Petőcz György 2014. november 10.

Nyomtatóbarát változat

Milyen volt a vasárnapi tüntetés (nov. 9.)? Jó. Sokan voltak. Mások, mint két héttel ezelőtt, az internetadó ellen. Ezúttal alapvetően egy generációval idősebb korosztály jött el, miközben persze fiatalok, egészen fiatalok, és idősek is. Az elégedetlenség, a tiltakozás láthatóan nem korosztály-függő, miközben a különböző generációkat talán más és más kérdések viszik az utcára.

A kora-esti váratlan melegben végigsétáltunk a Dob utcán, rákanyarodtunk a Vörösmarty utcára, majd az Andrássy úton és a József Attila utcán át feltöltöttük a József nádor teret. Nem volt dühös vagy elkeseredett, harcias, elszánt vagy nagyon céltudatos a tömeg. A többségnek valószínűleg a részvétel volt a fontos, és a többiek jelenléte: a régóta nem tapasztalt érzés, hogy sokan vannak – vagyunk -, és megy. Lélektani fordulópontot élünk. Nyilvánvalóvá vált, hogy van ellenzéki közhangulat, a rendszer nem mindenható, és a közelmúlt választásainak bizarr eredményei ellenére, az elégedetlenek egyáltalán nincsenek kevesen.

Furcsa érzés volt, hogy senki nem tudhatta, tulajdonképpen kikkel menetel. Ha tehettem, hallgatóztam (ha tehetem, hallgatózom). Egy nő azt mondta, „bárcsak anyu megérhette volna”. A férje figyelmeztette, hogy a rendszer bukása azért még messze van, de tényleg kár, hogy a mama már nem lehet jelen. Egy egyetemista-korú lány mesélte, hogy a múltkori tüntetésen az egész csoportjuk kint volt, és még a professzoraik is eljöttek. Gyakran visszatért az Orbán takarodj, vidd az összes haverod!, a Demokráciát!, és a hülyéskedések, hogy Szibériát vissza!, Ingyen sört!, Örök életet! Volt Európa zászló, s itt-ott felhangzott, majd kórussá vált a Ria ria Norvégia! Ennek ellenére, a hangulatba, s a vezető jelszóba – a NAV vezetése Mondjon le! – sok minden belefér.

Előző délután például egészen más rétegek – életkoruk átlagát tekintve idősebbek, megjelenésükből és beszédjükből ítélve a társadalom eggyel-kettővel alacsonyabb deciliséből érkező emberek – gyülekeztek ugyanott, a devizahitelesek szervezeteinek felhívására. Más volt a hangulat, más volt a nyelvezet – több volt a szegény kis Magyarország! -, de az ATV-t dicsérték, mert a kormánypropagandától mentes tájékoztatást ad, Európára hivatkoztak, és egyáltalán nem találták visszautasítandónak az amerikaiak kifogásait és intézkedéseit. Feltehetően inkább jobbosak voltak, de nem derült ki. A korrupt vezetők távozását követelték. Emlékszünk még a médiatörvény és az új alkotmány elleni tüntetésekre, négy évvel ezelőtt, vagy a Milla nagy megmozdulásaira. Azokat politikailag és ideológiailag könnyen elhelyezhető jelszavakkal szervezték, amitől jól ismertük – ismerni véltük – az összegyűlteket. Elárvult liberálisok, harcias gyurcsányisták, éledező, de önmagukban erőtlen szakszervezetisek, elbizonytalanodott szocialisták, és a politikai katalizátor szerepkörébe került civilek és alternatívok – ezek voltak a „millások”, egy számukra tulajdonképpen megoldhatatlan, teljesen paradox helyzetben – a jogállamiság helyreállítását követelték, s várták a politikust, hogy hihető szervezeti keretet teremtsen a közelgő választási küzdelemhez. Ez itt, most, teljesen más, kialakulatlan, sokfelé nyitott, és ettől izgalmas helyzet. Csak a Mondjon le! hallható, a politikusok szellemükben sincsenek, és a szónokok a demokratikus jogállam absztrakt fogalma helyett a törvények betartásáról és betartatásáról beszélnek (óriási különbség!).

