Szerbhorváth György 2015. június 11.

Nyomtatóbarát változat

„A magyarok conquistador nép, amely odajutott, hogy disznókat hizlal. Példátlanul félrecsúsztak.”
Cioran 1936-ban

Olvasom Miskolczy Ambrus Cioran hosszúkamaszkora – avagy mi legyen a fasiszta múlttal című, igen izgalmas történelmi esszéjétⁱ. S az ember egy gondolattól nem tud megszaladni, amikor e könyvet, illetve Cioran életútját tanulmányozza. Őt, feltételezem, nem ezen oldalakon kell bemutatnom. A híres-hírhedt román filozófus, aki végül csak franciául írt, már életében oly híressé vált, hogy a legtöbbször már keresztnevét, az Emilt sem biggyesszük hozzá a nevéhez (ő azonban E. M. Cioranként kezdte el magát jegyezni, de hogy az M. mit jelent, nem tudni).

Tehát a kérdés: miképpen van az, hogy egyesek leszámolnak fiatalkori tévelygéseikkel, azokat később szégyellik, sőt el is akarják hallgatni; idővel készek megváltoztatni akár totalitárius, idegengyűlölő, antiszemita stb. eszméiket, nem vaskalapossá válnak, hanem sokoldalúvá, szabadelvűvé a szó nemes értelmében? Még ha sokszor szerepet is játszanak (Cioran maga mindig azt terjesztette magáról, nagy szegénységben tengődik, csak a szellemnek él – de ez sem volt igaz...), csak bölcsekké lesznek, és kiérdemlik az utókor maximális tiszteletét. Bölcsészek és bölcsészlányok hordják tarisznyájukban könyveit, ahogyan azt Garaczi Laczi írta Nietzschéről...

Mások meg épp ellentétes utat futnak be. Lánglelkű ifjú forradalmárként, csodált civilként a totalitárius rezsim ellen harcolnak, lebontják a kommunizmust, leleplezik annak kulisszáit, aztán pár évvel később, immár profi politikusként vesznek 180 fokos fordulatot. Gondolkodásuk egyre inkonzisztensebbé válik. Az egykori liberális, a szegények pártolója az oligarchák támogatójává lesz, idegengyűlölővé, kapzsivá, mániái foglyává, a szélsőjobboldali retorika rabjává. Aki korábban ironikusan beszélt saját nemzetéről, nemzete vallásáról, most szentfazékként papol templomban, stadionavatón, parlamentben, bankárok szövetségének ülésén arról, hogy „mi, magyarok” milyenek vagyunk. De logikát már nem találunk a dumájában, és megfejteni sem tudjuk a jelenséget. Legfeljebb a régi mondást idézhetnénk: a hatalom megront, az abszolút hatalom abszolút megront.

Cioran sosem volt hatalmon, alighanem ez a szerencséje. Közismert, ifjúként közel állt a román Vasgárdához, annak fasiszta eszméihez. Egész napjait töltötte ki a nem románok tanulmányozása, ami egyet tett ezek gyűlölésével, eget-szelet összehordott németekről, magyarokról, zsidókról. A holokauszt után persze így már lehetetlen beszélni, és ő így vagy úgy, de bánta kisiklásait. De őt könnyebb megérteni valahol: akkortájt burjánoztak a hasonszőrű elméletek a Nyugat hanyatlásáról, a kereszténység és a zsidóság helyzetéről, a nemzetkarakterológia fénykorát élte áltudományos köntösében. Ő sem maradhatott ki hatása előtt, és emelte a tétet – a partit sokadmagával elvesztette. Innen, az immoralitás bugyrából kitántorogva, kimászva volt képes megváltozni.

Ama korszakot jelképező könyve, a Románia színeváltozása tudtommal magyarul meg sem jelent (hasonszőrű írásainak újbóli megjelentetését, fordításait igyekezett megakadályozni). Ám Miskolczy Ambrus könyve nem csak elemzésével segít bennünket megismerni, mi hetet-havat hordott össze egykor, hogyan alakult a hanyatlás- avagy fejlődéstörténete, de sok idézetet is olvashatunk. Cioran 1969-ban maga is elővette e könyvét, és meglepődött: „jelenlegi énem nem ismerte fel a szerzőt. Ebből látható, hogy a felelősség problémája kibogozhatatlan.”

Ám mi van most, amikor magyarok hordanak össze hasonló balgaságokat a magyarokról, mint egykor ő, románként? Az egykori Hitler-rajongó persze próbálta magát kimosdatni, érveket hozott fel, eseményeket idézett, már zsidónak és magyarnak vallotta magát bizonyos írásaiban, kontextusokban, de nem menekült el teljesen egykori magától, s legalább néminemű kísérletet tett arra, hogy megértse egykori önmagát. De mit tesznek drágalátos nemzettársaink? És most nem Pozsgayra gondolunk, őt már hagyjuk, alighanem Imre tényleg elhiszi azt a sok baromságot, amit összehord... A lassan megöregedő ifjak most aztán nem vádiratokat írnak minden ideológia és ideológus ellen, hanem maguk válnak azzá, és megtagadván egykori ideológiájukat, már ha az volt, és újakat, egyre eszementebb eszmerendszert tálalnak fel a nyilvánosságban, már ha ez rendszer.

Mert mintha ugyanazon az úton söprögetnének, mint a németek bűvkörébe kerülő Cioran 1936-ban, amikor megjelent a Schimbarea le faţă a României. Persze ő részben látta a hátulütőjét mindennek, amikor így elmélkedett: „Az az ország, amely csak etnikai eredetiségének fejlődésében tetszeleg, nem játszhat aktív szerepet a történelemben. Ezen az úton pittoreszk és érdekes országgá lehet válni, mint például Magyarország, de nem nemzetté, és semmiképpen sem nagyhatalommá. Magyarországról csak azért emlékezik meg a história, mert makacsul ragaszkodott régi jellegzetességeihez. Eredeti ország, de történeti szempontból sikertelen.” Hát nem ismerős szavak, még ha negatívak is? Pittoreszk, érdekes – amely sikeres akar lenni, sőt, regionális nagyhatalommá válni. Ezt utóbbit halljuk az aktuális hatalom szájából. Íme, az ország, amely ragaszkodik hagyományaihoz, mintha épp az uralkodó elit ismerné is azokat, eredeti akar lenni, de ide a bökőt, hogy ez az éra sem lesz történeti szempontból sikeres...

Persze Cioran is kígyót-békát kiáltott másokra, és sajátjaiban, a románokban látta a megmentőt – mert ugyan a szerbeknek katonailag erősek, a bolgárok offenzívan primitívek, a magyarok szenvedélyesebbek, a csehszlovákok civilizáltabbak, de csak a románokat fűti a messianizmus, ők állandó tiltakozásban élnek. Ismerős? Most épp „mi, magyarok” tiltakozunk minden ellen és akarjuk megmutatni a helyes utat mindenki másnak is. Cioran úgy csépeli a magyarokat, hogy eláll a lélegzetünk, de ismét csak lényeges, hogy ezt mikor írta, s kik mondanak hasonlókat 80 évvel később magukról és másokról.

Cioran a magyar politika pozitív oldalát a követelésekben és fenyegetésben juttatja kifejezésre. Ám „ez az ultrareakciós ország képtelen nagy politikai megújulásra, és csak megvetően tekintünk egy olyan ország jövőjére, amely néhány százados uralom után oly üres, hogy ezer esztendő sem volt elég nagy történelmi eszme, messianisztikus tudat, felforgató vízió kialakítására. A turanizmus fordított messianizmus. A magyaroknak semmi értelme nincs e világon, ha pedig elvonatkoztat az ember a magyar nőktől és a cigány zenétől, akkor nem is volt.”

Uhh.

És ugyan részben szimpatizál a magyarokkal, de beleremegett Budapesten a magyar csendőr ezeréves bajszába (igaz, ezt később szintén letagadta). És szépeket, bár annál furcsábbakat is mond a magyarokról, épp, mint a mai „mi, magyarok” ideológia felkent nagymagyarjai. Hogy „a kulturális formák mögött megőrizték a kezdeti lüktetést”, de az európai fejleményekben sosem vettek részt őszintén (ismerős fogalom, ugye?, mi direkten beszélünk, őszintén...) De gondolati téren semmi eredetit nem mutatott fel, mondja a filozófus, a kultúrába nem vitt stílust (persze ez így nettó hülyeség, igazolhatatlan, bár cáfolni sem tudjuk): „Különben a magyarok nem azért telepedtek le a pannon síkságon, hogy gondolkozzanak, hanem azért, hogy énekeljenek és igyanak. És ez sikerült.” Nos, hát ezért ez a sok borfesztiválozás és pálinkafőzés... És így tovább: a magyarok történelmet akartak csinálni, de nem sikerült; a nyugati értékeket sose nem értették, a katolikus buzgalmuk is turanizmus, és nevetséges, ahogy imperialista eszméket dédelgetnek. A magyarokra egy szempontból vár szép jövő: „Az utolsó ítéletkor a magyaroknak csak egy cigánybandát kell küldeniük, és magyarázat nélkül beveszik őket a paradicsomba.” A magyar kocsma egyedül az igazi hely még: „A magyarok őrzik nomád ösztöneiket. Az egyetlen nép, amely még tud bőgni.”

Kész csoda, hogy mai hordószónokaink nem futottak még rá Cioran ezen bolondos soraira. Kiragadva kontextusukból bizonyosan úgy idéznének belőle, hogy lám, Cioran is megmondta, „mi, magyarok” milyenek vagyunk. Bár azt csak nem idéznék be mondjuk a nemzeti összetartozás napján vagy március 15-én, hogy: „A magyarok conquistador nép, amely odajutott, hogy disznókat hizlal. Példátlanul félrecsúsztak.” Igaz, a szlovák-szerb eredetű Petőfi is azon háborgott a forradalom alatt, vajon miképp lehetne Debrecen az ország fővárosa, ha a belvárosi kapun azt írják ki, hogy: csukd be a kaput, mert kimegy a disznó!

Cioran Magyarország-képe negatív, de ahogyan Miskolczy Ambus megjegyzi, pozitív árnyalatokkal, sőt némi empátiával. Egyfelől Cioran szerint „Magyarország megérdemli a sorsát”, énekelheti irredenta dalait, megérdemelte Trianont is, úgyse fog visszakapni semmit. Másfelől 1956-tól megtörtént a színeváltozás színeváltása, Magyarországot pozitívabb fényben látta.

Ezzel szemben mi ma a magyar történelem revíziójának vagyunk tanúi: 1944 bűnei tokkal-vonóval a német (és nem is ám a náci!) megszállás számlájára írandók, 1956 se az volt, ami (még ki kell belőle vonni a balosokat, minimum), és azon se csodálkozunk majd, ha Szent Istvánt sámánista-betyár kosztümkompozícióban Rózsa Sándor oldalán tűnik fel egy alföldi kocsmában, sírva-vigadni.

Jegyzet

• KülBlog,

• Szerbhorváth György blogja
• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges