Szerbhorváth György 2016. február 21.

Nyomtatóbarát változat

A szabadkai Magyar Ház a város központjában, az Ago Mamužić utcában áll. 2005-ben adta át Gyurcsány Ferenc kormányfő és Kasza József, a Vajdasági Magyar Szövetség elnöke. Itt kapott helyet a pártközpont (csak e magyar párté) és az általa uralt Nemzeti Tanács. Egyes civil szervezetek is, hogy a párt orra előtt legyenek (úgyis nagy a személyes átfedés), no meg a Pannon RTV. Így legfeljebb egy-két emeletet kellett ugrani ahhoz, kabát nélkül, hogy a mikrofonállvány megtalálja pártalanyát.

Ago Mamužić (magyaros átiratban Mamuzsits Ágoston)19. századi szabadkai horvát értelmiségi, politikus, író, újságíró volt, a magyarosítás ellen harcolt. Még saját rokonát, a polgármestert is megpróbálta egyszer megpuccsolni. Neve itt akár az utóbbi esemény okán is érdekes lehet, de azt leginkább csak azért használjuk fel, ahogyan a Kremllel tették, amikor kitalálták a kremlinológiát (a magyarháziológia elég sután hangzana). Ami, ugye, a szovjet kommunista párt viszonyait próbálta letérképezni, kikémlelni. Többnyire eléggé eredménytelenül, a Szovjetunió felbomlása szinte mindenkit váratlanul ért, lett-légyen az egyszerű szovjet polgár vagy pártaparatcsik, maga Gorbacsov vagy Jelcin, az USA elnöke és szakértői. Gondolta a fene, gondolták. Persze akadtak, akik megjövendölték a birodalom bukását, de próféciájuk inkább a ruletthez hasonlatos: vagy eltalálod a színt, vagy nem.

A mamuzsitsológia azonban ennél egyszerűbb tudománynak tűnik; kevesebb a szereplő és az ügy. De még az amúgy a határon túli témák iránt eléggé érdektelen „pesti” sajtó is foglalkozott azzal, hogy a VMSZ 50 milliárdnyi forintot oszthat szét három év alatt, hála a magyar kormány nagyvonalúságának. A kezdeti átláthatatlanság miatt botrány tört ki a VMSZ-n belül, és ugyan a véleményszabadság követelése és más ideológiai jellegű okok miatt, vagy ezekre hivatkozva, de a párton belüli elégedetlenkedők, szövetkezve a párthoz kötődő korábbi funkcionáriusokkal, kiverték a balhét. Civil szervezetként (?!) alakult meg hát a Magyar Mozgalom, afféle belső ellenzékként, tele olyan káderrel, akik korábban épp a VMSZ és a Nemzeti Tanács szekerét tolták, sőt, vezették. A párt meg lassan feleszmélt, és már vagy száz olyan VMSZ-tagot rúgtak ki, akik az MM mellett kötelezték el magukat.

Pimf vidéki ügy, mondhatnánk. Minek ide mamuzsitsológia? Ide elég lenne egy új Mikszáth. Kizárták a szabadkai polgármestert, meg az MNT korábbi elnökét stb. A gyakorlatilag eljárás nélküli kiebrudalást éppen az a személy intézte, aki korábban Kasza József korábbi VMSZ-elnök (és örökös tiszteletbeli elnök) kizárását is intézte. E komisszárról legfeljebb annyit érdemes tudni – még a nevét sem –, hogy 1990 előtt a Jugó Kom. Szöv. jeles aktivistája volt (pletykák szerint vasárnaponként a templom környékén ólálkodott, és összeírta azon párttagok, tanárok stb. nevét, akik elmerészkedtek a misére). mMjd ilyen-olyan ellenzéki pártokhoz igazolt, végül Kasza jobbkezévé vált (nélküle falusi politikus maradt volna, vagy az sem). Ám hűséges pártkatonaként minden skrupulus nélkül hajította ki a Mamužić utcából egykori elnökét. Most meg vagy száz embert. De nem ám a Magyar Házban, a pártközpontban volt a tárgyalás, hanem saját falujában, a kultúrotthonban, amire a pénzt szintén Kasza József révén lapátolta össze, főleg magyarországi forrásokból.

Eddig sem lehettek nagy reményeink, hogy a vajdasági magyar közösség sokáig húzza – az utolsó, negyedik felvonás ez (asszimiláció, népességfogyás, emigrálás stb.), legfeljebb lesz egy epilógus, ami ahhoz lesz hasonlatos, ahogyan a kisebb vajdasági vagy akár magyarországi nemzetiségek élnek. Kis falvakba behúzódva, aztán nyelvüket elfeledve, valaminő pidguin hungszerbet beszélve, legfeljebb a „hagyományos“ népi táncikálás, a bográcsfőző- és szamárverseny, a kiürült templomokban való imádkozás marad.

Végül mindenki mindenkit átvág?

Önmagában ezért a VMSZ-t, az MNT-t, a régi és új vezetőket, csakis őket kárhoztatni már felesleges. Nemrég elhunyt Kasza József, és rögtön a Szovjetunió jutott az eszembe. Öröksége ugyan nem maradt nagy, maximum szimbolikus, hisz funkciója már nem volt, de lám, lehet azon még marakodni. A MM felfedezte, hogy Kasza alatt csak jobb volt, és mint valami falusi temetésen, itt is azt nézegették az emberek, hogy ki ment el a temetésre, vagy ki nem ment el a városházi megemlékezésre. Valahogy úgy, ahogyan a Győzelem napi felvonuláson sasolták, a Vörös téren ki milyen távolságnyira van a főtitkártól. Vagy ahogyan Sztálinról gondolkodtak: egyesek szerint Kasza alapozta meg a mai zsarnokságot, mások szerint pont nem, akkor legalább rend és béke volt, megvédte az országot (avagy a magyarokat a szerb szabadcsapatoktól). A Magyar Szó, a vajdmagy Pravda akkor azért közölt más véleményeket is, így egyesek. Vagy legalább a sorok között ki lehet olvasni, mi van. Most viszont nem.

A Szovjetunió felbomlásának természetesen ezernyi oka volt, ahogyan a vajdmagy közösség sorsa sem két-három pártember vagy a magyar kormány támogatásán múlik önmagában. Pumpálhatnak oda akármennyi pénzt, lehetnek ott demokratikus vagy épp diktatórikus viszonyok, ha a rendszer (idézőjelben) már odáig szétrohadt, hogy egyszerű és kevésbé egyszerű emberek rettegnek. Elsősorban a munkahelyükért vagy alkalmi munkájukért, egy-egy pozícióért. A mamuzsitsológia pedig éppen arra lenne jó, hogy amikor az ember hazautazik, tudja, ki kicsoda, hol áll, kivel van jóban-rosszban. De a legtöbbször kiderül, hogy senki sem az, aki. Mimikristratégiákat választanak, nehogy „ott fönn”, vagy munkahelyükön megtudják, valójában mit gondolnak. Évtizedes barátságok mennek tönkre. Van, aki azért fél, mert noha az MM-esekkel szimpatizál, őket posztolta a Face-n, most leállt, mert ugrana városi funkciója. A másik azért, mert egyfelől maga sem tudja, kivel szimpatizál (nem érdekli a politika), s már egy-egy könyv szerkesztése, vagy hogy kinek, hová adja be megjelentetésre, politikai állásfoglalásnak számíthat, és mindkét oldalról szankcionálhatják. Akik „fenn” vannak, akár az MM-ben is, meg önéletrajzuk kozmetikázásával foglalkoznak – ők aztán ott sem voltak se Kasza idejében, se az MNT-ben, se 2007 óta, mióta Pásztor István vezeti, egyre inkább vaskézzel a pártot. Nincs mamuzsitsológus, aki akár szociometriát készítve fel tudná vázolni, ki kivel volt, van (és lesz!) jóban az olyan értelmiségi „csúcsintézményekben”, mint az újvidéki Magyar Tanszék, mi van Zentán a Művelődési Intézetben stb. Pedig már alig vannak, mármint az értelmiségiek, egyetemi tanárok is. Ilyenkor szokás bevetni a hülyén hangzó szekértábor kifejezést, de most ez valahol tényleg ideillik: a vajdmagy értelmiség ugyanúgy elfér lassan egy szekéren, ahogy a 19. században a szlovák (hogy Demmel József könyvének címére utaljunk, egy idézetre a 19. századból: „Egész Szlovákia elfért egy tutajon.”)

Vagyis hát mi van? Félelem és reszketés. Ki tudja, reggelre kit visznek el? Vagy elég önbírálatot tartani? Ha feljelentem a szomszédot, a kollégát, talán megmenthetem magam? Ha szorgalmasan terjesztgetem, ki kinek a (vélt) szeretője, jóbarátja, puszipajtása, pluszpontokat kapok, vagy épp elásom magam? Esküszöm, ha nem állnék távol már mindettől, magam is megrettennék. Már csak a konyhákban lehet őszintén beszélni, politizálni, akár anno a szovjeteknél – ahogyan arról oly plasztikusan ír az új irodalmi Nobel-díjas, Szvetlana Akszentijevics Elhordott múltjaink című könyvében. És természetszerűleg akkor ott és most a Vajdaságban is azok a legnagyobb ellenzékiek, akik részt vettek a rendszer kiépítésében és működtetésében. Aztán amikor nekrológot kell írni, megemlékezni az egykori párttársról, egyik végletből a másikba esnek. Egyet sajnálok: amíg a szovjet időkről rengeteg anekdota, vicc született – nincs szellemesebb krónikása ama időknek, mint Szergej Dovlatov –, addig vajdmagy anekdotákat, vicceket nem hallunk.

A VMSZ körüli egyik első botrány a Szabadkai Népszínház élére önhatalmúlag kinevezett művészeti vezető személye miatt robbant ki. Az ellenállás hatására az illető távozott a színházból. De most már mi van? Fáradtság, apátia. A színház igazgatóbizottsága elnöki posztjára egy olyan VMSZ-es fiatalembert neveztek ki, akinek ugyan a színházhoz, mint művészethez semmi köze, viszont ragyogóan elücsörgött eddig a városi parkolási cég élén, vagy hol a pitlibe.

Szintén Akszentijevicsnél olvastam a sztorit egy egykori magas rangú, honvédő katonatisztről, aki 1945 után a legkülönbözőbb funkciókban volt, pébés, bürokrata, gyárigazgató, mikor mi. Olyannyira belevetette magát az új, szebb világ építésébe, hogy végül harmadszorra is infarktust kapott. Akkor került a helyi színház élére – fő a megbízhatóság, elvtársak.

Aztán pedig azon csodálkozott, fölbomlott a birodalom. A mamuzsitsológia viszont arra jó lesz, hogy prófétaként előre jelezzük, nem lesz másképpen a vajdmagy kisbirodalommal sem.

• KülBlog,

• Szerbhorváth György blogja
• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges