Petőcz György 2013. augusztus 31.

Nyomtatóbarát változat

Érezhetően megnövekedett az igény az elmúlt két és fél évtized értelmezésére. Kis János a Beszélő honlapján megjelent Az összetorlódott idő – Második nekirugaszkodás c. tanulmánya a politizálás ideológiai vezérmotívumai mentén vizsgálja az időszakot. A megközelítés az Orbán-kormány ellenzéke számára is fontos, s nem csak a múlt megértése, hanem elsősorban a jelen és a közeli jövő küzdelmei szempontjából. A politikai ellenfél megismerése a fő kérdés. A kialakítandó nyelvezet szempontjából egyáltalán nem mindegy, hogy az ellenzék a jelenlegi hatalmi garnitúra szellemi vonzerejét a jobboldaliságban, vagy valami egészen más tartalomban véli megtalálni.

Kis a harmadik köztársaságot felszámoló/felváltó „rezsimet”, vagyis Magyarország jelenlegi hatalmi többségét és kormányát egy száz éve tartó háború legújabb epizódjának látja. Eszerint, „a rövid 20. század” magyar történelmét „a jobb- és a baloldal közti hadiállapot uralta.” Jobboldal és baloldal egymás ellenében határozták meg magukat, és egymás megsemmisítésére törekedtek. „Hol az egyik, hol a másik oldal kerekedett felül; hol az egyik, hol a másik verte szét ellenfelét.” De az egymást kizáró, egymás ellenében megfogalmazódó oldalak paradox módon életben is tartották egymást. A rendszerváltás után a Horthy-korszakba visszavágyó jobboldal a baloldal bűneivel és megújulásra való képtelenségével indokolta létét, míg a Kádár-korszakról leválni nem tudó baloldalnak a Horthy-nosztalgiákat ápoló jobboldal szolgáltatta az önigazolást. Az elmúlt huszonöt év politika- és ideológia-történetének fővonalát a két anakronizmus egymásnak feszülése és élet-halál harca jelentette. Ehhez a rendszerváltásban kétségtelenül aktív új politikai erők, a liberálisok, keveset tehettek hozzá. „Hiába volt a liberálisok közössége mentes a jobboldal és a baloldal anakronizmusaitól, nem tudta kivonni magát a „hideg polgárháborúból”, melybe az egymást kölcsönösen kizáró és egyben megerősítő anakronizmusok sodorták a magyar politikát”. Az SzDSz felőrlődött. S tulajdonképpen igaz ez a másik hajdani liberális pártra, a Fideszre is, amelyik fennmaradása érdekében korábbi önmagát feladva, 1994 után cinikus fordulatot tett, és egyszerűen bevonult az MDF meggyengülése által támadt űrbe, ahol az új hely – a jobboldal - kívánalmaival azonosulva, maga is a történelmi fősodor, jobb- és baloldal harcának egyik szereplőjévé vált.

*

„Százéves háború”, mondja Kis, és a távoli jövőben esetleg valóban ilyen séma szerint írják majd meg a magyarországi közelmúlt két és fél évtizedét. Mi azonban elég közel vagyunk még ahhoz, hogy árnyaltabban lássuk a történteket. Ehhez szerencsés kiindulópont a pártok „értelmiségi holdudvara”, amit Kis is javasol. Vagyis, érdemes a hivatásos politikusoknál többekre figyelni, de a szavazók összességénél mégis szűkebb sokaságra: arra a köztes csoportra, amelyről feltételezzük, sőt tudjuk, hogy a politika történéseire – a politikusokra és a szavazókra is – jelentős hatással van.

Kis írásának egyik hiányossága éppen az, hogy bevezeti ugyan az „értelmiségi holdudvarokat”, de a fogalmat kihasználatlanul hagyja. Ezekről csak, mint a jobb- vagy baloldali ideológiai tartalmak folytatóiról és hordozóiról – vagyis száz évre visszanyúló pozíciók örököseiről – beszél. Pedig ezek élő és sűrű kapcsolatoktól átszőtt emberi közegek is. Azok az ideológiai tartalmak, amiket a „holdudvarok” a rendszerváltás környékén felmutattak, létezésüknek csak egyik érdekességét és aspektusát jelentik. Legalább ilyen érdekes és fontos az a folyamat, aminek során a kádárizmus három évtizede alatt felnövekedett értelmiségi korosztályok és rétegek fokozatosan megosztottakká váltak, a különböző ideológiai lehetőségek irányába mozdulva – „holdudvarokká” szerveződve – eltávolodtak egymástól, és ideológiai tartalmakat gereblyéztek maguk körék. Ez azért is nagyon érdekfeszítő történet, mert az értelmiségiek, akikről szó van, nagyjából ismerték egymást, vagy legalábbis – kis túlzással szólva – majdnem mindenki tudott valamit majdnem mindenkiről. Hihetjük-e, hogy az ilyen „forró” emberi közegben az eltávolodások és összeszerveződések egyetlen – vagy akár fő – szervezőelve a „százéves háború” ideológiai frontjaihoz való viszony volt? 

Példának okáért, nézzünk egy kitalált visszaemlékezést. „Megbeszélt időpontban, valami fontos ügyben, konspirációs célból, és Károly kifejezett kérésére mentem fel a lakására. A felesége nyitott ajtót. Rögtön a szájára tette az úját. >>Karcsi dolgozik<<, mondta. Lábujjhegyen bevezetett a nappaliba, amelyből a dolgozó nyílt. Károly az ablaknál ült és írt, írógéppel. Hátranézett, konstatálta, hogy ott vagyok, de még a szemével sem köszönt. Kb. 20 perc múlva befejezte és hozzám lépett. >>Parancsolj, kérlek.<< >>Te kérted, hogy látogassalak meg, mert beszélnünk kellene<<, mondtam. Elgondolkodott és annyit mondott: >>Nem aktuális<<, majd köszönés nélkül visszament az írógéphez, leült és folytatta a munkát. Az asszony pedig kitessékelt a lakásból.”

A történet megeshetett volna a nyolcvanas évek közepén, vagy kicsit később, amikor már alakulófélben voltak a pártok. Sőt, jól illik a kilencvenes évek első felének hangulatába is. Tegyük fel, hogy a látogató, nevezzük Tamásnak, laza, magabiztos ember volt. Ő nyilván azt gondolta, hogy Károly felfuvalkodott, de a mozgalomban jól teljesít, s ezért sok minden elnézhető neki. Ha viszont Tamás egy kisebbrendűségi érzésekkel küszködő, bizonytalan lélek volt, akkor előfordulhatott, hogy addig vallott nézeteinek – és mindenekelőtt Károlynak! – hátat fordítva meg sem állt az éppen ellenkező politikai végletig. Sok ilyen esetet ismerünk. Vagy, amennyiben Tamás Károly régi harcostársa volt, akkor elgondolkodhatott azon, hogy nem lenne-e érdemes kiszakadnia barátja tekintélye alól, s korábbi önmagukkal nem teljesen szembefordulva, de az alapelveknek mégis új értelmezést adni. Vagyis, egy másik – viszonylag közelinek tűnő – politikai csoportosulásnak felajánlani szolgálatait. Ilyent is sokat láttunk. S Tamás saját reakcióját mindegyik esetben történelmi és ideológiai összefüggésbe ágyazta volna.

A nyolcvanas évek második felétől megnyíló szabadság, mint Kis is írja, egyre nagyobb lehetőséget adott a versenyre, a szétválásra, a pozíció-foglalásra. Jobboldal és baloldal? Persze, volt továbbélő jobboldal, és helyét megőrizni akaró baloldal minden árnyalatban. De az értelmiségen belül talán még többen voltak, akik főként helyet, társakat és pozíciókat kerestek maguknak, több ideológiai vagy politikai lehetőség felé nyitottan, és mindenekelőtt egymáshoz viszonyítva. A fenti kis parabola erről szól. Nem csak – és talán nem is elsősorban – a régi harc új fejezeténél voltunk tehát, hanem valaminél, ami teljesen új és reál-idejű volt. 

Ide tartozik a főszereplők kérdése is. Kis az elmúlt huszonöt évet jobb- és baloldal feszültségeként ábrázolva, a liberálisokat – az SzDSz-t és a korai Fideszt – kihagyja a történetből. (Az SzDSz-ről állítása szerint külön írásban akar foglalkozni.) Úgy tesz, mintha e pártok és „holdudvaraik” nélkül a tárgyalt évek megosztottságai és alakulása értelmezhető lenne. Mintha két erős pozíció lett volna a porondon, a jobb és a baloldal, amelyek vitájába az új alakulatok sajnos alig tudtak beleszólni. Ez a szemlélet azonban nem állja ki az emlékezet próbáját. Nem úgy volt-e, hogy a nyilvános vitákat, az egész közbeszédet éppen a liberálisok dominálták?  Az SzDSz, a maga zavarba ejtő értelmiségi stílusával, és morális tőkéjének biztos tudatában, a Fidesz pedig a mindenkit lehengerlő, elementáris pimaszsággal, amelyben az agresszivitás erőt kölcsönzött a fiatalság bájának, míg ez a báj jórészt feledtetni tudta a skrupulusok nélküli agresszivitást. Mellettük a baloldal jobbára csak védekezett, vagy bűntudatosan hebegett, a jobboldal pedig elkeseredetten próbálta lemosni magáról a maradiság és nevetségesség sarát, amit a liberálisok nagy élvezettel és ügyességgel dobáltak rájuk. Ha ezekből az évekből kivesszük a liberálisokat, hatásukat és a rájuk adott (jobb- és baloldali) zsigeri válaszokat, akkor minden érthetetlenné válik. MDF-re majd Fidesz-re, illetve MSzP-re – jobb- és baloldalra – redukálva a történetet nem sok marad a lényegből.

*

És vajon valóban úgy lett volna, hogy 1994-ben a Fidesz egy cinikus fordulattal, addigi liberalizmusának hátat fordítva, behatolt az MDF által hagyott űrbe, és „talált rá az alkatához illő politikai világképre”? Hogy a jobboldali közönség, melyet meg kellett hódítania, meghódította őt magát, s ezzel a magyar történelem „százéves háborúja” visszatalált önmagához?

Kis a felvázolt sémával olyan cinizmust tulajdonít a Fidesznek és híveinek, amilyen talán nincs is. Nem mintha a párt ne lett volna bármikor képes az ideológiai fordulatokra. De arra, hogy a hirtelen váltások szinte zökkenőmentesen történtek (nagyon kevés távozást okozva a párt soraiból), a politikai vezetők cinizmusa nem kielégítő magyarázat. „Holdudvarok” és a szavazói tömegek nem lehetnek tisztán cinikusak. Az ideológiai fordulatok könnyű tudomásul vétele arra utal, hogy a tábor nem az ideológiában kereste és találta meg pártja létének értelmét és folytonosságát. Sem a liberalizmust, sem a jobboldaliságot nem tartotta lényegesnek és fontosnak. Az „árulás” teóriája, vagyis a Fidesz elvtelen pálfordulásáról szóló elmélet a liberális értelmiség szeretettel ápolt legendája. Valójában elveszi a tisztánlátást. Emlékszünk rá, Kis is írja, hogy a rendszerváltás környékén mindenki liberális volt. Az egész fejlett világban ez volt az egyetlen elméletileg is megalapozott ideológia (Marx végleg felejthetőnek tűnt, Keynes vereséget szenvedett, Milton Friedman pedig aratott). Szocialisták, konzervatívok és mindenki más is a neoliberális elmélet ideológiai kalodájában próbálta kialakítani saját álláspontját.

Természetesen a fiatal demokraták is a liberalizmus nyelvén fogalmaztak, és nyilván többnyire komolyan is gondolták, amit jogállamról, ellensúlyokról, állam és egyház viszonyáról, kapitalizmusról és versenyről felmondtak. A Fidesz kontinuitását azonban nem ilyesmi, hanem egy kihívás jelentette, amihez mindvégig hűek is maradtak. A létező és összezáró elitek elleni fellépés volt ezt a kihívás: a ’mi is itt vagyunk’ kezdetben mindig vonzó pozíciója. Pláne, ha fiatalsággal, szellemességgel, elszántsággal párosul. A Fidesz kollégista aktivistái szemtelenül kiálltak a vastagnyakú kommunisták, a kisgazdák körül sereglő öreg nosztalgiázók, a papok, az MDF népnemzeti körei, a budapesti értelmiségiek ellen, és egyre növekvő távolságot tartottak a budapesti értelmiségiekkel, valamint az SzDSz sokak számára brancsosnak tűnő társaságával szemben. Minden ellen felléptek, ahol zárt szociológiai viszonyokat éreztek, ahol idegennek érezték magukat, és ahol „járadékot” – múltból és helyzetből fakadó privilégiumokat – tapasztaltak vagy sejtettek. Az izgalmat a rendszerrel szembeni fellépés, a hatalmasok kicselezése, a hatalom elcsenése keltette. Nem ideológiák vezették ezt a fellépést, hanem a hatalmon kívüliek – akik ennél fogva eleve vonzóak – hatalomra kerülésének vágya. Őszintén, bevallottan, egyáltalán nem cinikus módon. Sőt, nem a hatalom akarása volt ez, hanem a ’megcsináljuk’ kihívása és részegítő kalandja. S ez többnyire szimpatikus. Az ilyesmit – Robin Hoodot vagy Ludas Matyit – szeretjük, és ezért sok nyegleséget, agresszivitást, túlzást és tapintatlanságot is megbocsájtunk. Különösen egy olyan Magyarországon, ahol a történelem, a társadalmi szerkezet és a nyomor következtében nagyon sokan mindenféle eliten – vagy lehetőségen – kívül érzik magukat.

Korántsem sajátosan magyar jelenségről van szó. Rüdiger Safranski Martin Heideggerről szóló könyvében a Kostanz-i kollégium hangulatáról ír. A kisvárosi vagy falusi fiatalok nagyvárosi életéről, a kollégium belső világában. Kostanzba kerülve a gimnazista Heidegger is „tudta, mi különbözteti meg őt azoktól, akik öntudatosan és ügyesen mozognak a városi környezetben, akik divatosan öltözködnek, és hozzáértően nyilatkoznak az irodalom, a művészet és a filozófia legújabb kérdéseiről.” Heidegger is felismerte saját otthoni világa és az új, kozmopolita környezet közötti különbséget, és kollégiumi társaihoz hasonlóan, ő is valamelyest elveszettnek érezte magát. „Mások szabadon tekintenek szét a vidéken, őt nehézkessége visszakényszeríti a földre, amelyből vétetett, és ezért ő is olyan szívós, öntudatos és önfejű, mint az ott lakók.” Sokszor leírtak már hasonlókat a korai Fidesszel kapcsolatban. Amit viszont kevésbé hangsúlyoztak, az a minden elittel – tehát nem csak az eszdéeszes budapesti értelmiségiekkel – szemben létező távolságtartás és ellenérzés attitűdje volt. Ezzel jár az összezártság, egymásrautaltság, az eliteken kívüli elit-lét érzése és tudata. A fideszes vezetők és hangadók jelentős része a rendszerváltás környékén és utána valóban nem volt jobboldali, de liberális sem. Többségük leginkább „kollégista” volt.

*

1994-ben a Fidesz nem a jobboldalt foglalta el, hanem egy szerencsésen adódó hídfőállást a hatalomért folytatott további előrenyomuláshoz. Jobboldaliságuk ekkor még korántsem volt kész, vagy akár csak körülhatárolt. Orbánék az ideológiát nem megírták, hanem az a pillanatok szükségletei szerint íródik. Kellett egy író a liberális kánonnal szemben? Megtalálták Márait. Később kiderült, hogy ő erre nem igazán alkalmas? Új keresésbe kezdtek, míg meg nem találták Wass Albertet, majd Nyírőt. És innen is tovább lehet lépni, akár erre, akár amarra. Ugyanígy van a megtalált múlttal is. Horthy-nosztalgia? Gyurgyák Jánosnak igaza lehetett abban, hogy Orbán Viktornak valószínűleg nincs igazi múlt-képe, és nincs sok köze a Horthy-korszakhoz („szerintem nem kötődik, nem is nagyon érdekli ez őt, s mélyebb ismeretei sincsenek erről”, mondta Gyurgyák a Heti Válasznak).

Nagyon könnyű politikai ellenfél lenne a mai Fidesz, ha valóban a Kis János által teoretizált „százéves háborút” folytatná. A mai ellenzék nehézségét éppen a Fidesz ideológia-nélkülisége okozza. Az előrángatott, egy-egy alkalomra bedobott történelmi és ideológiai utalások, fogalmak és jelszavak néha hajmeresztőek, néha a józanság felé korrigálnak, de soha nem állnak össze megfogalmazott, koherens és ráolvasható ideológiává. Ha egyik nap mindez éppen jobboldalinak látszik, másnap bármikor elfordulhat látszólag balra. A Fidesz hatalomgyakorlása mindinkább oligarchikus jellegűvé válik, (aminek legjobb szociológiai és politológiai összefoglalása és értelmezése szerintem a Magyar Bálint által megfogalmazott „maffiaállam”-teória). A zárt ideológia hiánya azonban egyelőre továbbra is fenntartja az eliteken kívüliség és a társadalom felé való nyitottság látszatát.

A Fidesz politikai sikerének a kezdetektől fogva ez az igazi titka: ideológiai anonimitása. Ennek az éremnek van egy másik oldala is: a hatalom bevallott és brutális akarása. Ez utóbbi jelenti a Fidesz igazi folytonosságát. Ha mindennek van magára a Fideszre nézve veszélye, akkor az éppen itt keresendő: a hatalom megszerzésének és megtartásának nincs indokolható elvi és morális korlátja. Adott esetben mindent szabad. Ezért minden megtörténhet – és olykor meg is történik.

• PoliBlog

• Petőcz György blogja
• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges