Skip to main content

A mamuzsitsológia megalapozása

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

A szabadkai Magyar Ház a város központjában, az Ago Mamužić utcában áll. 2005-ben adta át Gyurcsány Ferenc kormányfő és Kasza József, a Vajdasági Magyar Szövetség elnöke. Itt kapott helyet a pártközpont (csak e magyar párté) és az általa uralt Nemzeti Tanács. Egyes civil szervezetek is, hogy a párt orra előtt legyenek (úgyis nagy a személyes átfedés), no meg a Pannon RTV. Így legfeljebb egy-két emeletet kellett ugrani ahhoz, kabát nélkül, hogy a mikrofonállvány megtalálja pártalanyát.

Ago Mamužić (magyaros átiratban Mamuzsits Ágoston)19. századi szabadkai horvát értelmiségi, politikus, író, újságíró volt, a magyarosítás ellen harcolt. Még saját rokonát, a polgármestert is megpróbálta egyszer megpuccsolni. Neve itt akár az utóbbi esemény okán is érdekes lehet, de azt leginkább csak azért használjuk fel, ahogyan a Kremllel tették, amikor kitalálták a kremlinológiát (a magyarháziológia elég sután hangzana). Ami, ugye, a szovjet kommunista párt viszonyait próbálta letérképezni, kikémlelni. Többnyire eléggé eredménytelenül, a Szovjetunió felbomlása szinte mindenkit váratlanul ért, lett-légyen az egyszerű szovjet polgár vagy pártaparatcsik, maga Gorbacsov vagy Jelcin, az USA elnöke és szakértői. Gondolta a fene, gondolták. Persze akadtak, akik megjövendölték a birodalom bukását, de próféciájuk inkább a ruletthez hasonlatos: vagy eltalálod a színt, vagy nem.

A mamuzsitsológia azonban ennél egyszerűbb tudománynak tűnik; kevesebb a szereplő és az ügy. De még az amúgy a határon túli témák iránt eléggé érdektelen „pesti” sajtó is foglalkozott azzal, hogy a VMSZ 50 milliárdnyi forintot oszthat szét három év alatt, hála a magyar kormány nagyvonalúságának. A kezdeti átláthatatlanság miatt botrány tört ki a VMSZ-n belül, és ugyan a véleményszabadság követelése és más ideológiai jellegű okok miatt, vagy ezekre hivatkozva, de a párton belüli elégedetlenkedők, szövetkezve a párthoz kötődő korábbi funkcionáriusokkal, kiverték a balhét. Civil szervezetként (?!) alakult meg hát a Magyar Mozgalom, afféle belső ellenzékként, tele olyan káderrel, akik korábban épp a VMSZ és a Nemzeti Tanács szekerét tolták, sőt, vezették. A párt meg lassan feleszmélt, és már vagy száz olyan VMSZ-tagot rúgtak ki, akik az MM mellett kötelezték el magukat.

Pimf vidéki ügy, mondhatnánk. Minek ide mamuzsitsológia? Ide elég lenne egy új Mikszáth. Kizárták a szabadkai polgármestert, meg az MNT korábbi elnökét stb. A gyakorlatilag eljárás nélküli kiebrudalást éppen az a személy intézte, aki korábban Kasza József korábbi VMSZ-elnök (és örökös tiszteletbeli elnök) kizárását is intézte. E komisszárról legfeljebb annyit érdemes tudni – még a nevét sem –, hogy 1990 előtt a Jugó Kom. Szöv. jeles aktivistája volt (pletykák szerint vasárnaponként a templom környékén ólálkodott, és összeírta azon párttagok, tanárok stb. nevét, akik elmerészkedtek a misére). mMjd ilyen-olyan ellenzéki pártokhoz igazolt, végül Kasza jobbkezévé vált (nélküle falusi politikus maradt volna, vagy az sem). Ám hűséges pártkatonaként minden skrupulus nélkül hajította ki a Mamužić utcából egykori elnökét. Most meg vagy száz embert. De nem ám a Magyar Házban, a pártközpontban volt a tárgyalás, hanem saját falujában, a kultúrotthonban, amire a pénzt szintén Kasza József révén lapátolta össze, főleg magyarországi forrásokból.

Eddig sem lehettek nagy reményeink, hogy a vajdasági magyar közösség sokáig húzza – az utolsó, negyedik felvonás ez (asszimiláció, népességfogyás, emigrálás stb.), legfeljebb lesz egy epilógus, ami ahhoz lesz hasonlatos, ahogyan a kisebb vajdasági vagy akár magyarországi nemzetiségek élnek. Kis falvakba behúzódva, aztán nyelvüket elfeledve, valaminő pidguin hungszerbet beszélve, legfeljebb a „hagyományos“ népi táncikálás, a bográcsfőző- és szamárverseny, a kiürült templomokban való imádkozás marad.


Végül mindenki mindenkit átvág?

Önmagában ezért a VMSZ-t, az MNT-t, a régi és új vezetőket, csakis őket kárhoztatni már felesleges. Nemrég elhunyt Kasza József, és rögtön a Szovjetunió jutott az eszembe. Öröksége ugyan nem maradt nagy, maximum szimbolikus, hisz funkciója már nem volt, de lám, lehet azon még marakodni. A MM felfedezte, hogy Kasza alatt csak jobb volt, és mint valami falusi temetésen, itt is azt nézegették az emberek, hogy ki ment el a temetésre, vagy ki nem ment el a városházi megemlékezésre. Valahogy úgy, ahogyan a Győzelem napi felvonuláson sasolták, a Vörös téren ki milyen távolságnyira van a főtitkártól. Vagy ahogyan Sztálinról gondolkodtak: egyesek szerint Kasza alapozta meg a mai zsarnokságot, mások szerint pont nem, akkor legalább rend és béke volt, megvédte az országot (avagy a magyarokat a szerb szabadcsapatoktól). A Magyar Szó, a vajdmagy Pravda akkor azért közölt más véleményeket is, így egyesek. Vagy legalább a sorok között ki lehet olvasni, mi van. Most viszont nem.

A Szovjetunió felbomlásának természetesen ezernyi oka volt, ahogyan a vajdmagy közösség sorsa sem két-három pártember vagy a magyar kormány támogatásán múlik önmagában. Pumpálhatnak oda akármennyi pénzt, lehetnek ott demokratikus vagy épp diktatórikus viszonyok, ha a rendszer (idézőjelben) már odáig szétrohadt, hogy egyszerű és kevésbé egyszerű emberek rettegnek. Elsősorban a munkahelyükért vagy alkalmi munkájukért, egy-egy pozícióért. A mamuzsitsológia pedig éppen arra lenne jó, hogy amikor az ember hazautazik, tudja, ki kicsoda, hol áll, kivel van jóban-rosszban. De a legtöbbször kiderül, hogy senki sem az, aki. Mimikristratégiákat választanak, nehogy „ott fönn”, vagy munkahelyükön megtudják, valójában mit gondolnak. Évtizedes barátságok mennek tönkre. Van, aki azért fél, mert noha az MM-esekkel szimpatizál, őket posztolta a Face-n, most leállt, mert ugrana városi funkciója. A másik azért, mert egyfelől maga sem tudja, kivel szimpatizál (nem érdekli a politika), s már egy-egy könyv szerkesztése, vagy hogy kinek, hová adja be megjelentetésre, politikai állásfoglalásnak számíthat, és mindkét oldalról szankcionálhatják. Akik „fenn” vannak, akár az MM-ben is, meg önéletrajzuk kozmetikázásával foglalkoznak – ők aztán ott sem voltak se Kasza idejében, se az MNT-ben, se 2007 óta, mióta Pásztor István vezeti, egyre inkább vaskézzel a pártot. Nincs mamuzsitsológus, aki akár szociometriát készítve fel tudná vázolni, ki kivel volt, van (és lesz!) jóban az olyan értelmiségi „csúcsintézményekben”, mint az újvidéki Magyar Tanszék, mi van Zentán a Művelődési Intézetben stb. Pedig már alig vannak, mármint az értelmiségiek, egyetemi tanárok is. Ilyenkor szokás bevetni a hülyén hangzó szekértábor kifejezést, de most ez valahol tényleg ideillik: a vajdmagy értelmiség ugyanúgy elfér lassan egy szekéren, ahogy a 19. században a szlovák (hogy Demmel József könyvének címére utaljunk, egy idézetre a 19. századból: „Egész Szlovákia elfért egy tutajon.”)

Vagyis hát mi van? Félelem és reszketés. Ki tudja, reggelre kit visznek el? Vagy elég önbírálatot tartani? Ha feljelentem a szomszédot, a kollégát, talán megmenthetem magam? Ha szorgalmasan terjesztgetem, ki kinek a (vélt) szeretője, jóbarátja, puszipajtása, pluszpontokat kapok, vagy épp elásom magam? Esküszöm, ha nem állnék távol már mindettől, magam is megrettennék. Már csak a konyhákban lehet őszintén beszélni, politizálni, akár anno a szovjeteknél – ahogyan arról oly plasztikusan ír az új irodalmi Nobel-díjas, Szvetlana Akszentijevics Elhordott múltjaink című könyvében. És természetszerűleg akkor ott és most a Vajdaságban is azok a legnagyobb ellenzékiek, akik részt vettek a rendszer kiépítésében és működtetésében. Aztán amikor nekrológot kell írni, megemlékezni az egykori párttársról, egyik végletből a másikba esnek. Egyet sajnálok: amíg a szovjet időkről rengeteg anekdota, vicc született – nincs szellemesebb krónikása ama időknek, mint Szergej Dovlatov –, addig vajdmagy anekdotákat, vicceket nem hallunk.

A VMSZ körüli egyik első botrány a Szabadkai Népszínház élére önhatalmúlag kinevezett művészeti vezető személye miatt robbant ki. Az ellenállás hatására az illető távozott a színházból. De most már mi van? Fáradtság, apátia. A színház igazgatóbizottsága elnöki posztjára egy olyan VMSZ-es fiatalembert neveztek ki, akinek ugyan a színházhoz, mint művészethez semmi köze, viszont ragyogóan elücsörgött eddig a városi parkolási cég élén, vagy hol a pitlibe.

Szintén Akszentijevicsnél olvastam a sztorit egy egykori magas rangú, honvédő katonatisztről, aki 1945 után a legkülönbözőbb funkciókban volt, pébés, bürokrata, gyárigazgató, mikor mi. Olyannyira belevetette magát az új, szebb világ építésébe, hogy végül harmadszorra is infarktust kapott. Akkor került a helyi színház élére – fő a megbízhatóság, elvtársak.

Aztán pedig azon csodálkozott, fölbomlott a birodalom. A mamuzsitsológia viszont arra jó lesz, hogy prófétaként előre jelezzük, nem lesz másképpen a vajdmagy kisbirodalommal sem.

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon