2013. július 16.
2 hozzászólás
1. A Fidesz ellenzéke mindeddig nem találta meg önmagát. Szédeleg, próbál időt nyerni, támaszkodni, megkapaszkodni. Valójában azonban nem is látja az ellenfelet. Magyar Bálint A posztkommunista maffiaállam címmel megjelent interjúja (Élet és Irodalom, június. 14., Rádai Eszter interjúja [4]) talán fordulópontot jelenthet. A címben is megjelenő fogalommal, és annak kifejtésével Magyar leírja az Orbán Viktor irányítása mellett létrejött világot, bemutatja egy rendszer kiépülését, történelmileg értelmezi és elhelyezi a struktúrát, és magyarázattal szolgál a félelem, az öncenzúra, a szolgai alkalmazkodás és szabad rablás mind fojtogatóbb légkörére. A szöveg mindemellett kellően indulatos és harcos is. Nem kritizál, szemrehány vagy moralizál. Nem ringatja olvasóit abban a hitben, hogy a rossz kormányzás, demokrácia-torzítás, nemzeti elzárkózás és Európa-ellenesség helytelenségéről meg lehet győzni a hatalmat. A „maffiaállam” könyörtelen telitalálat: a Fidesz-hatalomnak nem ezt vagy azt a sajátosságát emeli ki, hanem alapvonására mutat rá, és arra, hogy a negatív jelenségek az alapszerkezet logikus következményei. Valóban, máshol is van rossz kormányzás, vannak antidemokratikus törekvések, ilyen vagy olyan törvények, stb., de a „maffiaállammá” összeálló szerkezet és hatalomgyakorlás az EU-n belül kivételes újdonság. Magyarország mai állapota attól különleges, hogy a negatív jelenségek nem kisiklások, hanem egy rendszer lényegét tükrözik. Magyar szövegének eddig egyetlen igazi párja Sólyom László A hatalommegosztás vége c. cikke volt (Népszabadság, 2013 március 11.), amelyik szintén tendenciát és teljes rendszert mutatott be a jogállamot lebontó, egymást követő alkotmánymódosítások és törvényalkotás mögött.
2. Magyar gondolatmenetének jelentősége lehet a hatékonyabb ellenzéki politizálás szempontjából. Dessewffy Tibor ebből az irányból közelít a szöveghez (Rekviem egy fiatal demokráciáért [5], Élet és Irodalom, július 5.). Okkal állapítja meg, hogy az elemzést folytatni kell, hiszen a „maffiaállam” működésének bemutatása „a társadalmi komponens vizsgálatával adós marad. Pedig ez elengedhetetlen lenne – hiszen nem véletlen, hogy egy ilyen politikai formáció épp nálunk lett ennyire sikeres”. Dessewffy a magyar társadalom értékrendszerében keresi az okait annak, hogy az „orbáni felvilág” ilyen sikeresen és gyorsan át tudta alakítani az országot. Mert milyen az ország? „A különböző értékkutatások egy autonómia- és bizalomhiányos, paternalizmusra hajló, materiális biztonságra törekvő, individualizált, szorongásokkal, elfojtásokkal és kompenzálással terhes képletet rajzolnak ki. Tetszik, nem tetszik: ebből a képletből kell(ene) kiindulnia minden politikai programnak.”
Dessewffy az autonómiákat, a piaci versenyt, a személyes függetlenséget stb. előtérbe helyező polgári hagyományok gyengesége miatt meglehetősen borúlátóan ítéli meg az ellenzéki narratíva esélyeit. Ezzel, valamint a „magyar modell” esetleges európai térnyerésére vonatkozó jóslattal egyáltalán nem tudok vitatkozni. Már csak azért sem, mert az értékrendek és tendenciák ügyében – mint a szerző is írja – „nehezen megragadható formációról van szó”. Kérdés azonban, hogy a „magyar társadalom” csakugyan olyan rosszul szerepel-e polgári öntudatból ahhoz képest, hogy Magyarország az öt éve tartó gazdasági világválságot legjobban megszenvedő európai országok egyike? Ráadásul, a nyolcéves szocialista-liberális kormányzás egyáltalán nem menthető fel az ország gyenge teljesítménye, az öngyilkos politikai hibák és a lázas tehetetlenség felelőssége alól. Valóban a „magyar társadalom” valamiféle keleties elmaradottságát mutatná az, hogy demokratikus választáson megpróbálkozott alternatívát keresni? Minderről vég nélkül lehetne vitatkozni.
3. Ehelyett inkább nézzük a csapdákat, amiket a Fidesz állított az országnak. Az egyik csapda a minden előzetes értesítés nélkül, vagy csak a nagyon vájtfülűek által meghallható üzeneteket – lásd tusnádfürdői beszédek – követően beindított hatalmi henger és gépezet. Manapság ezt „az állam foglyul ejtésének” (angolul state capture-nek) nevezik. Olyan hirtelen és váratlanul történt minden, hogy a társadalom csak mostanában kezdi felfogni. Azt várnánk az emberektől, hogy lázadjanak? Sokan fellázadnak. Annak ellenére, hogy a hatalom ördögi találékonysággal mindent megtesz azért, hogy a lázadók életfeltételeit ellehetetlenítse, valamint a tájékozódás, tájékoztatás és összefogás lehetőségeit szétverje. A politikailag motivált elbocsájtásoktól a médiatörvényen át egészen a trafik-botrányig, föld-bérbeadásig és iskolaigazgató-kinevezésekig, vagyis a politikai függőség légkörének megteremtéséig, vagy legújabban a titkosított indoklással meghozott ítéletekig (Szilvásy-ügy), stb., a jelenség előttünk van, mindenki számos példát és esetet ismer, s csak össze kell rakni – sokan már össze is rakták – a képet.
4. A másik csapda a Fidesz mindmáig ható üzenete. Egyetértek Dessewffyvel abban, hogy „a Fidesz nemcsak a maffiaállam kiépítésében jeleskedett, hanem abban is, hogy pontosan megtalálta és megcélozta azokat az idegvégződéseket, amelyek a magyar társadalom jelentős részének szorongásait és sérelmeit enyhítették”.
A Fidesz természetesen nem a „maffiaállamot” adta el és be az embereknek. Ezt inkább mindenáron leplezni szeretné. A célt jól szolgálják a párt különféle érzelmi és értelmi húrokat pengető nosztalgikusszabadságharcos, jobboldali, unortodox, konzervatív, tekintélyelvű, stb. kijelentései. A kérdés azonban az, hogy csakugyan ezekben a szövegekben rejlik-e a lényeg, és ezek lennének-e a siker zálogai. Tényleg ez tetszik a „társadalomnak”? Az ellenzék eddig igennel válaszolt erre a kérdésre, és a Fideszt jobboldaliságában, demokrácia-ellenességében, konzervativizmusában, unortodoxiájában, stb. próbálta cáfolni. Nem sok sikerrel. Aminek oka lehet az is, hogy a lakosság jelentős része a Fideszben nem elsősorban a jobboldaliságot, konzervativizmust, nosztalgiát, szabadságharcosságot látja és értékeli. Azaz, az ellenzék nem a jó „idegvégződésekre” koncentrál.
5. Vajon mi lehet a Fidesz magával ragadó üzenete? Kálmán László szintén Magyar interjújára reagálva (Denevér és oroszlán [6], Élet és Irodalom, június 21.) megállapítja, hogy „amikor a Fidesz összehozza a Wall Street-i bankárokat, a ’68-as hippiket, a tokás falusi MSZMP-titkárokat és az EU-bürokratákat, akkor olyan csoportokat próbál összeboronálni és magyarellenes összeesküvéssel vádolni, akik a valóságos életben valószínűleg szóba sem állnának egymással. Az ilyen bunkó, artikulátlan bőgésből a koherencia teljesen hiányzik, csak az erős érzelmek (irigység, megvetés, félelem stb.) ömlenek belőle.” Szerintem viszont éppen itt rejlik a Fidesszel kapcsolatos tévedések lényege. A Fidesz politikájában és megnyilatkozásaiban valóban hiábavaló ideológiai folytonosságot vagy következetességet keresni. Ez a párt soha nem elsősorban liberális, konzervatív, jobboldali vagy – sok esetben – baloldali volt. Az ideológiai vagy politikai pozíciókat mindenkor könnyedén elhagyták, vegyítették és cserélgették. Abban azonban kezdettől fogva következetesek voltak, hogy valakit mindig támadtak. Valamilyen elit-csoport mindig volt a célkeresztben: a Fidesz mindig alapvetően elit-ellenes volt. Ez a vörös fonal, ez jelenti az állandóságot.
A Fidesz-story szellemtörténeti szempontból tekintve egyfajta kollégiumi mentalitással kezdődött – sokan leírták ezt az indulással kapcsolatban –, ami idővel ideológiává és politikává totalizálódott. A kívülről érkezett kollégium-lakók érzésvilága – „életvilága” – ez, akik helytállni érkeztek a nagyvárosba, s az ott talált, jól beágyazott társadalmi csoportok, járadékos helyzetek, és a történelem birtokosai között idegenként érzik magukat. Idegenkedtek a „tokás párttitkároktól”, a szovjet-ösztöndíjasoktól, a rendszer értelmiségijeitől. De idegennek érezték magukat a privilegizált helyzetűnek gondolt ellenzékiek, a Soros körül nyüzsgők, és az eszdéeszesek között is. Még akkor is, ha ezek a csoportok tárt karokkal fogadták őket: a kisebbrendűségi érzésnek nincs racionálisan védhető logikája (ráadásul nyilván a „kollégistáknak” is lenne mesélnivalójuk ezekről a találkozásokról!). Elitnek számított és számít minden, ami számukra zártnak tűnt, mert saját belső szokásokkal és történettel bír. Elitek voltak a papok, a „csuhások” (kereszténydemokraták), a volt arisztokraták, a 68’as alternatívok, a melegek, a zsidók, a roma elit és mindenki, akik valami módon szervezik magukat, szubkultúrát alkotnak, speciális tudással bírnak, és akik megközelítése erőfeszítést igényel. S mi sem könnyebb, mint ennek a tartózkodásnak? a hatókörét a nemzetközi kapcsolatokkal rendelkező szakértelmiségre, a bankárokra, az EU-elitre, s magára az EU-ra is kiterjeszteni. A társadalom nagyon nagy része számára érthetők, sőt, általánosak az ilyen érzések. Ha van történelmi örökség Magyarországon, az éppen a kívül-lét, a bezártság, az otthon is idegenség, az elitektől való áthidalhatatlan távolság mélyen meggyökeresedett érzete.
A Fidesz fellépésekor ezeket az érzéseket hozta magával, testesítette meg, és ajánlott rájuk valamiféle balzsamot. A hatalomba való elhelyezkedésük után – vagyis a kilencvenes évek óta – az elitektől idegenkedő széles tömegek elmondhatták, hogy végre a mi gyerekeink is ott vannak a fővárosban. S amikor menet közben kiderültek bizonyos disznóságok, az is megbocsájtható volt. Sőt, még a saját egzisztenciális nehézségeket és sikertelenségeket is enyhíteni tudja egy ideig a tudat, hogy a közülünk kiemelkedők személyében mégiscsak megtörtént valamiféle igazságtétel.
6. A „maffiaállam” leírása azért jelenthet fordulatot az ellenzék számára, mert a legfontosabb és mára leggyengébb pontján találja el a Fideszt. Az elitista, családi rendszerű, oligarchikus rendszer kimutatása után az elit-ellenesség látszata tovább már aligha fenntartható. Ha az ellenzék megérti, hogy a fő ellentmondás a Fidesz korábbi, és szövegeiben továbbra is megőrzött elit-ellenessége, és az általa kiépített rendszer tényleges elitizmusa között van, akkor megtalálhatja rajta a fogást. Ha viszont továbbra is a demokratikus, alkotmányjogi és szakpolitikai érvelést tartja előtérben, akkor az „elitek” szimpátiáján kívül nem sok sikerre számíthat.
Néhány idézet Magyar Bálint interjújából [3]
„Nem pusztán torzult, csonkolt, deficites demokráciáról van szó, hiszen az még mindig demokrácia volna, ha korlátozott is.
tovább → [3]
Gál J. Zoltán kapcsolódó írása a Vasárnapi Hírekben: Remények [7]
- PoliBlog [8],