Voltak váratlan, és érdekes események. Mindenekelőtt a megfogalmazott kritika, amelyik nemcsak a kormány és a NAV vezetői, vagyis az egyértelműen elítélt korrupt – maffia – rendszer ellen szólt (a „maffiaállam” fogalmi kerete kezd átmenni a köztudatba), hanem zárójelesen az adófizetői közmorál siralmas állapotát is felvetette. Nekünk magunknak is meg kell változnunk, mondta Gulyás Balázs, és a témát a színpadról megszólalók mindegyike felvetette. Egy tömeg kellős közepén az ember érzi a hangulatot, érzi az elhallgatások, a csöndek értelmét. Váratlanul hatott a gondolat, az elvárások hirtelen megfordítása, az önkritika és megváltozás morális imperatívusza. Tartalmat adott a tüntetésnek. Kiemelte a megszokott tüntetés-bóvliból, a rövid, hangulatkeltő felkiáltó mondatok, és hatásvadász szónoki szünetek egymásutánjából építkező felszólalások unalmából. S ilyen volt Horváth András rendezvényt záró felszólalása is. Önmagában is irreális látvány a normálisan szürkeségre ítélt adóhivatalnok több ezer ember előtt, a szónoki pulpituson. Hangjával sem tudott gazdálkodni, kiabálva kezdte, majd nagy szüneteket kellett tartania, hogy egyáltalán végigmondhassa. Ráadásul, majdhogynem előadást tartott. Hosszan beszélt, felsorolt, analizált, következtetett. Felfűtött volt, de racionális maradt. Mindent elkövetett, amit egy szónoki kézikönyv, vagy a sound-bite-okhoz szokott média-gondolkodás megengedhetetlennek tart. Talán éppen ezért volt jó.

Mi volt a nagy hiány? Természetesen a politikusok. Nem a részvételük. Szellemi jelenlétük hiánya viszont ordító. A tüntetés szervezői és felszólalói a populizmus csapdáit egészséges arányérzékkel elkerülték. Megrendelést fogalmaztak meg, ami alapvetően – az önkritikára való felszólítástól eltekintve - nem az utca emberének, hanem a politikai rendszernek szólt. Komoly szakmai munkát kell kezdeni a civilekkel és a pártokkal, egy új alkotmányos berendezkedés és működés kialakításához, mondta Horváth. Erről mindenkinek eszébe juthatott viszont, hogy hol vannak ehhez a munkához a politikusok és a pártok? Abszurd helyzetben vagyunk. Kik a szocialisták? Kik a DK, és mit akarnak? Mi az a szociál-liberális tágabb mező, amelyben alig létező szervezetek, Együtt, Szolidaritás, Liberálisok, PM utálkoznak, gyűlölik egymást? Múltbeli sérelmeiket emlegetik és huzakodnak, miközben egyetlen fő feladatuk lenne: nem az összefogás vagy összeveszés, és nem önmaguk szervezeti érvényesítése, hanem az országnak megfogalmazott ajánlatok kidolgozása. Jelenleg nincs a baloldalon ellenzéki politikus, akinek nevéről párt-hovatartozásán kívül közérdekű ügy, üzenet, politikai gondolat is eszünkbe juthatna. Személyiségek viszont kellenek. Nem véletlenül álltunk a végén egy perces némaságban Rózsa Milánra, a napokban elhunyt aktivistára emlékezve. Nevekre, referenciákra, szimbólumokra szükség van.

P.s.: A tüntetés a Himnusz eléneklésével zárult. Mit keresett ott a Himnusz? Miért vált kötelezővé? Miért teszik üres manírrá a Himnuszt, és miért zárul minden demonstráció ugyanazzal az egyetlen üzenettel, gondolattal?  

• PoliBlog

• Petőcz György blogja
• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges