Skip to main content

Menekültcetlik falvakból

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

Szerda, a horgosi/röszkei csata reggele. Felhívnak az egyik rádióból, menekültügyben. Úgy érzem magam, mint aki ebből él, mások nyomorúságából – minél rosszabb a magyar határtól délre, annál több a dolgom. Így vezetnek fel: „és a vonalban Szerbhorváth György újságíró kollégánk, aki, ha jól tudjuk, ott van a határon”. Dehogy vagyok a határon, itt ülök a nyóckerben. De hozzáteszem, két nap múlva hazautazom, vagyis a Vajdaságba, Szerbiába. Innentől kezdve már eleve szakértő vagyok.

Még péntek van, határzár. A tiszaszigeti-gyálai határátkelőt választom, hogy a Vajdaságba jussak, amúgy is egy északkelet-bánáti faluba, Mokrinba tartok. Felkészülök, hogy Románián át. De minden sima, kivéve a pengés kerítést. Bőven van időm, hát elmegyek Majdánra, szinte a hármashatárnál van. Gyerekkoromban többször jártunk ott szomszédaink szüleinél, kukoricát morzsoltunk, s főleg játszottunk a kertben, annak végében már Románia. Később katonaként is megfordultam itt, a kocsmában biliárdoztunk. Látszik, rég bezárták. Két nagyobb utca van, emlékszem, a bolt mellett laktak a szomszédék. Minden harmadik-negyedik ház, ha ép még. És mind „elado”, noha puszta rom. Megkérdezem az elárusítólányt, nem tudja, hol laktak Á.-ék. Hát, ő nem idevalósi, nem tudja. Ritka madár, nem elment, idejött. Kérdezzek meg valakit. De kit? Sehol senki, a szerb határőrök és a naftások autója megy el csak mellettem. És három diák jön a kerekes kofferével, de tudom, aligha mondhatnák meg, melyik romos ház közül melyiket keresem.

Vrbicára/Egyházaskérre is eljutok, szintén a román-szerb határ mellett van. Itt élt-alkotott Bogdán József pap-költő, már csak ezért is megnézem. Meg régi riportokat olvastam a faluról, az exodus már a hatvanas években elindult, az 1200 lakosból 200 maradt. Ment boldog-boldogtalan, a szövetkezet elnöke már a hatóságokat akarta riasztani, hogy ne engedjék el a traktoristákat, csak hát ő is tudta, rendőri kényszert nem lehet alkalmazni. S miután a párttagok is Németországba mentek, vagy Ausztráliába, hát fura lett volna a „népet” visszatartani. Az ok? Többek közt, de elsősorban, mert terméketlen a föld. Imitt-amott nádas, de szikes. Alatta kőolaj- és földgázmező. Csak annak hasznából a helyiek semmit sem látnak. A kocsma előtt négyen-öten iddogálnak, meg sem merek állni, pedig tudom, magyarok. Az egyik sarkon viszont új, háromnyelvű tábla, magyarul, szerbül és angolul hirdeti, merre van a „Football stadium”. Régen az volt a jelszó, hogy minden faluba áramot, kultúrát, vagy ahogy Kusturica filmjében, az Emlékszel-e Dolly Bellre?-ben mondja a helyi fószer: minden helyi közösségnek kell, hogy legyen zenekara! Most úgy tűnik, magyar(ország)i hatásra, minden faluba stadiont illik varázsolni. Vagy legalább így illő elnevezni a focipályát, amelyen nincs ki játsszon, de birkák se legelik le, mert azok sincsenek.

A röszkei/horgosi csata során a könnygáz vagy valami hatására eszméletét vesztette egy magyarkanizsai orvos – meséli egy nagykikindai jogász hölgy, mivel Kanizsa az észak-bánáti körzethez tartozik, noha nem Bánátban van. A sajtóban erről nem olvastam. Az orvost a szír menekültek élesztették fel, értenek hozzá, van tapasztalatuk – mégpedig Coca-Colával. Tudjuk, hogy a szénsav mar, de ezek szerint visszamar a könnygáznak. Vagy a kokó miatt? Jó tudni – ha tüntetni mész, kólát vigyél magaddal.

A menekültügynek vannak pozitív hatásai az általános műveltség, a tanulási vágy tekintetében. Így a nagykikindai buszkalauzokat arra motiválta, amíg a Belgrád-Kikinda vonalon utaztak a vándorok, hogy angolul tanuljanak. Lassan, de biztosan. Az első, bár egyben az utolsó mondat, amit bevágtak: „hello, 10 euro”. Valahogy így ejtve: „heló, ten júróz”. Nagybecskerek mellett van egy kis falu, Basahíd, oda utazott haza egy illető, roma. A kalauz őt is szívélyesen üdvözölte: „heló, ten júróz”. Amire ő kissé meglepetten (szerb nyelven): „Bazdmeg, én miközülünk vagyok!” – Ja, akkor 300 dinár (kb. 2 és fél júróz), így a válasz, a módosított ár.

A magyarkanizsai Western Union vagy valamely bank munkatársára hivatkozva – szép kis banktitok-őrző lehet – terjesztik szédítő örömmel, hogy minden menekült ezer eurót vesz fel, és a pénz Szaúd-Arábiából érkezik. A bizonyíték: találtak egy eldobott papírt, amelyen az áll, hogy egy szíriai polgár felvett ezer eurót egy belgrádi hostelben. Hogy ki küldte, nem világos, mert összegyűrődött a papír. Alul ugyan szerepel a WU neve is, „subagent”-ként viszont a belgrádi Raiffeisen Banka. De kell ennél ragyogóbb bizonyíték arra, hogy igenis, a gazdag arab államok finanszírozzák a szíreket, és ezért özönlik el Európát? Nem kell, egy konkrétan semmit sem bizonyító papír is elég az általánosításhoz, annak bizonyításához, hogy itt bizony komoly arab és más államok állnak a háttérben. Meg a pirézek.

Pesten egy 37 éves fiatalember meséli, visszaköltöztek Londonból pedagógus feleségével s két kisgyerekükkkel, a nagyobbik most indul iskolába. Jól éltek kint, jó munkájuk volt, a felesége gazdag angol szüleit oktatta úszásra, ő ha közgazdászként is, végül az autóiskolában volt már vizsgáztató. Lakást vettek Londonban, eladták, hazajöttek, Buda környékén vettek házat. Kérdem, miért mentek ki? Mert nem ment a biznisz. Miért jöttek vissza? A biztonság miatt. A kert biztosan teremni fog, de a kapitalizmus össze fog omlani. Az angolokkal meg barátkozni se lehet, így, ahogy velem most beszélget, ahogy elmondja az életét, no az ott nincs. Bár a főnökével lehetett, de ő meg skót.

Nemigen találkozok ismerőssel vagy épp ismeretlennel, hogy az első téma ne a menekültkérdés vagy a migráció lenne. Már ismerem a toposzokat, paneleket, néha odaszólok: folytathatom a mondatod? Fiatal párral beszélgetek Pesten, a fiú erdélyi származású. Most végzi az egyetemet, vegyész lesz. A lány pedagógus. Azon gondolkodnak, hogy Norvégiába költöznek. Miért oda, kérdem. Hát, kinézték maguknak. Ahhoz képest, hogy mennyire nem voltam sehol, Oslóban többször voltam a barátaimnál, a feleség ott is pedagógus. Elmesélem, mik a pozitívumok, mik a negatívumok – a norvégok nem fognak velük bratyizni, hideg van télen, sötét. Viszont a könyvtár ingyenes, lehet túrázni, és ha szeretik egymást, akkor ketten úgy ellesznek, hogy csak no. Boldogan mosolyognak.

A menekültügy az emberekből a legjobbakat és a legrosszabbat hozza elő. Amikor a határmenti, szerbiai faluban, melyen át napi több száz, olykor ezer ember vonult át, megkérdeztem, mi volt az első élményük, benyomásuk, érzésük, az volt, hogy: a sajnálat. Aztán elkezdtek kicsit félni. Aztán nem féltek. Megvan a saját bajuk, az utóbb években a magyar útlevél megkapása miatt megugrott a fiatalok gazdasági kivándorlásának száma/aránya. Most még húszan járnak a nyolcadik osztályba, jövőre hatan vagy heten. Az általános iskolások szülei közt egyetlen egy egyetemi végzettségű sincs, többségük általánost végzett. A gyerekek viszont egy kukkot sem tudnak szerbül. Bár aztán akadnak, akik egyetemre mennek, főleg kertészetire, az kell ide. Van még remény. De nem a menekültügy a probléma, kit érdekel az?

A boltoslány elmondja, kezdetben tartottak tőle, hogy lopni fognak a menekültek (nincs mágneses kapu). De nem loptak. Sőt, vásároltak. Igaz, akik gyerekekkel voltak, csak vizet vettek, nincs pénzük. A forgalom furcsán alakult, amikor tömegével jöttek, be se jöttek, ha kevesebben vannak, mint most is – a bolt előtt 4-5 férfi telefonálgatott, ücsörgött –, akkor nagyobb. „Mi szeretjük őket” – mondta, s lehidaltam.

A polgármester szerint hát jó, oké, persze, akadtak problémák, azok mindig vannak. A menekültek betelepedtek a temetőbe, és ezt mindnyájan úgy élték meg, hogy megszentségtelenítik a sírokat, mert ott ettek, aludtak, szartak, feltörték a halottasházat. De azért mentek oda, mert ott találtak konnektort, ahol feltöltik a telefont, vizet, mert sok csap van a temetőben. Végül rendőröket hívtak, akik ott strázsáltak, és szegények végül elmentek mind, maradtak a halottak. Meg egy tábla, arab és angol nyelven, hogy ide tilos bejönni. A kaput egy darabka szalaggal kötik össze, ez a zár.

Egyedül az iskola takarítónője használja a menekültekre azt a szót, hogy vándorok. Nem népvándorlásról beszél, mint a sok okos tévészakértő, hanem többször is pontosan a vándor kifejezést említi. Akik jönnek, majd mennek. Az ő kis almaültetvényükön is át. Valahogy elmagyarázta nekik, hol találnak vizet, és hogy fejenként egy almát vehetnek le a fáról. Büszkeségébe némi ellenérzés vegyül, mert noha segített neki, „olyan mérgesen néztek rám”. Ezeknek, mondja, valahogy más a kultúrájuk, másmilyenek, mint mi.

Tudjuk mi jól, hogy kik foglalkoznak a menekültekkel, kik az embercsempészek, kik fuvarozzák őket – így a helyiek. Akad, aki lenyomja a műszakot, aztán munka után, délutántól estéig fuvaroz. De miért jelentenék fel őket a rendőröknek? Mert rendben, kezdetben elítélték őket, de amikor látták, hogy a rendőrök a rabszállító autóval hozzák ki őket a faluba, megmutatják nekik az irányt, merre a határ, közben pedig egyenként bevasalják rajtuk a fuvardíjat, ugyan ki jelentené fel a mi embercsempészeinket a rendőr embercsempészeknek?  

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon