Révész Sándor 2016. február 29.

Nyomtatóbarát változat

Megnéztem a Spotlight című filmet. Azt olvastam róla a Népszabadságban Csákvári Géza kollégám kritikájában, hogy lenyűgöző és hiteles és „elképesztően erős megfogalmazása a felelősségnek és az azzal járó erőnek. Az igazság diadalának”. Ebből arra következtettem, hogy ezt a filmet újságíró nem mulaszthatja el. A mi kritikusunk nem áll egyedül a véleményével. Többnyire olyasféleképp írnak erről a filmről, ahogy ő. Carl Bernstein, a Watergate-ügy társ-feltárója (ő a Dustin Hoffman Az elnök embereiben) azt mondta a Spotlightról, hogy ez „az a film, ami végre a Twitter korában is megmutatja, miért fontos a nagyszerű újságírás, és ami ennél is fontosabb, bemutatja, hogyan működik a jó újságírás, mennyire nehéz, összetett szakma ez, és azt, hogy a sajtót milyen erkölcsi és egyéb válaszutak elé állítja mindennapos tevékenysége. A Spotlight egyértelművé teszi, hogy a szabad sajtó az utolsó eszközünk arra, hogy az intézményeket az igazság feltárásával elszámoltathassuk.”

A Spotlight egyetemes siker, a Metacritic százas skáláján 93 pontot ért el a kritikusok körében, ami nagyon-nagyon sok. A mű esélyes az Oscar-díjra a legjobb film kategóriájában. A rendes forgalmazása november végén kezdődött Amerikában. A 20 millió dolláros költségvetéssel készült film február közepéig 53,5 millió dollár bevételt ért el, és ebben még nem volt benne az én 1750 forintom.

A film címadója, a Spotlight a világ legrégebben működő oknyomozó kommandója. A Boston Globe 1970 óta tart fenn ezen a néven pár fős speciális tényfeltáró csapatot, mely hónapokig dolgozik egy témán, mielőtt berobbantaná azt a nyilvánosságba. Ilyen lehetőségek a magyar sajtóban nem léteznek, örüljünk, hogy Amerikában léteznek. A film a Spotlight legnagyobb dobásáról szól, mely mögött a szokásosnál is hosszabb és intenzívebb nyomozómunka állt.

A messziről jött főszerkesztő a pedofil katolikus papok nyomába küldi a csapatot, és a folyamat végén egy hatalmas, Pulitzer-díjas cikksorozat áll, melyből kibontakozik egy olyan egyház képe, melyben szép számmal tevékenykednek aktív pedofil papok, fölötteseik pedig mindent elkövetnek annak érdekében, hogy a nyilvánosság ne szerezzen tudomást a tömeges szexuális abúzusról, mely sok gyereket ér el és még többet fenyeget. Az érintett papokat eldugják, áthelyezik, más vidékre, más gyerekek közé küldik őket, az áldozatokat, illetve szüleiket pedig peren kívüli megállapodással, kártérítéssel némítják el.

A Spotlight csoport föltárta és dokumentálta ezt az egész mechanizmust, fölrántotta a zsilipet, sok-sok áldozatot történetük elbeszélésére késztetett. A Boston Globe cikksorozatával emelkedett be ez a téma Amerika-szerte és világszerte a köztudatba, és azóta, lassan másfél évtizede ez a Római Katolikus Egyház megítélésének fontos tényezői közé tartozik. Az egyház gyakorlatában is ez jelentette a fordulópontot. Aki tehát meg akarja mutatni, hogy a professzionális és felelősségteljes újságírói munka, az oknyomozó szenvedély, az igazságkeresés, a kitartás képes jelentősen befolyásolni a világ folyását, ennél jobb példát nem találhat.

A film tényleg jó. Feszes, erős sodrású, meggyőző. Profi. Igazsága is van neki. Csak mélysége nincs. Olyan mélysége, mely rétegekre bontja az igazságot. Ez a felbontás ebből a filmből hiányzik. A filmek túlnyomó többségéből hiányzik. Ebben a túlnyomó többségben vannak a jó és a rossz, a nagyon jó és a nagyon rossz filmek. Az elenyésző kisebbségben pedig a filmművészet remekművei. Nem lehet kárhoztatni egy filmet azért, mert nem tartozik bele ebbe az elenyésző kisebbségbe. De mindenenesetre le kell ezt szögezni, mielőtt valaki komolyan gondolná, hogy a Spotlightnak  az igazán nagy filmek szűk körében van a helye.

A Spotlight egydimenziós film. Egy irányba tart, hősei egyet akarnak, egy cél felé haladnak, egységes és egyszerű az értékrendjük, egységes és egységesen pozitív a morális minőségük. Valamennyien rátermettek, munkamániások, elkötelezettek és empatikusak.

A film forgatókönyvét a rendező, Tom McCarthy Josh Singerrel együtt jegyzi. Singer a wikipedián idézett interjújában ezt mondja: "Ez a történet nem a katolikus egyház leleplezéséről szól. Nem volt olyan küldetésünk, hogy megrendítsük az emberek hitét. Tom maga is katolikus családból jön."

Bárhonnan jön Tom, nem egészen igaz, hogy a történet nem a katolikus egyház leleplezéséről szól. Egy filmnek mégiscsak muszáj arról (is) szólnia, ami a tárgya. De ettől függetlenül is, téma a filmben, hogy kinek milyen felekezettel van (ha van) miféle viszonya, és miként változik ez a tényfeltárók esetében a föltáruló tények, az áldozatok esetében a velük történtek hatására. A tényfeltárók jellemzően kívül állnak az elkötelezett hívők körein, és a filmben magától értetődőnek mutatkozik a tények és áldozati élmények meghatározó hatása az egyházhoz való viszonyra. És magyarázatra szorul a hitben való megmaradás. Magának az egyházon belüli légkörnek, személyközi viszonyoknak is szorosan közük van a bűnhöz, hiszen az elkövetők kezdeményezési lehetőségeinek ereje és az áldozatok védekezési lehetőségeinek gyengesége közvetlenül összefügg a pap autoritásával, megkérdőjelezhetetlenségével egy tekintélyelvű, hierarchikus intézményben.

A film végkifejlete a bűnök nagy expanziója. A bűnök összsúlya a film (a tényfeltárás) folyamán fokozatosan, a végén pedig robbanásszerűen nő. A szerkesztőséget a telefonvonalakon át elárasztják a tömegesen jelentkező áldozatok történetei, a lapot pedig a történetekből írott cikkek. A filmet lezáró közlemények számadatai, az érintett települések végtelennek tetsző névsora azzal a benyomással bocsátja el a nézőt, hogy a pedofil fertőzés a katolikus közegben mindent elönt.

Nem jó, ha lezárulunk ott, ahol a film. Mert, ami igazán próbára tesz, azon túl van. A remekművek összetett problémavilága ott kezdődik, ahol a film végződik. Az önmagában könnyen megítélhető rész valamilyen ellentmondásokkal teli egész része. Az alábbiak csak jelzik, miféle egészekről van itt szó. Életek, intézmények, történetek egészéről.

A tényfeltárás előre haladásával Bernard Francis Law bíboros, Boston érseke került a középpontba. Teljes joggal, hiszen ő állt a csúcsán annak a mechanizmusnak, amellyel az abúzusok tömegét elrejtették, és gyerekek sokaságát a pedofil papoknak kiszolgáltatták.

Law bíboros elkötelezett, bátor polgárjogi harcos volt. A hatvanas években Missisipi államban szenvedélyesen harcolt a faji megkülönböztetés ellen, szembenézett halálos fenyegetésekkel és megküzdött a „közegellenállással”. Ebben a szellemben szerkesztette az egyházkerület lapját, a Mississippi Registert, mely emiatt elvesztette előfizetői jelentős részét. Ő volt a II. Vatikáni Zsinat szellemének egyik legjelentősebb képviselője az Egyesült Államokban. Tevékenysége jelentős részét a keresztény felekezetek közötti kapcsolatok erősítése és az antijudaizmus elleni harc tette ki. Úttörő szerepe volt abban is, hogy egyházközségek befogadják a megnősült ex-papokat családjukkal együtt. Ő kezdeményezte a katolikus katekizmus átdolgozását is a nyolcvanas években. Az a katekizmus, amit a bíboros a megbékélés eszközeként a Globe új, zsidó főszerkesztőjének ajándékoz, s amit az félredob anélkül, hogy belenézne, az antijudaizmus utáni kor katekizmusa. A főszerkesztő erről nem tud, a gesztus lényegét nem érti, és az ő jelzése alapján a néző is azt gondolja, hogy a bíboros valaminő közönséges, hittanos tananyaggal kezelte le a főszerkesztőt.

Law bíboros áldásos tevékenysége nem enyhíti átkos tevékenységének következményeit, a gyerekek és szülők szenvedéseit. Életünk ellentétes értékű részei nem semmisítik meg egymást. Sem az egyik a másikat, sem a másik az egyiket. De együtt vannak egy életben. Amikor a pápa a lebukott és lemondott bostoni érseket Rómába menekítette és a Santa Maria Maggioréban elhelyezte, egy egész életről kellett döntenie. Ettől még a döntése vitatható is, el is vethető, csak sokkal nehezebben, mintha csupán annyit tudunk a bíborosról, amennyit a Spotlight nézője tud. Könnyű ítéleteknek kicsi a hozadéka. Több hozadékhoz súlyosabb dilemmákat kell átérezni.

A filmben van egy pillanat, amikor rés nyílik a mélységek felé. Egy pedofil pap a lakása ajtajában beszélni kezd és megemlíti, hogy gyerekkorában őt is megerőszakolták. A beszélgetést a pap nővére brutálisan és végérvényesen megszakítja. Ezzel a filmben is elszakad ez a szál anélkül, hogy valahová elvezetett volna.

Több mint 130 fiút erőszakolt meg John Geoghan plébános. Az ő esetéből indult ki az a hatalmas tényfeltáró munka, amit a Spotlight elvégzett. Geoghant tíz év börtönbüntetésre ítélték, de abból egyet sem töltött le. Mivel a Souza-Baranowski Correctional Center-ben, egy „maximum-security” börtönben brutálisan összetaposta és megfojtotta őt cellatársa, a tényleges életfogytiglani börtönbüntetését töltő Joseph Druce, aki állítása szerint azért követte el azt a gyilkosságot, amiért elítélték, mert az áldozat szexuális célzattal közeledett hozzá. Ezzel a fehér faj felsőbbrendűségét hidető, homofób gyilkossal zárták össze Geoghant, miközben a börtönigazgatóságot még külön figyelmeztették is más foglyok, hogy Druce mire készül. Druce Geoghan megöléséért kapott egy második tényleges életfogytiglani börtönbüntetést. Amit majd letölthet, ha az első élete véget ér... Druce-nak módjában állt belülről úgy kitámasztani a cella ajtaját, hogy a nevelő tiszt nem tudta kinyitni az ajtót, miközben odabent Geoghan az általa elkövetettnél is súlyosabb bűncselekmény áldozatává vált.

A súlyos kérdés az, hogy az a tiszta igazságérzettel íródott, tiszta lelkiismerettel és büszkeséggel vállalható cikksorozat, mely Geoghanék évtizedeken át büntetlenül elkövetett bűneit feltárta, mindazzal együtt, amit a sajtó egésze ebben a témakörben közvetített, mennyiben járult hozzá ahhoz, hogy az elítélt pedofil pap nem kapta meg azt a védelmet, ami megillette őt. Nem kötelessége-e a sajtónak az általa leleplezettek jogaira figyelmeztetnie közönségét, melynek szenvedélyeit a föltárt igazsággal fölfűtötte?

A pedofil papok élete nem a bűnükkel kezdődik és nem (mindig) azzal végződik. Úgy vagy másképp, de miként a gyerekek nekik, ők is lehettek életük elején, közepén vagy végén védtelenek, kiszolgáltatottak, sértettek. Átélni a kínzók szenvedését, a jogsértők jogsérelmét, a védtelenség kihasználóinak védtelenségét – hát ez az, ami sokkal nehezebb, mint a Spotlight szenvedélyével együtt haladni az igazság legegyszerűbb részének feltárásában.

Azután itt van a többség és a kisebbség viszonya. Bármilyen szempont szerint különítjük el az emberek valamilyen halmazát, abban szoktak lenni bűnösök. Legáltalánosabb értelemben persze egyikűnk sem bűntelen, de most értelemszerűen csak a súlyos bűnökről beszélünk, melyek elkövetői a halmazon belül kisebbségben vannak, de a bűneik kivetíthetők az egészre. Ez nagyon általános és nagyon jól ismert jelenség. Csak az a kérdés, hogy erre a kivetítésre általában vagyunk érzékenyek, vagy csak bizonyos esetekben. Lehetünk érzékenyek cigányok, zsidók, arabok, moszlimok, menekültek stb., stb. esetében. És a katolikusok esetében? Mindenféle körben vannak különböző tényezők, melyek a körön belül a bűnök jellegét és elterjedtségét befolyásolják. Nagyon távolról még párhuzamba is állíthatók a szexuális depriváció következményei, mondjuk, hindu, vagy moszlim férfiak és katolikus papok körében. De hát attól, hogy valamilyen mértékben meg tudjuk magyarázni, milyen specifikus tényezők tenyésztik a bűnt egy adott körben, azért az ártatlan többség mégiscsak ártatlan többség marad.

Kétségtelen, hogy a kivetítés nem ugyanúgy jogosulatlan egy egyház, mint például egy népcsoport esetében. Például „a cigányságtól” teljességgel jogosulatlan azt követelni, hogy tegyen valamit a bűnöző részével, mert a cigányság mint olyan nem cselekvőképes egység, nem intézmény. A Római Katolikus Egyház viszont az. Egyetemes intézmény, mely felel azokért az emberekért és szervezetekért, akik és amelyek a kötelékében tevékenykednek. Ez nagyon jelentős különbség, csak azon nem változtat, hogy van egy nagy, nem pedofil és a pedofil ügyek fedezésében is ártatlan többség, melynek rajta kívülálló okokból megtört bizalommal kell szembenéznie.

Milyen érzés lehet ártatlanként állni 2002-ben a vádak szökőárjában, várni reggelenként a Boston Globe újabb és újabb cikkeit, ártatlanként szolgálni egy bűnös intézményben??? És hogyan lehetne elhagyni a bűnös intézményt a bűntelen hívek elhagyása nélkül?

Ha az egyházon belüli bűn önmagában ok lehetne a hitehagyásra avagy az egyház elhagyására, miként létezhetne kétezer éve az Ecclesia Catholica, miként élhetne a földön vagy kétmilliárd keresztény, köztük egymilliárd katolikus a hekatombák hosszú-hosszú sora után, melyeket ebben a kétezer évben az egyház maga mögött hagyott? Mi egy pedofil botrány egy Szent Bertalan éjszakájához képest?

És ha sorra vesszük a létező hiteket és világnézeteket, és fölmérjük a hozzájuk kapcsolódó bűnöket, akkor belátjuk, valamennyiünknek bűntömegek dacára kell hinnünk abban, amiben hiszünk. Aki bűntelen hitet keres, semmit nem talál. Ez is olyan nembéli feszültség az életünkben, melyet csak remekművek képesek érzéki erővel megragadni.

• KultBlog,

• Révész Sándor blogja
• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges