Szerbhorváth György 2015. június 16.

Nyomtatóbarát változat

Lassan két évtizede, hogy az újvidéki Symposion hasábjain két részben elemeztem a vajdasági magyar sajtót. Kimutatva, például vonalzóval mértem a négyzetcentiket, kvantitatíve, és kvalitatíve is, hogy az egyetlen napilap, a Magyar Szó súlyosan elfogult a már akkor is legerősebb párt, a Vajdasági Magyar Szövetség irányában. Vagy hogy micsoda dolog, hogy a pártelnök felesége került a Szabadkai Rádió magyar szerkesztőségnek élére, így aztán már kora reggel, otthon napindító értekezletet tarthatnak.

Vagy hogy általában a vajdmagy sajtó, így a napilap vagy a Hét Nap, nem mentes a rasszista kiszólásoktól: íme, miközben a szerb alakulatok már megkezdték az etnikai tisztogatást Kosovón, addig a Magyar Szó ezt írja 1998. május 3-án: Még ’csak’ a cigánykérdést kellene valakinek megoldani Bezdánban. Egy évvel korábban, június 5-én a Hét Napban Gubás Jenő pedig azon morfondírozott, hogy a Szabadkai Rádióban a magyar zene számára fenntartott műsoridőben cigány nyelven cigány népi muzsikát sugároznak, ily módon döntve be a magyar identitást.

A visszaemlékezések azonban mindig arról szólnak, hogy akármilyen rezsim is volt, e lapok szakmaisága megkérdőjelezhetetlen volt. S folyton-folyvást, nosztalgikusan visszasírják ama időket, amikor a Magyar Szó „a világ legjobb magyar nyelvű napilapja volt” (minthogy a többit a szocialista országokban jobban megkezelte a hatalom). Tény, hogy voltak jobb és rosszabb időszakai e lapoknak, mint bármelyiknek bárhol. De ugyan mit gondoljunk arról, hogy amikor az új tájékoztatási törvény értelmében a szerb hatalom nyírta a szerbiai sajtót, a magyar lapok vezetői fogadták a tájékoztatási minisztert. Azt az Aleksandar Vučićot, aki most kormányfő – ám akkor olyan szélsőjobboldali, nacionalista volt, hogy a Jobbik az egykori szerb radikálisokhoz képest kézimunkacsoport. N. b.: minisztersége alatt újságírókat gyilkoltak meg.

Azóta sem változott sok minden, és ebből van most botrány. Az jó, hogy botrány van, mert legalább újfent arról beszélnek délen, hogy a magyar adófizetők pénze miért VMSZ-közeli üzletemberekhez megy, vagy hogy van-e sajtószabadság (mert a napi- és hetilap elképesztő mértékben VMSZ- és Magyar Nemzeti Tanács-párti, legalábbis a pártelnök irányvonalát viszi, ha kell, napi két fényképet is közölve róla). A szabadságba viszont mégsem férhet bele a további cigányozás, és a Hét Napban erre volt is erős példa a minap. Ám mi sem jellemzőbb, hogy a szerb nyelvű sajtó egy része is e témát kapta fel – amely egyébként alig valamit is ír Szerbia per pillanat legnagyobb etnikai kisebbségéről (legalábbis számszerűen az), problémáiról, életlehetőségeiről. És annak mégsem örülhetünk, ha csupán rasszista általánosítások miatt írnak róluk/rólunk. Bár magam is megtettem ezt, amikor a magyarkanizsai önkormányzat képviselője a minap a Magyarországról visszatoloncolt vagy éppen ott áthaladó szíriai, afgán stb. menekültek látványának mibenlétéről értekezett, és hogy figyelik őket.

A magyar kormányzat, amikor a menekültek visszatoloncolását tervezgeti, persze azt is elfeledi, hogy a szerb hatóságok sem restek a menekültügy sajátos megoldására 1991 óta, azon igyekezvén, hogy megváltoztassák a települések etnikai összetételét. E próbálkozás egyfelől tételes jogi normáknak mond ellent, másfelől épp azokban a falvakban megy végbe, ahol olcsók a házak – és ilyenek a zömében magyarok lakta, épp, hogy vegetáló kis települések. Munka annyi, mint mondjuk a Miskolc környéki falvakban, de még közmunka is jóval kevesebb. Aki tud, emigrál.

Vajdasági "életkép" (Forrás: agroplus.rs)

Mármost ebbe a kontextusba robbantak be az utóbbi időben a botrányok. Először mondjuk a Szabadkai Népszínházban tört ki, s végül csak távozott a szoclibként aligha jellemezhető művészeti vezető, aki persze – a nagymagyar nyomvonalon biciklizve – szintén a nagy történelmi tragédiáinkról akart drámázni. Majd lemondott-lemondatták a Pásztorhoz közeli Lovas Ildikót, a Nemzeti Tanács „kulturális miniszterét”, aki állítólag a háttérből irányított mindent, a sajtót is, és tán még ma is beleszól a szerkesztésbe. Az MNT korábbi elnöke, Korhecz Tamás, noha úgymond visszavonult, újfent politizál, a pártot kritizálva (noha maga sosem volt párttag, csak épp minisztere a tartományi kormányban). Lemondott MNT-es „miniszteri” posztjáról „a Tamás embere”, Beretka Katinka is, aki a kisebbségi nyelvhasználattal foglalkozott. Lemondása azért jó jelnek tekinthető – mármint hogy egyes politikusok nem ragaszkodnak foggal-körömmel a fotelbe. Kevésbé örvendetes, hogy a helyére olyat választottak a tanácsba, aki üzletember, s expozéjában azt emelte ki, hogy de jó lesz az a kis magyarországi közpénz. Egyébként meg magyarul igen nehezen fejezi ki magát.

Ám ragaszkodik pozíciójához Varjú Márta, a Magyar Szó főszerkesztője, aki a Pannon TV-ben, majd lapjában esett neki saját újságíróinak, illetve különösen egynek, mert az a sajtószabadságról kezdett el gondolkodni. A skizofrén helyzetet jellemzi, hogy Varjú szidja beosztottjait (nem értenek a szakmához stb.), de a lapot jónak tartja. És végre megtörtént a csoda, a lap munkatársainak egy része, főleg a fiatalabbak, párbeszédet kezdeményeztek a témában, a lapban protestáltak nyílt levélben. Ez is jó – bár Varjú négy éve főszerkesztő, és ez alatt az idő alatt nemigen hallottuk, hogy az elképesztő VMSZ- és MNT-nyomás miatt tiltakoztak volna „az ifjú törökök”. Bár érthető valahol: ki játszik ma a munkahelyével? Óvatosan megkérdezném mégis: hol volt a civil kurázsi 2011-től, amikor az előző főszerkesztőt menesztették, mondván, nem nőtt a példányszám (miközben az picit nőtt, amúgy meg mondjanak már nyomtatott kisebbségi napilapot a világban, aminek emelkedett), meg különben is, szembe megy a magyarság érdekeivel, túl liberó, mondták a „laptulajdonosok”. Akkor ebben bizony Korhecz is benne volt, de mára erre kevésbé szívesen emlékszik vissza.

Mert most jön a poén. A sajtószabadság védelmében újabb petíciót lehet aláírni, és így tett most húsz „társadalmi és politikai szereplő”. Nagyon helyes. Egyetemi emberek – így Korhecz is – az aláírók közt szerepel, s általában kutatók, professzorok, értelmiségiek. Ám itt jön a trükk, mert mindenki a szakmáját tünteti fel elsődlegesen. Azt meg nem, vagy csak páran, hogy polgármesterek (voltak), képviselők. Mint ördög a tömjénfüsttől, úgy menekülnek attól, hogy odabigyesszék: bizony maguk is a VMSZ szekerét tolták vagy tolják, annak színeiben vállaltak politikai tisztséget az utóbbi években, sőt, évtizedekben, vagy ha párttagok nem is voltak, ilyen-olyan poszt csak becsúszott, ha nem a pártban, hát az MNT-ben.

Az Újvidéki Színház Bánk bánja - a POSZT-on egyeseknek ez is sok volt a vajdasági magyarból (Forrás: Újvidéki Színház)

Elég egyszerű hát a képlet: a húsz emberből egykor vagy ma tucatnyi VMSZ-es vagy MNT-funkcionárius volt, vagy még most is az, illetve hozzájuk kötődő. Ilyen értelemben politikai felelősséggel viseltetetnek azért, mi történt a vajdmagy közéletben, politikában, kultúrában. De azért is, ami az utóbbi időben megy a médiában, a Magyar Szóban. Vicces, ha valaki most tiltakozik és áll ki a Magyar Szó függetlensége mellett, amikor ezt nem tette meg korábban, sőt, asszisztált annak csorbításához, akármilyen formában is. Már csak a hallgatásával is.

Magyarán: ebből az elitből hiányzik a felelősségvállalás. Nem azt mondom, hogy túrjuk fel vagyonnyilatkozatukat (bár olykor az sem ártana), vagy hogy álljanak ki Szabadka főterére és szórjanak hamut a fejükre. Hanem hogy számoljanak be arról, szerintük mi, miért, hogyan történt, amíg politikai pozícióban voltak (vagy vannak), álljanak ki, hogy mi lett ennyire elbaltázva.

Mert valami nagyon el van. Főleg az önámítással. Hogy minden rendben van, készek az akciótervek (melyek copy-paste üzemmódban készült giga-semmitmondások), és minden csak pénz kérdése, ha több lenne, a napilap ismét a világ legjobbja lehetne, mert van kellő szakember. Félreértés ne essék: mindenütt vannak jó újságírók, akik dolgoznának, ha hagynák őket és lenne benzinpénz. De az sem mehet mindörökké, hogy csak akkor petíciózunk, szólalunk meg, vállalva az egzisztenciális bizonytalanságot is, ha rólunk van szó.

Vagyis miről beszélünk? A szolidaritásról. Pontosabban annak hiányáról.

• KülBlog,

• Szerbhorváth György blogja
• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges