hogy a halálba küldik őket, legfeljebb csak a pontos részleteket nem ismerték.

Kőszeg Ferenc elemző recenziójának tárgya Győri György Megmeneküléseim című önéletírása, az írás elemző része pedig azzal a nyugtalanító ténnyel indít, hogy a könyv 2001-es első kiadásának borítóján Csoóri Sándor méltató ajánlása olvasható. (http://beszelo.c3.hu/onlinecikk/toprengesek-az-osszeforradasrol) A recenzens Csoóri 1990 nyarán megjelent hírhedt írásának legfőbb megállapításait értelmezi, pedig elegendő a könyvborító néhány mondatát elolvasni ahhoz, hogy minden további vizsgálat nélkül botrányosnak tartsuk a költő szövegét, amely éppen egy olyan önéletírást méltat, amelynek szerzője a baloldali cionista Ha-Somér ha-Cá’ir mozgalom 1944-es embermentő akciójáról ír. Csoóri ugyanis úgy fogalmaz, hogy „Magyarok és zsidók kevés emlékiratban szerepeltek olyan tárgyilagosan, mint Győri vallomásaiban”. A „magyarok és zsidók” kifejezés önmagában is tűrhetetlen antiszemita kifejezés, amit különösen visszataszítóvá tesz, hogy egy holokauszttal kapcsolatos könyvet tekint olyannak, ami igazolná sötét szándékú alaptételét, miszerint a magyar zsidók, ha akarják ezt, ha nem, semmiképpen sem lehetnek magyarok, a „magyarok és zsidók” közötti szellemi lelki összeolvadás lehetősége pedig megszűnt. Csoóri, és bárki más, aki a holokauszt után „magyarokról és zsidókról” ír, beszél, vagy értekezik, az a kolozsvári öregasszonyt konyhájából, sparheltje mellől kirángató, és a halálba küldő csendőrök mellé helyezi magát – pontosan tudva immár azt is, hogy mi történt az öregasszonnyal – mert a két szó egymást kizáró értelmű mellérendelése csak ebben a szituációban értelmezhető.

Mindez persze unalmas közhely és elemi szintű trivialitás lenne, ha nem működnének azok a mechanizmusok, amelyek évtizedek óta folyamatosan képesek megakadályozni a holokauszttal kapcsolatos konszenzuális emlékezet kialakítását és a gyanú, a hiteltelenség, vagy az irónia idézőjelébe tenni a máshol magától értetődő normákat. És ha a köztársaság bukásában nem lett volna súlyos szerepe annak, hogy a liberálisok is képtelenek voltak felismerni az emlékezetpolitika halálos tétjét. És ha évekkel a jogállami kísérlet bukása után nem tenné teljesen kilátástalanná a köztársaság újjáalapításának reményét a kialakuló háromosztatú politika erőtér, amelyben a Fidesz legesélyesebb váltópártja a Jobbik; egy olyan neonáci párt, amelyet egyetlen európai szélsőséges párttal sem lehet összevetni.

Térjünk vissza a Győri György könyvet méltató cikkhez. Túl azon a módszertani képtelenségen, hogy recenziójában szembeállítja a memoár hitelességét a korábbi elhallgatás hazugságaival és a később diadalmaskodó emlékezetkultúra vélt torzításaival – egy memoár értelemszerűen az emlékező saját elbeszélése, és nem alkalmas semmiféle köztudomás igazságtartalmának tesztelésére – Kőszeg két dolgot állít. Egyrészt reflektálatlanul átveszi és igazolhatónak véli Csoórinak a „szellemi, lelki összeolvadással” kapcsolatban megfogalmazott lehetetlenségi tételét. Fő érve az, hogy a mai magyar zsidóság számára a holokauszt a legfontosabb kohéziós tényező, a „megbékélés” pedig gyakorlatilag lehetetlen. Az „összeolvadás” kifejezés önmagában is abszurdum: az emberek többségének kulturális, vallási, nyelvi identitása többféle elemből áll össze, ám a nemzetállam kizárólagos választásra, igazodásra, lojalitásra, illetve a tilalmas kulturális tartalom megtagadására, esetleg vallási konverzióra vagy nyelvfelejtésre kényszerített és kényszerít ma is. Amit a cikkíró észlel, az nem más, mint a globalizáció jótékony hatása és a nemzetálmi nyomás, az igazodási kényszer enyhülése. A cikkíró nem veszi észre, hogy – megint csak reflexió nélkül – a „megbékéléssel” kapcsolatos gondolatmenete során is Csoóri velejéig antiszemita „konfliktuselméleti” megközelítését használja, amely a népirtást csoportsérelemnek tekinti.

A másik állítás szerint a memoár kegyelmi időszakban született, amikor már jó tíz éve megszűnt a szocialista korszak elhallgatásra épülő múltszemlélete, de még nem vált általánossá az aktuális emlékezetkultúra, amit a cikkíró szintén reduktívnak tekint.

Az elhallgatás hazugságának brutalitása Kőszeg egyik alapélménye. Több írásában és interjújában utalt arra, hogy kisgyerekkori emlékei a német megszállást követően szervesültek összefüggő eseménysorrá. Édesanyjával együtt 1944 őszén és telén hónapokat töltöttek a Slachta Margit által vezetett Szociális Nővérek Thököly úti rendházában. Slachta Margit – az első magyar női országgyűlési képviselő – a háború kezdetétől fellépett a munkaszolgálatosok védelmében; 1941 telén tiltakozott a kőrösmezői deportálások ellen; 1943-ban személyes pápai kihallgatást kért és kapott azért, hogy rávegye a XII Piust: tegyen valamit a szlovákiai zsidók deportálása ellen. A német megszállást követően a zuglói rendházában több százan leltek menedéket.

A háború után Slachta Margitból politikai karikatúra figurát kreáltak: a Keresztény Női Tábor országgyűlési képviselőjeként ő lett a klerikális reakciót megtestesítő veszélyes, ám kigúnyolt kinevetett, dehumanizált gnóm. Évtizedeken keresztül így ábrázolták a történelemkönyvek és a korszakkal foglalkozó elemzések. A koalíciós években senki nem állt ki mellette, 1949-ben pedig sikerült külföldre menekülnie a biztos letartóztatás elől. Kőszeg többször leírja, hogy ötéves korában a zárdában imádta Margit nővért, olyannyira, hogy egy időre még a katolicizmus is megérintette. De vajon miért állítja, hogy az ezredfordulón a magyar társadalom már maga mögött tudta volna az elhallgatás és a hazugság hosszú időszakát, és honnan származik a kínkeservesen kialakított németországi emlékezetkultúra őszinteségével kapcsolatos szkepszise? Miért gondolja, hogy a Szabadság téri emlékmű elleni tiltakozás és az Eleven Emlékmű mozgalom is önmarcangoló torz történelem-értelmezés lenne?

Amit Kőszeg aktuális emlékezetkultúrának tekint az Magyarországon két dolgot jelent.

Egyrészt a tények elismerését, illetve szakítást a történelmi felelősségelhárító szemlélettel. Ha eltekintünk a mai magyar társadalom ijesztően nagy hányada által osztott holokauszttagadó vagy relativizáló elméletektől, a felelősségelhárító szemlélet legfontosabb állítása, hogy a Horthy korszak kurzus antiszemitizmusa nem tartalmazta a végkifejletet, illetve, ha nem következik be az ország német megszállása, akkor a korabeli politika erőtérben ellenzékben maradtak volna azok a politikai erők, amelyeknek célja a rasszista törvények által zsidóknak minősített magyar állampolgárok meggyilkolása volt. Csakhogy a német megszállás bekövetkezett, és nyolc hét leforgása alatt a magyar közigazgatás és a magyar csendőrség 437 ezer embert deportáltak, pontosan tudva, hogy a vagonokba zsúfolt embereket meg fogják ölni. (A deportálást végül 65 ezren élték túl.) De nemcsak erről van szó: a magyar hatóságok lényegesen nagyobb ütemet diktáltak, mint amit a németek kívántak. Legalább 200 ezer embert meg lehetett volna menteni, ha a magyar hatóságok csak az elvárt ütem szerint küldik a transzportokat.

A rendszerváltás követő első szabadon választott kormánynak tehát minden oka meglett volna arra, hogy követve a (nyugat) német mintát, egyértelműen elkötelezze magát a felelősségvállalás mellett. Ennek azonban nem volt politikai realitása: nemhogy a tények elismeréséről nem lehetett szó, de már a kampány és a kormányzás első hónapjai során kurzusnyelvvé vált az antiszemitizmus, amelynek alaphangját többek között Csoóri „magyarokról és zsidókról” értekező dolgozata adta meg. A későbbi kormányok lassan, óvatosan elmozdultak a felelősségvállaló álláspont felé. Ezt a trendet törte meg brutális nyíltsággal a tavaly rendőri erőszakkal felállított Szabadság téri emlékmű, amely szoborrá öntötte a hazug narratívát. Minden köztéri szobor szándéka az, hogy örök időkre kimerevítse és hirdesse azt, amit a köztereket éppen uraló megrendelője, és alkotója hirdetni akar. A tervezett, majd felállított emlékmű elleni folyamatos tiltakozás éppen ezt a hazug elbeszélést zavarja, azt hitelteleníti, azzal interferál. És ez a projekt sikerrel épített arra, hogy Budapestnek sok évtizedes, szarkasztikus rutinja van az örökkévalóságnak szánt köztéri szobrok, emlékművek, utcanevek hazugságának és mulandóságának értelmezésében: aki a Szabadság téren áthaladva rápillant az emlékműre annak azonnal eszébe ötlik az is, amit a szobor elhallgat, elhazudik.

Az emlékezéskultúra másik eleme az elmúlt fél évszázad talán legfontosabb civilizációs vívmánya: a holokausztot – egyedüli kivételként a történelem sok-sok népirtása, tömeggyilkossága, katasztrófája közül – sikerült kiemelni a partikuláris értelmezési keretekből, és sikerült egyetemes szintű, konszenzuális elbeszélés kialakítani vele kapcsolatban. Ez egyetlen más katasztrófa kapcsán sem sikerült. A partikuláris értelmezési kereteknek sokféle változata létezik, de közös bennük a racionalizáló elbeszélés, és az, hogy csoportsérelmekként értelmezik a történteket. A holokauszttal kapcsolatos konszenzuális értelmezés viszont mindenekelőtt a racionalizálást utasítja el, tehát azt, hogy a történteket oksági láncolat végeredményekének tartsa.

A racionalizálás nem feltétlenül igazoló szándékú, ám az eseményt társadalmi, etnikai, nemzeti, vallási, csoportközi, államközi konfliktusok egyik lehetséges – jóllehet esetleg helytelen, de mégiscsak okszerű – kimeneteleként értelmezi, óhatatlanul is átvéve az elkövetők indokait. Ha lehetetlen együtt élni azzal a tudattal, hogy körülöttünk emberek tömegét gyilkolták meg, és hogy az áldozatok és a gyilkosok kortársai viszont tökéletes közönnyel, és harmonikus nyugalommal éltek együtt az eseményekkel, vagy éppen maguk is haszonélvezőkké és tettestársakká váltak; ha semmiféle ösztönös, morális, vagy spirituális szabályrendszer nem adhat bizonyosságot a hasonló katasztrófák elkerülésére, akkor egyedül olyan értelmezés teheti ezt elviselhetővé, ami ígérete szerint valahogy megmagyarázza azt, ami történt. És semmiféle magyarázat nem képes magáról lefejteni az eredeti diskurzust – köztük az elkövetők igazoló elbeszélését – mert mindenféle társadalmi, vagy etnikai konfliktus egymást emberi lényeknek tekintő szereplők között feszül, akik között, ha lehetséges is erőszak, vérontás, az csak indulati jellegű, amely a felfokozott lelkiállapot lecsillapodásával, vagy az alávetettek lázadásának leverésével, véget ér. A népirtás ellenben az áldozati csoport tagjainak totális dehumanizálását feltételezi, azt követően a gyilkosok már egykedvűen végzik munkájukat, az eseményeket pedig nem felfokozott lelkiállapot, hanem tökéletes közöny és ignorancia veszi körül. Pontosan ez a körülmény az, ami a genocídiumokat kimetszi a társadalomtörténeti és politikatörténeti környezetükből, és felfoghatatlanná, megmagyarázhatatlanná teszi azokat. Napestig sorolhatjuk a feltételezett okokat, soha nem jutunk el megmagyarázni kívánt tettekig, hacsak át nem vesszük a feltételezett, vagy az elkövetők által hivatkozott, és a tettek igazolásaként értelmező elbeszélést, tehát az eredeti diskurzust – törzsi, nemzeti, realativizáló, társadalmi igazságtételi, vagy az áldozati csoport terhére rótt és az áldozati csoport által elszenvedett sérelmek egyensúlyára alapuló diskurzust.

Az emlékezetkultúra azonban feltételezi a cselekvő és emlékező individuumokon túlmutató politikai közösség létezését, ami alanya lehet a felelősségnek. Félrevezető az emlékezetközösség létrehozásának maximája: minden nemzeti, etnikai, törzsi, vallási közösség egyben emlékezetközösség is. Éppen azért lehet emberek sokaságát mozgósítani nemzeti, etnikai, vallási azonosságra hivatkozva – méghozzá a hasonló kategóriákkal definiált ellenséggel szemben – mert ezeknek a csoportoknak nemcsak kemény normáik, de közös elbeszéléseik, emlékeik, rítusaik, idoljaik vannak. Létük durkheimi értelemben társadalmi tény. Nem emlékezetközösségről, hanem – normatív értelemben vett – morális értékválasztásról és felelősségről van szó. Ennek alanya csak szekuláris társadalmak, szabad és egyenrangú tagjai által létrehozott és működtetett politikai közösség lehet, amelynek alapértékeit, írott és íratlan normáit, szimbólumait a többség magáénak érzi. Ha res publica esetében értelmezhetetlennek tartjuk a múlt traumatikus csomópontjaival kapcsolatos közös felelősséget, akkor a politikai közösség fogalma is csak dőre illúzió. Ha mégis nélkülözhetetlennek tartjuk a politikai közösség fogalmát, ám úgy véljük, hogy az atomizált társadalom tagjainak nincs, és nem is lehet közös percepciója a legfontosabb morális kérdésekről, akkor azt sem gondolhatjuk, hogy létezne egyetértés az alapvető szabadságjogokkal és a demokratikus intézményrendszerrel kapcsolatban. Nem az a kérdés, hogy létrejött-e emlékezetközösség, hanem hogy sikerült-e a rendszerváltást követően politikai közösséget kialakítani.

Túl a köztársaság és a jogállam bukásán, adódik a nemleges válasz, hiszen mi mást bizonyítana a bukás, minthogy a törzsi közösségek, a mitikus, kirekesztő nemzeti ideológiák erősebbnek bizonyultak, mint a res publica. A történet azonban nem ennyire egyszerű, és a rendszerváltás utáni emlékezetpolitikai dilemma összetettebb, mivel a létrejövő politikai közösségnek egyszerre kellett volna szembenéznie a holokauszt, és a szocialista korszak örökségével. Kőszeg publicisztikájának és esszéinek is konokul visszatérő eleme a kompartisztika. Úgy véli: lehet, hogy a magyar holokauszt hazai recepciója nem fejeződött be, de legalább elkezdődött, ám a szocialista korszak minden rémségéből a társadalom előbb csinált kedélyes anekdotát, minthogy egyáltalán felmerült volna a felelősségteljes szembenézés. A K történeteiben azon töpreng, hogy vajon az ötvenes évek néphadseregének volt-e olyan tisztje, amely egy kitelepített család otthon maradt rokonaival folytatott volna magánlevelezést, akként, ahogyan egy ezredes tette 1943-ban, aki munkaszolgálatra hurcolt és ott meghalt orvos édesapjának volt korábban paciense, és aki több levelet is írt férjéért itthon szorongó édesanyjának. Hosszú esszét írt arról, hogy a Komlós Jánosról szóló emlékezőkönyvben megszólalók zöme miként hárítja, hazudja, adomázza, vicceli el Komlós egykori ÁVH-s múltját. Politikusként körömszakadtáig harcolt a megfigyeltek információs önrendelkezéséért, beleértve azt is, hogy a társadalom megismerhesse a besúgó gépezet gyalogjait és tisztjeit is. Cezúrát követelt a diktatúra és a jogállami korszak között, szemben a szocialisták reform-kontinuitás koncepciójával.

Szuverén gondolkodóként Kőszeg egy csöppet sem foglalkozik azzal, hogy a holokausztot relativizáló jobboldali publicisták szintén méricskélnek: ő ugyanis nem sérelmeket, hanem elhallgatásokat és felelősségeket vet össze, éppen a kontinuitás jegyében. Márpedig Sclachta Margit sorsa brutális példája a náci és a kommunista politikai között fellelhető kontinuitásnak, és Kőszeg életének alighanem az egyik legfontosabb morális maximája az egykori rendfőnök emléke iránti felelősség. De a szocialista korszak évtizedeiben süket csönd vette körül például a jezsuita Raile Jakab, az erdélyi Márton Áron püspök, az evangélikus Sztehlo Gábor és Koren Emil, az adventista Michnay László, vagy az 1947-ben a vorkutai táborba hurcolt szociáldemokrata Karig Sára 1944-es embermentő munkájának emlékét is. Nem csak a hivatalos propaganda hallgatott vagy hazudott róluk: a társadalom többsége sem bírt szembenézni velük, és az egyházak sem építettek saját antifasiszta hagyományaikra.

Mindenben igaza van tehát Kőszegnek, ami a hazugságok, és elhallgatások rendszereken átívelő folytonosságát illeti és abban is, hogy a náci és a kommunista bűnök összevetése fontos és megkerülhetetlen feladat. Abban is igaza van Kőszegnek, hogy az összevetésnek semmi köze a relativizáláshoz – és éppen ezért semmiben sincs igaza, amikor visszamenőlegesen bárki cselekvőt és emlékezőt felment, vagy bármit relativizál. Ő volt az egyetlen, aki az 1985-ös monori tanácskozásról szóló esszéjében kertelés nélkül rámutatott Csurka ottani felszólalásának szélsőjobboldali jellegére, és arra, hogy eleve illúzió volt a stratégiai összefogás az etnicista, kirekesztő nyelvet beszélők illetve az emberi jogi, és racionális társadalompolitikai kategóriákban fogalmazó demokratikus ellenzék között. http://beszelo.c3.hu/cikkek/a-veg-kezdete Mostani Csoóri-relativizáló gondolatmenete éppen azért elhibázott, mert nem volt sorsszerű a jogállami kísérlet bukása. Ugyanis nem Csoóri egykori hírhedt írásának dögletes mondandója volt a döntő, hanem az, hogy a liberálisok az új demokrácia kezdetén nem fogalmaztak egyértelműen.

Nem mondták el, hogy az aktuálisan magukat népieknek nevező tollforgatók már régen tárgyukat vesztették. A kistelepülésekkel, a paraszti társadalommal, az agráriummal, a tanyasi, falusi szegénységgel a hatvanas évek vége óta szociológusok foglalkoztak és nem a népiek. A népi szociográfia klasszikusait a társadalomkutatók építették be kötelező olvasmányaik közé, illetve módszertani apparátusukba. A 1970-ben újraindított Magyarország felfedezése szociográfiai sorozat zömét, a legfontosabb köteteket nem népiek írták. Az Erdei hagyatékból előkerült, és a hetvenes évek végén közzétett kettős társadalom koncepció a társadalomtörténettel, társadalomelmélettel foglalkozó kutatók körében volt revelatív hatású, ellenben a magukat népiekként azonosító írók teljes közönnyel fogadták. Utóbbiak a hatvanas évektől már csak két problémára koncentráltak: az alacsony születésszámra, majd népességfogyásra illetve a határon túli magyarok helyzetére. A demográfiai tematikát azonban szükségképpen csak népszerűtlen modernizáció-ellenes, fogyasztás-ellenes, emancipáció-ellenes nyelven lehetett pertraktálni. A szomszédos országokban élő magyarok egyre súlyosbodó helyzete pedig szigorú politikai tabu volt, és azzal csak a demokratikus ellenzék és a szamizdat Beszélő foglalkozott nyíltan, méghozzá kifejezetten emberi jogi terminusokban, és kategorikusan kizárva bármilyen jövőbeni határmódosítás lehetőségét. Az alakuló majd az első szabad választást megnyerő MDF népi-nemzeti szárnyának semmiféle tartalmi köze nem volt már az egykori népi szociográfiai hagyományhoz, sem pedig a kortárs magyar társadalom valóságos problémáihoz. Valójában szélsőjobboldali nyelven beszélt, ami akkor kizárólag antiszemita tartalmat jelentett, és ennek a szótárnak Csoóri volt az egyik fő szerzője.

Az akkor még milliós támogatottsággal rendelkező liberálisok kezdettől nem tudták, hogyan reagáljanak az újjáéledő, korlátozott hatású, de rendkívül harsány szélsőjobboldalra: abban bíztak, hogy a magyar társadalom többsége magában már elrendezte a múltat, és ha felismeri, akkor elutasítja és margóra szorítja a náci szemléletű politikai üzeneteket. A választók bő másfél évtizedig igazolták is ezt a reményt és tiszteletreméltó következetességgel középre szavaztak, középen keresték pártjaikat és a politikai válaszokat az átmeneti korszak roppant súlyos problémáira. Az emlékezetpolitikai feladvány megoldatlansága akkor vált nyilvánvalóvá, amikor a hazugságai miatt hitelét vesztett második Gyurcsány kormány legitimációs válsága nyomán szétesett az addig középre gravitáló politikai erőtér, és kiderült, hogy a köztársaságot addig is csak a politikai egyensúly tartotta egyben, és nem az, hogy a többség elkötelezett lett volna elvei és intézményrendszere iránt.

Nem csak arról van szó, hogy 2006 ősze után egyre többen érezték úgy: saját problémáikra kizárólag az etnicista-rasszista nyelven fogalmazó Jobbik rezonál, mert a jogállami keretek között politizáló pártok süketek és vakok – noha a politikai viták valóban egyre távolabb sodródtak a valóságtól. Nem csak az alacsony foglalkoztatás a tartós munkanélküliség, a kistelepülési gettósodás problémáira nem találták a választ a magukat demokratikusnak tartó pártok – jóllehet tényleg nem találták, vagy éppen maguk is kirekesztő megoldásokkal kísérleteztek. Nem csak az inkluzív társadalompolitikai rendszerek, és az expanzív közoktatás támogatottsága olvadt el, átadva helyét egy drasztikusan kirekesztő támogatási szisztémának és oktatáspolitikának. Nem csak az történt, hogy az ország nagyjából tíz éve tartós leszakadó pályára került a tágabb régióban, miközben a kormányok többsége az ellenkezőjével szédítette a választókat. Az is nyilvánvalóvá vált, hogy a köztársaság politikai közösségének léte is illúzió volt! Nem volt egyetlen szabadságjog, egyetlen szimbólum, egyetlen intézmény, amit a társadalom többsége magáénak érzett volna; nem volt egyetlen eljárásrend vagy szokásjog, aminek kapcsán az ellentétes politikai táborok megbíztak volna egymásban. És ennek a deficitnek – tehát a köztársaság védtelenségének – megkerülhetetlen része volt az, hogy a rendelkezésre álló másfél évtizedben nem sikerült a többség által elfogadott emlékezetpolitikát kialakítani a magyar társadalom legsúlyosabb 20. századi traumáival, katasztrófáival, így a holokauszttal kapcsolatban.

Ekkorra fejtette ki hatását az a méreg, amit a szélsőjobboldali fogalmakat használó politikusok, publicisták – köztük a „magyarokról és zsidókról” illetve az „összeolvadás” lehetetlenségéről író Csoóri – 1990 tavaszán, nyarán kezdett adagolni. Az új szélsőjobboldal ugyanis megértette, hogy végzetesen meggyengült a korábbi a társadalompolitikai konszenzus; sok évtized után hitelét vesztette a modernizációs, nyugatos reform-retorika, és elődeinek imrédysta antiszemita nyelvét sikeresen kapcsolta össze a „modern”, milliók rokonszenvét elnyerő, féktelen cigányozó-rasszista tartalommal. Csakhogy mindez fordítva is igaz: nem sikerülhetett volna a mára milliós támogatottságú neonáci nagypárt felépítése, ha nem áll rendelkezésre a lappangó klasszikus antiszemita holokauszt-relativizáló elbeszélés. Az egykori MIÉP-et a többség szélsőséges pártnak tartotta – a Jobbikot viszont nem!

A köztársaság utolsó éveiben jutottak el odáig milliók, hogy – bár nem feltétlenül szavaztak a neonácikra, de – semmi kivetnivalót nem találtak a nyilas szimbólumokban, az árpádsávos-nagymagyarországos gépkocsi matricákban, a holokauszttagadó, és névvel, címmel ellátott, személyre szóló halálos fenyegetéseket közzétevő honlapokban, és a valóságosan bekövetkező támadásokban, a vérvád-remake bulvártörténetekben, a zsidókat listázó honlapokban. Tökéletes közöny kísérte a hat roma embert, köztük egy ötéves kisfiút meggyilkoló merénylet-sorozatot. Végül a választók többsége is ekkorra jutott el odáig, hogy alkotmányozó többséget adjon a köztársaságot likvidáló Fidesznek, majd a következő választáson jóváhagyja az új poszt jogállami alaptörvényt.

Kőszeg Ferenc válasza

Kedves Janó!

Figyelmesen, mondhatni megtisztelve olvastam a vitacikkedet. Megtisztelő volt, hogy sorra idézted régebbi írásaimat, némelyiküket alapvető egyetértéssel. Ugyanakkor nehéz helyzetbe hoztál: írásod alapos, megfontolt választ igényelne. Némi töprengés után mégis úgy gondolom, nem válaszolok érdemben. Nem válaszolok elsősorban azért, mert ez a kérdés, elképzelhető-e a holokauszt után magyarok és zsidók, vagy ha tetszik „magyarok” és „zsidók” lelki összeforradása, végső soron megválaszolhatatlan. Újra meg újra egymás mellé lehet rakni az érveket, a végeredmény pedig éppúgy lehet igen, mint nem. Azt azonban biztosnak gondolom, hogy az, amit Vázsonyi Vilmos hirdetett még 1925-ben is, tudniillik, hogy a magyarországi zsidóság tagjai nem magyar zsidók, hanem zsidó magyarok, ahogy vannak katolikus magyarok meg református magyarok, már nem vallható. Ha külföldön megkérdezték, mi vagyok, természetesen magyarnak mondtam magam, de mindig maradt bennem egy kellemetlen érzés, hogy a válaszom nem volt pontos. De akadályoz az érdemi válaszolásban az is, hogy el kell ismernem, a Győri György Megmeneküléseim című könyvéről szóló írásomban néhány megfogalmazás túlzó volt. Írtam például arról, hogy az összeforradás akadályai ellenére a holokausztot követő évtizedekben hatalmas mennyiségű „vegyesházasság” köttetett. De fel sem tettem a kérdést, hogy a vegyesházasságok milyen módon befolyásolják a házastársak és főként az utódaik csoporttudatát. Márpedig eléggé kézenfekvő, hogy akinek a házastársa vagy pláne az anyja nem zsidó, az nehezebben sorolja be magát a magyar vagy a zsidó entitásba, amely, ugyebár, nem képes összeforradni a másik entitással. Elnézést az önreklámozásért, de azt hiszem minderről rövidebben és áttekinthetőbben írtam Az integráció vége című cikkemben, amely a Szombat 2013. január 3-i számában jelent meg. Persze azzal is tisztában vagyok, hogy a fentiekkel még távolabb kerültem a te álláspontodtól, hiszen még inkább nyilvánvalóvá tettem, hogy a kérdést etnikai módon közelítem meg. De egyébként milyen különbség van egy nem vallásos, nem cionista zsidó meg egy nem vallásos, nem nacionalista magyar között? Persze erre lehet azt válaszolni, hogy semmi, a különbségtétel csupán az antiszemiták találmánya. De ha megkérdezném a moszkvai, a CapTown-i vagy az isztambuli másod-unokatestvéremet, hogy orosznak, angolnak vagy töröknek érzi-e magát, feltehetőleg bizonytalan választ kapnék. Ahogy bizonytalan az én válaszom is.

De van további oka is annak, hogy nem tudok válaszolni. A cikkemben azt írtam: „De éppen, mert az antiszemitizmus a holokausztra utal, és mert a zsidó különállásnak és összetartásnak is a holokauszt öröklött emléke az alapja, Csoóri írásának az összeforradás reménytelenségéről szóló része nem antiszemitizmus, hanem a valóság viszonylag korai felismerése”. Mást most se tudnék írni, az állításomat elismételni vagy magyarázkodva körülírni, aligha volna értelme. Az emlékezetpolitikával kapcsolatban pedig azt írtam: „Az alaptörvény és az emlékmű bírálata teljesen jogos. De a jogos bírálat alapján se szabad kifordítani a történelmet. A magyar állam szörnyű háborús bűncselekményeket követett el a német megszállás előtt is. De ezeknek a mértéke, súlya mégsem azonosítható azzal, ami a német megszállás után történt”. Eszem ágában sincs védeni az Alaptörvény preambulumának hazugságát vagy pláne a Szabadság téri rémszobrot. De azt gondolom, hogy az egy éve tartó tiltakozás, a résztvevők tiszteletre méltó áldozatvállalása ellenére, túlzó és kontraproduktív. Túlzó, mert hatalmas energia-befektetéssel küzd egy jelkép ellen, miközben újabb és újabb valós szörnyűségek ássák alá a magyar társadalom növekvő részének mindennapi életét. És kontraproduktív, mert sokakban, ha egyáltalán észreveszik a tiltakozást, csak azt az érzést erősíti, hogy a zsidók már megint cirkuszolnak valamiért.

Írásodnak több olyan része is van, amely megérdemelné a továbbgondolást, illetve, amelyekben nagyon fontos dolgokat mondasz ki. Azt írod például, hogy a holokausztot „egyedüli kivételként a történelem sok-sok népirtása, tömeggyilkossága, katasztrófája közül – sikerült kiemelni a partikuláris értelmezési keretekből, és sikerült egyetemes szintű, konszenzuális elbeszélést kialakítani vele”. Adódik a kérdés: miért? Azért-e, mert a holokauszt más minőség, mint például a kommunizmusban elkövetett népirtások sorozata, vagy azért, mert a kommunizmus nem szenvedett olyan vereséget, mint a nácizmus, mert a népirtók egykori elvbarátai, tanítványai és utódai ma is hatalmon vannak, sőt puszipajtásai hazánk antikommunista kormányának.

Vitairatod befejező részében arról írsz, hogy a liberálisok nem vették észre, nem akarták tudomásul venni, hogy az úgynevezett népi ellenzék már egyáltalán nem foglalkozik a hajdani népiek fontos témáival, a szegénységgel, a társadalom törésvonalaival, a mobilitás hiányával. Hogy politikai gondolkodásukban egyre nagyobb helyet foglal el az antiszemitizmus, a rasszizmus. Ne tekintsd udvarias zárógesztusnak: már azért is érdemes volt megírnom a cikkemet, hogy vitairatodban leírhasd ezeket a kemény befejező gondolatokat.

Baráti üdvözlettel: Kőszeg Feri

(A kép forrása: http://www.dw.de/image/0,,17439815_303,00.jpg)

• TörtBlog

• Zolnay János blogja
• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges