David Makszimovics Sosztak 2015. május 12.

Nyomtatóbarát változat

Első rész. Önvédelmi hűtlenség

M. kormányzóság székvárosának, azaz B. városának egyik lerobbant, de az átlaghoz képest tágas lakásában véget ért a vacsora. Az asztalon alma, szőlő, pár szelet házi készítésű kecskesajt, az egyik tányéron az előételként feltálalt kaviáros palacsinta maradványai. Az asztal körül ülők lecsíptek egy-egy szőlőszemet, de már mindenki jóllakott, inkább a vodkás- meg a borospoharakat ürítgették.

A vendégek húsz-harminc évvel, egyesek negyvennel, voltak fiatalabbak, mint a hetvenes éveiben járó házigazda, Fjodor Fjodorovics Kurganov. Az öreg a múlt század közepe táján az Irodalmi Hivatalban volt tisztviselő, afféle, a szerzőkkel óvatosan összejátszó cenzor. Aztán mindenféle zavaros ügyekbe keveredett, hol fizikai munkát végzett, hol állástalan volt, többször bekísérték a Harmadik Ügyosztályra, de végül megúszta börtön és száműzetés nélkül. Fjodor szerette a nála jóval fiatalabbak társaságát, megállás nélkül mesélte a történeteit a hajdani időkről. A fiatalok néha unták a sok beszédet, idegesítette őket, hogy az öreg úgy beszélt ötven évvel ezelőtti ismerőseiről, mintha nekik, fiataloknak is tudniuk kellene, ki kicsoda volt a múlt század második felében, de a történetek időnként mulatságosak voltak, a vacsora ízletes, a vodka meg a bor bőséges, így hát újra meg újra elfogadták Fjodor meghívását. Ráadásul úgy hírlett, hogy az öreg valaha nagy széptevő volt, mások szerint egyszerűen szoknyapecér, aki minden nőre ugrott, akinél némi esélyt látott valami kalandra. Bizony rozogán, hajlott háttal is úgy nézett harmincas nőkre, mintha még bármi megtörténhetne. Azok közül pedig egyesek ígérgetős viccelődéssel köszönték meg a vágyakozó pillantását.

A beszélgetés ezúttal is a szex körül forgott – a politika megint éppen hervasztó korszakába lépett, arról nem volt mit beszélni. A fiatalok a múlt század hatvanas-hetvenes éveiről faggatták Fjodor Fjodorovicsot: úgy tartották ez a két évtized a szerelmi szabadosság nagy árhullámának a korszaka volt. Fjodor a vállát vonogatta.

– Nem volt az emberiség történetének – mondta – olyan korszaka, amikor a szabadosságnak ne lett volna tere, gondoljunk a középkori karneválokra, vagy az Ezeregy éjszaka nyitómeséjére a féltékeny dzsinnről, aki asszonyát egy palackban őrizte a tenger fenekén. De hiába a szoros őrizet, a nő egy láncon hetven aranygyűrűt hordott a nyakában: valamennyit azoktól a férfiaktól kapta, akikkel megcsalta a féltékeny dzsinnt.

– Ha száz gyűrűm lesz, otthagyom ezt az ostoba dzsinnt – intett a nő nevetve az árnyékban hortyogó szörny felé, miután a két rémült herceg parancsa szerint a kedvére tett, két újabb gyűrűvel szaporítván az asszony gyűjteményét.

Vera Ivanovna Kolenkina, egy alig huszonöt éves kreol szépség, akinek arcbőrét már tavasszal kakaószínűvé barnította a kaukázusi sípálya napfénye, komolyan bólintott:

– A beduinoknál nemegyszer előfordul, hogy a két éves sivatagi vándorlásból hazatérő férfit hat-hét hónapos csúszó-mászó csöppség fogadja a sátorban. Az utolsó éjszaka lettem várandós, mielőtt elmentél a nagy útra, magyarázza az asszony. Ez a kis ártatlan megérezte, hogy nincs itthon az apja, bánatában elaludt a hasamban, és csak akkor ébredt fel, amikor megérezte, hogy közeledsz. A férfi boldogan emeli a magasba a kisfiút, nem kételkedik az asszony szavaiban, hiszen néhány éve maga a kádi hirdette ki az ítéletet: ha az apa távol van, a gyermek akár három évre is elaludhat a várandós asszony hasában. Az asszony hűtlenségét csak akkor lehet bizonyítottnak tekinteni, ha a férfi három év és kilenc hónapnál hosszabb ideig volt távol a sátrától. Vera kulturális antropológiából írta a doktori munkáját a birodalom székvárosában.

Fjodor Fjodorovicsnak láthatólag kicsit sok volt ennyi egyetértés.

– No, azért a múlt századi szabadosságnak megvolt a maga különleges jellege – mondta tanáros pedantériával.– Mert szabadosság persze mindig volt, de elvet, Sade márki kora óta az én századom csinált belőle. Sőt: Sade idejében csak azt mondták, mindent szabad, az erkölcsi tilalmak egy régi világ babonái. Az én időmben viszont a szabadosság mondhatni kötelező volt. A fiúk-férfiak irigykedve néztek Fjodor Fjodorovicsra, „de jó lenne most is egy kis kötelező szabadosság, akár itt helyben” ez tükröződött a tekintetükben, Fjodor Fjodorovics gyorsan lehűtötte őket:

– Azért senki nem fordulhatott oda az asztalszomszédjához, hogy te, Mása, menjünk át a szomszéd szobába, bújjunk ágyba, hiszen te éppen olyan szabadelvű vagy, hogy úgy mondjam, haladó értelmiségi, akárcsak én. Akármit beszélnek is a nővédők, valójában mindig is a nők választottak. Persze nem azokról az időkről beszélek, amikor a házasságközvetítő a szülőkkel egyezett meg, és a fiatalok az esküvőn látták egymás először. De Andrej herceget is Natasa Rosztova szemeli ki, és bolondítja magába a híres báli jelenetben. Aztán Andrej halála után megint csak Natasa dönti el, hogy Pierre Bezuhov lesz a férje. Persze Pierre régóta szerelmes belé, de sosem mert volna kezdeményezni, ha Natasa nem adja az értésére, mi a dolga. Vagy ötven évvel ezelőtt egy idősebb hölgy mesélt nekem a nála is jóval idősebb nagynénjéről. Zinaida néni tizennyolc éves korában a pályaudvaron meglátott egy jóképű férfit, és átvillant rajta, mi lenne, ha ez lenne a férje. Úgy rendezte, hogy a férfi előtt lépjen fel a vonat lépcsőjére, a mozdulathoz bokáig fel kellett emelnie a szoknyáját. Mire a birodalmi fővárosba értek, a férfi megkérte a kezét. Nem lett valami jó házasság, a férfi férjként is szoknyabolond maradt, de ott a vonaton Zinaida néni úgy érezte, a vékony bokájával mindent el tud érni. Az én időmben azonban ez a hölgyválasz sokkal direktebb lett. Nem volt már szó bokavillogtatásról. A lány odament a nemrégiben elhagyott szerelméhez, megcsókolta a kezét, és azt mondta: – Viszlát, atya! Aztán odament a lányosan szép fiúhoz, akivel néhány hete járt, tőle is elköszönt: – Szia, Micimackó! Végül belekarolt a legújabb fiúba, akit ott szedett össze az Építészkocsmában egy fél órája, és vele ment el. Persze előfordulhattak kínos helyzetek, megeshetett, hogy a kiszemelt fiú kimondottan viszolygott a kezdeményező lánytól, és nemet mondott. De a társaságok meglehetősen belterjesek voltak, mindenkinek megvolt a helye a csoporthierarchiában, ha egy nő a maga szintjén választott partnert magának, többnyire nem kellett tartania a visszautasítástól. Ha viszont egy férfi kezdeményezett kéretlenül, azt idétlennek, tolakodásnak tartották.

Egy pillanatra csend lett, a társaság elgondolkodott a hallottakon, a férfiak inkább bosszúsan, a nők nosztalgiával. A szünetet kihasználva majd mindenki újra töltötte a poharát, a téma még sok izgalmas kanyarulatot tartogatott.

– De Fjodor Fjodorovics – szólalt meg Anna Lenszkaja, egy, harmincas évei közepén járó szociálpszichológus, aki az egyik cigarettáról a másikra gyújtott, bár az újmódi egészségkultusz illetlenné tette az erős dohányzást. – A nőknek bizonnyal volt egy párjuk is. Az mit szólt az új párválasztáshoz?

– Nagyon a lényegre tapintó, igazi szociálpszichológusi kérdés – bólintott Kargunov cseppnyi iróniával a hangjában. – Az a helyzet, hogy nem sokat számított, mit szól a másik férfi. Ha egy férfi ebben a helyzetben féltékenykedni kezd, ha megpróbálja megakadályozni, megtiltani a kapcsolatot, nyomban hímsoviniszta disznónak titulálták volna, aki ósdi képzetek jegyében korlátozni próbálja, hogy egy nő az érzéseit kövesse. A féltékeny dzsinnek nem lett volna jó dolga ebben a világban. Mint a női szabadság ellenségét kigolyózták volna a társaságból, nemcsak azért, mert a tenger fenekén rabságban tartotta a nőjét, hanem pusztán a féltékenysége miatt. A társasági illem parancsai a szabad szellemű társaságokban még szigorúbban érvényesülnek, mint a régimódi, vaskalapos társaságokban. Szabadon gondolkodhatsz, de azért nem nagyon fogadják el, hogy az éppen fontosnak tartott témákról mást gondolj, mint amit gondolni és mondani szoktak. Fjodor Fjodorovics elhallgatott, aztán hozzátette: – Sokat lehetne erről beszélni, de akkor biztos egymásnak esnénk, és erről vitatkoznánk hajnalig. Pedig úgy sejtem, a szabadelvű szex ma este mindenkit jobban érdekel, mint a szabadelvű normakövetés.

– Arany élete lehetett akkor a nőknek – sóhajtott fel Akszinya Lavrova, egy babaarcú szőke pszichológushallgató, akinek láthatólag most sem volt sanyarú a sorsa: egy huszonöt, egy harmincöt meg egy negyvenöt éves férfi fogta szoros gyűrűbe.

– Azért ezt se kell eltúlozni – mormolta Kargunov. – Emancipáció ide, vagy oda, a nők társasági helyzetét nagymértékben a párjuké határozta meg. Egy Alfa hím párja pusztán ennek a révén magasan állt a hierarchiában. Ha ehhez még csinos is volt, okos, szellemes, ha volt súlya a személyiségének, ez csak növelte a rangját. Persze a két dolgot nem lehet mereven elválasztani. Az Alfa hím azért engedte, hogy a párja kiszemelje, és magához kösse (ne feledjük, a nők választanak), mert a csábító, vagy hadd használjam e helyett a régimódi szó helyett az aspiráns kifejezést, mert megfelelt a férfi ízlésének, és egyébként is, hogy úgy mondjam, rangbéli volt. A sikeres párválasztás azonban nem feltétlenül jelentette azt, hogy a nő felhagyott a vadászattal. Jurij Nyikolajevics Brodszkij, úgy fél évszázada vitathatatlanul vezére volt a társaságának, fiatal, kritikus szellemű értelmiségiek tág baráti körének, akiknek a számára az igazság keresése fontosabb volt, mint a hivatali előmenetel. A karrierépítést ebben a társaságban határozottan megvetették. Jurij kíméletlen módon tudott vitatkozni, de éles elemző készsége értő figyelemmel párosult: ismerőseinek, barátainak a szellemi produktumait olyan alaposan és olyan beleérző képességgel értékelte, hogy még az is odaadóan hallgatta a véleményét, aki egyáltalán nem értett egyet vele. Jurij köpcös ember volt, és megvolt benne a kiemelkedő képességű, alacsony termetű emberek védekező agresszivitása, lásd Napóleon. A feleségével, a fürge szellemű, ironikusan okos Maja Cserkaszovával álompárt alkothattak volna, és valójában alkottak is, noha Maja mindenki szeme láttára viszonyt folytatott Jurij íróbarátjával, a nőiesen finom alkatú Borisz Vavilovval, akinek mozgása, halk beszéde mintegy az ellentéte volt Jurij robosztusságának. Kézenfekvő lenne azt gondolni, hogy Majának minden szellemi-társadalmi kapcsolódásuk ellenére Jurij nem volt megfelelő szexuális partnere, inkább Borisz érzéki finomságára volt szüksége. Igen ám, csakhogy amikor a társaságban feltűnt az új csillag, Ivan Dimitrijevics Kondrasin, akkor Maja hamarosan hozzá pártolt át, és el is hagyta Jurijt. Ebben az udvarban Claudiusnak nem kellett meggyilkolnia a királyt, hogy megkaphassa a királynét: a király maga adta rájuk az áldását. A férfiúi féltékenységnek nem volt tere, vagy ha volt is féltékenység, azt illett elpalástolni. A féltékenység biztosan nem hagyományos módon működött. A közös nő mintha inkább összeláncolta volna a két férfit, akik egyébként is jó barátságban voltak. Néha az embernek az volt az érzése, hogy Valerijnak, csak mondtam egy nevet, nem is azért kell Zoja, mert annyira tetszik neki, hanem mert Sura felesége. Vagy fordítva: Zojának nem azért kell Valerij, mert annyira jó pasi, hanem mert Sura legjobb barátja. Mintha valójában a két pasi lett volna szerelmes egymásba, de a szerelmüket nem tudták másként kifejezni és kiélni, csak a közös nő révén. Az úgynevezett másság még nem jött divatba: egy tip-top szabadelvű tudomásul vette a homoszexualitást, de csak távolból. A nőkkel megint más volt a helyzet. Jurijnak persze volt barátnője, Maja azonban mélységesen lenézte Nágya Jurkovszkaját, és nem tűrte, hogy Jurij vele mutatkozzék a társaságukban. Jurij pedig elfogadta ezt az értékelést, és valóban csak titkos viszonyt folytatott a lánnyal. Amikor aztán Ivan Dimitrijevics szabályosan megkérte Maja kezét, méghozzá - kitől mástól? - Maja férjétől, Maja pedig elköltözött Ivanhoz, akkor Jurij a kis szexbombi, a kerekképű Dunyka Mihailova személyében végre talált magának egy barátnőt, akit már nem volt hajlandó titkolni. Az okos, önironikus Maja, ezt annyira zokon vette, hogy hirtelenjében úgy kezdett viselkedni az elhagyott férjével, ahogy egy csúfosan megcsalt feleség viselkedik a hűtlen urával. A férfiféltékenység akkor is tilalmas volt, ha a szereplők között nem volt olyan szoros és érzelemgazdag a kapcsolat, mint Jurij és Borisz vagy Jurij és Ivan esetében. Jurij Nyikolajevics következő társa, Irina Kovaljova folytatta Maja Cserkaszova szabad szellemű életvitelét, de szélesebb körben és főképp Maja személyiségének öntörvényű szuverenitása nélkül. Egyszer egy szókimondó kaukázusi, Varlam Kapidze, Jurij rajongó tisztelője, beolvasott Irinának:

– Irina – mondta neki gorombán –, te a pozíciódat kizárólag Jurijnak köszönheted, ha nem lennél Jurijjal, senki se venne észre. Te ezt a pozíciódat, ahelyett, hogy arra használnád, hogy minden módon erősítsd Jurij öntudatát, akinek az életét mind a szellemi fölénye, mind a sértődékeny, kötekedő természete nehézzé teszi, arra használod, hogy látványosan megcsald Jurijt minden valamire való pasival, akiknek a szemében a te legfőbb sex appealed, hogy Jurij barátnője vagy.

Irina érthető módon rettenetesen megsértődött, és nyomban bepanaszolta Kapidzét Jurijnak, az pedig keményen kikérte magának, hogy az így beszéljen a barátnőjével. A kaukázusi, aki végül már maga sem tudta, igaza volt-e vagy sem, Jurij védelmében beszélt-e vagy csak sértődöttségből, mert kimaradt a szórásból, aztán nem győzte szégyellni, hogy nemcsak közönséges volt, de ostoba is, vagy fordítva: ostoba és közönséges. Egyébként az idő nem igazolta Varlamot, Irina kitünő lett a szakmájában, és minden helyzetben kitartott Jurij mellett.

Csend lett, Fjodor Fjodorovics elbeszélésén akár nevetni is lehetett volna, de az elbeszélő hangjából, a hirtelen megtorpanásaiból meg abból, ahogy Kargunov, amikor Dunykáról beszélt, egyszerre zavartan megdörgölte a szemét, még aki nem ismerte a szereplőket, vagy akár a nevüket sem hallotta, megérezhette, Fjodor olyan fajsúlyú emberekről beszél, akiknek még a fura szerelmi kuszaságai is megérdemlik, hogy komolyan vegyék őket. Vagy legalábbis annak ellenállnak, hogy vicces történetté silányuljanak. A szemdörgölés azt sejttette, hogy Dunyka meghalt. Öngyilkos lett.

Fjodor tudta, hogy szándéka ellenére, ő váltotta ki az elkomolyodást, és egy másik, kegyetlen, de mégis könnyebb fajsúlyú történettel próbálta oldani a feszültséget.

– Jekatyerina Scserbakovában – kezdte az újabb történetét Kargunov - volt valami szexappeal, de a vékony szájával, elrajzolt arcával szép nőnek aligha lehetett nevezni. A férje ellenben, Leonyid Petrov igen jóképű alak volt. Ráadásul okos, a szakmájában, mérnökként is sikeres. Jekatyerina, Kátya annyira féltékeny volt rá, hogy muszáj volt megcsalnia.

A vendégek hitetlenkedve néztek Kargunovra.

– Igen, igen – bólogatott Fjodor Fjodorovics. – Az efféle önvédelmi hűtlenség gyakoribb, mint gondolnánk. Ismertem egy asszonyt, aki odaadó hűséggel várta a börtönben lévő emberét, pénzt, csomagot küldött neki, minden alkalommal elutazott a beszélőre a távoli fegyintézetbe, pedig nyomorgott a négy gyerekével, akik közül csak a legkisebb volt az aktuális élettársáé. Közben pedig annyira rettegett, hogy az élettársa nyomban otthagyja, mihelyt kiszabadul, hogy az utolsó héten összeszedett egy alkalmi szeretőt, és a börtönkapuban azzal fogadta, a szabaduló férfit, hogy nem jöhet haza hozzá, mert neki már más élettársa van. Ha az az ember valóban annyira rabiátus, amilyennek a marcona külseje mutatta, akár ott a börtönkapu előtt agyonüthette volna az asszonyt. Ehelyett csak legyintett: „Van ilyen!”, mondta, és elment csövezni, amíg új párt nem talált. A nő ellenben továbbra is ragaszkodott a kiakolbólított férfi emlékéhez is, még évekkel később is féltékeny volt rá. Amikor megtudta, hogy egy nő, akivel az ő embere alkalmilag lefeküdt, (ilyen nő elég sok volt a városban) gyereket szült, rátört a pánik, nem lehet-e, hogy a gyerek az ő egykori emberéé. Nem volt rest, vett egy tyúkot, és felment a nő lakására, aki akkor tért haza a kórházból a férjével, hogy főz egy jó tyúklevest a gyermekágyas asszonynak. Az a legkevésbé sem örült a kéretlen látogatónak, de kidobni se akarta, ha már ilyen szívélyes figyelmességgel érkezett. De azért forrt benne a méreg, mert nyilvánvaló, hogy a látogatásnak valamilyen mögöttes célja van. Miközben főtt a tyúkleves, a vendég, mint sokszoros anyuka, karjába kapta az újszülöttet, a mozdulatában azonban nem volt semmi lágyság. Inkább ellenséges, fürkésző tekintettel vizslatni kezdte a csecsemőt, kitapogatta a fejformáját, az orrát meg főként a fülét nézte hosszan, hogy nem fedezi-e fel a három napos csecsemőn az ő emberének a vonásait. Aztán hirtelen felderült, most már szinte anyai kedvességgel csókolta meg a gyereket is meg az anyját is: nyilvánvaló volt, hogy a szemrevételezés azzal az eredménnyel zárult, hogy ehhez a gyerekhez az ő emberének semmi köze. – Mindjárt kész a leves – mondta –, sajnos nekem már mennem kell – és elviharzott. Az anyuka felkelt az ágyból, szoptatni kezdte az újszülöttet. Bár biztos volt benne, hogy a gyanúsítás alaptalan, hogy a gyerek nem származhatott az alkalmi kalandból, nem tudhatta, hogy a nő, hogyan ítéli meg az újszülött orrának meg a fülének a formáját. Amilyen őrülten állított be, az se volt kizárt, hogy a földhöz csapja a gyereket, ha arra jut, hogy az ő pasija az apja, gondolta. Csak most hasított bele igazán a rémület. És csendes gyűlölettel nézett a férjére, hogy az megtűrte a lakásban a betolakodót. Mondani azonban csak annyit mondott: – Én egy falatot nem bírok enni ebből a levesből.

A vendégeket lenyűgözte a drámai történet. Vajon megtörtént ez, töprengtek, vagy Kargunov egy novellát rögtönzött a fülük hallatára? Fjodor mint afféle elvetélt irodalmár, szerette irodalmivá formálni a történeteit, a teremtő képzelet azonban, ezt ő állította saját magáról, hiányzott belőle: ezért is nem lett író. De persze azt sem lehetett kizárni, hogy ez a kacér panaszkodás a képzelet hiányáról, ez is csak álcázás volt, és Kargunov kitalált történeteket mondott el, mintha a valóságban megestek volna.

Fjodor Fjodorovicsot bosszantotta, hogy – vajon a szándéka ellenére? – megismétlődött az előbbi helyzet: a vidámnak indult elbeszélés valósággal megdermesztette a vendégeket. Hogy oldja a feszültséget, Kargunov gyorsan visszatért Kátya történetére.

– Ott tartottam – mondta –, hogy Kátyát, úgy gondolom, a saját féltékenysége késztette arra, hogy megcsalja a férjét, akivel egyébként elég jól éltek. Az első adandó alkalommal, azaz a legközelebbi házibulin, felszedett egy éppen szabadon lézengő fiút, bizonyos Szásenykát, aki jóképű volt és értelmes, csak rettenetesen beképzelt: Adonisznak és Einsteinnek vélte magát. Leonyid egy idő után megunta, hogy mindenki Kátya új szerelméről beszél, fogta magát és összeköltözött egy finom szépséggel, Kátya hajdani barátnőjével, Nyina Lvovával. Ráadásul megüzente Kátyának, hogy juttassa el hozzá a kulcsait, mert olyankor szeretné elhozni a ruháit, könyveit, amikor Kátya dolgozik, nincsen otthon. Kátyában forrt a féltékeny harag, maga vitte el a kulcsokat Nyina lakására. Bekövetkezett, amire Kátya titokban talán számított is: Nyina nyitott ajtót. Kátya erre olyan erővel vágta a kulcscsomót Nyina arcába, hogy a lány orrát az orvosi ügyeletnek kellett rendbe hoznia, és még örülhetett, hogy a szemének nem esett baja. – Te faszszopó kurva! – üvöltötte közben a három nyelvet beszélő Kátya, ahogy a stricik szokták lehordani a nőjüket, ha az a vártnál kevesebb pénzzel jön meg a fuvarból. Kátya dühéhez némelyek szerint az is hozzájárult, hogy már az apja meg Nyina apja is feszült viszonyban voltak egymással. Még a hajdani, mozgalmi időkben vesztek össze: kölcsönösen hol ilyen, hol olyan elhajlással vádolták egymást. A Kátyáról meg a kulcscsomóról szóló traccs néhány hét alatt elült, az esetnek nem volt következménye. Ha egy férfi húz be a vetélytársának, vagy pláne, ha a hűtlen nőt üti meg, jó időre kiesett volna a társaságból, és a tettét még évek múlva is elítélőleg emlegették volna. – Traccsnak egyébként – tette hozzá Kargunov – a pletykát hívták még Zinaida néni idejében.

Marfa Ivanovna Matvejeva felállt, behozta a szamovárt. Marfáról úgy hírlett, hogy a jó tizenöt évvel idősebb Fjodor Fjodorovics kedvese, de Fjodor ragaszkodott ahhoz, hogy magányos aggastyánnak tartsák, és nem akarta, hogy Marfa hozzá költözzön. Meglehet, ezt Marfa sem akarta olyan nagyon, így is elég gondja volt a zsémbes öreggel. De ha vendégek jöttek, és jöttek elég gyakran, Marfa mindig ott volt, és tartózkodó módon, de félreérthetetlenül háziasszonyként viselkedett. A szamovárban faszén parázslott, a kis porcelán teáskannában teaesszencia feketéllett. Miután letette a szamovárt, Marfa mézet, karikába vágott citromot, szederlekvárt meg almás lepényt hozott be. Süvegcukrot már nemigen lehetett kapni, helyette kockacukor került az asztalra. Fjodor sorra megkérdezte a vendégeket, ki milyen erősen issza a teát, Marfa pedig a szerint töltött a csészékbe többet vagy kevesebbet az esszenciából. A forró vizet aztán a szamovárból engedte a csészékbe. A legtöbben beletettek a teájukba egy-egy kanálnyit a lekvárból, amelyben a teázó a nyelvével kitapinthatta a feketeszeder-szemeket. A fiatalabbak a cukrot is a csészébe tették, de Fjodor és Marfa régi szokás szerint a nyelvük alá rejtették a cukrot, úgy itták rá a teát. Ugyanők a tea egy részét, hogy hamarabb hűljön, átöntötték a mély csészealjba, és onnan szürcsölték. A fiatalok inkább kavargatták, kanalazták és fújták a teájukat.

A teázás szertartása úgy szakította meg a társalgást, mint a színművet a szünet. A teázás után ugyanaz a téma gördült tovább, de változott a hangulat, a megközelítésmód.

(Folytatjuk.)

• Kultúr-part

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges