Szerbhorváth György 2014. szeptember 14.

Nyomtatóbarát változat

A kérdés, miért pont most? Mert csak. Vagy éppenséggel tanulságos. Abból a szempontból, hogy egyszer minden hatalom megbukik. Legalábbis a diktátorok java. Gondoljunk csak Hitlerre, aki 12 évig volt hatalmon – ez a három miniszterelnöki mandátum, ami nem is oly sok –, igaz, ez idő alatt kifordította a világot magából. De ne menjünk olyan messzire, itt van Janukovics, 4 évig volt Ukrajna elnöke amolyan keleties despotaként, de jól elzavarták, még az arany wc-keféjét sem volt ideje a kofferba csomagolni.

Milošević sem volt rögtön és mindenkor Szerbia teljhatalmú ura, 1987 szeptemberétől került fokozatosan a csúcsra, vált egre arrogánsabb és kortlátlanabb uralkodóvá, de 2000. október 5-én megbukott. Úgy tíz éven át volt élet és halál korlátlan ura, klasszikus diktátornak mégsem mondható. Hogy távoznia kell, sőt, Hágának is kiadják, ő maga hitte el utoljára.

Az első, szabadnak mondott szerbiai választásokon 1990 decemberében a Kommunista Szövetség utódpártja, a szocialisták a szavazatok 46 százalékával 250-ből 194 helyet szereztek meg a parlamentben. Ne feledjük, az angolul kitűnően beszélő, elegáns Slobót a 80-as években még sokan a Nyugaton is jó megoldásnak látták, mivel a gyakorlatias bankárt ismerték meg először, aki majd gatyába rázza a válságban lévő jugó gazdaságot. Miután Koszovó kapcsán nacionalista húrokat kezdett el pengetni, már késő volt megállítani.

De igazi nacionalistának, aki azt is gondolja, amit mond, aligha volt mondható. Miután hadserege végiglőtte Horvátországot és Bosznia-Hercegovinát, 1994-től szarban hagyta őket, a halottak számától csak a szerb menekültek száma lett nagyobb. De a Nyugat ekkor is benne látta a balkáni béke garanciáját (ő magát, illetve Szerbiát a „béke faktorának“ nevezte, míg „ellenzékének“ egy része a szerbséget a kereszténység európai védőbásnyájának, akik a törökök – értsd – az iszlám ellen küzdenek), csak a kosovói népirtás után szakadt el a húr. Slobo persze az oroszokhoz dörgölődzött, de Jelcinék végül mindig cserben hagyták őt, a segítség, pláne a katonai, mindig elmaradt, bár egy fehér segélykonvojt Szerbiába is útnak indítottak. Oroszország azóta is csak ígérget Szerbiának, aztán ha úgy alakul, mást lépnek. (Különösen nagy seggre estek a boszniai szerbek hírhedt oroszbarátságukkal, pedig hát szlávok is, pravoszlávok is. Mi és az oroszok kétszáz milliónyian vagyunk, mondogatják a nackós szserbek, bár ennek sosem volt értelme.)

Slobo is mindig mást mondott. A mögüle irányítgató felesége Kínában látta a nagy partnert, szidta a Nyugatot, mint a bokrot, kínaiak tömegeinek ígért szerb állampolgárságot, de végül Kína sem ugrott (majd most: épülni fog a Belgrád-Budapest szupervasútvonal, hát, nem tudom, megélem-e).

Milošević országában volt ugyan parlamentáris ellenzék, de igen töketlen – és éppenséggel szívesen léptek vele koalícióra, ha megkérte őket (még a később őt megbuktatókat vezető Djindjić is képbe helyezte magát 1994-ben). Volt kedvenc ellenzékije, a nemzeti radikális Vojislav Šešelj (11 éve Hágában ül), de volt, hogy börtönbe is csukatta, ha már túl sokat ugrált. A NATO-bombázás alatt aztán mindenki besorakozott mögéje, így a jelenlegi miniszterelnök, Vučić is, aki tájékoztatási miniszterként aprította a sajtót. Azt a független ellenzéki médiát, ami ekkor szintén inkább hallgatott, hacsak át nem állt teljesen.

A külföldi segélyekből nem is olyan rosszul élő független sajtó egyébként túl nagy hatással nem volt a választókra, akik – még ha Slobóék folyton csaltak is – végül is mindig (legalább relatív) többséget biztosítottak neki.

A szintén külföldi támogatásból éldegélő civil szervezetek sem nyomtak sokat a latban, de Slobo jelzésértékűen mindig odacsapott, a Soros Alapítványt előbb betiltotta, egy évnyi szünet után Nyílt Társadalom Alap néven működhetett újra, extra adóval megijesztve (ha jól rémlik, egy dollárnyi támogatás után egy dollár járt az államnak is, de Soros még ebbe is belement). Slobo a nép előtt ezt úgy igazolta, hogy a civilek meg az ellenzéki sajtó (illetve az ellenzéki pártok egy része) voltaképpen külföldi ügynökök, akik hazaárulók is egyben, s direkt rossz hírét keltik a demokratikus Szerbiának, pedig... A nemzetközi gazdasági embargó nyomán meg kialakulhatott az unortodox gazdaság, állami maffiával, oligarchákkal, háborús újgazdagokkal, és végül is Szerbia nem lett/volt más, mint egy illiberális állam. Ahol a még ott nagyon is gyerekcipőben járó internet helyett a független szerkesztőségekre csaptak le (és pár újságírót meg is gyilkolt a titkosszolgálat), de a közmédia amúgy elvégezte az agymosást épp eléggé. Mondhatni, erre semmi szükség sem volt, csak épp Slobo feleségét irritálták borzalmasan a kritikus hangok, azaz nem is őt magát. Putyinhoz hasonlóan azonban ő is azon volt, hogy az ellenzéki tüntetéseket szétverje – már 91. március 9-én tankokat küldött az utcákra, később a rendőrség verte az ellenzéki tüntetőket, pár halálos áldozat is akadt.

De ez nem bizonyult jó húzásnak, az ellenzéki tüntetéssorozat után, amit az elcsalt önkormányzati választások váltottak ki, s amelyek 1996 őszétől hónapokon át zajlottak, civil és illegális mozgalomként alakult ki az Ellenállás (Otpor), amely szívós munkával (zaklatások, letartóztatások mellett) érte el, hogy az ellenzék egyesüljön végre, és így bukott meg Koštunicával szemben a 2000. szeptemberi elnökválasztásokon. Melyeken szintén csalni kívánt, de ezt már úgymond a nép sem tűrte. Ma már egyre nyilvánvalóbb, hogy az október 5-i tüntetések, a parlament felgyújtása után Slobo aligha mond le, ha a titkosszolgálatok, a speciális terroristaellenes egységek (az egykori népirtók), a hadsereg vezetői nem jelzik az ellenzéknek, hogy nem lépnek közbe, és Slobót többé nem akarják a hatalomban látni.

Hogy tehát van-e tanulság? A magam részéről úgy látom (saját tapasztalataim alapján is, hisz ott dolgoztam), hogy a független sajtóra és a civil társadalomra, szervezetekre gyakorolt nyomás, gyakori fizikai ellehetetlenítésük, a külföldi ügynöközés, a hazaárulózás gyakorlatilag felesleges volt. Ott, ahol az ún. nép nem különösebben fogékony a demokratikus értékekre, azt sem tudja, eszik-e vagy isszák, és elvan egy fél-diktatúrában boldogan, ha megcsinálhatja mindenki saját kis alkujait és van egy minimális szociális biztonság (vagy beveszi a mesét, hogy azért éheznek, mert a külföld és a belföldi hazaárulók ezt akarják stb.), nem sok haszon származik ebből, sőt, a Nyugaton csak tovább romlik az országról, a hatalmon lévőkről alkotott kép. És az sem igazán állítható, hogy egy effajta országban a civil ellenállás, azaz szerveződésük, az általuk gyakorolt nyomás a hatalom bukásához vezet mindenképp. Lehet, hogy a gyufát ők gyújtották meg, de tűz nem lett volna abból, ha az ellenzéki pártok nem ülnek le egy asztalhoz és egyeznek meg. És az sem teljesen hihető, hogy a nyugati országok belgrádi nagykövetei gyakoroltak úgy nyomást rájuk, hogy ezt megtegyék (Koštunica maga mindig megvetette a nyugatiakat, ebben „jobb” volt még Miloševićnél is).

Vagyis: sose tudni soha, miből mi lesz.  

(A kép forrása: http://italintermedia.globalist.it/QFC/NEWS_133914.jpg)

• PoliBlog,

• Szerbhorváth György blogja
• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges