Zolnay János 2015. június 8.

Nyomtatóbarát változat

Eörsi Janó tíz évvel ezelőtt halt meg.

Tizenegy évvel ezelőtt kórházi szobájában, gyógyszerektől kissé felpörgetve magyarázta, hogy diagnosztizált betegsége a leukémia egyik legrosszabb típusa, azon belül is az egyik legrosszabb (és a túlélés legkisebb esélyét kínáló) altípusa, majd rátért a fontosabb kérdésekre. Nyár volt, besütött a nap a szobába, az ágyon laptop hevert, az asztalon újságok, adatok, táblázatok, valamint kolbász és szalonna, amit az első kemoterápiát követő rosszullét elmúltával, a kényszerű infúziós lakomák után Janó elégedetten falatozott.

Akkoriban a Figyelőben dolgozott; tele volt tervekkel, ötletekkel, és sorolta a megírandó cikktémákat. Később megérkezett Paskó Ildi, madonna-arccal, könnyű pöttyös nyári ruhában, kezében egy fonott kosárral. „Na, elmondjuk a Zolnaynak?” – fordult hozzá Janó. „Lesz egy kis Eörsi”. 

A halál tárgyilagosan tudomásul vett valószínűsége és egyidejűleg Palkó megszületésének bizonyossága egyetlen pillanat alatt tökéletes és időtlen boldogsággá állt össze, jóllehet betegsége éppen saját idejének végességét jelentette. Palkó pontosan időre született a következő év februárjában, Janónak pedig ezt követően három hónap adatott még. Túlélése a csontvelő transzplantáció sikerétől függött, és attól, hogy immunrendszerének kemoterápiás szétrombolását követő kritikus időszakban sikerül-e elkerülnie a védtelenné vált szervezetét fenyegető fertőzéseket. Az első játszmát megnyerte, és sokáig úgy tűnt, hogy a másodikat is megnyerheti. Annyira sikeresnek tűnt a transzplantáció, hogy halála bizonyos értelemben váratlan volt, annak ellenére, hogy egy súlyos leukémia esetén többnyire aligha lehet másféle kimenetelre számítani. Ha a halál nem lenne visszafordíthatatlan, és ha lehetséges lenne, hogy bárki, evilági dimenzióban reflektálhasson saját halálára, akkor bizonyára elégedett lenne saját – túléléséért folytatott és végül vereséggel végződő – játszmájával, ám ez a feltevés értelemszerűen csak fikció. 

Tizenhárom évvel ezelőtt egy délelőtt taxiban ültünk elkésve egy sajtótájékoztatóról. A taxisofőr hasztalan igyekezett manőverezni a reménytelen dugóban. „Nem kérdeztem még, kire szavaznak…már ha szabad ilyet kérdezni” – fordult váratlanul mellette ülő utasához. Janó egész éjjel dolgozott, és kialvatlanul, véreres szemekkel meredt rá: „Az SZDSZ-re” válaszolta határozottan, de nem nagyon értve, hogy miért fontos ez a sofőrnek. . „És maga?” –fordította hátra a fejét felém. „Én is”. A taxisofőr kockás füzetet és tollat szedett elő a számlatömbje mellől, és két strigulát húzott a liberális párt neve mellé. Aztán elmagyarázta, hogy a kampány heteiben minden utasától megkérdezi ugyanezt; négy évvel korábban is ugyanígy tett, és saját, volán mögötti közvélemény-kutatása már akkor is pontosabbnak bizonyult az összes nagy közvélemény-kutató cég előrejelzésénél. Ezúttal hajszálnyi különbségű kormányváltó többséget prognosztizált. Két hét múlva tartották meg a választások első fordulóját. Valamennyi közvélemény kutató intézet a Fidesz győzelmét jelezte. Nem nekik lett igazuk.

Tizennégy évvel ezelőtt egy sörözőben magyarázta, hogy miféle költségvetési kreatív könyvelési trükköket nem tehet majd meg a mindenkori magyar kormány, ha az ország csatlakozik az EU-hoz. Alapvetően persze költségvetési kiadásokat eltüntető, hiánycsökkentő „külön pénztárak” rendszeréről volt szó és minden egyébről, ami ezt lehetővé teszi: az előzetes tervezés utólagos elszámoltatás elvének sutba dobásáról, a parlamenti kontroll kikapcsolásáról, az infláció szándékosan rosszhiszemű tervezéséről, fiktív előirányzatokról, kiadási tételek következő pénzügyi évre csúsztatásáról. Az első Orbán-kormány ciklusának vége felé jártunk, és ekkoriban indult el a gazdaságot a fenntartható, egyensúlyőrző növekedési pályáról letérítő kiadásnövelő spirál – és persze ne feledjük, legalább ilyen fontos volt a liberálisok által sürgetett, hasonlóan megalapozatlan adócsökkentési demagógia (hogy a mérhetetlenül igazságtalan egykulcsos adókoncepcióról már ne is beszéljünk), amely mindkét politikai oldalt foglyul ejtette. A kampányra és kormányzásra készülő szocialisták műhelyében már készült a „jóléti rendszerváltás” első és a második száznapos programja. Magyarország 2004-ben csatlakozott az EU-hoz, és az első Gyurcsány-kormány pontról pontra megvalósította mindazokat a kreatív könyvelési trükköket, amelyekről Janó három évvel korábban elmagyarázta, hogy a csatlakozás után Brüsszel nem fogja majd lenyelni. Nem is nyelte le. 

Tizenhat évvel ezelőtt, Pintér Jóska Pala utcai műhelyének konyhai küszöbén egy fekete macska nyávogott Janóra nézve, aki vidáman nézett vissza rá: „mi van macsek, unod a lapzártát?”. Késő este volt már, és a szobában Havas Gábor vezényelte a Kőszeg Feri hatvanadik születésnapjára készülő egypéldányos heti Beszélő szerkesztését és tördelését. Az általános feldobottságnak nemcsak a születésnap volt az oka, hanem a négy évvel korábban megszűnt hetilap – és az egykori heti lapzárták – alkalmi inkarnációja is. Janó késő este érkezett a cikkével, ami groteszk módon idézte az egykori heti Beszélő szakszervezeti rovatának írásait: azt a történetet írta meg, amikor a még felfutó időszakát élő lap gépírói, korrektora és tördelői fellázadtak a szerkesztők ellen és rövidéletű szakszervezetet alapítottak. A cikk csak látszólag volt vidám és nosztalgikus: mégiscsak arról szólt, hogy a szerzők és szerkesztők szakadatlan késései, csúszásai miatt kegyetlenül kizsigerelt műszak képtelen volt érvényesíteni elemi érdekeit, és elérni, hogy ne kelljen minden héten végkimerülésig éjszakáznia. 

Még inkább többértelmű volt, hogy a cikk az ajándék hetilapszám szakszervezeti rovatában jelent meg. A szakszervezeti rovat három és fél éven keresztül a heti Beszélő egyik legfontosabb és legszabálytalanabb rovata volt, amelynek címe – Válassz szakszervezetet! – aligha hasonlított egy elemző igényű politikai magazin távolságtartó stílusára. Ugyanakkor a rovat a magyar sajtóban példátlan alapossággal és következetességgel kísérte figyelemmel a különféle szakszervezetek tárgyalásait, sztrájkjait, és persze belharcait is. A harsány rovatcím azt üzente, hogy a lap szerkesztőinek szíve a Liga szakszervezeti szövetségért dobog – és hogy rendületlenül hisznek a leendő társadalombiztosítási önkormányzatok létrehozásának fontosságában –, ám a cikkek legalább olyan kíméletlenül elemezték és bírálták a favorizált szövetséget is, mint ahogyan a heti Beszélő az SZDSZ-t. 

A rovat az első és egyetlen társadalombiztosítási önkormányzati választás után 1993 májusában kimúlt. Keserű volt a beteljesedés. A társadalombiztosítási önkormányzati választás, illetve az önkormányzatok létrejötte az SZDSZ – és különösen a Beszélő politikusainak az – egyik legnagyobb, kolosszális pártpolitikai és közpolitikai tévedésének bizonyult. Tekintettel arra, hogy a szakszervezetek létszáma nem volt túl nagy, társadalmi beágyazottságuk pedig gyenge volt, így a választásokat – ahol persze a voksokért versengő szakszervezetek saját logójukon kívül aligha kínálhattak bármit is – mindenki egyfajta előválasztásnak tekintette, amelynek során a választópolgárok, jobb híján pártszimpátiájuk illetve a szakszervezetek pártkötődése alapján voksolnak majd. Talán a heti Beszélő szerkesztősége volt az egyetlen műhely, amely tényleg hitt abban, hogy a társadalombiztosítási önkormányzatok intézményesíthetik a munkavállalói érdekképviseletet és megerősítik a szakszervezeteket – amellett persze bíztak abban is, hogy a Liga jó szereplése megelőlegezi a szabaddemokraták váltópárti szerepét is. 

Nem így történt. A választásokat nem a Liga, hanem az állampárti utód-szakszervezet a MSZOSZ nyerte meg, méghozzá fölényesen. Az MSZP ezt követően mozdult ki a 10-12 százalékos népszerűségi sávból – a választások utáni hónapban már 15 százalékot mértek –, és indult el az abszolút többséget eredményező 33 százalékos győzelem felé. A horribilis összegű költségvetés felett diszponáló, ám annak sem bevételi, sem kiadási oldaláért felelősséggel nem tartozó társadalombiztosítási önkormányzatok konstrukciós hibája azonnal nyilvánvalóvá vált, amint megalakultak az új testületek. 

Huszonegy évvel ezelőtt a heti Beszélő második emeleti udvari szobájában délután hattól hajnali háromig fel-alá járkált a monitor előtt és képtelen volt cikkének első mondatát megfogalmazni. A héten már második éjszakájukat álmatlanul töltő korrektorok, és tördelők már csak az ő cikkére vártak és pontosan tudták, hogy az írásgörcs csak hosszú órák múlva oldódik, így a legjobb esetben is hajnalban kezdhetnek el a kéziraton dolgozni. Az írásgörcs bénította szerző a föld felé zuhanó repülőgép pilótafülkéjében érzi magát és a halálos tét az, hogy vajon sikerül-e a becsapódás előtt visszarántania a gépet. Nem a szerző élete vagy halála a tét, hanem a lapszámé, ám mindenki, akinek köze van a lap előállításához, foglyává válik annak, aki képtelen leírni cikkének első mondatát. A korrektorok és a szedők zokszó nélkül vártak, de még csak neheztelő gondolatokat sem fogalmaztak meg. Ez volt az az abroncs, ami összetartotta a felbolydult időben rendhagyóan szerkesztett hetilapot, amelynek vasárnap esti szerkesztőségi ülésein élénk és feldobott politikai viták folytak, ám az aktuális lapszámról csak kevés szó esett. A szerkesztők perfekcionizmusa, amely szakadatlanul elcsúsztatta a lapot, abból is fakadt, hogy tudásuk és tárgyismeretük szétfeszítette a cikkek terjedelmi és műfaji kereteit. 

Janó hajnali háromkor befejezte a fel-alá járkálást, leült, és ötig megírta a cikket. A szövevényes közalkalmazott béralkuról szóló szöveg nemcsak pontos, és logikus lett, de elegáns, könnyed és szellemes is. 

Huszonkét évvel ezelőtt egy zuglói sarokházban interjúztunk közösen egy „új földesúrral”. A közel hetvenéves férfit negyvenhárom évvel korábban – közvetlenül diplomájának megszerzése előtt – hajították ki az egyetem jogi karáról, majd később feleségével és két kisgyerekével együtt kitelepítették. Segédmunkásként ment nyugdíjba, majd néhány évvel később a rendszerváltás visszapörgette az időt oda, ahol élete kettétört. A jogi karriert természetesen nem lehetett visszaadni, de a gazdálkodás lehetőségét, mintegy 76 hektár szántót és 56 hektár erdőt igen: társulva a Svájcból hazatelepült gyerekkori baráttal összesen 300 hektáron kezdhették el az állattenyésztő vertikum felépítésének sok évre tervezett projektjét. A történet szempontjából lényeges, hogy ő lett a helyi földkiadó bizottság elnöke is.

A mezőgazdasági tulajdonrendezés nem volt Janó szakmája, de egyetlen nap alatt annyira felkészült a bonyolult jogszabályokból, hogy nem csak a jogvitákat értette tökéletesen a faluban, hanem a nagygazdák és a kistulajdonosok egymásnak feszülő érdekeit is. De nem csak azt. A földkiadó bizottság a falu belterületétől legtávolabbi táblákban akarta kezdeni a részarány-tulajdoni földek kimérését, míg a közeli területeket visszatartotta közösségi érdekre hivatkozva, és arra, hogy elejét akarja venni a spekulációnak. Csakhogy ezzel lehetetlen helyzetbe hozták azokat a kisebb vállalkozókat, akik – ellentétben a 300 hektáros nagygazdasággal – nem bírták a távolsággal járó többletköltségeket, például az elektromos áram kivezetésének költségeit.

Amikor másnap, már budapesti lakásán, Janó szembesítette az „új földesurat” azzal, hogy ez az eljárás nem teljesen jogszerű, beszélgetőpartnere Cicerot idézte: „Summum ius summa iniuria!” Janó azonnal bólogatott, mert pontosan értette az ellenérvet. Nem mintha föltétlenül egyet is értett volna azzal, hogy „A legszigorúbb jog a legnagyobb igazságtalanság” – ő a tönkretett élete alkonyán jussát és hitét visszaszerző, és energiáját perspektivikus vállalkozásba fektető házigazda érvelését értette. Közben persze tudta azt is, hogy a jog vagy igazság dilemmája sok esetben feloldhatatlan. Ez az „eset” pedig éppenséggel ilyen volt, mert bármilyen nagyszerű is volt ez az újrakezdés, bármilyen tehetséges, tisztességes és rokonszenves volt is az „új földesúr”, az is látnivaló volt már ekkor, hogy a mezőgazdaság eltartó képessége törekékére zuhan majd, és sejtelme sincs senkinek, hogy a falvakban élők miből fognak megélni. 

A jog vagy igazság feloldhatatlan dilemmája akként is értelmezhető volt, hogy az „új földesúr” életét is egy történelmi igazságtétel nevében jogot tipró diktatúra tette tönkre. Csakhogy számára ez pusztító, jóvátehetetlen sorsesemény volt, és alapvetően meghatározta viszonyát az igazság jelenkori értelmezéséhez. A sorsesemények azért elviselhetetlenek, mert irreverzibilisek, jóvátehetetlenek, élethosszig tartó lidércnyomásként kísértenek, és megfosztják az életet a normalitástól, a biztonságtól és a játszmák állandó újrakezdésének lehetőségétől. „Aki a fasizmus, vagy a kommunizmus áldozata volt, az ne bocsásson meg, és ne hagyja abba a harcot az igazságért” – hangzott racionális mondatokban fogalmazott elbeszélésének egyetlen érzelmi kifakadása. Az „új földesúr” azonnal megérezte, hogy Janó – noha elemezni fogja a történetet, és tőle is megkérdez minden fontos dolgot, őt is szembesíti minden ellentmondással – mégsem szokványos sajtóinterjút készít: ráfókuszáló empátiája élete sorseseményével kapcsolatban totális, és in situ kizárólag az ő személyissége és élettörténete érdekli, zárójelbe téve mindenféle értékelő, elemző mozzanatot. Janó közgazdász volt és újságíró, nem pedig szociológus terepkutató. Ez a kettős interjútechnika – ami olyannyira jellemző a Kemény iskola kutatóira, és persze a Beszélő szellemiségére – az ő részéről ösztönös volt: egyszerűen tényleg érdekelte őt a vele szemben ülő másik ember, és ezt képes volt beszélgetőpartnerével is elhitetni. 

A jogállami kísérlet bukását követően ma már tudjuk, hogy a rendszerváltást követően azért sem sikerült republikánus politikai közösséget létrehozni, mert a társadalom különféle, szörnyű – múltbéli és jelenkori – sorsesemények sújtotta tagjai úgy érezték, hogy a jogszerűség számukra, de még gyerekeik számára is a legnagyobb igazságtalanságot tartogatja. Az igazságtevés abszolutizálása – miként az erény abszolutizálása – szükségképpen rémuralomhoz vezet, mint ahogyan persze a rideg jogszerűség is magában hordja az elviselhetetlen igazságtalanság lehetőségét. Csakhogy földi halandó súlyos mentális következmények nélkül nem lehet képes arra, hogy saját életének igazsághorgonyait fölszedje. Feloldást csak a politikai közösség bölcs belátása hozhat, és az, ha a polisz tagjai megszabadíthatják életüket a sorsesemények szörnyű kényszerétől. Néhány évvel a rendszerváltás után még nem lehetett tudni, hogy ez a kísérlet kudarcba fullad. 

Janó szűk másfél évtizedet töltött az újságírói pályán és eközben jó negyedszázadra való cikket írt két hetilapba és két napilapba. Szakmai pályafutásának felgyorsított idejét egyrészt az éves költségvetési és zárszámadási törvények, és az éves makrogazdasági mutatók tagolták. A gazdasági újságírók elit céhében senki nem akadt, aki olyan fölényes biztonsággal igazodott volna ki az államháztartás alrendszereinek végeérhetetlen számoszlopain és olyan plasztikusan és érthetően lett volna képes elmagyarázni a lényegi trendeket és dilemmákat, mint ő. Bizonyos értelemben jelenkor-történetet írt: ha összeraknánk és könyvvé szerkesztenénk az államháztartási folyamatokat elemző cikkeit, egyedi szintézist tartanánk a kezünkben a jogállami korszakról. 

A rendszerváltás igazi, éles cezúrát jelentett számára: ez volt az életét tagoló másik tényező. A jogállami korszakhoz azonban reflektálatlanul viszonyult; el sem tudta képzeli, hogy elbukhat a köztársaság. A rendszerváltás pillanatában lett újságíró és a jogállami korszak utolsó „békeévében” 2005-ben halt meg. Spekulatív feltevésem szerint 2006 rettenetes ősze után egyre kevésbé izgatta volna mindaz, aminek másfél évtizeden keresztül szenvedélyes elemzője volt. Újságírói pályafutásának éveiben a magyarországi politikai közbeszéd még nem távolodott el radikálisan a magyar társadalom valóságos problémáitól; a magyarországi politikából pedig nem tűnt el teljesen a politika kimeneti mutatói iránti érzékenység. Nem vált még kizárólagossá a közjó diszkurzív felfogása, tehát az a koncepció, miszerint politikai közdelem eszerint elsősorban értelmezési harc, hiszen minden politikus úgy hiheti, hogy a közjót szolgálja, és annak mibenlétéről egyetértésre jutott saját választóközönségével. Ha megméretődnek is az ígéretek és a kormányzati teljesítmény, az is csak normatív természetű, hiszen eltérő politikai nézetrendszerek eltérő mérce szerint értékelik azt. 

Janó abban a korszakban volt szakújságíróként fontos résztvevője az igényes közéleti vitáknak; azokban az években volt markáns víziója a helyes gazdaságpolitikáról és fiskális politikáról, amikor – legalábbis úgy tűnt – a többség támogatta az alkotmányos normákat, a nyugati orientációt; az inkluzív társadalompolitikát, és volt hallása az ordas demagógia felismerésére. „Úgy tűnik, a „fenntartható növekedés” műszó, amelyet a mostani pénzügyminiszter oly előszeretettel vett át elődjétől a gazdaság megcélzott pályájának jellemzésére távolról sem üres közhely…azt jelenti: anélkül bővülhet a gazdaság (a termelés, a beruházások, a reálkeresetek), hogy egyensúlyát veszély fenyegetné” írta a Kezd jól menni a gazdaság című cikkében 1997-ben – hozzátéve persze hogy „a gazdaságban igazából mindig csak a pillanat igazságát regisztrálhatjuk”. De pillanatok igazságának sorozata Janó cikkeinek sorozatában összefüggő történetté szervesült; éppen azért volt képes reflektálni a pillanat igazságára, mert értette a hosszabbtávú folyamatokat és képes volt a prognosztizálni a következményeket.

Öt évvel később, a száznapos csomag eufórikus heteiben azt írta: „A kormányrudat megragadó erők… megtanulták, a lakosságnak kézzelfogható jótétemények kellenek, az embereket nem érdeklik a makrogazdasági mutatók, (igaz, négy éve jobbak is voltak, mint most). Azt az alapigazságot, hogy a jótéteményeket adóforintokból kell megfizetni, amire pénzügyminisztersége alatt Bokros igyekezett ráirányítani a figyelmet, zárójelbe tette az új évezred küszöbén kialakuló új közbeszéd. Az új közbeszéd föladta azt a – ha úgy tetszik aufklérista, ha úgy tetszik baloldali, szociáldemokrata – föltevést, hogy az információkat adó hatalom és az azokat befogadó tömegek azonos helyzetbe kerülhetnek épp a közkinccsé vált tudás folytán. …Az új közbeszéd fölvetése az, hogy a hatalom mindig is fölényben van, és az emberek úgysem járatosak az államügyekben.” (kiemelések tőlem ZJ)

Pontosan a közkinccsé tett tudás révén demokratizálódó közeg volt Janó sajátja. Ebben a cikkében szerzőtársával együtt a magyar demokrácia egyik legfontosabb baljós, szorongató korszakváltására mutat rá: arra, hogy racionális viták helyett egyre inkább „politikai marketingstratégák” és „spindoktorok” alakítják a társadalom valóságos problémáitól teljesen elszakadt irracionális közbeszédet, azzal a mélységesen romlott elvi meggyőződéssel, hogy „az emberek úgysem járatosak az államügyekben”, mi több, a polisz ügyei nem is érdeklik őket. A 2002-ben publikált cikkben még csak azt állapította meg, hogy az MSZP is beszállt az új közbeszéd nyomán kibontakozó osztogatási versenybe, de nyilvánvalóan bízott a korábban is működő visszacsatolásban és a korrekcióban. Bízott abban, hogy a választók pontosan értik majd, ha a makrogazdaság egyensúlyi mutatók kedvezőtlenül alakulnak; ha ismét beindul az adósságspirál; ha veszélybe kerül az euró bevezetése, és előbb-utóbb kikényszerítik a korrekciót. 

A politika trendváltozása azonban végzetesnek bizonyult, a tudás nem közkinccsé vált, hanem széttöredezett, a választók egyre kevésbé voltak képesek érzékelni, és helyesen értékelni a gazdaságpolitikai kimeneti mutatóit, a valóságalapú visszacsatolás pedig megszűnt. Persze nem csak ez történt. A jogállami korszak utolsó éveiben drasztikus kirekesztő fordulat ment végbe a magyar társadalomban, felborult a politikai egyensúly és félelmetes erővé vált a szélsőjobboldal. De bizonyos, hogy a köztársaságot maga alá temető drámai fordulatnak előfeltétele volt az a változás, amire az idézett cikk már 2002-ben rámutatott: nevezetesen a racionális politikai közbeszéd összeomlása. 

Janó aligha találta volna a helyét a köztársaság agóniájának és felszámolásának éveiben. Nehéz elképzelni, hogy folytatta volna az államháztartási folyamatok elemzését, miközben a választók felhatalmazást adtak a köztársaság és a jogállam felszámolására, és hogy kedve lett volna a folyamat dokumentálására. Újságíró volt, és nem jelenkor-történész; olyan szakújságíró, akinek hitele szaktudásából, írni tudásából és morális meggyőződéséből fakadt. Nem kívülálló elemző volt, hanem olyan, aki részese akart lenni választók és a kormányok közötti demokratikus kommunikációnak. 

Mindenesetre „mondat közben” halt meg, tele elmondatlan mondanivalóval, és nem tudva, hogy nem csak az ő ideje, de a köztársaságé is véges. Az elmúlt tíz év a hiányáról is szól, és persze létezése végtelen derűjének emlékéről. 

• GazdaBlog

• Zolnay János blogja
• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges