Zolnay János 2013. december 5.

Nyomtatóbarát változat

Horváth Aladár válasza itt olvasható.

A Magyarországi Cigányok Pártja (MCP) a mérleg nyelve kíván lenni. Létrehozói és vezetői úgy vélik, hogyha sikerül mozgósítaniuk a roma szavazók százezreit, akkor eldönthetik a választásokat, illetve azt, hogy ki alakítson kormányt. Ha erőfeszítésük sikeres lesz, akkor tényleg eldönthetik a választásokat – hatalmon tarthatják a Fidesz–KDNP- kormányt. Ugyanis az egyéni körzetekben minden egyes szavazat, amit az MCP egyéni jelöltjeire leadnak, a Fidesz jelöltjének győzelmét és az Orbán-kormány hivatalban maradását segíti.

A jelenlegi többségi elvű, egyfordulós választási rendszerben a képviselők több mint fele az adott választási körzet szavazatainak relatív többségével szerzi majd mandátumát. Akkor lehet a kormánypárti jelölteket megverni, ha a demokratikus – vagy legalább nem náci – pártoknak sikerül összefogniuk; megállapodniuk valamilyen jogállam-helyreállító minimum-programban és valamennyi körzetben egyetlen jelölt támogatásával egyesíteniük szavazóik voksait, még akkor is, ha szakpolitikai elképzeléseik esetleg fényévnyi távolságra esnek egymástól.

 Ha az MCP mobilizációja sikeres, és 20-30 körzetben kap 3-6 százalékot, azokat a szavazatokat többnyire nem a jobboldali pártoktól veszi el, még akkor sem, ha a kormánypártoknak voltak és vannak roma szavazói, és akaratlanul is a fideszes jelöltet segíti mandátumhoz, hiszen a többi szavazat elvész. Ezen az sem segítene, ha az MCP megugorná a listás mandátumokhoz szükséges szintet. Tegyük föl, hogy van 350-400 ezer roma választó, több bizonyosan nincs. Tegyük föl, hogy mindenki elmegy szavazni, és mindenki a MCP-re szavaz; egyik feltevés sem valószínű, de tegyük föl, hogy így lesz. Akkor is maximálisan 3-5 parlamenti helyet szerezhet, miközben egyéni körzetekben legalább 20-30 helyen a Fidesz javára billenti a mérleget. És minél több embert sikerülne mozgósítania, a szaldó annál rosszabb lenne, tehát minden egyes további listás mandátumnak sokszorta több egyéni fideszes jelölt győzelemhez segítése lenne az ára.

A „kisebbségek parlamenti képviselete” – tehát kisebbségi képviselők elkülönült választása garantált parlamenti helyekre – két évtizedes elhibázott, gyökeresen antiparlamentáris követelés volt, hiszen korporatív érdekképviselettel ötvözné a politikai képviseletet. Jövő tavasszal az álom sajnos megvalósul, ráadásul úgy, hogy a kisebbségi választásra magukat regisztrálók, mintha nem is lennének egyenrangú polgárai a politikai közösségnek, nem szavazhatnak pártokra. Ha egy nagy létszámú nemzeti, etnikai, vallási közösség úgy érzi, hogy elemi érdekeit kizárólag önálló párt alakítása révén képes képviselni – esetleg a közösség eltűntetésére irányuló asszimilációs nyomásnak csak pártalapítás révén képes ellenállni – az is olyan kényszerűség, amely csak részben illeszkedik a parlamentáris képviselet logikájához. A többségi pártok ugyanis politikai képviseletre, a kisebbségi pártok azonban érdekképviseletre vállalkoznak. A többségi választópolgárok tetszésük szerint válogathatnak a baloldali-jobboldali, liberális-antiliberális, hagyománytörő-konzervatív vagy akár demokratikus-antidemokratikus tengelyek mentén szerveződő pártok között – a kisebbségi közösség tagjai viszont kénytelenek saját „egypártjukra” szavazni, hacsak nem akarják veszélyeztetni a közösség „képviseletét”. A többségi választópolgárok elcsaphatják a kormányt, a „kisebbségi” választóknak viszont jóval nehezebb a dolguk, ha le akarják váltani „egypártjuk” establishmentjét. Mindazonáltal a szlovákiai és a romániai magyar pártok is voltak már kormányzati pozícióban, adtak már minisztereket, akik természetesen össztársadalmi és nem kisebbségi ügyeket intéztek. A modell Romániában működőképesnek bizonyult; a romániai magyarok helyzete lényegesen megjavult, persze nem függetlenül attól, hogy a román társadalomban döntő szemléletváltozás következett be. Szlovákiában ellenben az etnikai homogenizációs politika győzedelmeskedett.

A nyelvileg, etnikailag és életformájukat tekintve rendkívül tagolt és sokszínű magyarországi roma közösségek helyzete nyilvánvalóan gyökeresen más, mint a nemzeti kisebbségeké, mert életüket a munkapiaci kirekesztés, a szegénység, a közoktatási és területi szegregáció, illetve a lakásnyomor teszi tűrhetetlenné. A Magyarországi Cigány Párt életre hívói hangsúlyosan hivatkoznak a határon túli magyar pártok sikerére, ám üzenetük megfogalmazása során ugyanazt a beszűkült etnocentrikus nyelvet használják, mint a többség, amely a legfontosabb társadalmi problémákat „cigányprobléma”-ként érzékeli.

Pontosítsunk: a többség mindig is „cigányproblémát” látott az alacsony foglalkoztatottságban, a szegénységben, a közoktatási szegregációban és a kistelepülési gettósodásban. Pedig a kirívóan alacsony foglalkoztatási ráta okai a kialakult gazdasági szerkezetben, a gazdaság munkaerő igényének szerkezetében, a szelektív közoktatásban, és a munkaerő piacon érvényesülő lefelé irányuló kiszorító hatásban keresendő. A romákat természetesen hatványozottan sújtja a munkapiaci diszkrimináció is, ám botorság lenne azt hinni, hogy pusztán a diszkrimináció elleni hatékonyabb fellépés képes lenne jelentősen javítani munkapiaci helyzetüket. A szegények harmada roma a mélyszegényeknek is legfeljebb csak a fele. A közoktatásban egyrészt látványos esélyteremtő középfokú expanzió jellemezte a jogállami korszakot, másrészt a fejlett világ egyik legegyenlőtlenebb és legszelektívebb közoktatási rendszere jött létre Magyarországon. A szegregáció súlyos tünete a közoktatási rendszer szélsőséges szelektivitásának – és persze a roma diákok iskolai sikerességének legfontosabb akadálya – de mégiscsak tünet, és nem maga az alapprobléma. Végül a magyarországi falvak tizedét érintő gettósodás folyamatot sem lehet elválasztani attól a trendtől, hogy a városok migrációs egyenlege negatívba fordul, részben a szegények kiszorítása miatt.

A legfontosabb társadalmi problémák „cigányozó” kávéházi elbeszélése jól megfért a stabilitást másfél évtizeden keresztül biztosító, kormányokon, pártokon és szavazótáborokon átívelő társadalompolitikai konszenzussal. Ennek egyik lényegi eleme az volt, hogy a foglalkoztatási katasztrófát a magyarországi társadalompolitika elsősorban inaktív státuszok százezreinek megteremtésével és megtartásával igyekezett elviselhetővé tenni, mindenekelőtt a nyugdíjrendszer és a családtámogatási rendszer, valamint a köz és felsőoktatás keretein belül. Ez a szisztéma két évtizeden keresztül képes volt a szegénységet EU összehasonlításban a középmezőnyben tartani, jóllehet a magyarországi szegénységnek a katasztrofális foglalkoztatási mutatók miatt a legrosszabb szegénységi mutatókkal rendelkező ország csoportban „lett volna a helye”. De az ijesztő mértékű gyermekszegénységi ráta is csak az EU mezőny alsó harmadába pozícionálta az országot, jóllehet a gyermekszegénység és a családok munkaintenzitása közötti kapcsolat Magyarországon kiemelkedően nagy. A társadalompolitika másik pillére – sok évtizedes mesterséges alulképzést követően – az expanzív közoktatás és felsőoktatás volt, amely számottevő továbbtanulási esélyeket teremtett a szegény, illetve roma diákok számára is. Igaz, a magyarországi közoktatás szélsőséges szelektivitása idővel aláásta a kedvező folyamatokat és jelentős rétegeket kizárt az esélyteremtő iskolákból, ám a források és szolgáltatások rendkívül egyenlőtlen eloszlása ellenére a nyertesek és vesztesek egyaránt érdekeltek voltak a források és kapacitások bővülésében.

A magyar társadalomban valamikor 2006–2008 között ment végbe egy mély, részleteiben még fel nem térképezett és meg nem értett kirekesztő fordulat, ami nemcsak a korábbi társadalompolitika legitimitását, de a köztársaságot és a jogállamot is maga alá temette. Az új kirekesztő társadalompolitika credo azonban nemcsak etnikai kategóriákban fogalmaz, de elvéti a valós társadalmi törésvonalakat, és a romák valóságos lélekszámát, és számarányát a különféle intézményekben és a különféle jóléti transzferjövedelmek ellátottjai körében mérhetetlenül, gigantikusan eltúlozza.

Pontosan ugyanezt teszi a Magyarországi Cigány Párt is, amikor etnikai terminusokban igyekszik megközelíteni a romák társadalmi problémáit, illetve olyan társadalompolitikát követel, amely mindenekelőtt etnikai alapon határozza meg célcsoportját, és úgy véli, mindegy, hogy a gádzsó pártok közül éppen ki kormányoz, és ki tör hatalomra – a cigányok úgyis kárvallottjai mindenféle politikának, és csak magukban, szavazóik növekvő arányában, és etnikai pártjukban bízhatnak.

Ennek a tévedésnek a következményei mindenki számára drámaiak.

A TÁRKI adatai szerint a relatív szegénységi ráta (OECD2 ekvivalencia skála) 2009 és 2012 között 14 százalékról 17 százalékra növekedett, ami példátlan a rendszerváltás óta. Bizonyos, hogy a szegényeknek kevesebb, mint a harmada roma. A 0-17 éves korosztály körében a gyermekszegénységi ráta ugyanebben az időszakban 21 százalékról 26 százalékra emelkedett. A szegénységben élő gyerekeknek a fele lehet cigány. A legalsó és a legfelső jövedelmi decilis átlaga között különbség 7,2 százalékról 9 százalékra növekedett, a jövedelem eloszlást mérő Gini együttható 2,9 százalékról 3,1 százalékra nőtt. (A TÁRKI adatit idézi Darvas Ágnes az Esélyben rövidesen megjelenő tanulmányában.)

A legfeljebb nyolc osztályt végzettek foglalkoztatási rátája 25–28 százalék között ingadozik, szemben a szakmával rendelkezők 62–66 százalékos, az érettségizettek 60 százalékos és a felsőfokú végzettségűek 78–80 százalékos foglalkoztatási rátájával. A foglalkoztatottak között a legfeljebb csak nyolc osztályt végzettek aránya mindössze 10–12 százalék. A munkaerőpiac szempontjából tehát a döntő, szakadékszerű törésvonal a legfeljebb csak alapképzettségűek és a bármilyen képzettséggel rendelkezők között húzódik. A 15–74 éves lakosság körében a legfeljebb 8 osztályt végzettek száma mintegy 2 millió (26 százalék) – a magyarországi cigány népesség teljes létszámának mintegy háromszorosa! Az aktív korú, képzetlen, nem dolgozó, nem is tanuló népességnek kevesebb, mint harmada roma. A munkaerőpiac egyszerűen nem tart igényt a képzetlenekre, és ezen egy gazdasági fellendülés sem változtatna, mert hiányoznak azok az ágazatok és üzemméretek, amelyek foglalkoztatnák a képzetleneket. A csak alapképzettséggel rendelkezőknek nagyon rosszak az alapkészségeik – írásolvasási, szövegértési, minimális számolási készségeik, minimális szoftver-használati és idegen nyelvi ismereteik – vagy, ami ugyanaz, a munkaerőpiac „beárazza” gyenge alapkészségeiket és érettségizetteket keres olyan munkakörök betöltésére is, amelyhez hasonlót Nyugat-Európában alap képzettségűek is betöltenek.

Láttuk, hogy a 15–74 éves korosztály 26 százaléka legfeljebb alapképzettségű. Ez az arány hét évvel ezelőtt még 33 százalékos, az ezredfordulón 38 százalékos, a kilencvenes évek derekán 43 százalékos volt. A csökkenés nyilván nem kizárólag a közoktatásnak köszönhető, de a tankötelezettség felső korhatárának 18 évre emelése, valamint az önkormányzati iskolafenntartás, és a normatív finanszírozás által lehetővé tett középiskola expanzió nagyban hozzájárult ehhez. Az 1993-as cigány vizsgálat szerint az akkor általános iskolát végzett roma korosztály fele sehol nem tanult tovább, ma már csak 6 százalékuk. A középiskolai továbbtanulási arány az összes tanuló esetében 48 százalékról 71 százalékra, a roma diákok esetében 10 százalékról 27 százalékra növekedett. A látványos esélyteremtő expanziót azonban aláásta az iskolarendszer folyamatosan növekvő szelektivitása, így az egyes korosztályokban megállt azok aránynak csökkenése, akik változatlanul alapképzettséggel hagyják el az iskolarendszert: az egyes generációk 15-20 százaléka változatlanul csak alapképzettséggel hagyja el a közoktatást.

Csakhogy mindez eltörpül, semmivé válik ahhoz képest, ami a jogállam, és az inkluzív társadalompolitika korszaknak bukása után a köznevelési törvény elfogadásával a közoktatásban kezdődött. Az iskolák államosítása, a normatív finanszírozás megszűntetése, a tankötelezettség felső korhatárának 16 évre csökkentése ugyanis az expanzió motorját kapcsolta ki, és két döntő következménnyel jár. A mindenkori kormány 1990 után ismét visszaszerezte azt a jogát, hogy közvetlenül meghatározza a beiskolázási keretszámokat, a tankötelezettség csökkentése után pedig egyetlen középfokú oktatási intézmény, a legvacakabb, legalacsonyabb presztízsű szakiskola sem lesz köteles fölvenni senkit, akit nem akar, illetve mindenkit szélnek ereszthet, akit nem kíván többet fala között látni, annak a tanévnek a végén, amikor betölti 16. életévét. Akiket egyetlen iskola sem vesz föl, azok az úgynevezett „Híd” program keretében húzzák ki a tankötelezettség végéig, hogy aztán mindenféle szakképzettség nélkül hagyják el a közoktatást. Az első Széll Kálmán-terv nem is rejtette véka alá, hogy a kormány a középiskolai keretszámok 40 százalékának megszűntetését tervezi. Utóbb már csak 35 százalékról vagy 30 százalékról lehetett hallani. A lényeg azonban az, hogy nem az iskolahasználók igénye, valamint a normatív finanszírozás miatt a kapacitások kihasználásában és bővítésében érdekelt intézmények és fenntartó önkormányzatok, hanem a kormány dönt, tegye ezt bármilyen pénzügyi vagy munkaerő- politikai megfontolások alapján. Adjunk egy esélyt annak, hogy a konfliktusok miatt végül nem 30 százalékos, hanem csak 25 százalékos keretszám csökkentésre kerül sor. A lényeget tekintve mindegy! Ugyanis, ha csak 20 százalékkal csökkentik a középiskolai keretszámokat az is elég ahhoz, hogy az összes roma és szegény diákot – és az alsó középrétegekből származó diákok zömét is – kisöpörje a középiskolákból. Ugyanis a gimnáziumi tanulóknak 1 százaléka volt halmozottan hátrányos helyzetű és 9 százaléka hátrányos helyzetű 2010-ben. A szakközépiskolai tanulók között a halmozottan hátrányos helyzetűek aránya 3 százalék, a hátrányos helyzetűeké pedig 14 százalék volt.

A közoktatás drasztikus átalakítása egyelőre nem váltott ki komolyabb tiltakozást, mert a többség úgy véli, hogy az átalakítás majd „megszabadítja őket a cigányoktól” – láttuk, hogy ennek mennyi alapja van. Ha csak a legenyhébb forgatókönyv valósul meg a középiskolai keretszám-csökkentési tervekből, az is súlyosan érinti az alsóközéprétegek lehetőségeit arra, hogy gyerekeiket iskoláztatassák. A középfokú és a felsőfokú továbbtanulás messze nem csak a romák számára jelenti az egyedüli kitörési lehetőséget. Ne feledjük, az aktív korúaknak csak 55 százaléka dolgozik és a magyar táradalom mintegy 60 százalékának instabil a státusza, és az utóbbi néhány évben az alsó középrétegek leszakadása és elszegényedése is felgyorsult. Csak a valóságtól teljesen elrugaszkodott irracionális politikai közbeszéd volt képes elhitetni a választók többségével, hogy problémáik megoldása a cigányok kirekesztésétől és elszigetelésétől függ. Tragikus lesz a szembesülés a valósággal.

A közoktatásban lezajló drámára csak két mondatban utaló Magyarországi Cigány Párt politikai credója tükre a társadalmi törésvonalakat tévesen etnikai törésvonalnak látó, és a romák számarányát és a „cigányprobléma” egészét abszurd módon eltúlzó többségi álláspontnak. Ők is ugyanazt a nyelvet beszélik: a megoldandó problémákat ők is etnikai problémákként tálalják, a romák lélekszámát illetően hovatovább egymilliós számokkal dobálóznak, és nem veszik észre, hogy a romák sorsa a lehető legszorosabban kapcsolódik az össztársadalmi problémákhoz, és a bajokat enyhítő politika esélye is az inkluzív társadalompolitika egészének függvénye. Az etnikai pártpolitikázás leegyszerűsítő utópisztikus üzenete szerint a többségi társadalom kezében a kulcs: a döntéshozóknak csak akarniuk kellene, és munkához juttathatnák a romákat; csak a többségi elnyomást kellene felszámolni, és megnyílna az út a társadalmi integráció felé. Erre akár azt is mondhatnánk, hogy bár így lenne, de a valóság más.

A Magyarországi Cigány Párt minden bizonnyal nem jut listás mandátumhoz, de besétálhat a Fidesz állította csapdába – és ennek már a fele sem tréfa! A párt vezetői úgy vélik, kormányváltásra úgysincs esély, annak szempontjait tehát kár mérlegelni – és különben is, mindegy, hogy ki kormányoz. A MCP-nek nem az amúgy is reménytelen, és semmi jóval sem kecsegtető kormányváltás érdekeit kell néznie, hanem a listás mandátumhoz szükséges küszöb megugrására kell törekednie, bármi áron, még azon az áron is, hogy sikeres szereplés esetén a megnyerhető listás mandátumoknál sokkalta több egyéni körzetben a fideszes jelölt felé billenti a mérleget. Pontosan a potenciális ellenzéki szavazótábor felszeletelése volt a kormánypárt célja, a képviselőjelöltek indulásának megkönnyítésével. Ha az MCP-nek jó kampánnyal, bombasztikus jelszavakkal sikerül mozgósítania néhány tízezer választót a fontos körzetekben, akkor a fideszes álom-forgatókönyvet valósítja meg. Az ugyanis valószínűtlen, hogy a radikális MCP, amelynek legismertebb vezetője Horváth Aladár, egykori szabaddemokrata képviselő, később Medgyessy Péter tanácsadója, a kormánypárt potenciális támogatóitól halászna el szavazókat, vagy soha nem választó apolitikus rétegeket sikerülne elvinnie az urnákhoz.

Horváth Aladár, a Magyarországi Cigányok Pártjának budapesti elnöke néhány évvel ezelőtt maga is az inkluzív társadalompolitika és a felelősségteljes politizálás híve volt. Bizonyos, hogy – a szubjektíve teljesen érthető! – mérhetetlen elkeseredése és kétségbeesése indította arra, hogy megfontoltan és következetesen képviselt elveit feladva etnikai pártot alapítson, és indítson a választásokon. Csak a teljes kilátástalanság érzése mondathatta vele, hogy a cigányoknak annyiszor mondták, hogy nem lehetnek magyarok, amíg végül tudomásul vették, és hogy az új etnikai párt nem köt szövetséget sem a jobboldali, sem a baloldali pártokkal. Persze a kormányváltás esélye egyelőre csekély; a magukat demokratikusnak nevező pártok kicsinyes harcokat folytatnak egymással a nyilvánosság előtt, ahelyett, hogy egy jogállam-helyreállító minimum program megvalósítása érdekében összefognának és mozgósítanák a demokrácia mellett elkötelezett választókat. A Fidesz potenciális kihívói közül senki sem akad, aki megértené, hogy mi forog kockán, és képes lenne ezt világos, érthető politikai üzenetté fogalmazni. Ez azonban nem ad felmentést arra, hogy a roma közélet leghitelesebb és legtekintélyesebb személyiségei hirtelen felelőtlen etnikai politizálásba kezdjenek, és – úgy téve, mintha nem látnák különbség jogállam és nem-jogállam; befogadó és kirekesztő társadalompolitika között – „minden mindegy” alapon kockára tegyék a kormányváltás amúgy is bizonytalan esélyét.

Ha Magyarországon arányos választási rendszer lenne, akkor minden fenntartás ellenére végső soron a választók kezében lenne a döntés; ha pedig a párt bejutna a parlamentbe, akkor a párt eldönthetné, hogy kit, milyen feltételekkel támogat. Többségi választási rendszerben azonban ez a stratégia politikai kalandorság.  

Horváth Aladár válasza itt olvasható.

• RomaBlog,

• Zolnay János blogja
• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges