Szerbhorváth György 2016. május 31.

Nyomtatóbarát változat

Olvasom kedvenc vajdasági magyar propagandalapomban az irodalomkritikus-író-újságíró riportját.

Már a címben is ott a verdikt: a szülőföldet nem kell elhagyni, a menni vagy maradni kérdése tehát nem kérdés. Maradni kell (vö. magyar nemzetpolitika), boldogulj a szülőföldeden, mert szülő és föld is. A logika kristálytiszta, akár egy csillagos éjszaka: miért mennénk Nyugatra gürcölni, fizikai munkát végezni, ha ezt otthon is megtehetjük? Miért mosogatnánk Londonban, ha otthon kertészkedhetünk idilli környezetben? Oké, hogy a riportban szereplő öttagú család szinte minden tagja, főleg a szülők esetében ez akár napi 18 munkaórát jelent, sőt, amikor felhúzták a fóliasátrat, három napig nem aludnak. De azért csak boldogulnak.

Tegyük hozzá: minden elismerésünk az északnyugat-bácskai családé, hiszen, ahogy az alcím is mondja, „tudással és szorgalommal idehaza is lehet érvényesülni”. Kölcsönt sem vettek fel, igaz, megörököltek egy ötholdas ősi birtokot, régi épületekkel, erdővel, ott próbálkoznak. Még a magyar kormány által a vajdasági magyar vállalkozóknak szánt, illetve beígért ötvenmilliárd forintos kamatmentes avagy vissza nem térítendő kölcsönre sem tartanak igényt, derül ki (azt majd megkapják azok, akiknek már úgyis megy, párt- és havervonalon).

Az effajta riportoknak se szeri, se száma az újvidéki Magyar Szóban. Bár a magyar sajtóban is akad bőven ilyen. Az első toposz szerint, aki keményen dolgozik, az szépen meg tud élni, sőt, gyarapodik. A második szerint, aki mégis kitántorog a rothadó Európa gazdagabbik felébe vagy éppen a tengeren túlra, azelőbb-utóbb rájön, hogy ott sincs kolbászból a kerítés, sőt, megalázzák, kifosztják, kizsigerelik, egyszóval kizsákmányolják. Itthon is lehetne árufeltöltő, de legalább a haza, a nemzet, a közösség élménye kárpótolná azért a havi pár száz euróért, amit kinn félre tud tenni és a rezsifizetéssel sincs gondja. A harmadik toposz a másodikhoz kapcsolódik: hazatér egy ifjú pár, rohan a riporter, és megtudhatjuk a fentieket, ti. kinn rossz, itthon jó. Anyuka főztjét semmi nem kárpótolhatja.

A szóbanforgó cikk újra elő- és feltúrja az ősi, paraszti világba vetett hitet, már-már heideggeri szinten dicsőíti az autentikus létet, amelynek alapja a föld. Parasztnak lenni jó, hajnali négykor felkelni jó, este tízkor holtfáradtan lefeküdni még jobb: úgy a testnek, mint a léleknek. Hogy kultúrára marad-e idejük, vagy egyáltalán tájékozódásra, szórakozásra, evésre és szarásra, arról az író nem szól. Viszont mivel e család kertészkedik (sőt, az anya kertészmérnök lett, és a gyerekek közül ketten már az agrártudományt tanulják), nemcsak a tudás idealizálása jelenik meg a fizikai munka mellett, de a kertészkedéséé is. Mert rendben, hogy palántálni, gyomlálni, egész nap görnyedni, aztán a piacon fagyoskodni vagy épp izzadni nem oly remek meló, de a kertészkedés mégis a mezőgazdasági munkák közt elitnek számít. Hát nem épp ezért választják oly sokan hobbitevékenységként? Nyírják a füvet, locsolják a virágot, rendezik a kertet (vö. éden) – ezt ám Nyugaton nem teheti meg a magunkfajta legális munkavállaló. Mondjuk, vélhetően a friss migránsok többsége tényleg nem, de azért elég egy pillantást vetni egy holland vagy német ház előkertjére, hogy megszívleljük a kormányfő tanácsát, és nézzünk meg egy nyugati fővárost, hogy a pitlibe is néz ki.

A nyugati kert innen nézve viszont nem szép (főleg nem a trianoni kastélyé). Eleve nem szép, mert nem ősi, nem autentikus, tervezett, arisztokratikus, nem pedig paraszti, és mert önmagáért szép, hasznot nem hoz, családot nem tart el. Ezzel együtt a kertészkedésnek van romantikus bukéja, a számtalan növény nevétől kezdve odáig, hogy egy hölgy kezét megkérni is legszebb egy kertben. A kertnek filozófiája van, a kert felsőbbrendű – nem kukorica, nem műtrágyázás, nem kapálás, nem traktorolás. Itt mindent kézzel kell csinálni, kézi a munka, és már vissza is röpültünk az ős- és ókorba, amikor az Ember még Ember volt, hitt Isten(ek)ben, s boldogult.

Csak hát ez esetben nem füvészkertről beszélünk lepkeházastul. Nem kívánunk beleszólni a család életébe – nem ők az egyedüliek, sőt, ma részben kényszerdivat ez –, hogy egész családok vonulnak el „rusztikus körülmények” közé, kecskét tartanak, sajtot készítenek, biokertészkednek (vegyszerekre úgysincs felesleges tőkéjük, mivel tőkéjük sincs). Ha sokan nem azért kényszerülnének szálláson élni, mert nem tudják a lakáshitelt fizetni, vagy egyáltalán városon munkát szerezni és fenntartani a lakást, a családot, még tapsolhatnánk is. Nemcsak a barátaim fejében fordul meg ez a kivonulós életstratégia, de még az enyémben is. Mert elfelejtettem, hogy gyerekek- és ifjúkoromban relatíve sokat segítettem a kertben, a tanyán, a földeken. Másokén is, mert kalákában ment a kukoricaszedés meg a górézás, az eperszedés a pálinkához a határban, a szüret. Olykor nosztalgiával emlékezem vissza ezen időkre, de ha eszembe jut a ganézás vagy a szénakaszálás, vagy a tűző napon a kukoricakapálás, kijózanodok. Tizenévesen még egy kis földieperültetvényem is volt – aztán tönkrement (bár apám felélesztete), mert végül enyhén szólva is fárasztónak tartottam a négykézlábon való gyomlálást.

Ha tehát a magyar nemzetpolitika lelkes hívei nem tartják soknak a napi 16 óra kertészkedést, sőt, nemzeti értékként szeretnék feltüntetni, ajánlok nekik csak nyolcórányi „kertészkedést” az olykor döglesztő fóliasátorban, hajlongva, két kifli és tíz deka parizer mellett, posványmeleg vízzel (a Vajdaságban esetleg burek joghurttal, ez mégiscsak jobb verzió), este meg dűljönek le pihenni, miután ettek egy kis kihűlt paprikáskrumplit tegnapról.

Nem, kemény munkából nem lehet tisztességesen megélni. Se Magyarországon, se a Vajdaságban. Aki esetleg a tulajdonábanlévőt műveli, saját egészsége tönkretételének kockáztatásával esetleg fenntarthatja magát és családját, de aki másokhoz jár kertészkedni, vagyis – az órabéreket tekintve – szimplán túlélni, modern rabszolgaként vegetálva, örül, ha marad kerítésszaggatóra, ami este legalább úgy fejbevágja, hogy elfeledje a napot. Meg mindent.

Ehhez képest folyik a munka meg a szegénység éltetése. Aki ezt teszi, az alighanem még sosem dolgozott a prérin vagy a kertben, nem vágott fát, és szegény sem volt soha. Az Európa-ellenesség itt kapcsolódik össze nemcsak a kultúra- és tudományellenességgel, de a munka éltetésével is – ami egyfelől oké, dolgozzunk, csak nem mindegy, mennyit mennyiért, és ha lebetegszünk, akad-e orvos, gyógyszer. És itt jön képbe a propaganda, a hazudozás, a képmutatás: „sosem voltam vagyonos ember”, mondja a nagy ember, utat mutatva még a határon túli propagandistáknak is – maradjatok otthon, ippeg csak éljetek meg, de dolgozzatok látástól vakulásig, jó lesz az néktek. Oszt kuss!

Arborétum kisvasúttal mégsem járhat mindenkinek.

(A kép forrása: Magyar Szó)

• KülBlog,

• Szerbhorváth György blogja
• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges