Petőcz György 2013. július 16.

2 hozzászólás

Nyomtatóbarát változat

1. A Fidesz ellenzéke mindeddig nem találta meg önmagát. Szédeleg, próbál időt nyerni, támaszkodni, megkapaszkodni. Valójában azonban nem is látja az ellenfelet. Magyar Bálint A posztkommunista maffiaállam címmel megjelent interjúja (Élet és Irodalom, június. 14., Rádai Eszter interjúja) talán fordulópontot jelenthet. A címben is megjelenő fogalommal, és annak kifejtésével Magyar leírja az Orbán Viktor irányítása mellett létrejött világot, bemutatja egy rendszer kiépülését, történelmileg értelmezi és elhelyezi a struktúrát, és magyarázattal szolgál a félelem, az öncenzúra, a szolgai alkalmazkodás és szabad rablás mind fojtogatóbb légkörére. A szöveg mindemellett kellően indulatos és harcos is. Nem kritizál, szemrehány vagy moralizál. Nem ringatja olvasóit abban a hitben, hogy a rossz kormányzás, demokrácia-torzítás, nemzeti elzárkózás és Európa-ellenesség helytelenségéről meg lehet győzni a hatalmat. A „maffiaállam” könyörtelen telitalálat: a Fidesz-hatalomnak nem ezt vagy azt a sajátosságát emeli ki, hanem alapvonására mutat rá, és arra, hogy a negatív jelenségek az alapszerkezet logikus következményei. Valóban, máshol is van rossz kormányzás, vannak antidemokratikus törekvések, ilyen vagy olyan törvények, stb., de a „maffiaállammá” összeálló szerkezet és hatalomgyakorlás az EU-n belül kivételes újdonság. Magyarország mai állapota attól különleges, hogy a negatív jelenségek nem kisiklások, hanem egy rendszer lényegét tükrözik. Magyar szövegének eddig egyetlen igazi párja Sólyom László A hatalommegosztás vége c. cikke volt (Népszabadság, 2013 március 11.), amelyik szintén tendenciát és teljes rendszert mutatott be a jogállamot lebontó, egymást követő alkotmánymódosítások és törvényalkotás mögött.

2. Magyar gondolatmenetének jelentősége lehet a hatékonyabb ellenzéki politizálás szempontjából. Dessewffy Tibor ebből az irányból közelít a szöveghez (Rekviem egy fiatal demokráciáért, Élet és Irodalom, július 5.). Okkal állapítja meg, hogy az elemzést folytatni kell, hiszen a „maffiaállam” működésének bemutatása „a társadalmi komponens vizsgálatával adós marad. Pedig ez elengedhetetlen lenne – hiszen nem véletlen, hogy egy ilyen politikai formáció épp nálunk lett ennyire sikeres”. Dessewffy a magyar társadalom értékrendszerében keresi az okait annak, hogy az „orbáni felvilág” ilyen sikeresen és gyorsan át tudta alakítani az országot. Mert milyen az ország? „A különböző értékkutatások egy autonómia- és bizalomhiányos, paternalizmusra hajló, materiális biztonságra törekvő, individualizált, szorongásokkal, elfojtásokkal és kompenzálással terhes képletet rajzolnak ki. Tetszik, nem tetszik: ebből a képletből kell(ene) kiindulnia minden politikai programnak.”

Dessewffy az autonómiákat, a piaci versenyt, a személyes függetlenséget stb. előtérbe helyező polgári hagyományok gyengesége miatt meglehetősen borúlátóan ítéli meg az ellenzéki narratíva esélyeit. Ezzel, valamint a „magyar modell” esetleges európai térnyerésére vonatkozó jóslattal egyáltalán nem tudok vitatkozni. Már csak azért sem, mert az értékrendek és tendenciák ügyében – mint a szerző is írja – „nehezen megragadható formációról van szó”. Kérdés azonban, hogy a „magyar társadalom” csakugyan olyan rosszul szerepel-e polgári öntudatból ahhoz képest, hogy Magyarország az öt éve tartó gazdasági világválságot legjobban megszenvedő európai országok egyike? Ráadásul, a nyolcéves szocialista-liberális kormányzás egyáltalán nem menthető fel az ország gyenge teljesítménye, az öngyilkos politikai hibák és a lázas tehetetlenség felelőssége alól. Valóban a „magyar társadalom” valamiféle keleties elmaradottságát mutatná az, hogy demokratikus választáson megpróbálkozott alternatívát keresni? Minderről vég nélkül lehetne vitatkozni.

3. Ehelyett inkább nézzük a csapdákat, amiket a Fidesz állított az országnak. Az egyik csapda a minden előzetes értesítés nélkül, vagy csak a nagyon vájtfülűek által meghallható üzeneteket – lásd tusnádfürdői beszédek – követően beindított hatalmi henger és gépezet. Manapság ezt „az állam foglyul ejtésének” (angolul state capture-nek) nevezik. Olyan hirtelen és váratlanul történt minden, hogy a társadalom csak mostanában kezdi felfogni. Azt várnánk az emberektől, hogy lázadjanak? Sokan fellázadnak. Annak ellenére, hogy a hatalom ördögi találékonysággal mindent megtesz azért, hogy a lázadók életfeltételeit ellehetetlenítse, valamint a tájékozódás, tájékoztatás és összefogás lehetőségeit szétverje. A politikailag motivált elbocsájtásoktól a médiatörvényen át egészen a trafik-botrányig, föld-bérbeadásig és iskolaigazgató-kinevezésekig, vagyis a politikai függőség légkörének megteremtéséig, vagy legújabban a titkosított indoklással meghozott ítéletekig (Szilvásy-ügy), stb., a jelenség előttünk van, mindenki számos példát és esetet ismer, s csak össze kell rakni – sokan már össze is rakták – a képet.

4. A másik csapda a Fidesz mindmáig ható üzenete. Egyetértek Dessewffyvel abban, hogy „a Fidesz nemcsak a maffiaállam kiépítésében jeleskedett, hanem abban is, hogy pontosan megtalálta és megcélozta azokat az idegvégződéseket, amelyek a magyar társadalom jelentős részének szorongásait és sérelmeit enyhítették”.

A Fidesz természetesen nem a „maffiaállamot” adta el és be az embereknek. Ezt inkább mindenáron leplezni szeretné. A célt jól szolgálják a párt különféle érzelmi és értelmi húrokat pengető nosztalgikusszabadságharcos, jobboldali, unortodox, konzervatív, tekintélyelvű, stb. kijelentései. A kérdés azonban az, hogy csakugyan ezekben a szövegekben rejlik-e a lényeg, és ezek lennének-e a siker zálogai. Tényleg ez tetszik a „társadalomnak”? Az ellenzék eddig igennel válaszolt erre a kérdésre, és a Fideszt jobboldaliságában, demokrácia-ellenességében, konzervativizmusában, unortodoxiájában, stb. próbálta cáfolni. Nem sok sikerrel. Aminek oka lehet az is, hogy a lakosság jelentős része a Fideszben nem elsősorban a jobboldaliságot, konzervativizmust, nosztalgiát, szabadságharcosságot látja és értékeli. Azaz, az ellenzék nem a jó „idegvégződésekre” koncentrál.

5. Vajon mi lehet a Fidesz magával ragadó üzenete? Kálmán László szintén Magyar interjújára reagálva (Denevér és oroszlán, Élet és Irodalom, június 21.) megállapítja, hogy „amikor a Fidesz összehozza a Wall Street-i bankárokat, a ’68-as hippiket, a tokás falusi MSZMP-titkárokat és az EU-bürokratákat, akkor olyan csoportokat próbál összeboronálni és magyarellenes összeesküvéssel vádolni, akik a valóságos életben valószínűleg szóba sem állnának egymással. Az ilyen bunkó, artikulátlan bőgésből a koherencia teljesen hiányzik, csak az erős érzelmek (irigység, megvetés, félelem stb.) ömlenek belőle.” Szerintem viszont éppen itt rejlik a Fidesszel kapcsolatos tévedések lényege. A Fidesz politikájában és megnyilatkozásaiban valóban hiábavaló ideológiai folytonosságot vagy következetességet keresni. Ez a párt soha nem elsősorban liberális, konzervatív, jobboldali vagy – sok esetben – baloldali volt. Az ideológiai vagy politikai pozíciókat mindenkor könnyedén elhagyták, vegyítették és cserélgették. Abban azonban kezdettől fogva következetesek voltak, hogy valakit mindig támadtak. Valamilyen elit-csoport mindig volt a célkeresztben: a Fidesz mindig alapvetően elit-ellenes volt. Ez a vörös fonal, ez jelenti az állandóságot.

A Fidesz-story szellemtörténeti szempontból tekintve egyfajta kollégiumi mentalitással kezdődött – sokan leírták ezt az indulással kapcsolatban –, ami idővel ideológiává és politikává totalizálódott. A kívülről érkezett kollégium-lakók érzésvilága – „életvilága” – ez, akik helytállni érkeztek a nagyvárosba, s az ott talált, jól beágyazott társadalmi csoportok, járadékos helyzetek, és a történelem birtokosai között idegenként érzik magukat. Idegenkedtek a „tokás párttitkároktól”, a szovjet-ösztöndíjasoktól, a rendszer értelmiségijeitől. De idegennek érezték magukat a privilegizált helyzetűnek gondolt ellenzékiek, a Soros körül nyüzsgők, és az eszdéeszesek között is. Még akkor is, ha ezek a csoportok tárt karokkal fogadták őket: a kisebbrendűségi érzésnek nincs racionálisan védhető logikája (ráadásul nyilván a „kollégistáknak” is lenne mesélnivalójuk ezekről a találkozásokról!). Elitnek számított és számít minden, ami számukra zártnak tűnt, mert saját belső szokásokkal és történettel bír. Elitek voltak a papok, a „csuhások” (kereszténydemokraták), a volt arisztokraták, a 68’as alternatívok, a melegek, a zsidók, a roma elit és mindenki, akik valami módon szervezik magukat, szubkultúrát alkotnak, speciális tudással bírnak, és akik megközelítése erőfeszítést igényel. S mi sem könnyebb, mint ennek a tartózkodásnak? a hatókörét a nemzetközi kapcsolatokkal rendelkező szakértelmiségre, a bankárokra, az EU-elitre, s magára az EU-ra is kiterjeszteni. A társadalom nagyon nagy része számára érthetők, sőt, általánosak az ilyen érzések. Ha van történelmi örökség Magyarországon, az éppen a kívül-lét, a bezártság, az otthon is idegenség, az elitektől való áthidalhatatlan távolság mélyen meggyökeresedett érzete.

A Fidesz fellépésekor ezeket az érzéseket hozta magával, testesítette meg, és ajánlott rájuk valamiféle balzsamot. A hatalomba való elhelyezkedésük után – vagyis a kilencvenes évek óta – az elitektől idegenkedő széles tömegek elmondhatták, hogy végre a mi gyerekeink is ott vannak a fővárosban. S amikor menet közben kiderültek bizonyos disznóságok, az is megbocsájtható volt. Sőt, még a saját egzisztenciális nehézségeket és sikertelenségeket is enyhíteni tudja egy ideig a tudat, hogy a közülünk kiemelkedők személyében mégiscsak megtörtént valamiféle igazságtétel.

6. A „maffiaállam” leírása azért jelenthet fordulatot az ellenzék számára, mert a legfontosabb és mára leggyengébb pontján találja el a Fideszt. Az elitista, családi rendszerű, oligarchikus rendszer kimutatása után az elit-ellenesség látszata tovább már aligha fenntartható. Ha az ellenzék megérti, hogy a fő ellentmondás a Fidesz korábbi, és szövegeiben továbbra is megőrzött elit-ellenessége, és az általa kiépített rendszer tényleges elitizmusa között van, akkor megtalálhatja rajta a fogást. Ha viszont továbbra is a demokratikus, alkotmányjogi és szakpolitikai érvelést tartja előtérben, akkor az „elitek” szimpátiáján kívül nem sok sikerre számíthat.

Néhány idézet Magyar Bálint interjújából

„Nem pusztán torzult, csonkolt, deficites demokráciáról van szó, hiszen az még mindig demokrácia volna, ha korlátozott is.

tovább →

Gál J. Zoltán kapcsolódó írása a Vasárnapi Hírekben: Remények

• PoliBlog,

• Petőcz György blogja
• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges