Révész Sándor 2014. december 1.

2 hozzászólás

Nyomtatóbarát változat

Nehéz időszerűtlenebbnek látszó témát találni annál, amiről itt szó lesz: Miként viszonyuljunk az ex-, a poszt- és a reformfideszesekhez a Fidesz-rendszer bukása után? Ebben a kérdésben épp az a jó, hogy egyelőre még nem az élet tette föl. Ha majd fölteszi, előveszem ezt a kis írást, és akkor visszamenőlegesen primőr értéke lesz neki. Egyszer majd úgyis elér minket a gyakorlati válaszkényszer azokra a kérdésekre, melyeken most annyira fölöslegesnek tűnik rágódni.

Sok politikus mondja sokszor: A folyón akkor kell átkelni, amikor a partjára érünk. A politikus azért politikus, hogy banális semmitmondással koptassa le azokat, akiket még érdekel, lát-e valamit az orrán túl. A megmondóember viszont azért megmondóember, hogy megmondjon. Mi megmondóemberek tehát jól tesszük, ha jó előre megírjuk, amit a politikus orra alá dörgölhetünk, amikor ott áll majd bambán a parton: Látod, megmondtam, előre meg kell azt gondolni, merre menjél, hogy a gázlóhoz érj. Most aztán jobb híján hajthatod bele a népet a vízbe, hogy a hátukon átgyalogolj. Nem lesznek hálásak érte.

Ha a negyedszázaddal ezelőtti rendszerváltás katarzishiányos volt, akkor a következő még inkább az lesz. Azért lesz az, mert az a régen váltott rendszer évtizedeken át a rendíthetetlen sorsunknak tűnt. Csodának lehetett nézni, hogy megdől. Ez a rendszer meg ellentétes azzal, ami a sorsunknak tűnik, ami a minket tartalmazó blokk jellegéből következik, és az a csoda, hogy hosszabb ideig fent lehet tartani és meg lehet vele finanszíroztatni, ami összeférhetetlen vele.

Ha a katarzishoz hiányzott negyedszázada az igazságtétel, akkor most pláne fog. Mert a Kádár-rendszer fenntartóira még rá lehetett fogni, hogy abban a keretben igyekeztek jót tenni, amiben cselekedni lehetett. Az Orbán-rendszer apparátusának ilyen mentsége nincs. (De ettől még persze sokaknak lesz: Orbáné volt a nagy többség és minden hatalom, hová mehettem volna, ha használni akartam ennek a városnak, szakmának, iskolának, ügynek stb.)

Abszolút jogos és érthető pszichikai igény mindazok részéről, akik lelkileg és anyagilag megszenvedték ennek a végtelenül cinikus, erkölcstelen, képmutató, parazita bandának az országlását, hogy lássák őket megszégyenülni, és lássák elismerni, méltó feladattal, közéleti súllyal megbecsülni azokat, akik az Orbán-rendszerrel szemben kiálltak.

Ez az igény nem fog kielégülni, a kielégületlenség pedig súlyos frusztrációval jár majd.

Az Orbán-rendszer azért fog kimúlni, mert Magyarország csak abban a rendszerben, az eurokonform liberális kapitalizmusban életképes, amelyet Orbánék le akarnak bontani. Akik Orbánék után jönnek, azt kell restaurálniuk. Ma iszonyatos többségben vannak azok, akik ezt nem támogatják. Nem támogatják természetesen az Orbán-rendszer hívei, a Jobbik, az LMP tábora. A többi párt hívei pedig a táborokon kívüli tiltakozókkal, civilekkel, passzívakkal, névtelenekkel együtt részben ide, részben oda tartoznak, részben pedig sehová: bizonytalanok, ambivalensek, nem támogatnak semmit, aminek nem látják azonnal a hasznát, viszont támogatnak mindent, aminek látni vélik.

Akik ma a kapitalista-liberális restauráció levezénylésére az ellenzékben készek, azoknak igen csekély kivétellel súlyos a múltjuk, csekély a hitelük. A liberális jogállam hiteles híveit túlnyomórészt civil szervezetekben találjuk, melyek lényegüknél fogva nem vehetnek részt az ország kormányzásában.

Nem tudjuk, miként fog ez a helyzetkép változni az Orbán-korszak végéig. De ha ez a korszak nem lesz sokkal hosszabb, mint reméljük, akkor a változás lesz sokkal kisebb az ellenzék állapotában, mint reméljük. Ebben az esetben pedig súlyos hiány lesz hiteles restaurátorokból, tehát jelentős kereslet lesz a hiteltelenekre. Illetve: a hiteltelenek hitelesítésére. Így volt ez az előző rendszerváltás idején is, amikor a rendszer széthullását úgy érte meg az ország, hogy a demokratikus, liberális kapitalizmus tudatos híveivel egy nagyobbacska színháztermet sem lehetett volna megtölteni.

Az Orbán-rendszer politikai gárdájának bomlástermékei között ismeretlen arányban lesznek ex-, poszt- és reformorbánisták.

Az exorbánisták azok, akik az orbánizmusból jöttek és kijöttek belőle. Vannak ilyenek most is. Mondjuk, Debreczeni József, Balavány György, Dávid Ibolya, Helmeczy László, Hadházy Ákos stb. Ők még többnyire egyéni konkfliktusokon keresztül jöttek ki, de a rendszer bomlásakor nyilván megjelenik egy konjunkturális exorbánista kádertömeg. Az ilyeneket pillanatok alatt integrálja az ellenzék. Ki foglalkozik már azzal, miként támogatta Debreczeni, a független médiaelnökök ádáz ellensége Orbánt mint a demokrácia bástyáját a totalitárius diktatúrát visszahozó MSZP-vel szemben? Ki beszél már arról, milyen buzgón rombolta a jogállamot Dávid Ibolya Orbán minisztereként? Ki emlékszik már Balavány mélygonosz írásaira?

A posztorbánisták posztfideszes utódpárto(ka)t alakítanak majd. És ki mondja, hogy ezek nem szolgálhatják a demokráciát? A demokrácia normáihoz képest a legnormatartóbbak a posztkommunista MSZP által dominált kormányok voltak. Azok sem eléggé, de a nem poszt-párti kormányok, Antallé és Orbáné még sokkal kevésbé. Nézzünk át a déli határon. Posztmilosevicsista, posztseseljista pártok demokratizálják bele Szerbiát az Unióba. Ugyan, milyen alapon állíthatnánk akkor, hogy egy posztorbánista pártnak nem lehet helye, mi több, akár vezető szerepe egy ilyen restaurációs kormányban? Nagyon rosszul esik és nagyon nehéz ezt elképzelni. De vajon könnyebb elképzelni, hogy az Orbán-rendszer kifulladásáig előáll egy ilyen vezető szerepre alkalmas méretű és vonzású liberális párt az ellenzékben?

Aztán ott lesznek még a reformorbánisták, akik az Orbán-rendszert próbálják majd az Unió számára elviselhetővé és életképessé reformálni. Ha elég sokáig fennáll a rendszer, akkor például Pokorni Zoltán is lehet még olyan oktatásügyi reformorbánista, amilyen oktatásügyi reformkommunista volt Gazsó Ferenc.

Álljunk meg egy pillanatra ennél a példánál. A jelenlegi kereszténysztálinista oktatáspolitikai kurzust nem azzal szokták szembeállítani, ami a rendszerváltással kezdődött, hanem azzal, ami Kádár-korszakban, a nyolcvanas évek közepén, az 1985-ös közoktatási törvénnyel kezdődött. Azt tartják számon a nagy szemléleti fordulatként. Nem csak a Kádár-apologéták, de a legradikálisabb oktatásügyi szabadsághívővel, Vekerdy Tamással bezárólag lényegében mindenki.

Gazsó Ferenc: munkáskáder a Lenin-intézet janicsárképzőjéből, aki '56-után sok exrákosista forradalmárral együtt internálásra és margóra került; később sok exötvenhatossal együtt visszabűnbánta magát a pártba, tudományos vezetővé nőtte ki magát, az Oktatáskutatóban kidolgozta, aztán a művelődésügyi miniszter helyetteseként, gyakorlatilag oktatásügyi miniszterként megcsinálta a nagy reformot. Az utódpártban a Társadalompolitikai Tagozat karizmatikus vezéreként ő képviselte a rendszerellenes pólust, ő volt a szellemi vezetője mindazoknak, akik azon dolgoztak, hogy az MSZP antiliberális, antikapitalista erő legyen, mely – nem épp úgy, de épp annyira, mint a jelenlegi Fidesz – kívül tartja az országot az életképességét biztosító rendszeren.

Miután Gazsó az MSZP-n belül maximálisan kifejtette destruktív hatását, lényegében átállt Orbánhoz. Helyesen, mert ott a helye. Főműve, oktatási reformja elpusztítójának oldalán. 2012-ben, nyolcvanadik életévében Orbán magas kitüntetésben részesítette, és a leglelkesebben méltatta életművének egészét! A Magyar Nemzet tudósítása szerint így: „1983 és 1989 között művelődésügyi miniszterhelyettesként éles kritikával illette a végnapjait élő rendszer társadalmi igazságtalanságait, a rendszerváltást követően pedig 'a magyar szociáldemokrácia lelkiismereteként' bírálta azokat a kormányokat, amelyek csak mélyítették az elszegényedést – tette hozzá Orbán Viktor. /És hogy neki nem sült le a bőr a képéről, az természetes, de a laudált szociológusnak sem – r.s./ A kormánynak most egy olyan országot kell felépítenie, ahová a fiataloknak ismét érdemes hazatérni – fogalmazott a miniszterelnök, hangsúlyozva, hogy ebben a küzdelemben nagy szükség van Gazsó Ferenc tapasztalatára. 'A kitüntetést egy plebejus jobboldali államvezetés adja át egy plebejus baloldali professzornak, bizonyítva ezzel azt, hogy a nemzeti együttműködés rendszere életképes' – fogalmazott a kormányfő.”

No már most, miért ne lehetne Pokorni Zoltán a nyolcvanéves koráig hátra lévő huszonnyolc évben még akármi? Az ő múltjából is elő lehet majd szedni, hol ezt, hol azt. Hol azt, amikor a PDSZ liberális alapítójaként a tanszabadság kibővítéséért hadakozott és fellépett az egyházi iskolák kivételezett támogatása ellen, hol azt, amikor eltörölte a legméltányosabbnál is csekélyebb tandíjat és Magyar Bálint liberális reformjai ellen uszított. Az is kétségtelen, hogy Pokorni Zoltán jó eséllyel indulna a magyar hipokrízis-bajnokság első osztályában, pedig ott aztán igen erős lenne a mezőny. A holokauszt-megemlékezések protagonistájaként lép fel, miközben az elmúlt negyedszázad legaljasabb köztéri merényletét pártfogolta nyílt és büszke törvénysértéssel, amikor kiállt amellett, hogy a második világháború áldozataira olyan hadi jelképpel emlékezzenek (és emlékszik is az odaszokott nácibarát bagázs), mely annak a harcnak állít emléket, amely a Német Birodalmat és a zsidóság kiirtását szolgálta. A legnagyobb hatalommal és lopásszervezési lehetőségekkel rendelkező politikustársait, akiknek a szemmel követhető gyarapodása is sokszorosan meghaladja legális bevételeiket, úgy inti arra, ne mutogassák, amijük van, mintha nem lopásból lenne, a polgármestereknek meg arról szónokol, ne gondolják, hogy a Fideszben lehet nyulkálni, mert senkit nem húznak ki a szarból...

Miért ne élhetnénk meg, hogy egyszer úgy méltatjuk majd Pokornit, egy kései Orbán-kormány oktatási miniszterét, ahogy Orbán Gazsót: miniszterként „éles kritikával illette a végnapjait élő rendszert”?

Nagyon könnyen el tudom képzelni – és jelen pillanatban minden mást nagyon nehezen tudnék elképzelni –, hogy a restauráció úgy megy majd végbe, hogy a restauráló pártokban jelentős számban lesznek ex-orbánisták, a restauráló kormányban lesz posztorbánista párt, a restauráló törvényhozás ellenzékében pedig lesznek reformorbánista elemek, melyek szavazataira a kétharmados restaurációs törvények megszavazásához szükség lesz.

Mindez sajnos azt is jelenti, hogy a lopott jószágok főszabályszerűen a tolvajok birtokában maradnak. Mint az első rendszerváltás idején.

Az a minta, amit Orbán követett Gazsó Ferenc méltatásában, tökéletesen megfelel annak, ahogy az ő ellenzékében a reformkádárista kádereket méltatni szokták. Egybefogva az életmű egészét, mintha a kádári diktatúra és a polgári demokrácia úgymond „baloldali” szolgálata szerves egészet alkotna. Így méltatják Horn Gyulát, Nyers Rezsőt, Pulai Miklóst, Békesi Lászlót, Medgyessy Pétert, Kiss Pétert, Fekete Jánost, Németh Miklóst, Kulcsár Kálmánt, Glatz Ferencet stb., stb., a Grósz- és Németh-kormányok javát és a pártállami rádió, tévé, sajtó krémjét. És emlékezzünk vissza, milyen furiózus támadások kereszttüzébe került Sólyom László, amikor kilépett ebből a kánonból, nem volt hajlandó megtenni Horn kitüntetése kapcsán, amit megtett Orbán Gazsó kitüntetése kapcsán.

Van tehát egy úgynevezett demokratikus ellenzék, melynek az a legerősebb összetartó, identitásképző eleme, a legfőbb érve önmaga mellett, hogy a demokratikus normákat és az emberi jogokat képviseli az uralkodó rezsimmel szemben – és: ugyanez a közeg legitimálja és visszaigazolja annak a diktatúrának a szolgálatát, amely ezen demokratikus normákat és emberi jogokat nem csonkította, hanem a legteljesebb mértékben megtagadta. Amely legitim ellenzék létezését elvileg is kizárta, amely a szólásszabadságot, a lelkiismereti szabadságot, a mozgásszabadságot elvileg sem tisztelte, mely a liberalizmust és a polgári demokráciát mindig is következetesen alsóbbrendű, halálra ítélt formációnak tekintette, sokkal határozottabban, mint Orbán Tusnádfürdőn, mely valamennyi emberi és polgári jogot megtagadott azoktól, akik a rendszert nem fogadták el, amelyben a történelemhamisítási kötelezettség uralta a tananyagot, amely az államhatalmak elválasztásának elvét tagadta, pártos magatartást követelt meg rendőrtől, bírótól, újságírótól egyaránt, melyben a cigánybűnözés fogalmát hivatalosan használták, a szegregált oktatás általános gyakorlat volt, és az országos nyilvánosságban tiltakozni sem lehetett ellene.

És ennek a kádári diktatúrának az apológiája, a rendszerváltás utáni rend fölé emelése teljességgel bevett, jóváhagyott, szerves eleme ennek az ellenzéknek.

Ugyan miféle morális vagy politikai alapja lenne egy ilyen ellenzéknek ahhoz, hogy kifogásolja az ex-, a poszt- és a reformorbánisták részvételét a restaurációs folyamatban?

Mondanom sem kellene, de persze kell: a probléma nem az, hogy valaki valamikor mást gondolt és szolgált, mint most. Az ember változékony lény. A probléma az, hogy annak a másnak, nevezetesen egy jogfosztó diktatúrának a szolgálatában az érintettek igen csekély kivétellel nem látnak problémát. Ma sem. A maguk számára sem. Nem okoz nékik lelkiismereti gondot, nem ítélik el magukat érte, miként a társaikat sem, viszont szépen összeegyeztetik azzal az öntudattal, hogy ők most a diktatúraellenes erők harcosai.

Ez a demokratikus közszellem szempontjából, a demokratikus és emberjogi normák tisztelete szempontjából nagy-nagyon egészségtelen helyzet. És attól tartok, hogy nem egészségesebb, hanem még egészségtelenebb lesz az Orbán-rendszer bukása után. Biztosan így lesz, ha a mai orbánisták úgy fognak részt venni a restaurációban, mint a tegnapelőtti kádáristák a tegnapi rendszerváltásban. Azért, hogy ne így legyen, a mai ellenzékben kellene leküzdeni a kádári múlt és a Kádár-korszak tiszteletét. Ez éppen annyira aktuális lenne, amennyire nem látszik annak.

(A kép forrása: http://nol.hu/data/cikk/1/46/12/43/cikk_1461243/04_20140510Fidesz018FOL.jpg)

• PoliBlog,

• Révész Sándor blogja
• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges