Beszélő 2015. december 10.

Nyomtatóbarát változat

Eredetileg a menekültválságról és Törökország abban játszott szerepéről akartalak kérdezni, de közbejött az orosz harci gép lelövése. Megítélésed szerint mi történt? Mennyire veszélyes a helyzet?

Nyugtassuk meg az olvasókat, a harmadik világháború kitörésétől egyelőre nem kell tartani. Oroszország nem fogja fegyveresen megtorolni a támadást. De a török vezetés mintha csak most jönne rá, milyen súlyos következményei lehetnek ennek az incidensnek. Oroszország máris bejelentett néhány olyan gazdasági szankciót, amelyek akár romba is dönthetik az amúgy is igen gyenge lábakon álló török gazdaságot. Az országban máris gazdasági pánikhangulat van. Az EU mellett Törökország legfontosabb kereskedelmi partnere Oroszország, a török mezőgazdasági export, élelmiszeripari kivitel első számú felvevőpiaca Oroszország volt. Törökország még ma is inkább agrárország, igen jelentős mezőgazdasági exporttal. Ezen felül rengeteg török cég érintett oroszországi ingatlanfejlesztésekben, építőipari vállalkozásokban és a textlipari kivitel is igen jelentős volt. Az orosz vezetés máris bejelentette a török zöldség, gyümölcs és csirkehús export korltozását, török üzletemberek tucatjait utasították ki az országból. Az oroszok bármikor el tudják lehetetleníteni az ottani török vállalkozásokat és befektetéseket. Oroszország emellett bejelentette a "Török Áramlat" nevű gázvezeték építésének felfüggesztését is. A gázcsapot viszont nem ők zárták el, hanem Törökország iraki katonai jelenlétének erősítése miatt Irán. Igaz, időközben a Törökországhoz nyelvileg, művelődésében és politikailag ezer szállal kötődő Azerbajdzsán jelentkezett, hogy jelentős árengedménnyel szállít gázt Törökországba.

Törökország az elmúlt két évtizedben inkább imponáló növekedési adatairól volt nevezetes. Mitől rogyadozik most a gazdaság?

A rezsim 2013 óta számos költséges presztízsberuházást hajtott végre. Ezek közül több Isztambulban volt, ahol Erdoğan főpolgármester volt korábban, és ahol 2013 márciusában a legnagyobb, véres erőszakba torkolló tüntetések voltak. Több új metróvonalakat építettek, megépült az Európát Ázsiával összekötő tenger alatti vasútvonal, amelyet már a 19. század vége óta terveztek. Ez őrületes kiadásokkal járt, és nagyon komoly inflációs nyomást generált. Az idei választások előtti időszakban már havi tíz százalék körül volt az infláció. Jelentős belpolitikai feszültséget okozott a kurdkiéleződése is. Tavasszal már ott tartottak, hogy Törökország akár ki is eshet a G-20-ból. A menekültválság miatt Angela Merkel szinte teljes fordulatot vett, és gesztust akart tenni a török vezetésnek. Így az eredeti menetrendnek megfelelően, Antalyában rendezték meg a G-20-ak csúcstalálkozóját. A Törökországnak a menekültválság kezelésére nyújtott 3 milliárd eurós segély pedig átmenetileg kisegítette őket a válságból. Október 18‑i ankarai látogatásával Merkel beleavatkozott a törökországi választási kampányba is, így a látogatás ellen száz török értelmiségi nyílt levélben tiltakozott. Egyelőre nem sok hálát mutatnak a törökök, továbbra is lebegtetik az EU-hoz fűződő kapcsolataik lazítását, gesztusokat főképp az EU tett, a csatlakozási tárgyalások újraindításával, a tervezett teljes körű vízummentesség ígéretével és további, három és félmilliárd eurós segély ígéretével. Ez fontos mentőkötelet jelenthet az ország számára.

Hogyan jön a képbe az orosz gép lelövése? Egyáltalán mit keresett az állítólag az ISIS ellen harcba küldött orosz bombázó Latakia tartomány fölött, amely nagyjából 300 kilométerre nyugatra van az “Iszlám Állam” által ellenőrzött szíriai területetől?

Nyilvánvaló, hogy a törökök már hetek óta vártak az alkalomra. Többször figyelmeztették az oroszokat, hogy ne sértsék meg légtérüket, amelyre egyébként többször sor került. A gép lelövésére a parancsot Davutoğlu miniszterelnök személyesen adta ki, amint ezt maga is elismerte. Az akciónak döntően belpolitikia okai voltak, egy közös nemzeti ügy kreálása, amelyben fontos propagandaszerepet játszik a határ túloldalán élő türkmén (turkomán) “testvérek” megsegítésének szólama. Az itt élő türkmén törzsek a 11. századi szeldzsuk vándorlással érkeztek a térségbe. Eredetileg a “türkmén” a török nyelvet beszélő (ez a nyelv valahol a török és az azeri között levő nyelvjárás) iszlám vallású, de továbbra is nomád életmódot folytató népcsoportokat jelölte. Ebből lett egy etnikai elnevezés, a mai Türkmenisztánban elő türkmének, illetve megmaradt egyfajta társadalmi csoport elnevezésének is: az Irakban és Szíriában elé török nyelvű, muszlim, nomád népcsoportokat nevezik így, akiknek a számát nagyjából másfék millióra becsülik. Hogy miért bombáztak itt az oroszok? Ez a történet a húszas évek elejéig megy vissza. Az első világháború után Szíria francia mandátumterület lett, és a franciák még a lausanne-i békeszerződés megkötése előtt különbékét kötöttek Kemal Atatürkkel. Az ekkor meghúzott határt 1938-ban két lépésben módosították: először független államnak nyilvánították a mai török Hatay tartományt, majd a terület népszavazás útján csatlakozott Törökországhoz. Ez volt halála előtt Atatürk utolsó külpolitikai sikere. A franciák és az angolok ezzel szerették volna Törökországot a hitleri Németországhoz való közeledéstől eltántorítani és valamennyire magukhoz kötni. Más kérdés, hogy Törökország csak a háború legvégén, 1945-ben fordult szembe Németországgal. Mindenesetre Szíria soha nem ismerte el ezt az területátadást, úgy gondolták, hogy Franciországnak semmilyen jogalapja nem volt arra, hogy akár egy talpalatnyi szír területet is átadjon valamely más államnak, hiszen Szíria nem gyarmat volt, hanem csak mandátumterület. Ennek megfelelően a szomszádos Latakiában élő türkméneket az Aszad-rezsim már a idősebb Aszad idején is keményen elnyomta, hogy elejét vegyék egy esetleges újabb török területszerző próbálkozásnak. Nem csoda, hogy a szíriai polgáháború kitörésekor a türkmén felkelők az elsők között fordultak szembe a damaszkuszi rezsimmel. Az oroszok pedig nem az ISIS ellen szálltak harcba, hanem Aszad megsegítésére, mindenki ellen, aki Asszaddal szembeszállt. Mindenesetre tény, hogy bár az oroszok többször figyelmen kívül hagyták a tötök figyelmeztetéseket, a harci gépük semmilyen tényleges veszélyt nem jelentett Törökországra nézve, ezért a lelövése szembe ment az ilyenkor bevett katonai eljárásokkal. Törökországot sokkal nagyobb felelősség terheli az incidensért. Az katapultált orosz pilóta lelövése a levegőben pedig a hadijog durva megsértése, háborús bűncselemény, amelyet a hírek szerint az oroszok már meg is toroltak a bombázások fokozásával. Ők ugyanis csak azt mondták, hogy Törökországgal szemben nem fognak katonai válaszlépéseket tenni. A türkmenek elleni orosz akciókat Davutoğlu török miniszterelnök időközben "népirtásnak" nevezte.

Említetted, hogy a gép lelövésének elsősorban belpolitikai okai voltak, a nemzeti egység összekovácsolása, véreink oltalmazása a határ túloldalán. De mi a politikai terv, a stratégia emögött?

Erdoğan már 2008 körül, akkor még miniszterelnökként szakított azzal, hogy a barátságos iszlám vezető képét mutassa az EU felé. (Az eredetileg mérsékelt iszlamista pártként fellépő Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) 2002-ben nyerte meg először a választásokat. Két éves huzavona után Erdoğan 2003-ben lett minisziterelnök. A szerk.) Hajmeresztő kirakatperek sorozatát rendezték politikai ellenfelei és a hadsereg megfélemlítésére. Az abszurd ítéleteket ugyan végül megsemmisítették, de a célját lényegében elérte. Mostanában az eredetileg őt támogató civil mozgalmak megregulázása van napirenden, illetve újrakezdődtek a liberális sajtó illetve a hadsereg képviselői elleni támadások.

Erdoğan pártja viszont már régóta nem tekinthető iszlamista pártnak, leginkább a Putyin mögött álló Egységes Oroszországhoz hasonlítható, amely minden társadalmi réteget, csoportot, megpróbál a maga ernyője alá vonni. Az ajánlat egyszerű: mindenki csatlakozhat, aki elfogadja Erdoğant vezetőnek és igazodik a politikájához. Még az etnikai vagy vallási kisebbségeknek is teret adnak. Nem csodálkoznék azon, ha rövidesen lenne a török kormánynak kisebbségi hátterű minisztere. Próbálták a kurdokat is magukhoz édesgetni, de a kurdok nem kértek a kirakat-kisebbség szerepből, valódi autonómiát akartak, valódi részesedést a hatalomból. Most az történt, hogy az AKP ugyan megnyerte a választásokat, de nem szerzett annyi mandátumot, amely elegendő az alkotmány módosításához. Márpedig Erdoğan nem tett le arról, hogy kiterjessze egyszemélyi hatalmát és keresztülvigye a jogosítványait kiterjesztő módosításokat, amelyekkel egy elnöki rendszert hozhat létre. Ehhez szüksége van ellenzéki támogatásra, a nemzeti ügy pedig erre alkalmas lehet.

A másik probléma az, hogy Törökországnak régóta irreális önképe van saját világhatalmi szerepéről. Ez a fajta neo-oszmán szemlélet, vagy inkább ambíció már Erdoğan hatalomrajutása előtt is jellemezte a török politikát: valahogy úgy képzelik, hogy ők egy, az Adriától a többségében ujgurok lakta kínai Hszincsiang tartományig terjedő, 800 milliós (sic!) "török világ" természetes vezető hatalma, így potenciális világhatalom. A Szovjetunió felbomlása után a török nemzeti doktrína az volt, hogy csak egy török nemzet létezik, a Közép-Ázsiában élő török népek és államalakulataik pusztán szovjet kreatúrák, de most eljött az idő a nemzet egyesítésére. A törökök azzal is előálltak ezek nem önálló nyelvek, csak amolyan nyelvjárások. A Kaukázus és Közép-Ázsia török nyelvű államai viszont sértőnek tartják, hogy Ankarából amolyan helyi provinciáknak tekintik őket. Nem kis részben arroganciájuknak és felsőbbségi tudatuknak köszönhetően a törökök valójában soha nem is tudták megvetni a lábukat ezekben az országokban. Üzbegisztánból a kilencvenes évek közepén például szó szerint kipaterolták őket. Ugyanez ismétlődött meg az iszlamista hátterű török vállalkozásokkal a magyar EU-elnökség évében.

Nemcsak a politikai elit, hanem török átlagemberek tudatába is belevésődött ez a gondolat. Néhány éve egy kazahsztáni török alapítású egyetem vendége voltam, és együtt ebédeltem az egyik ottani török oktatóval, aki eredetileg pomák származású volt, azaz bulgáriai szláv muzulmán. Elmesélte, hogy a családja eredetileg Bulgáriában élt. “De” – tette hozzá a legnagyobb természeteséggel, amint kitekintett az ablakon át a kazah sztyeppére – “én már itt születtem Törökországban”.

Említetted, hogy az orosz szankciók súlyosan érintik majd Törökországot? Hogyan érintik majd az Erdoğan-rendszert?

Az új kormány programjának már része lett azoknak az alkotmánymódosításoknak a keresztülvitele, amelyek megalapozzák az elnök egyszemélyi hatalmát. De nem biztos hogy sikerül őket keresztülvinni. Amennyiben nem, megítélésem szerint Erdoğan rendszere meg fog bukni.Törökországban ma is óriási a belső feszültség, az értelmiség és az üzleti körök kezdenek kibrándulni Erdoğanból. A menekültválság, vagy nevezzük inkább migrációs válságnak, viszont ismét felétrékelte Törökországot a nemzetközi színtéren.

Milyen szerepe volt Törökországnak a menekültválság eszkalálódásban?

Törökországnak komoly szerepe volt a menekülthullám előállításában, és a migránsok Európára zúdításában is, amikor nyáron úgy döntöttek, hogy nyakló nélkül továbbküldik őket. A nagyarányú migráció első számú oka az “arab tavasz”, illetve a térség államainak szétverése volt, amelyben nem kis felelőssége van az amerikai politikának. Az USA, meglehet jóhiszeműen, valamilyen küldetéstudatból, úgy gondolta, hogy elő kell segítenie a Közel-Kelet diktatórikus rezsimjeinek a demokratizálódását. Ebben a folyamatban elfogadták volna az iszlamisták szerepvállalását. Ugyanakkor ez a kísérlet voltaképpen zátonyra futott. Tunézia és Algéria ma a létezés határán billeg, és ha némi cinizmussal is, de köszönetet mondhatunk azért, hogy Egyiptomot az utolsó pillanatban megmentette egy katonai puccs.

A demokratikus átalakulás nagy tervében Törökországnak az iszlám alapokon álló mérsékelt és demokratikus jellegű mintaállam szerepét szánták az amerikaiak, az Erdoğan-féle vezetés pedig örömmel vállalta ezt a szerepet. A török ambíciókról már beszéltük: a török nagykövetek számos helyen úgy kezdtek el viselkedni, mint afféle helytartók. Erdoğan új fővárost és kományzati negyedet ígért Líbiának, elrepült Szenegálba tanácsokat adni a demokráciaépítésről. Mindez azonban üres handabandázás volt. A szír polgárháború estében unortodox leszek: a Nyugat valamiért a fejébe vette, hogy meg kell szabadulni Bassár el-Aszadtól, és nem vette észre, vagy nem akarta tudomásul venni hogy a szíriaiak többsége egyáltalán nem akarja ezt. Sikerült kirobbantaniuk egy szunnita felkelést, amely a katasztrófába sodorta az országot. A törökök úgy kerültek itt képbe, hogy nekik szánták az Aszad-ellenes erők legfőbb helyi támogatójának a szerepét. A helyzet azonban az – gondoljunk erről bármit –, hogy a szír lakosság többsége négy év polgárháború után is kitart Aszad mellett.

Ami az idei nyarat illeti, Törökországnak elege lett a menekültek hadából. A migránsok bőkezű ellátmányt kaptak, ami , ahogy ez lenni szokott, egyre jobban irritálta a lakosságot. Ráadásul az ellátmányt főleg természetben kapták, amit azonnal eladtak bagóért a feketepiacon, jól leverve a kereskedői árakat. A menekültek feketén munkát is vállaltak, amivel viszont a béreket szorították le. Az izmíri bazárban a korábbi napi átlag 40 lírás fizetés 12 lírára esett vissza. Érthető, hogy a menekültek egyre kevésbé voltak népszerűek. A kora nyáron meggyengülő Erdoğan-rezsim a feszültséget azzal akarta oldani, hogy gyakorlatilag szélnek eresztette a menekülteket. Európa pedig óriási hibát követett el azzal, hogy azt a látszatot keltette, mintha korlátlan nagyvonalúsággal befogadná őket. Valószínűleg nem fogta fel a migráció valódi dimenzióit.

Mi más következhetet volna az európai humanitárius elvekből és értékekből?

Figyelmen kívül hagytak néhány fontos tényezőt. A menekülthullámra rátelepült egy kiterjedt embercsempész hálózat. A térség országainak egy része pedig igazából nem is bánja, hogy a migránsok Európa felé özönlenek, és ott láthatóan súlyos belső politikai problémákat okoznak az unión belül is, és az egyes országokon belül is. Legakábbis semmit sem tesznek ellene. Sőt, Irán állítólag fejenként 2000 dollár segélyt ad az Afganisztán felől érkezőknek, azzal a kikötéssel, hogy azonnal továbbindulnak Európa felé, és soha vissza nem jönnek. A havi 70 dolláros afganisztáni átlagjövedelemhez képest ez valóságos vagyon. Az embercsempész bandák szinte utazási irodaként működnek Afganisztánban, Pakisztánban, Afrika egyes országaiban. A médiában hirdetik szolgáltatásaikat, emberek tömegeit veszik rá arra, hogy adják el mindenüket, és induljanak Európa felé, ahol bőkezű adományok és jólét várja őket, mint a mesében. A migránsok igen jelentős részének fogalma sincs arról, hová indulnak, és ott mire számíthatnak. De mivel otthon eladták mindenüket, már nincs is hová visszatérniük. Európa pedig úgy hiszi, hogy segít, holott mérhetetlen károkat okoz ezeknek az országoknak. A legképzettebb és legdinamikusabb fiatal munkaerőt elszívja onnan, ezeknek az embereknek a többsége azonban Európába érve lényegében rabszolgasorba jut, a normális élet és a beilleszkedés leghalványabb reménye nélkül. Nyakig eladósodnak az embercsempész és közvetíttő bandáknak, hálózatoknak. Mi meg csak nézzük, hogy a többszáz eurós segélyt nem a beilleszkedésre vagy a családjukra költik, hanem oda kell adniuk valamelyik uzsorásnak, aki áthozta őket.

Miért nem sikerül ezekben az orszégokban demokráciát építeni?

A legfontosabb annak a megértése, hogy az iszlám világban a vallási és a világi hatalom soha nem vált szét, mint századokkal ezelőtt Európában Ezek ma is jelentős részben törzsi jellegű társadalmak, közösségek, amelyek egy teokratikus hatalmi rendszerben szocializálódtak. Ezt a rendszert a szovjethatalom hét évtizede alatt sem tudta megtörni. Az iszlám vallás nem egyszerűen hittételek összessége, hanem a legapróbb részletekig szabályozza a mindennapi életet. Az iszlám tehát egyszerre vallás és világi törvény, amely egyenesen Allahtól ered. Az iszlám alapokon nyugvó teokratikus rendszerekben nincs is európai értelemben vett törvényhozás, hiszen a törvény adott, le van írva a Koránban. Csak kiegészítő szabályokat lehet hozni. A vallási törvényt az erre hivatott vallástudósok, az ulemák értelmezik. Mindebből az is következik, hogy a hatalmat a legtermészetesebben vallási alapon lehet bírálni, vagy elutasítani. A hatalom gyakorlója mindig a vezér, a zaím, amely afféle megegyezést köt a közösséggel, hogy védi és garantálja, hogy a közösség tagjai békésen, jólétben, a saját szokásaiknak illetve a vallás előírásainak megfelelően élhessenek. Amíg ezt teszi, addig sérthetetlen, és csak akkor mozdítható el, ha megszegi a megegyezést, nem tesz eleget ebbéli kötelességének. Ebből a törzsi-teokratikus és mozaikszerű társadalomszervezési rendszerből következik az is, hogy a politikai eszmék versengésére alapuló pártdemokrácia egyszerűen nem létezhet. Nincsenek a mi fogalmaink szerint létező, működő politikai pártok, amelyek valamilyen világi politikai törekvés, eszmerendszer köré szerveződnek, békésen rivalizálnak egymással, alternatív politikai ajánlatokat kínálnak a közösség tagjainak. Lehet mindenféle nevük, teszem azt környezetvédő szociáldemokrata mozgalom, vagy bármi egyéb, ezek valójában fedőnevek, amelyek különböző, egymással nem közösködő etnikai, törzsi, vallási alapokon nyugvó közösségeket jelölnek, képviselnek. A közösség tagja pedig arra szavaz, aki ebből a közösségből jön. A vezér, vagy a bölcsek tanácsa megmondja, ki a mi emberünk, és arra kell szavazni. Ilyen közegben nyugati típusú demokráciákat építeni egyelőre reménytelen. Az arab tavasz során az történt, hogy az addig regnáló zaímokat elkergették, kilőtték, és addig nem lesz rend, amíg az ezt követő káoszból és gyilkos küzdelemből ki nem emelkednek ki az új vezérek.

• KülBlog

• Beszélő blogja
• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges