Berkovits Balázs – Jónás Marianna 2013. április 15.

Nyomtatóbarát változat

Most, hogy nemrég a magyar filmkritikusok díját is megkapta Fliegauf Bence a romagyilkosságokról szóló filmje, amelyet – miután elhódította a berlini Ezüst Medvét – Magyarország Oscar-díjra is jelölt, érdemes vele kritikailag is számot vetnünk, minthogy mindezidáig kritikai tárgyalásban szinte egyáltalán nem részesült. Jellemző a film magyar recepciójára, hogy az kizárólag politikai táborok mentén alakult, a rasszisták vagy önmagukat „jobboldaliként” azonosítók nem szerették, az antirasszisták pedig szerették a filmet. Úgy tűnik tehát, hogy pusztán a téma hitelesíthet az antirasszista befogadók előtt egy olyan filmet, amelyben – mint arról alább szólunk – szinte egyetlen hiteles momentum sincsen, annak ellenére, hogy úgy pozicionálta önmagát, mint amely értelmező, de nem dokumentarista módon vet számot mindazokkal a történésekkel, amelyek a gyilkosságok elkövetéséhez vezettek vagy vezethettek.

A film látszólag az aktualitásra reagál, ám azt leginkább csak felhasználja mint külső referenciát, és ráterheli a film egész mondanivalóját. Ez a külső referencia a főcím alatti megjegyzés révén válik a film fontos részévé, amely a sorozatgyilkosság pontos adatairól számol be: a támadásokról és az áldozatok számáról. Ezt a történetet mindenki ismeri, legalábbis már hallott róla, így mindenki tudhatja, a jelenkori magyar valóság legfőbb botrányáról lesz szó – jóllehet, a magyar nyilvánosságban e botrányt a szembenézés vagy a gondolkodás semmilyen tartós folyamata nem követte. A szánalmas ellenpropaganda a magyar kormány részéről (miszerint a film nem a valóságról szól) pedig a szándékaival éppen ellentétes hatást váltott ki, hozzájárulva ahhoz, hogy hitelesítse, elsősorban külföldön. A film tehát az aktualitás közepébe talál, termékeny befogadói talajra hull (mintha hivatott lenne betölteni a meg nem történt reflexió űrjét), ám anélkül, hogy az aktualitásból tulajdonképpeni értelemben bármit is felvillantana.

Ugyanakkor a főcím alatti megjegyzés azt is jelzi, hogy a film fikció, azaz nem kívánja a megtörtént eseményeket valósághűen elbeszélni – s ezt aligha róhatnánk fel neki. Azonban Fliegauf filmje nem csupán nem követi az eredeti történéseket, hanem e külső referenciával semmit sem kezd, nem inspirálódik általa, nem mélyíti el, nem bomlik ki benne egy hiteles történet. Mi történik ehelyett? A „fikció-státuszt” a film arra használja, hogy ne kelljen bemutatnia azt, ahogyan az események történtek, illetve történhettek, történeti „hűtlenséggel” tehát ne lehessen vádolni; mégis, instrumentalizálhatja a valóságra való hivatkozást is, hiszen folyamatosan kihasználja, hogy a gyilkosságok megtörténtek: egyrészt politikai értelemben gesztust tett, azáltal, hogy foglalkozott velük, másrészt megspórolhatta azt a dramaturgiai és filmes munkát, amely hitelesen megmutathatná egy falusi cigány közösség életének bizonyos történéseit, színtereit, a többséghez való viszonyát, az intézményekben őket érő mindennapi diszkriminációt, avagy legalább azt, ahogyan egy (kisebbségi vagy többségi) közösség reagálhat a gyilkosságsorozatra.

Kiinduló helyzetünk az, hogy a néző már eleve tudja, miről kell, hogy szóljon a film, s ezért a film befogadása színtiszta projekció, a néző elvárásainak belevetítése a filmbe, aki, ha jó szándéka által vezérelve megnézi, megélheti és demonstrálhatja antirasszista és emberbaráti érzéseit. Magyarországon sokszor már ennyi is elegendő lehet a képzeletbeli politikai állásfoglaláshoz, a politikai lelkiismeret megnyugtatásához. Ugyanakkor tudjuk, hogy a romákról való ismeretek (legyen szó bár a gazdasági léthelyzetükről vagy az általuk megélt diszkriminációról) Magyarországon igen csak hézagosak, sőt alig léteznek, jóllehet, mindenki – a közhatalmat gyakorló, de kizárólag ideológiai megnyilvánulásokra képes politikusoktól az átlagos kommentelőig – tudni véli, mi a helyzet, s véleményét hangoztatja is, általában a „cigányozásnak” nevezhető fogalomkörben és kifejezésmódban. Mindezért Fliegauf számára kínálkozhatott volna az alkalom, hogy a rendszerváltás utáni történelem e legfőbb botránya kapcsán megtörje azokat a megcsontosodott sztereotípiákat, amelyek a többség fejében élnek. Mi több, ez kötelessége is lett volna, hiszen ehhez a témához csak felelősen szabadna nyúlni. Fliegauf filmje tulajdonképpen depolitizálja a többség-kisebbség viszonyt, illetve egyensúlyoz, olyan módon, ahogyan azt a „jószándékú” magyar sajtóban is megszokhattuk: bemutatja úgymond „mindkét oldalt” (valójában még ezt sem teszi), megmutatva, hogy senkinek sincs „igaza”, senki sem jobb a másiknál, illetve senki sem tehet semmiről a roma közösség helyztetét és végső soron a bekövetkező gyilkosságokat illetően. Ezáltal elvész annak a lehetősége, hogy megértsük a rasszizmus, az intézményes rasszizmus, a diszkrimináció és az előítéletesség működését, és következményeit – jóllehet, kell-e mondani, a romák szisztematikus meggyilkolása ezen folyamatokkal a legszorosabban összefügg. A filmben, ha meg is jelenik a rasszizmus, az csak individuális. A rendező talán attól félhetett, ha hitelesebb helyzeteket mutatna be, biztosan „cigánypártisággal” vádolnák, hiszen a magyar diskurzusban a valóság bemutatása könnyen előhívja ezt a vádat. Holott, ha csak végigtekintünk a jelenetek során, bőven adódna alkalom a közmunka, az iskola, a lakóhely színhelyeinek valósághű bemutatására, amelyek azonban ebből a szempontból nagyrészt jelöletlenek maradnak.

A „politikai oldalak” logikájában és a közöttük való egyensúlyozásban vergődő közbeszéd rányomja a bélyegét e filmre is, amely teljességgel ebben a társadalmi problémákat letagadó, illetve változtathatatlannak tartó diskurzusban gyökerezik. Vegyünk egy példát, mi is zajlik a helyi iskolában? Tanórát látunk, ahol a teljesen érzéketlen tanárnő biológia órát tart, a gyerekek pedig (köztük az egyik főszereplő roma lány, Anna) közben halálra unják magukat. Ezzel a jelenettel a rendező inkább a magyar oktatási rendszerről fogalmaz meg – igaz, kissé súlytalan, mert parodisztikus – kritikát, mintsem hogy bemutatná a roma diákok helyzetét. Miután minden tanulónak egyformán kínszenvedés a tanóra, és ez a legdominánsabb üzenete a filmrészletnek (amely az egyetlen komikusra hangolt jelenet a 70-es évek magyar filmjének stílusában, s mint ilyen, teljességgel stílustörő is), ezért eszünkbe sem jut, hogy a roma tanulók helyzete esetleg annál sokkalta rosszabb is lehet, mint hogy meddő frázisokat kell hallgatniuk egy olyan tanárnő szájából, aki a gyerekekre a legkevésbé sem figyel. Vagyis eltűnik a süllyesztőben az iskolai diszkrimináció és a szegregáció jelensége.

A közmunkáról szóló jelenetben másik főszereplőnket láthatjuk, az anyát (egyébként „Rigó” névre hallgat), aki férje Kanadába távoztával családfenntartóvá válik, és rendszeresen közmunkába jár, miközben a gondnok beosztottjaként az iskolában is takarít (felmerül a kérdés, hogyan végezheti mind a kettőt, ha egyszer a közmunka immár kényszer-közmunkaként csak a „segélyeseknek” van fenntartva?). A filmben az válik hangsúlyossá, hogy dolgozik, zokszó nélkül mindent elvállal, sőt küzd a munkáért, csak hogy tudjon valamennyi pénzt keresni – s ennyiben nyilvánvalóan pozitív, sőt példaszerű figura, főleg abban a világképben, amely a felemelkedés lehetőségét az egyének akaraterejéből eredezteti. Azonban, hogy mi a közmunka valósága, mint munka, mint pénzkereset és mint alá-fölérendeltségi viszony, nem derül ki. A közmunkáról szóló (s képileg is az egyik legkevésbé sikerült) jelenet mintha azt sugallná, hogy ez egyrészt megoldást nyújthat a szegényeknek, másrészt kapcsolatokat teremthet a kisebbség és a többség tagjai között. A munkavezető ruhacsomagot nyújt át Rigónak, majd homlokon csókolja(!), s kedvesen utasítja, hogy kezdje el a munkát a többiekkel együtt. Adott tehát a főnök-beosztott személyes mozzanatokat sem nélkülöző paternalista viszonya, amelyet átszínez a főnök leereszkedő jóakarata, aki azonban a film ábrázolása szerint jó ember, „emberséges”. Természetesen nem egy kegyetlen és rasszista főnök szerepeltetését várnánk el, bár még ez is hitelesebb volna, de annak mélyebb ábrázolása aligha megkerülhető, hogy mit jelent a munka, a kényszer-közmunka és a munkátlanság a cigány közösség életében, hiszen a többség „cigányozása” és ellenségessége pontosan a munkával kapcsolatos képzetekre alapozódik leginkább.

Az sem derül ki a számunkra, hogy miért nincsenek a főszereplő cigány családnak valódi szociális kapcsolatai, mi az oka annak, hogy teljesen elkülönülten élnek egy erdőben? S vajon miért nincsenek a gyerekeknek barátai az iskolában? – hiszen mindig egyedül láthatjuk őket. Szinte semmiféle ábrázolását nem leljük a filmben a többséggel való viszonynak, s ami mégis megjelenik, az igencsak hamis. Például, hogyan kerülnek a jól öltözött „emós” lányok a falusi iskolába, és ha már ott vannak, hogy-hogy Annát kérik meg, hogy tervezzen nekik tetoválást? S ami talán még súlyosabb: a roma közösség néma és teljesen atomizált marad, annak ellenére, hogy már a sokadik gyilkosságot követik el a faluban. Ez vajon hihető? A romákat ebben a filmben az általános koszosság, tompaság, érzéketlenség és beszédképtelenség jellemzi, ez a világ nagyjából olyanként tárul elénk, amilyen Fliegauf korábbi, Dealer című filmjében a „drogosoké”, súlyosbítva olyan képi ábrázolásokkal, amelyek undort váltanak ki: a közelképen mutatott azonosíthatatlan táplálék, koszosnak feltűntetett haj, emberi izzadság és általános ápolatlanság. (Mindezt súlyosbítja, még ha némileg ellenpontozza is, Anna testének szándékoltan erotizált, ám igen funkciótlannak tűnő mutogatása, ami a halott testekről szóló utolsó jelenetekben még inkább visszatetsző).

Az abszolút kiüresedettség és reménytelenség világa ez, olyan világ, amelyben a totális passzivitás uralkodik, amelyben mindenki csak azt várja, mikor csapnak le rá is a gyilkosok, s ebben az értelemben maga is – felelőtlenségében – felelőssé válik sorsáért. A kisebbségi közösség tagjai valójában aligha viselkednek így. A film által vázolt esetben, amikor is már számos családot lemészároltak, egyszerűen abszurddá és érthetetlenné válik a szabad prédaként való létezés. A cigány csoportok effektív hatalomnélkülisége ugyanis nem jelenti cselekvésképtelenségüket. A filmben e passzivitás alól csak a kisfiú, Rió, figurája a kivétel, aki földalatti barlangjában meseszerű párhuzamos világot épít magának, így menekülve el az általános közönyből. Persze ez is nyomban illúzióként lepleződik le, a filmen belül, de azon kívül is, hiszen éppen akkor – a gyilkosságok idején – cseréli le az iskolát, a barátokat, a közös játékot, a tanulást a tökéletes magányra, amikor a leginkább szüksége lenne a közösség támogatására. A film szerint viszont ilyen közösség nem létezik, amiképp a városi felső középosztály a Dealer által ábrázolt kábszeresei esetében sem létezhetett...

Ha viszont nincs szisztematikus diszkrimináció, nincs rasszista ideológia, a gyilkosságsorozatot nem előzi meg semmi, nem motiválja semmi, nem létezik a mindenki által kedve szerint szabadon gyakorolható gyűlöletbeszéd jelensége, nincs Sólyom ablaka alatt felavatható náci és a mindig újjáalakuló magyar gárda, s nincsen a közbeszédbe szépen lassan begyűrűző, előbb burkolt, majd teljesen nyílt cigányellenesség, akkor csak objektív léthelyzet van, ez a (látszólag) bemutatott magyar falusi „világállapot”. S ha egyúttal a roma közösséget a teljes passzivitás jellemzi, akkor a gyilkosságok valóban fátumszerűen következnek be: gonosz emberek motiválatlan, ideológiátlan, megmagyarázhatatlan tetteiként jelennek meg.

S míg a többségi társadalom viszonya a romákhoz, illetve a kirekesztés és a diszkrimináció intézményes formái szinte egyáltalán nincsenek a filmben megmutatva, csakúgy, mint a roma közösség viszonyai – a romákat nagyrészt negatív sztereotípiákkal jellemzi. Az uzsorás megjelenése Rigóék házában arról szól, hogy a közösség saját magát zsákmányolja ki, még tovább nehezítve az „objektív létfeltételeket”. Vagy a kocsma előtt játszódó jelenet, amelyben részeg cigányok minden ok nélkül belekötnek egy arra vetődő járókelőbe, illetve Rigót szeretnék „visszacsábítani” a dologtalanság és az ital világába, aki feltehetően maga is oda tartozott egykor. Természetesen állításunk nem az, hogy ilyen jelenet nem elképzelhető, hanem, hogy ez csupán felületes ábrázolás, ha nem áll mellette a tágabb kontextus. Ennek hiányában az ilyen típusú jelenetek valamilyen filmen kívüli „közös tudásra” apellálnak, azaz azokat a közhelyeket fogalmazzák meg, amelyek már amúgy is élnek a többség fejében: agresszív és kötözködő cigányok a kocsma előtt, Kanadába emigráló cigányok (mint Rigó férje), akik azt hiszik, az a Paradicsom; a sajátjait sanyargató cigány uzsorás, aki ráadásul amerikai filmekből ismert, már-már nagystílű maffiózóként jelenik meg stb.

De lássuk mindennek egy még súlyosabb formáját! Két, egymástól ugyan távolabb lévő, bár „egymást szülő” jelenet utal arra, hogy milyen is a szóban forgó roma közösség. Anna, a már serdülő lány, iskolába érkeztekor egyedül találja magát egy teremben, amikor belép a gondnok. A gondnok, akitől a lány láthatóan tart, implicit módon azzal vádolja, hogy lopott az iskolából, miközben alakját mustrálgatja egészen közelről: egyszerre gyakorolja az intézmény által számára biztosított hatalmat és lép fel idősebb és a többségi társadalomhoz tartozó férfiként a fiatal roma lánnyal szemben, mintha csak – ha akarná – szexuálisan is a hatalmában tarthatná. Anna érzékeli a helyzetet, de nem teheti szóvá, így következmények nélkül marad. (Ez egyébként a film általunk leghitelesebbnek ítélt jelenete). Csakhogy, a film közepe táján megjelenik a lány „válaszreakciója” az őt ért megaláztatásra. Miközben egyik osztálytársnőjét valószínűleg megerőszakolják a tornaterem női öltözéjében, ezt ő szó nélkül tűri, mintha ott se lenne. Elhagyja a helyiséget, és még csak nem is tudósítja a folyosón mellette elhaladó tanárt, holott erre mindenféle kockázat nélkül lehetősége nyílna. Ekkor azt kell feltételeznünk, hogy főszereplőnknek vagy egyáltalán nincs morális érzéke, vagy azért nem segít a megtámadott lánynak, mert az nem cigány. Nem biztos, hogy a rendező szándékosan fogalmazta meg a szolidaritás e hiányának nagyon súlyos vádját. Mégis, a dolog véggigondolatlansága miatt azokat a hidelmeket sikerült megerősítenie, miszerint a kirekesztett csoportok tagjai csak egymáson segítenek, csak egymással szolidárisak, még egy olyan szélsőséges helyzetben is, mint a megerőszakolás. Eszerint az etnikus identitás fölülírhatja az ember összes többi identitását, például azt, hogy nő, vagy azt, hogy morális lényként kell viselkednie. A rendező azáltal, hogy egy könnyen megelőzhető erőszak/zaklatás ignorálását varrja a lány nyakába, azt jelzi, hogy cigányként tagadja meg a segítséget nem cigány társnőjétől. Ezt az értelmezést támasztják alá azok a képsorok is, amelyeken azt látjuk, hogy Anna egy nála jóval fiatalabb roma kislányról gondoskodik, akit – ha csak időlegesen is – valósággal „kiment” abból a nyomorúságos élethelyzetből, amelyben szüleivel él. Vagyis mégis csak képes helyeselhető döntéseket hozni, nem teljesen közönyös, azonban csakis cigányoknak segít: Anna részéről a segítségnyújtás megtagadása osztálytársától „ellenrasszizmusként” értékelhető, azaz, sugallja a film, e tekintetben a kisebbség sem különb a többségnél. Ez persze azt is jelentené, hogy az „egyensúlyozás” szép példájaként a film világában nem jelenik meg semmiféle olyan specifikus kirekesztés, sérelem, amit a cigányoknak abból adódóan kellene elszenvedniük, hogy kisebbségben vannak, hiszen a többséggel szemben a többség viselkedésmódját ők is előszeretettel gyakorolják.

A cigányok helyzete ezért tulajdonképpen megokolttá, sőt „indokolttá” válik. Ha a rasszizmus alapja csupán a kölcsönös ellenszenv - cigányok és nem cigányok között –, akkor csak az a kérdés, hogy ki fog előbb lemondani róla annak érdekében, hogy a probléma megoldódjék. Ebben az esetben természetesen tagadható a diszkrimináció, az intézményes rasszizmus, vagy a területi és iskolai szegrágáció, illetve, hogy ezek tényezőkként merülhetnének fel a kisebbség-többség viszonyban, hiszen egyének belátásáról és az egyéni viselkedésmódok kívánatos megváltoztatásáról lehet csupán szó.

Végül, tekintsük a film talán legfontosabbnak szánt párbeszédét, amely a rasszista rendőr és az ennek szövegét értetlenül hallgató beosztottja között zajlik az egyik meggyilkolt család otthonában. Ez a párbeszéd is, noha egyedüliként utal az explicit rasszizmus létére, mégis hű marad az egész film alatt nyomon követhető egyensúlyozáshoz, másrészt ugyanúgy ragaszkodik az individuális rasszizmus kizárólagosságához (kicsit megfűszerezve a budapesti „liberális” és a vidéki rasszista rendőr sztereotíp képével). A rasszista főnök arról szónokol, hogy ezt a családot kár volt kiirtaniuk a gyilkosoknak, hiszen „nem érdemelték meg”, dolgos emberek voltak. Úgy tűnik, a jelenet annak abszurditására mutat rá, amely a szélsőjobboldalon hangoztatott vélemény, miszerint a rasszista ellenszenv indokolható, megmagyarázható, igazolható lehetne, s mint ilyen, nem is lenne már rasszizmus, amennyiben „jogosan” irányulna bizonyos emberek ellen. Hiszen a rendőr ezt mondja: „Ezek nem élősködők voltak. Ezek iskolába járatták a gyerekeiket. Volt fürdőszobájuk. Ezek dolgos cigányok voltak. Ezeket nem kell leszedni. Ezzel csak összezavarják az üzenetet.” De a dolog nyomban megfordul, s a főnök arról kezd el beszélni, hogy azokat a cigányokat kellett volna meggyilkolni, akik kiraboltak, és potom pénzért meg is erőszakoltak egy idős asszonyt – azaz megfogalmazza a barbárság vádját. Azonban ez a kijelentés itt igazságként hangzik el: már nem a rasszista rendőr beszél, pontosabban nem rasszistaként, hanem úgy, mint aki ismeri a tényeket, hiszen nyomozóként ismeri. Vagyis kijelentése hitelesítve van, s a barbárság megfogalamzása révén maga is megszabadul a rasszizmus aurájától, még ha a rendező ezt nem is így akarta. Paradox módon ez a kijelentés olyan hatást kelt, ami még rasszistaként elhangzott mondatait is hitelesítheti, kivonva őket a rasszizmus fennhatósága alól: ha igazi barbárokat ölnek meg a gyilkosok, akik erre rászolgáltak, tettük talán még igazolható is lehet. A rendezőnek tehát – bár ismét csak szándéktalanul – az egyensúlyozás magára rótt kívánalma következtében sikerült egy olyan elemet belehelyezni az említett párbeszédbe, amely jogosan kelt felháborodást a nézőben, és amely így alkalmas arra, hogy kimozdítsa a roma áldozatokkal való együttérzésből, és ezzel együtt a gyilkosságok elítéléséből. Mi több, ez tökeletes összhangban van azzal a jó néhány év „munkájával” megalapozott hamis tudással, amely a társadalomban „igaz” cigányképként él.

Végső soron a film nem csupán konkrét történeteket és viszonyokat nem beszél el, de azt a cinkos politikai-ideológiai hátországot sem villantja fel, amely lehetővé tette és jó darabig tétlenül szemlélte a gyilkosságok megtörténtét, hiszen itt a rasszizmus csak egyes egyéneket jellemez mintegy véletlenszerűen; de még arról az explicit rasszista propagandáról sem szól, amely minden bizonnyal alakította a gyilkosok motivációit, s amely azóta is szinte háborítatlanul jelen van nem csak parlamenti beszédekben, de a gárdavonulások révén a mindennapokban is. Mindebből a filmben semmi sem jelenik meg: a rendező egy csöpp figyelmet sem fordít azoknak a társadalmi folyamatoknak a bemutatására, értelmezésére, amelyek a gyilkosságok elkövetéséhez vezettek – holott a „fikció” státusza erre korántsem ad felmentést, míg a film témája, a megtörtént gyilkosságok, ezt kötelezővé tenné.

(Kép forrása: pepitamagazin.com)

Vitacikk a témához: 

• Zolnay János: A romák „művészi reprezentációjának” képtelensége

• Kultúr-part

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges