David Makszimovics Sosztak 2015. június 10.

Nyomtatóbarát változat

Ötödik rész. Égető fájdalom

Hajnalodott, a vendégek menni készültek, már a szamovár is kihűlt. Most azonban Kargunov tartóztatta őket.

– Tudom, hogy nagyon sokat beszéltem – mondta bocsánatkérő mosollyal –, de egy történetet elmondanék még Davidról és Tányáról. A rendes közlekedés úgyis csak fél óra múlva indul meg.

Aztán hogy nyomatékot adjon a kérésének, még egyszer körbe töltötte a vodkát.

– Említettem – kezdett beszélni Kargunov –, hogy David Altman szerint a férfiak a csoportszexben rémesek voltak, beleértve Krasinszkijt is, aki elvi okokból kötelességének érezte, hogy a szájába vegye a férfi résztvevők farkát, de érezhetően nem tudott vele mit kezdeni. David azt állította, hogy a számos férfi közül, akikkel ilyen csoportbulikon összejött, Tányával vagy más felállásban, mindössze kettő volt, akikkel eltűnt ez az idétlen, merev távolságtartás. Az egyik egy Andrej Vavrinszkij nevű nagyra nőtt, biszexuális csacsi volt. Andrej vezető állást töltött be valamilyen kormányhivatalnál, s így korántsem volt veszélytelen számára, hogy rendszeres kapcsolatban állt Krasinszkijjal, de a feleségével együtt annyira izgatta őket a csoportszex, hogy vállalták a kockázatot is. David Krasinszkij révén ismerte meg őket. Az asszony, Olga még képes volt erről-arról beszélni, Andrej azonban csak négy-öt stereotip kérdést, mondatot ismételgetett: David úgy hallotta, mintha ugatna. Ennek ellenére volt benne valami kedves melegség, lehetett érezni, hogy szívesen ér hozzá a másik férfi testéhez, Davidnak pedig jól esett viszonoznia az érintését. Davidot többször is elhívták a lakásukra, harmadjára azonban Davidnak már elege lett az egyhangú hármas szeretkezésből, különös tekintettel arra is, hogy nagyon messze laktak, és egy órát kellett villamosoznia, hogy eljusson hozzájuk. A házaspár fogadkozott, hogy legközelebb ott lesz Olga barátnője is, így amikor újból a házaspár fogadta, David elhatározta, hogy többet nem megy el hozzájuk. De aztán mégis elment, és nem bánta meg. Olga helyett egy csinos fiatal nő feküdt az ágyban, Daviddal úgy viselkedett, mintha régi haverok lennének, holott a nevét sem tudták egymásnak. Aztán hazaérkezett Olga, és olyan négyes kerekedett, amilyenről az ember csak álmodozni tud. A két nő önfeledten élvezte egymást, utána mindketten Daviddal kezdtek foglalkozni, Olga David farkára ült, az ismeretlen nevű fiatalabbik nő a szájára, és közben egymással csókolóztak. Valamivel később, ahogy fordult a helyzet, David félig térdepelve Olga combjai közé fúrta az arcát. Egyszerre azt érezte, hogy valaki az anusát tapogatja a nyelvével, majd Vavrinszkij hangját hallotta, aki dicsekedve kiáltotta a feleségének: ­

– Nyalom a férfi seggét!

Nem sok hiányzott, hogy David röhögésben törjön ki. Ennek ellenére ez két óra a csoportszex igazolásaként maradt meg David emlékezetében. A páros szex, gondolta, lehet jó, és lehet még jobb, kínos emléket csak ritkán hagy. Ugyanakkor egy szeretkezés különösen egyazon partnerrel, csak ritkán különül el a többitől, mert egy-egy szeretkezésnek nemigen vannak olyan különös mozzanatai, amelyek megmaradnak az ember emlékezetében. A csoportszexet sokkal könnyebb elrontani, sokszor válik kínossá, kelletlenné. Ha ellenben olykor összejön egy jó szexparti, amelyet nem terhel dráma, féltékenység, sértődés, az megőrződik az ember emlékezetében, akár egy kalandos, vidám mozi. Néhány héttel később Vavrinszkij arra kérte Davidot, szerezzen egy lakást, mert szeretné összehozni az új barátnőjével. David kételkedett, mert Andrejnek nemigen voltak új barátnői, hacsak a csoportszex-partnerei vagy a felesége nem szereztek neki egyet-egyet. A beosztottaival félt kikezdeni, más kapcsolatai pedig nemigen voltak. A beígért barátnő ezúttal sem érkezett meg, Andrej azonban sűrűn kínálgatta Davidot a magával hozott tömény szesszel. Egy óra múlva, amikor már mindketten elég sokat ittak és nyilvánvaló volt, hogy a barátnő nem fog megérkezni, mert nem is létezik, Andrej simogatni kezdte Davidot. Davidnak nem volt ellenére a dolog, hiszen Andrej a csoportszexben is kellemes partner volt. Mégis annyira bosszantotta Vavrinszkij átlátszó trükközése, hogy leállította a férfi közeledését. Andrej akkor már kérlelte Davidot, sőt a feleségét is megpróbálta odahívni, az azonban nem ért rá. David már úgy érezte magát, mint azok a nők, akik direkt felizgatnak egy férfit, hogy aztán otthagyják. Ilyenkor szokták egyes férfiak megverni, megerőszakolni a nőt. Gyorsan megkérte Andrejt, hogy együtt menjenek el a lakásból, hiszen a kulcsot neki kellett visszaadnia. Később gyakran visszagondolt erre a jelenetre, a saját izgalmát, bizonytalanságát is fel tudta idézni magában. Kicsit sajnálta, hogy elutasította Andrejt: ez lett volna élete egyetlen megvalósult homoszexuális élménye.

Fjodor Fjodorovics körbepillantott a társaságon, úgy érezte, az utolsó története kicsit hosszúra nyúlt, különben is túlságosan régen van nála a szó, lehet, hogy a vendégeinek már elegük van belőle, indulnának hazafelé. Pedig egy története hátra volt még, voltaképpen azt szánta az éjszaka lezárásának, abból akarta levonni a tanulságot, bár nagyon komolyan maga sem gondolta, hogy ezeknek a történeteknek bármiféle tanulságuk van. Megnyugodva látta, hogy a társaság figyelme nem lankadt, csak a szoknyabolond Tarasz bóbiskolt félrebillent fejjel, de ő mindig elaludt, ha nem ő beszélt, vagy nem róla volt szó. Sőt, úgy tetszett a társaságot foglalkoztatja Andrej és David elmaradt ölelése. Az időközben eltelt több mint harminc év alatt a világ felfedezte a meleg büszkeséget, a homoszexualitás vállalható, vállalandó magatartássá vált, a társaságból a fiatalabbak mintha rosszallták volna, hogy David elhárította Andrej közeledését. Ez a benyomás megnyugtatta Fjodort, hiszen a férfi-férfi vonzalomnak ebben az utolsó történetben is volt szerepe.

– Említettem – kezdte Kargunov –, hogy David két férfiról beszélt, akik jól szerepeltek a csoportszexben. A súlytalan Vavrinszkijjal szemben Jevgenyij Pavlovics Muhin nagyon is súlyos egyéniség volt, rendőri nyelven szólva afféle nehéz fiú. A rendőri nyelv itt nem pusztán stílusfordulat, Muhin garázdaság, verekedés és hasonlók miatt többször volt börtönben, bányász korában egyszer azért vitték el a rendőrök, mert megtagadta, hogy munkaszüneti napon önként, ingyen társadalmi munkát végezzen, és a társait is munkamegtagadásra bíztatta. A bányászkodás azonban csak átmeneti epizód volt Jevgenyij életében. Amikor David megismerte, Muhin naphosszat az Arhangelszkben ült. Muhint a sűrűn változó barátnői tartották el, olykor hivatásos prostituáltak, de Jevgenyij nem volt strici, nem húzta le a nőket, nem kért, sőt nem is fogadott el tőlük se ezüstösen csillogó olasz öltönyt, se japán motorkerékpárt, annyit fogadott el, amennyit megevett, illetve amennyit, többnyire az aktuális nővel együtt, megittak. Ekkoriban Muhin mint a társadalom normáit semmibe vevő, öntörvényű ember volt népszerű az Arhangelszk vagy a Művészklub értelmiségi közönségének a körében, korántsem alaptalanul. Ha Muhin félrészegen megszólalt, csend lett, mindenki úgy érezte, jelentős kinyilatkoztatás következik. Az már nem sokat számított, hogy a jelentőségteljesnek ígérkező mondatok többnyire nem fejeződtek be. Jevgenyij mindehhez jó színészi képességekkel is rendelkezett, a társaság éppen jelen nem lévő tagjait, például Davidot, úgy tudta utánozni, hogy a jelenlévők dőltek a nevetéstől. Sztyepan Jermilov, aki Davidhoz hasonlóan jóban volt Muhinnal, egyszer elvitte Jevgenyijt az írófejedelem Tyihon Dobroginhoz, aki a felkelés után három évig volt börtönben. Bár a társaságban más börtönviselt írók is voltak, Dobrogin Muhint kezdte faggatni a börtöntapasztalatairól, és két órán át szinte csak vele beszélgetett. Később Muhin „jó útra tért”, megnősült, állásba ment, de a varázsa még idős korában is megmaradt. A hivatalban, ahol nyugdíjasként egy ideig még tovább dolgozott a több nyelvet beszélő kollégái úgy viselkedtek vele, mintha ő lenne a hivatal igazgatója. Pedig csak kézbesítő volt.

Volt Jevgenyijnek egy régi haverja, ugyancsak az Arhangelszk törzsvendége, bizonyos Lavrenytyij Bulanov, Muhinnal ellentétben igazi bűnöző, hivatásos csaló. Évekkel később Davidnak alkalma támadt, hogy kötetlenül beszélgessen M. kormányzóság főállamügyészével, és szóba került Bulanov neve. – Az egy zseni – mondta a főügyész, a hangjában bizonyos tisztelettel, Bulanov szélhámos trükkjeire utalva. Ennek ellenére Bulanov a fél életét börtönben töltötte, és szegényen halt meg. David egy életre szóló intelmet köszönhetett neki. Egy alkalommal Lavrenytyij egy rubelt kért tőle, akkoriban száz gramm vodka került ennyibe a szomszédos kocsmában. Minthogy Bulanov már a harmadik lejmoló volt azon a délutánon, és Davidnak magának se volt sok rubelja, Bulanovnak ezúttal nem adott. Az szinte sajnálkozva nézett rá, és azt mondta:

– Altman, Altman, spórolásból nem lehet meggazdagodni.

Egyszer David Muhinról kezdett beszélgetni Bulanovval. Arról kérdezte, mitől vannak ennyire jóban, holott a világ dolgait annyira különbözőképpen ítélik meg. Muhin minden nőben talál valami különlegeset, valamit, amiért rajongani képes, akkor is, ha aztán otthagyta vagy éppen elverte. Bulanov ellenben csak leszólja az összes nőjét, kijátssza, becsapja, aztán kineveti őket, ha pechükre beleszerettek. Beszélgetés közben valahogy Gorkijra terelődött a szó, Bulanov nemcsak eszes ember volt, de igen olvasott is.

– Kamaszkoromban nagyon szerettem Gorkijt – mondta David –, most is szeretem, de a rajongásom elmúlt. Az az érzésem támadt, hogy nagyobb élvezet olvasni, mint amennyi erőfeszítésembe kerül. Túl könnyű szeretni.

Lavrenytyij bólintott:

– Pontosan ez az, amiért Muhinnal tíz éve a legjobb barátok vagyunk.

Valami ilyesmit érezhetett az az értelmiségi kör is, amely befogadta Muhint. Ő volt számukra a proletár, a társadalmon kívüli deviáns, a majdnem-bűnöző, akivel úgy kerülhettek kellemes és szórakoztató kapcsolatba, hogy semmiféle erőfeszítést nem kellett tenniük, semmiféle kockázatot nem kellett vállalniuk.

A nőkkel a helyzet más volt. Ők nem a szerepe miatt bolondultak bele Muhinba, nem azért, amit jelképezett. Hanem mert valami sötét tüzet éreztek benne, valamilyen fekete szenvedélyt a nők iránt, aminek semmi köze nem volt a szoknyapecérek nő-kergető majomkodásához. Mintha Muhin a szeretkezésbe lett volna szerelmes, talán ez bűvölte el a nőket. Egyszer összejött egy prostituálttal: – Mostantól neked hajtok – ajánlotta fel a lány, Jevgenyij azonban elhárította. Egy diplomata felesége otthagyta római lakását, hogy néhány hónapig Muhinnal élhessen. Egy vendéglői táraságban az egyik nőt annyira felizgatta Muhin lába, amely az erős, fekete szőrzetével kilátszott a nadrág szárából, hogy lemászott az asztal alá, kibányászta a nadrágból a férfi farkát, és szopni kezdte.

A jelenlévők megpróbálták felidézni a jelenetet, keményre vasalt damaszt asztalterítőt képzeltek el, amelynek védelme alatt az egyik hölgy a vacsoráját megszakítva Muhin lába közé térdel. Kargunov, mintha kitalálta volna a vendégek gondolatait, némi jegyzettel látta el a történetét:

– Na, ne gondoljanak valami tükörfényes kávéházra. A hely, ahol ez történt, félig kocsma, félig falatozó volt, a vendégek kurvák, stricik és csavargók, a pincér, ha látta is, mi történik az asztal alatt, hozzá volt szokva az ilyesmihez. Ma már ilyen helyek nincsenek. Sajnos – tette hozzá sóhajtva. Aztán visszatért David és Muhin történetére:

Davidban, mint a Vavrinszkij-kaland kapcsán is utaltam rá, volt némi készség arra, hogy érzékelje egy férfi vonzerejét, sok esetben rá tudott érezni arra, hogy kibe szeretnek bele a nők. A Muhinnal való barátsága valahol félúton volt a kávéházi értelmiség társadalmi érdeklődése és a nők vonzalma között.

Amikor gyereke született, Muhin jelentkezett a rendőrségen, hogy letöltené a korábban kiszabott börtönbüntetését: nem akarta, hogy esetleg a már cseperedő gyereke mellől vigyék el a börtönbe. A büntetést nem politikai okból mérték rá, hanem azért, mert leütött egy önkéntes rendőrt. Az önkéntes rendőrt sem politikai okból ütötte le, hanem azért, mert az közbeavatkozott, amikor Muhin a Művészklub előtt megpofozta a barátnőjét, aki ugyancsak törzsvendége volt az Arhangelszk kávéháznak. Mint visszaeső hivatalos személy elleni erőszakért két évet kapott, de esze ágában sem volt a megadott időben jelentkezni a börtönben. A városban ezrével lézengtek jogerősen elítéltek, ahogy ma is. Ma persze az elektronikus kommunikáció segítségével könnyebb kideríteni, hogy az igazoltatott személy nincs-e rajta a körözési listán, viszont kevesebb az igazoltatás, mint negyven évvel ezelőtt. Davidot és Jevgenyijt egyszer együtt igazoltatták a város akkor egyetlen reggelig nyitva tartó kocsmájában. Muhinnak az igazolványa szerint volt munkahelye, volt állandó lakása, a rendőrnek ezek után eszébe sem jutott, hogy a körözési listát tanulmányozza. Davidot ellenben majdnem bevitte a kapitányságra, mert éppen szakállt növesztett, de a személyijében nem cseréltette ki az arcképét.

Tánya és David már tartósan együtt éltek, bár David folyton elhitette magával, hogy a kapcsolatuk nem végleges. Egy szombat este Davidék házibuliba mentek. A lakásban ott maradt Szofja, Tánya alig húsz éves unokahúga, aki a szülővárosából néhány napra jött fel M. kormányzóság székvárosába. A lakás, ahol a mulatságot rendezték, majdnem sötét, volt, csak az asztalokat, amelyeken a zsíros kenyér, hagyma, paradicsom társaságában boros- és vodkásüvegek sorakoztak, világították meg apró fények. Váratlanul mély, dörmögő hang állította meg Davidot: Muhin volt az, aki néhány napja szabadult a börtönből. David sokszor beszélt Tányának Jevgenyijről, de nem kellett hozzá az ajánló szöveg, hogy Tánya felismerje Muhint, és ráérezzen a vonzására. David magukra hagyta őket, valamelyik régi barátnőjével beszélgetett, táncolt is egy kört.

– Menjünk haza! – mondta Tánya, amikor David visszaért hozzájuk. – Jevgenyijnek nincs hol aludnia.

Még egy órája sem voltak a buliban, kicsit furcsának tetszett, hogy máris elmennek, de David belátta, ennek a tipródásnak itt nincs sok értelme. Nyilvánvaló volt, hogy Tányát elragadta Jevgenyij sötét izzása, azért akar hazamenni, hogy lefeküdjön Muhinnal, kettesben vagy hármasban, mindegy. David egyszerre érzett féltékenységet és vágyakozást, ő is azt akarta, hogy feküdjenek le hármasban, de belenyilallt, hogy a szerelme ennyire vágyik a barátjára. Pedig David többször is szervezett partikat hármasban Tányával, leginkább Krasinszkijjal: izgatta, hogy Tánya elélvez egy másik férfival, és büszke volt rá, hogy nem féltékeny. Csakhogy ezeket az összejöveteleket ő találta ki, Tánya, ha nem is a kedve ellenére, de főképp David kedvéért vett részt bennük. Muhint viszont Tánya akarta, Tánya kívánta, igaz, David is. Az utcán Tánya leintett egy taxit, pedig fél óra alatt az éjszakai közlekedéssel is hazaértek volna.

Otthon David húzni próbálta az időt, meg akart mutatni egy fényképet, amely egy korábbi szexpartin készült, de nem találta. Matatás közben azon gondolkodott, mi lenne, ha férfiasan lépne fel, ha megtiltaná Tányának, hogy lefeküdjön Muhinnal, de nyilvánvaló volt, hogy csak nevetségessé tenné magát. Nem is beszélve arról, hogy ha tettlegességre kerülne sor, Muhin fél kézzel a falhoz kenné. Azok csöppet sem törődtek vele, már a díványon ültek és csókolództak. David átment a másik szobába, felébresztette az ott alvó Szofját, és megpróbálta rábeszélni, hogy csatlakozzon hozzájuk. Szofja tiltakozott, bár amikor korábban beszélgettek a csoportszexről, nagyon is érdekelte. David nem törődött a lány, tiltakozásával, átrángatta a szobájukba. Tánya és Jevgenyij meztelenül feküdt a díványon, a férfi hatalmas farka szinte eltűnt Tánya szájában. Szofja felsikoltott, kitépte magát David kezéből, és visszarohant a szobájába. David nem ment utána, azt tette, amit kezdettől fogva kívánt, ledobálta a ruháját, odafeküdt Tánya mellé, és csókolgatni kezdte a száját. Tánya nem volt önző, a nyelvével áttolta Jevgenyij farkát a szerelme szájába. David szopni kezdte, azokkal az ajak- és nyelvmozdulatokkal, ahogy ő szerette, ahogy sokszor meg is mutatta a lányoknak, hogy is szopják a farkát. Muhin nagy és kemény hímtagját a szájában tartani egészen más érzés volt, mint amikor Krasinszkij petyhüdt farkát szopta, vagy Vavrinszkijét, amelyből már a szeretkezés félidejében erőtlenül szivárgott a sperma. Egy fél óra múlva mind a hárman elégedetten hevertek a díványon. Tánya ragyogott, hogy mind a két férfi elélvezett benne, és ő mind a kettőtől elélvezett. David olyan beteljesülést érzett, mint amikor átélte, ahogy Tánya Jelizavetával felfedezi a női testet. Most ő kapta meg, amire elfojtva vágyott: megismerte és élvezte egy férfi testét. Ennél többet nem akart, és nem is kísérletezett tovább. Jevgenyij valószínűleg nem volt még nővel, amióta kiszabadult a börtönből, legalábbis ezt sugallta a kirobbanó vágya.

Három nappal a nagy szeretkezés után David égető fájdalmat érzett a hímvesszőjében, és hamarosan gennyes váladék csöppent ki a farkából. Az égető érzést Tánya is jelezte. David tudta, hogy trippert kapott Muhintól, nem először történt meg vele. Egy időben, amikor éppen egyedül lakott a lakásában, a csövező lányok között elterjedt, hogy David lakásában egy-egy éjszakára szállást, és néhány szelet vajas kenyeret, felvágottat is kaphatnak. A telefonszámát kézről kézre adták, hamarosan hetenként több lány is felhívta, nem tölthetné-e az éjszakát Davidnál. Azt meg se kellett beszélni, hogy cserébe lefekszenek a férfival: ezt kölcsönösen természetesnek tartották. David némileg aggódott, hogy a lányok ellopnak ezt-azt a lakásából, de nem történt ilyesmi. Még az a lány se lopott, aki azt mesélte, büntetőeljárás folyik ellene, mert ellopta egy idősebb férfi pénztárcáját.

– Lefeküdtem vele, de nem adott egy fillért se, azért loptam el a pénztárcáját.

– Kértél tőle pénzt? – kérdezte David.

– Nem – felelte a lány –, de csak nem gondolhatta, hogy ingyen fekszek le egy ilyen vénemberrel.

Lopni a csöves lányok nem loptak, de trippert azt kapott tőlük nemegyszer. (AIDS akkoriban még nem létezett, a vérbaj pedig nagyon visszaszorult.) Az első alkalommal David megrémült a tünetektől, egy darabig halogatta, hogy orvoshoz menjen. Ezt voltaképpen jól tette, mert mint utóbb megtudta, az orvosokat kötelezték, hogy a beteget, akár a rendelőintézetben, akár a magánrendelőjükben jelentkezett, kérdezzék ki, kivel volt szexuális kapcsolata, és ha nem válaszolt, vagy ha a megnevezett személy nem jelent meg a kezelésen, az orvosnak értesítenie kellett a rendőrséget. David szerencséjére családi ismeretségben volt egy nemi betegségekkel foglalkozó orvossal, végül legyőzte a szégyenkezését, és elment Kondratyev doktorhoz. Az orvos, aki még okoskodó, tudálékos kisgyerekként emlékezett rá, gúnyolódott egy sort Daviddal, hogy milyen körökben szed össze ilyen betegséget, de aztán megnyugtatta, hogy a trippernek csak a neve csúnya. Amióta van antibiotikum, a tripper egyetlen injekcióval, egy nap alatt gyógyítható. Ezután Davidnak még vagy háromszor el kellett mennie Kondratyevhez, az orvos egyre jobban csodálkozott, hogy egykori kis barátja újra meg újra beleesik ugyanabba a kelepcébe, de nem kérdezett semmit, beadta az injekciót, és többnyire még honoráriumot sem kért. Aztán Tánya odaköltözött Davidhoz, a csöves lányok elmaradtak, és David már jó ideje nem látta Kondratyev doktort. Most azonban ismét el kellett menniük hozzá, ezúttal Tányával együtt. Előzőleg beszélt Muhinnal, elmondta neki, mi történt. Muhin fogadkozott, hogy neki semmi baja, nem is kaphatott fertőzést, hiszen börtönben volt. A tripper mindenesetre Tányának is, Davidnak is elvette a kedvét attól, hogy megismételjék a hármast Muhinnal, így az az éjszaka megmaradt egyszeri, kivételes élménynek. David Kondratyev doktornak lovagiasan azt mondta, a barátnője tőle kapta a fertőzést. Ám amikor kettesben maradtak a rendelőben, hogy az orvos beadja az injekciót, Kondratyev mint férfi a férfinak, megmondta, hogy Tánya fertőzése semmivel sem régebbi, mint Davidé, tehát David éppúgy kaphatta a fertőzést Tányától, mint az őtőle. David nem merte megmondani Kondratyavnek, hogy együtt és egyszerre kapták. Megköszönte hát a figyelmeztetést, és elkönyvelte magában, hogy Kondratyev konzervatív felfogású ember, de jó orvos.

A történet David számára véget ért, Tánya számára azonban nem. Néhány nap múlva a lány újból fájdalmat érzett a hüvelyében. Ez már biztosan nem nemi betegség volt, Tánya tehát elment a körzeti rendelőintézetbe. Az orvos, aki a nőgyógyászaton rendelt, megállapította, hogy valamilyen másodlagos fertőzés következtében tályog keletkezett a beteg hüvelyében. Ivan Baranyikov doktor, akit Tánya akkor látott először, felnyitotta és tisztességesen ellátta a tályogot. Miközben dolgozott, a doktor rengeteget beszélt, elmagyarázta Tányának, hogyan keletkezik egy efféle másodlagos fertőzés, és folyamatosan tudósította, mit csinál éppen. Tányát elbűvölte, hogy az orvos mintegy partnerként kezeli, és szinte beavatja az orvosi munka rejtelmeibe. Attól kezdve Tánya Baranyikovot tekintette a nőgyógyászának, elment a magánrendelőjébe, tőle kért tanácsot, miért nem esik teherbe. Csak lassan derült ki, hogy Baranyikov valószínűleg azért beszél annyit kezelés közben, mert ezzel leplezi az állandó bizonytalanságát.

Tánya Lozsinszkja szorgalmas olvasója volt Levin professzor műveinek. A sors benyújtja a számlát, Levin állítólag valami ilyen kijelentéssel foglalta össze a görög sorstragédiák meg egyes Ibsen-drámák mondanivalóját. A hős boldog elégedettségben él, aztán kiderül, hogy valamilyen, számára is ismeretlen vétke, vagy csupán az isteneket sértő gőgje miatt a végzettel kell szembenéznie; Rank doktor a Nórában nem is a saját, hanem az apja kicsapongásai miatt bűnhődik. David sosem nézett utána, hogy valójában leírta-e Levin ezt a közhelyes mondatot. Tánya azonban, legalábbis David így emlékezett rá, félig meddig ironikusan, már akkor Levinre hivatkozva emlegette a sorsot és a számlát, amikor Baranyikov felvágta a hüvelyi tályogot. Aztán húszegynéhány évvel később ismételte el másodjára, amikor kiderült, hogy halálos beteg. Nem arra gondolt, hogy valami bűnt követett el azzal a vad éjszakával, azt sosem tekintette bűnnek. Inkább arra gondolhatott, hogy hajdani önfeledt boldogságáért kell megfizetnie.

Csend lett, nehéz, kínos csend. Alekszandr Rogyionov szólalt meg, öblös mély hangja most megnyugtatóan hatott:

– Fodor Fjodorovics, misztikusnak, nem is misztikusnak, egyszerűen babonásnak kell lennie, ha azt állítja, hogy Tánya kalandos éjszakájának bármi köze volt a betegségéhez, ha a fertőzést, a tályogot, a hibás orvosválasztást, a betegséget és végül Tánya halálát logikai láncba rendezi, és valamiféle végzetszerű menetelést lát benne a katasztrófa felé. Az egyes mozzanatok egymásból következnek, de a betegségnek semmi köze a láncolat kezdő pontjához. De valószínűleg még a téves diagnózishoz se. A petefészekráknak igen rossz a kórjóslata.

– Jól mondja, Alekszandr Leonyidovics –, felelte Kargunov kedvetlenül –, babonás vagyok, hiszek a végzetben, talán még a túlvilágban is. Korábban említette Mihail Szuhanovot. Őt én is jól ismertem. Margarita Morozova öngyilkossága után, Szuhanov, még a rendőrség előtt, elment Margarita lakására, volt hozzá kulcsa, hiszen ott lakott, és elhozta Margarita búcsúlevelét. Margarita még az ablakon való kiugrását megelőző őrült órában is képes volt arra, hogy két levelet írjon: egyet a hatóságnak, egyet Mihailnak. Az előbbiben csak annyit írt, hogy pszichiátriai kezelés alatt áll, az öngyilkossága miatt ne vádoljanak senkit. A Mihailnak szóló levél tele volt szerelemmel megbocsátással és a túlvilági találkozás reményével. Ez nem kerülhet a rendőrség kezébe, gondolta Mihail még a lány lakásában, amikor elolvasta. Csak azok láthatják, Margarita előző szerelme meg a közeli barátja, akiknek a lány üzent a levelében. Akkoriban különösen sok volt az öngyilkosság, a hivatalos eljárást egy nap alatt lezárták. A Harmadik Ügyosztály csak hetek múlva ébredt fel, hogy Margarita kiterjedt ellenzéki kapcsolatokkal rendelkezett, akkor mindenkit kihallgattak, akinek a neve szerepelt a lány lefoglalt noteszában. Tudtak az eltűnt levélről, Mihail írt róla Margarita előző szerelmének, aki akkoriban B. városától távol élt. Mihailt főleg erről a levélről faggatták, ő azonban ragaszkodott hozzá, hogy nem volt ilyen levél. Bízott benne, a levél kedvéért nem fogják elismerni, hogy felbontják a leveleket, és jól számított. Aztán persze, minden bizonnyal egy titkos házkutatás során ellopták a levelet a lakásásról. Egy átívott éjszaka után Mihail elmondta, Margarita az írta, a Holdra költözik, ott fogja várni Mihailt. Ő pedig teliholdkor felnéz a Holdra, és egy idő után látja Margaritát. De még rosszabbat is mondott. Margarita iszonyatosan féltékeny volt Mihail kolleganőjére, Verocskára. Vagy tizenöt évvel Margarita halála után Verocska akkor tizenegy éves fia valamilyen fojtogatós játékot játszott, kisfiúk csinálnak ilyen ostobaságokat. Csakhogy ezúttal, az ajtó, amelyre a gyerek ráakasztotta a kötelet, becsukódott, a gyerek nem tudott kiszabadulni, megfulladt. Mihail, aki egyébként racionális ember volt, mazochista élvezettel ismételgette, hogy az ajtót Margaríta csukta be, hogy bosszút álljon, mert Mihail megcsalta Verocskával. Persze mondhatja, kedves Alekszandr Leonyidovics, hogy Mihail bolond volt, és én is az vagyok. Én megértettem Mihailt. De bűnhődnie persze Mihailnak kellett volna, nem annak a szerencsétlen kisfiúnak meg az anyjának.

– Ha lenne túlvilág – dörmögte Rogyionov –, az se lenne igazságosabb, mint az itteni.

– Ami a babonát illeti – folytatta Kargunov rendíthetetlenül –, Tányának egyszer, a házassági válságuk kellős közepén, egy kirgizisztáni szálláson, ahová az újdonsült szerelmével utazott el, hogy megnézzék a sztyeppén a mongol arcú harcosok félelmes szobrait, volt egy nyomasztó álma. Azt álmodta, hogy ötven éves korában halálos betegség támadja meg. Az álom nem utólagos kitaláció, Tánya már akkor elmondta Altmannak, mit álmodott, csak persze akkor a majdani betegség még annyira távoli volt, hogy egyikük sem tulajdonított az álomnak különösebb jelentőséget. Az álmokat manapság elemzik, az álmodó meg az analitikusa rejtett tudattartalmak nyomára bukkan a segítségükkel, de jóslatnak az álmot legfeljebb a magamfajta vénemberek tekintik, ők is csak azért, hogy elképesszék a környezetüket. Tánya mindenesetre akkor idézte fel az egykori álmát, amikor néhány héttel az ötvenedik születésnapja előtt minden kétséget kizáró módon megállapították, hogy rákja van. De hadd térjek vissza Baranyikov doktorra. Az Altman-házaspár nem tudta eldönteni, mikor kezdődött Tánya régóta várt terhessége. A korábbi időpont kizárta volna az apaságot illető kételyt. Baranyikov doktor feltartóztathatatlan szóáradattal érvelt a korábbi időpont mellett. S nemcsak érvelt: a túlhordás veszélyére hivatkozva felvette Tányát az osztályára, holott a küszöbön álló szülésnek még semmi jele sem volt: Tánya tíz napig feküdt vajúdó vagy frissen szült nők között, miközben semmi oka nem volt rá, hogy a karácsonyt a szinte üres kórházban töltse. Tíz nap múltán Baranyikov gyorsító injekciókkal megindította a szülést. Ez mindennapos volt, sok nő ragaszkodott hozzá, és fizetett érte, hogy a szülést a megszokott orvosa vezesse le. Csakhogy az orvos szabadságra készült, már befizette a kaukázusi síelését, ilyenkor természetes volt, hogy a szülést néhány nappal vagy akár egy-két héttel a természetes időpont előtt megindították. Hogy ez a gyorsítás, amelyet sok esetben orvosi ok nem indokol, veszélyezteti-e a szülést, nem tudom. Tánya szülése mindenesetre nagyon nehéz volt, David Tánya hüvelyében időnként valamilyen csontos keménységet érzett, David ezt úgy magyarázta magának, hogy Tánya szeméremcsontja hegyesebb szöget zár be, mint a nőké általában. Egyes természeti népek hisznek női démonokban, akik a hüvelyükben lévő foggal leharapják a behatoló férfi hímvesszőjét. David azzal ugratta Tányát, hogy ő is ilyen vagina dentatával, azaz fogaspinával rendelkezik, és ha egyszer megharagszik, leharapja a farkát. Tánya elmondta ezt Baranyikov doktornak, aki azt válaszolta, hogy Altman úrnak bizonyára termetes penise van. Ljuba születésekor azonban kiderült, hogy a dolog egyáltalán nem vicces, az orvos a szülés közben ismerte fel (vagy inkább: ismerte el) a téraránytalanságot, akkor mondta, hogy talán jobb lett volna, ha a gyerek császárral születik. A vajúdás a gyorsítók ellenére órákig tartott, a köldökzsinór rátekeredett az újszülött nyakára, a kislány elkékülve született meg. A szülők egy ideig rettegtek, hogy a komplikáció esetleg agykárosodást okozhatott. Csak amikor a gyerek szokatlanul korán beszélni kezdett, akkor nyugodtak meg, és mondták egymásnak boldogan: – Akkor milyen okos lenne, ha nem fuldokolva születik meg! A szülés után a varratok mögött vérömleny keletkezett, a varratokat újból fel kellett nyitni, a vágások vastag hegekkel gyógyultak. Baranyikov azt magyarázta, Tányának sajnos ilyen a bőre, keloidképződésre hajlamos, ezen nem lehet segíteni. (A fog egyébként a szülés után eltűnt, mintha kihúzták volna.) A szülés után Baranyikov bőbeszédűen magyarázta Altmannak, hogy a méhlepényen észlelt meszes foltok egyértelműen bizonyítják a túlhordást, a gyerek a várható időpontnál két héttel később született meg. Később David és Tánya tisztázták egymás közt a fogantatás körülményeit, nem volt kétségük, hogy Ljuba nem két héttel később, hanem két héttel korábban született, ennek azonban, hál’ Istennek semmiféle káros következménye nem volt. Csak az vált bizonyossá, hogy az orvos egy hamis állítást bizonygatott Davidnak, fenntartás nélkül, meggyőzőnek tetsző lendülettel. A bizonyosság birtokában David azon töprengett, összebeszélt-e Tánya az orvossal, hogy az a túlhordás meséjével eloszlassa a férji gyanakvását. Felesége védelmében David arra jutott, hogy nem beszéltek össze, de az orvos megértette az asszony szorongását, és önként a segítségére sietett, azon az egyszerűsítő módon, ahogy a sekélyes gondolkodású emberek próbálják elrendezni a számukra áttekinthetetlenül bonyolult problémákat. Mindenesetre Baranyikov benne ragadt a hazugságában, amikor David és Tánya számára az orvos bizonykodása már semmiféle jelentőséggel nem bírt. David azt nem értette, miért tart ki Tánya a rossz tapasztalatok ellenére Baranyikov mellett. Nem volt erre más magyarázat, csupán a hajdani közös titok, amely valamiféle cinkosságot teremtett a beteg és orvosa között, holott a titok már rég nem volt titok. Davidnak azonban nem volt rá oka, hogy beleszóljon felesége orvosválasztásába. A második gyerek simán, könnyen megszületett, amikor kihozták a szülőszobából (az apás szülés akkor még nem volt szokásban), David úgy érezte, mintha a nagyapja vonásait ismerné fel a vörös kisfiúban. A harmadik gyerek, minthogy farfekvéses volt, császárral született. Ez ismét az orvost igazolta: ha már az első gyerek császárral születik, jegyezte meg Baranyikov, lebeszélte volna Tányát a harmadik terhességről. Az első szülés emlékeként megmaradt vaskos hegek a hüvely körül helyezkedtek el, a császármetszés ujjnyi vastag hege azonban a köldöktől a szeméremcsontig szinte kettészelte a hasfalat. Tánya ettől kezdve nem vehetett fel kétrészes fürdőruhát. De még ezt is kiegyensúlyozta, hogy Tánya Baranyikovhoz irányította a gyerekre vágyó barátnőit, azok rendre teherbe estek, és megszülték a gyerekeiket. Amikor Tánya az ötvenedik évében enyhe hasi panaszokkal kereste fel az orvosát, az annyit mondott, hogy ezek a fájdalmak a változás korában természetesek. Az ultrahangos vizsgálat nem mutatott semmit, az egészségügyi kaparás eredménye ugyancsak negatív volt. Akkor fel sem tűnt, hogy a doktor nem adta át a laborleletet. Csak jóval később derült ki, hogy a labor a vizsgálat megismétlését kérte, mert a kaparék nem volt elegendő az értékeléshez. Baranyikov ismét elsumákolta a valóságot, ezúttal bizonyára nem cinkosságból, hanem hogy elleplezze a kaparás sikertelenségét. Holott ez a hiba a legjobb orvosoknál is előfordul, mindennapos, hogy az orvos visszahívja a betegét a vizsgálat megismétlésére. Csak a rossz orvos, a rossz iparos, a rossz műfordító próbálja dumával meg trükkökkel leplezni, hogy nem ért a szakmájához, hogy nem tud asztalt készíteni, hogy nem érti a nyelvet, amelyből fordít. Baranyikov hormonkezelést javasolt a csontritkulás megelőzésére. A tablettákat tartalmazó dobozra kiemelt szedéssel rá volt írva: Daganatos megbetegedés esetén alkalmazása tilos! Három hónappal később az ultrahangos vizsgálat a petevezetékből kiinduló, de már a hashártyára is átterjedt hatalmas daganatot mutatott ki. A műtétet Tyitov főorvos végezte, Baranyikov sógora. A neves sebész leplezetlenül lenézte, megvetette rokonát. Amikor David át akarta adni a szokásos borítékot, a sebész azt mondta, általában elfogadja a hálapénzt, de vannak esetek, amikor nem teheti meg. Nem kellett hozzá nagy tudomány, hogy David lefordítsa a szavait: az ostoba sógorom félrekezelte a feleségét, csak annyit tehetek, hogy nem fogadok el pénzt. A műtét egyébként a keloidképződés legendáját is szertefoszlatta. Tyitov főorvos eltávolította a császármetszés ujjnyi hegét, a nagy műtét nyomán a szokásos vékony, vörös csík maradt Tánya hasán. De ennek már nem volt jelentősége. Még mindig olyan biztos benne, hogy a sors és a számla puszta babonaság, fordult Kargunov Rogyionov felé, hogy a véletlenek láncolatát önkényesen rendezzük úgy, hogy a történet végzetről, bűnről és bűnhődésről szóljon?

Rogyionov nem válaszolt, Tányát a jelenlévők közül többen ismerték, betegsége részleteinek felidézése, bár a halála óta tizenöt év telt el, sokakat fájdalmasan érintett.

– Nem azt akartam mondani – mondta Kargunov –, hogy Tánya valamilyen bűnéért bűnhődött. Csak azt, ami ennek az egész mai éjszakának a triviális tanulsága: a szerelmi szabadság nem kevésbé veszedelmes dolog, mint a szigorú korlátozottság. Anna Karenina azért veti magát a vonat alá, mert a társadalom a szenvedélyes szerelme miatt kitaszította. De gondolják meg, hány szörnyűségről beszéltünk itt ma éjszaka. A szerelmi szabadság útját megalázottak, sérültek, halottak szegélyezik. Jekatyerina dühe, Jevgenyija fájdalma, Nágya magzatának az elemésztése, Verocska fiának a pusztulása, Dunyuska, Margarita halála, Antonyina öngyilkossági kísérlete, Tánya végzetes betegsége – ezek mind összefonódtak a létünk „elviselhetetlen könnyűségével”, a magánéletünk lázadó szabadságával. De persze azt se gondolom – tette hozzá utálattól eltorzult arccal –, hogy a gyerekeitek és az unokáink, akiket hamarosan köpönyegforgatók, szenteskedők és banditák fognak erkölcsi oktatásban részesíteni, biztonságosabban, boldogabban élnek majd, mint ahogy mi éltünk, régi libertinusok.

Már senkinek sem volt kedve hozzá, hogy folytassa a vitát. Kint az utcán megindult a rendes reggeli közlekedés. A vendégek felálltak, nyújtózkodtak, elindultak kifelé.

Marfa elkezdte összeszedni a tányérokat, poharakat, de Fjodor Fjodorovics leállította.

– Majd holnap megcsináljuk. Most inkább feküdjünk le.

Marfa átölelte, magához szorította Fjodort.

– Tudod, Marfa – mondta Kargunov –, az öregségnek az az előnye, hogy a szexet éppúgy élvezzük, mint a fiatalok, de színes kalandokra már nincs olyan nagy szükségünk. És a szerelem fájdalmai sem gyötörnek többé.

Marfa bólintott, és hosszan, szenvedélyesen szájon csókolta Fjodort.

(Vége.)

2012. július 19 – szeptember 16.

• Kultúr-part

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges