2015. szeptember 26.
Szerda, a horgosi/röszkei csata reggele. Felhívnak az egyik rádióból, menekültügyben. Úgy érzem magam, mint aki ebből él, mások nyomorúságából – minél rosszabb a magyar határtól délre, annál több a dolgom. Így vezetnek fel: „és a vonalban Szerbhorváth György újságíró kollégánk, aki, ha jól tudjuk, ott van a határon”. Dehogy vagyok a határon, itt ülök a nyóckerben. De hozzáteszem, két nap múlva hazautazom, vagyis a Vajdaságba, Szerbiába. Innentől kezdve már eleve szakértő vagyok.
Még péntek van, határzár. A tiszaszigeti-gyálai határátkelőt választom, hogy a Vajdaságba jussak, amúgy is egy északkelet-bánáti faluba, Mokrinba tartok. Felkészülök, hogy Románián át. De minden sima, kivéve a pengés kerítést. Bőven van időm, hát elmegyek Majdánra, szinte a hármashatárnál van. Gyerekkoromban többször jártunk ott szomszédaink szüleinél, kukoricát morzsoltunk, s főleg játszottunk a kertben, annak végében már Románia. Később katonaként is megfordultam itt, a kocsmában biliárdoztunk. Látszik, rég bezárták. Két nagyobb utca van, emlékszem, a bolt mellett laktak a szomszédék. Minden harmadik-negyedik ház, ha ép még. És mind „elado”, noha puszta rom. Megkérdezem az elárusítólányt, nem tudja, hol laktak Á.-ék. Hát, ő nem idevalósi, nem tudja. Ritka madár, nem elment, idejött. Kérdezzek meg valakit. De kit? Sehol senki, a szerb határőrök és a naftások autója megy el csak mellettem. És három diák jön a kerekes kofferével, de tudom, aligha mondhatnák meg, melyik romos ház közül melyiket keresem.
Vrbicára/Egyházaskérre is eljutok, szintén a román-szerb határ mellett van. Itt élt-alkotott Bogdán József pap-költő, már csak ezért is megnézem. Meg régi riportokat olvastam a faluról, az exodus már a hatvanas években elindult, az 1200 lakosból 200 maradt. Ment boldog-boldogtalan, a szövetkezet elnöke már a hatóságokat akarta riasztani, hogy ne engedjék el a traktoristákat, csak hát ő is tudta, rendőri kényszert nem lehet alkalmazni. S miután a párttagok is Németországba mentek, vagy Ausztráliába, hát fura lett volna a „népet” visszatartani. Az ok? Többek közt, de elsősorban, mert terméketlen a föld. Imitt-amott nádas, de szikes. Alatta kőolaj- és földgázmező. Csak annak hasznából a helyiek semmit sem látnak. A kocsma előtt négyen-öten iddogálnak, meg sem merek állni, pedig tudom, magyarok. Az egyik sarkon viszont új, háromnyelvű tábla, magyarul, szerbül és angolul hirdeti, merre van a „Football stadium”. Régen az volt a jelszó, hogy minden faluba áramot, kultúrát, vagy ahogy Kusturica filmjében, az Emlékszel-e Dolly Bellre?-ben mondja a helyi fószer: minden helyi közösségnek kell, hogy legyen zenekara! Most úgy tűnik, magyar(ország)i hatásra, minden faluba stadiont illik varázsolni. Vagy legalább így illő elnevezni a focipályát, amelyen nincs ki játsszon, de birkák se legelik le, mert azok sincsenek.
A röszkei/horgosi csata során a könnygáz vagy valami hatására eszméletét vesztette egy magyarkanizsai orvos – meséli egy nagykikindai jogász hölgy, mivel Kanizsa az észak-bánáti körzethez tartozik, noha nem Bánátban van. A sajtóban erről nem olvastam. Az orvost a szír menekültek élesztették fel, értenek hozzá, van tapasztalatuk – mégpedig Coca-Colával. Tudjuk, hogy a szénsav mar, de ezek szerint visszamar a könnygáznak. Vagy a kokó miatt? Jó tudni – ha tüntetni mész, kólát vigyél magaddal.
A menekültügynek vannak pozitív hatásai az általános műveltség, a tanulási vágy tekintetében. Így a nagykikindai buszkalauzokat arra motiválta, amíg a Belgrád-Kikinda vonalon utaztak a vándorok, hogy angolul tanuljanak. Lassan, de biztosan. Az első, bár egyben az utolsó mondat, amit bevágtak: „hello, 10 euro”. Valahogy így ejtve: „heló, ten júróz”. Nagybecskerek mellett van egy kis falu, Basahíd, oda utazott haza egy illető, roma. A kalauz őt is szívélyesen üdvözölte: „heló, ten júróz”. Amire ő kissé meglepetten (szerb nyelven): „Bazdmeg, én miközülünk vagyok!” – Ja, akkor 300 dinár (kb. 2 és fél júróz), így a válasz, a módosított ár.
A magyarkanizsai Western Union vagy valamely bank munkatársára hivatkozva – szép kis banktitok-őrző lehet – terjesztik szédítő örömmel, hogy minden menekült ezer eurót vesz fel, és a pénz Szaúd-Arábiából érkezik. A bizonyíték: találtak egy eldobott papírt, amelyen az áll, hogy egy szíriai polgár felvett ezer eurót egy belgrádi hostelben. Hogy ki küldte, nem világos, mert összegyűrődött a papír. Alul ugyan szerepel a WU neve is, „subagent”-ként viszont a belgrádi Raiffeisen Banka. De kell ennél ragyogóbb bizonyíték arra, hogy igenis, a gazdag arab államok finanszírozzák a szíreket, és ezért özönlik el Európát? Nem kell, egy konkrétan semmit sem bizonyító papír is elég az általánosításhoz, annak bizonyításához, hogy itt bizony komoly arab és más államok állnak a háttérben. Meg a pirézek.
Pesten egy 37 éves fiatalember meséli, visszaköltöztek Londonból pedagógus feleségével s két kisgyerekükkkel, a nagyobbik most indul iskolába. Jól éltek kint, jó munkájuk volt, a felesége gazdag angol szüleit oktatta úszásra, ő ha közgazdászként is, végül az autóiskolában volt már vizsgáztató. Lakást vettek Londonban, eladták, hazajöttek, Buda környékén vettek házat. Kérdem, miért mentek ki? Mert nem ment a biznisz. Miért jöttek vissza? A biztonság miatt. A kert biztosan teremni fog, de a kapitalizmus össze fog omlani. Az angolokkal meg barátkozni se lehet, így, ahogy velem most beszélget, ahogy elmondja az életét, no az ott nincs. Bár a főnökével lehetett, de ő meg skót.
Nemigen találkozok ismerőssel vagy épp ismeretlennel, hogy az első téma ne a menekültkérdés vagy a migráció lenne. Már ismerem a toposzokat, paneleket, néha odaszólok: folytathatom a mondatod? Fiatal párral beszélgetek Pesten, a fiú erdélyi származású. Most végzi az egyetemet, vegyész lesz. A lány pedagógus. Azon gondolkodnak, hogy Norvégiába költöznek. Miért oda, kérdem. Hát, kinézték maguknak. Ahhoz képest, hogy mennyire nem voltam sehol, Oslóban többször voltam a barátaimnál, a feleség ott is pedagógus. Elmesélem, mik a pozitívumok, mik a negatívumok – a norvégok nem fognak velük bratyizni, hideg van télen, sötét. Viszont a könyvtár ingyenes, lehet túrázni, és ha szeretik egymást, akkor ketten úgy ellesznek, hogy csak no. Boldogan mosolyognak.
A menekültügy az emberekből a legjobbakat és a legrosszabbat hozza elő. Amikor a határmenti, szerbiai faluban, melyen át napi több száz, olykor ezer ember vonult át, megkérdeztem, mi volt az első élményük, benyomásuk, érzésük, az volt, hogy: a sajnálat. Aztán elkezdtek kicsit félni. Aztán nem féltek. Megvan a saját bajuk, az utóbb években a magyar útlevél megkapása miatt megugrott a fiatalok gazdasági kivándorlásának száma/aránya. Most még húszan járnak a nyolcadik osztályba, jövőre hatan vagy heten. Az általános iskolások szülei közt egyetlen egy egyetemi végzettségű sincs, többségük általánost végzett. A gyerekek viszont egy kukkot sem tudnak szerbül. Bár aztán akadnak, akik egyetemre mennek, főleg kertészetire, az kell ide. Van még remény. De nem a menekültügy a probléma, kit érdekel az?
A boltoslány elmondja, kezdetben tartottak tőle, hogy lopni fognak a menekültek (nincs mágneses kapu). De nem loptak. Sőt, vásároltak. Igaz, akik gyerekekkel voltak, csak vizet vettek, nincs pénzük. A forgalom furcsán alakult, amikor tömegével jöttek, be se jöttek, ha kevesebben vannak, mint most is – a bolt előtt 4-5 férfi telefonálgatott, ücsörgött –, akkor nagyobb. „Mi szeretjük őket” – mondta, s lehidaltam.
A polgármester szerint hát jó, oké, persze, akadtak problémák, azok mindig vannak. A menekültek betelepedtek a temetőbe, és ezt mindnyájan úgy élték meg, hogy megszentségtelenítik a sírokat, mert ott ettek, aludtak, szartak, feltörték a halottasházat. De azért mentek oda, mert ott találtak konnektort, ahol feltöltik a telefont, vizet, mert sok csap van a temetőben. Végül rendőröket hívtak, akik ott strázsáltak, és szegények végül elmentek mind, maradtak a halottak. Meg egy tábla, arab és angol nyelven, hogy ide tilos bejönni. A kaput egy darabka szalaggal kötik össze, ez a zár.
Egyedül az iskola takarítónője használja a menekültekre azt a szót, hogy vándorok. Nem népvándorlásról beszél, mint a sok okos tévészakértő, hanem többször is pontosan a vándor kifejezést említi. Akik jönnek, majd mennek. Az ő kis almaültetvényükön is át. Valahogy elmagyarázta nekik, hol találnak vizet, és hogy fejenként egy almát vehetnek le a fáról. Büszkeségébe némi ellenérzés vegyül, mert noha segített neki, „olyan mérgesen néztek rám”. Ezeknek, mondja, valahogy más a kultúrájuk, másmilyenek, mint mi.
Tudjuk mi jól, hogy kik foglalkoznak a menekültekkel, kik az embercsempészek, kik fuvarozzák őket – így a helyiek. Akad, aki lenyomja a műszakot, aztán munka után, délutántól estéig fuvaroz. De miért jelentenék fel őket a rendőröknek? Mert rendben, kezdetben elítélték őket, de amikor látták, hogy a rendőrök a rabszállító autóval hozzák ki őket a faluba, megmutatják nekik az irányt, merre a határ, közben pedig egyenként bevasalják rajtuk a fuvardíjat, ugyan ki jelentené fel a mi embercsempészeinket a rendőr embercsempészeknek?
- KülBlog [7],