Szerbhorváth György 2015. augusztus 27.

Nyomtatóbarát változat

Aki magyar, jövő péntekig nagyon kalapálni fog a szíve – akkor lesz az év focimérkőzése. A magyar-román, eldőlhet a haza sorsa, Trianonnak annyi. A jegyeket seperc alatt elkapkodták, az új Fradi-stadionban úgy kétszer többen lesznek ezen az egy meccsen, mint egy NBI-es fordulóban összesen. Itt most nem tisztünk a magyar foci színvonalát értékelni (olyan, hogy magyar foci, gyakorlatilag ugyanis nem létezik), sem nem térünk ki a stadionépítésekre és a politikára.

Elöljáróban azonban megjegyezzük, hogy a Nemzeti Sport kedves olvasmányunk, naná, a külföldi cuccok miatt, bár belepillantunk a magyar fociéletről szóló anyagokba is. Ebből általában van vagy 5-6 oldalnyi, s minthogy a Népsport mai utódja a piacról él, bizonyosan nem ok nélkül foglalkoznak a hazai ún. labdarúgással. Hovatovább optimista módon, szuperlatívuszokban értékelve a legtöbb meccset, zsenit faragva minden „labdazsonglőrünkből”. A pöttyös meg kerek, és egy meccs 90 percig tart. És ott a remény, hogy a meccs elején ne kapjunk gólt.

A lap amúgy talán az egyedüli a napilappiacon, amely még tartja magát egy-két bulvárlap mellett. Vagyis a magyar focit – olvassák az emberek, mert olvasva még elviselhető, de legalábbis sok a szórakoztató hülyeség. Úgyhogy én is olvasgatom. Így örömmel jelenthetjük ki, hogy a magyar liga tele van idegenlégiósokkal (ők azok, akik otthon szó szerint labdába sem rúghatnának nagyon), ám sosem tapasztaltam semmiféle idegenellenességet, rasszizmust a lapban, sőt, mivel a jövevények mégiscsak átlagon felüliek, hát közülük kerül ki a sztárok, celebek egy része is. Többnyire alázatos embereket ismerhetünk meg, akik így-úgy elboldogulnak az idegen környezetben, lassan tanulgatják ezt az oly nehéz magyar nyelvet, megbirkóznak pacallal és zsírban tocsogó bécsivel, ám az első leendő alkalommal lelépnek egy jobb ligába. Főleg a pénz miatt, de nem csak amiatt, hisz akadnak itt, igaz, ideig-óráig német, francia, portugál edzők, akik nem a macedón átlagbérért jönnek ide. Mostanság a legsikeresebb magyar játékos a zentai születésű Nemanja Nikolić, aki magyar válogatott lett, öröm az ürömben, hogy eltiplizett Lengyelbe’. A magyar-románon is tőle várják a megváltást.

Amire, ugyebár, az ad okot, hogy akár harmadik is lehet a csoportjában a válogatott! Hisz jött Berlinből Dárdai Pál, és szövetségi kapitányként kisebb csodát tett, a válogatott nem kapott hat-hét-nyolc gólt meccsenként, igaz, rúgni se rúgott épp sokat. De a német mentalitást, munkamódszereket idehozó Palit visszahívták Berlinbe (igaz, utódja is német). És a Dárdai-féle fél évben ment a duma, hogy igen, nem az a baj a magyar focistákkal, hogy rosszabbak, csak hát a habitus, a mentális felkészültség és hozzáállás, az. De Pali megoldotta, itt a Kánaán, jövő pénteken meg jöhet a Messiás, várjuk.

Pali viszont elment. Közben olvasom, a magyar válogatottba kit hívtak meg. Először is olyanokat, akik per pillanat csapatot keresnek, azaz nem játszanak meccset, csak edzenek a prérin, egyénileg. Aztán afféléket, akiknek van csapatuk, de abba nem férnek be, még a cserepadra sem, ergo tétmeccsen ők se játszanak. További súlyos csoport az, aki cserejátékosként már játszik pár percet, bár eredménytelenül. És végül jönnek azok, akik ugyan játszanak, de rosszul, sőt katasztrofálisan. Vagy ha átlagosan is, de a csapat tök eredménytelen.

Vagyis gyakorlatilag az egy Nemanját kivéve mindenki frusztrált, nincs formában-kondiban. A bizakodás mégis óriási – most vagy soha kijutunk az EB-re, s első lépésben az amúgy szintén szar románokat kell még szarabbá verni.

Történetünk hőse itt és most azonban csak Dzsudzsák Balázs. Mivel ezen írás a foci körüli dolgokról szól, így esetleg elolvassák azok is, akiket maga a foci nem érdekel, de a jelenség igen. Ezért hát annyit tudassunk erről a 28 éves figuráról, aki olykor a válogatott csapatkapitánya, és igen szépen ívelt felfelé a karrierje, Hollandiában volt a csúcson. Aztán jöttek az orosz oligarchák, mágnások, és megvették kilóra. Először egy dagesztáni csapatban sertepertélt (de legalább szép volt a neve: Anzsi Mahacskala), aztán a moszkvai Dinamóhoz került egy valag pénzt zsebelve be. A minap innen állt tovább egy török csapathoz, ami nem épp a legjobb. Viszont ismét rohadt sokat fog keresni, ezért ment oda, nem Dárdaihoz Berlinbe, pedig állítólag az volt élete vágya. Csak hát az a fránya német adórendszer. Plusz a törökök őrjöngve fogadták a bemutatkozását, máris a város közkedvelt egyénisége, sztár, vágyak tárgya. A szerződését egy 25 milliót érő karórában írta alá, csak hogy lássuk.

Áj ken duit! Dzsudzsák kasszája jobban teljesít

Dzsudzsákról azt is tudni kell még, hogy olykor szépségkirálynőkkel kavar, összetöri méregdrága sportkocsiját, így egy-egy Lamborghinit és Porschét – megteheti, van már vagy ötmilliárd forintja. Korunk hőse. De oly balfék, hogy a múltkor a Lánchídon kifogyott a benzin a luxusautójából, leállt a forgalom, úgy vittek neki kannából benzint. Frizurakultúrája is közismert, két kiló zselénél alább sose hagyja.

Szóval, ez a szerencsétlen nem az agyáról híres, mégis telefossa a sajtót. Persze, az irigység beszél belőlem, de hogy mit el nem tud adni nekünk, az mégis rólunk állít ki bizonyítványt. Miközben korábbi moszkvai csapatának legendája azt nyilatkozta, jó, hogy lemondtak róla, mert rossz játékos, középszerű, nem is érti, hogy került Moszkvába. Ám Dzsudzsák saját magát értékeli, s persze felfelé. Miszerint kiváló a formája, és az első meccset, melyen játszott, ugyan elvesztették, ráadásul otthon, ám ő a jobbak között volt, külön megdicsérték (talán még a szülői értesítőbe is beírták). Gólt ugyan nem lőtt, de két kötényt is adott (mintha a foci szakácskodás lenne). A csapat nélküle az első meccsét is elvesztette, úgyhogy csak azért nem tökutolsók, mert mások még rosszabbak. De kit érdekel ez, amikor már lakást talált magának egy luxuslakóparkban, ahová ő az első beköltöző, úgyhogy lestipitopizta a legfelső, teraszos lakást, jó a kilátás. S imádja, hogy imádják őt a város lakói, a szurkolók, akik az „I Love You, Dzsudzsák!” című dallal ünneplik.

De ne ragozzuk, mindebből világosan látható, hogy van egy középszerű focistánk, akit már csak a pénz érdekel, s beszerzését lehetőleg minél egyszerűbb módon akarja megoldani – aztán jóízűen elverni, szépségekkel mutatkozni, havaj az élet. Lám, ő a bizonyíték arra, hogy nem kell túl kemény munka ahhoz, hogy ha jó helyen van az ember, dől a lé. Csak hát ehhez el is kell tudni adnod magad. A pénz meg majd pénzt fial. Közben tele kell nyálazni a médiát, hogy milyen jó vagyok (bár „a folyamatos sprintelések miatt kis hullámvölgybe kerültem”), és ehhez persze kellenek az olyanok is, mint a Nemzeti Sport, amely csont nélkül élteti őt, s megmentőként, vezéregyéniségként mutatja fel, aki a többi focista, na meg a fiatalok példaképeként szolgálhat.

Egy-két magyar összehajol

A másik oldalról nézve viszont azt mondhatjuk, hogy Dzsudzsák nagyon is érti, mit csinál, miért nem ment Németországba, és miért Törökbe’, mely utóbbi nem épp a protestáns etikán alapuló kapitalizmus oázisa. Igaz, jelezzük, Max Webernek sem volt abban teljesen igaza, hogy azért alakult ki a kapitalizmus ott, ahol, mert az emberek hittek abban, hogy ha keményen dolgoznak, akkor meggazdagodnak, és az épp az eleve elrendelés bizonyítéka, ti. hogy Isten így jelzi, üdvözülni fognak. És mégis, Dzsudzsák inkább teszi, mint tudja is: mert ezt tanulta el/meg otthon, magyar, de orosz környezetében is. A magyarok többsége ugyanis a kimutatások szerint nem hisz abban, hogy (kemény) munkával meg lehet gazdagodni (vagy egyáltalán csak jól élni) – akkor hát miért kéne kísérletezgetnie Dzsudzsáknak azzal, ha megy amúgy is, különben sem érték az? Ráadásul nem bűnöző, nem korrupt, nem ver át másokat. Ha megfizetik ily mód ezt a teljesítményt? Plusz mi közünk hozzá?

A munka nélküli üdvözülésbe vetett hit azonban a magyar társadalom egyik rákfenéje. Persze ne az átlagpolgárt hibáztassuk, az „illiberális” rendszerek sajátossága, hogy boldogulni inkább lehet mutyizással, haverokkal, barterolva, biznicelve, simliskedve, adót csalva, lottóötössel, az állami vagyont és támogatást lenyúlva, a közösből véve – nincs ebben semmi nóvum. Ha meg valami nem megy, sikertelenek vagyunk, nem a tudatlanságunkat, iskolázatlanságunkat, nyelvtudás-hiányunkat, a küzdeni nem tudást hozzuk fel (hisz, mint a focistáknál: a képességeinkkel, a tudásunkkal nincs baj!), hanem jövünk a mentalitással, a homályos célzásokkal a magyar fátumra, a sorsra, a felázott pályára, ami még lejt is és feltúrták a vakondok. Ha valami, akkor a magyar foci egyre jó: tökéletesen tükrözi a magyar társadalom állapotát, az önmagunkról való gondolkodást, az értékeket.

Különben meg szeptember 4-én csak kiderül, hol lakik a magyarok istene. Addig, aki tudja, nézze meg a Bursaspor legközelebbi meccsét, hangulat, az lesz.

• PoliBlog,

• Szerbhorváth György blogja
• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges