Ádám Zoltán 2012. május 15.

Nyomtatóbarát változat

Azt mondja a május 12-i HVG Portré rovatában Istvánffy András, a 4K pártelnöke – korábbi szerzőnk (http://beszelo.c3.hu/szerzok/istvanffy-andras) –, hogy „Venezuelában szabad választások vannak, tehát elég nonszensz diktatúrát emlegetni. A kormányzás autoriter stílusú, de Chávez alatt valóban csökkentek az egyenlőtlenségek.”

Ez meglepő állítás. A Freedom House Freedom in the World indexe (http://www.freedomhouse.org/report/freedom-world/freedom-world-2012) szerint Venezuela olyan „részben szabad” ország, ami hadilábon áll a politikai és emberi jogok tiszteletben tartásával, és mindössze fél pont választja el a „nem szabad” minősítéstől. A Freedom House szerint Venezuela Kuba után a legkevésbé szabad ország az amerikai kontinensen: sajtószabadság nincs, az egyetlen Chávezzel szemben kritikus tévéállomás politikai okokból nemrég 2 millió dolláros büntetést kapott, az ellenzéki újságírók pedig közvetlen életveszélyben dolgoznak (http://www.freedomhouse.org/country/venezuela).

Ehhez képest a szabad világhoz tartozó Magyarország megítélése ugyan rosszabb a Freedom House-nál mint Csehországé, Lengyelországé, Szlovákiáé vagy Szlovéniáé, de jobb, mint Bulgárié, Romániáé vagy akár Görögországé. A magyarországi helyzet kapcsán mégsem tűnik egészen nonszensznek diktatúráról beszélni, lévén, hogy mára gyakorlatilag megszűntek a végrehajtó hatalom alkotmányos korlátai, és valójában nem tudjuk, hogy a következő választások mennyire lesznek szabadok. Sajtószabadság hiányában például kérdéses, hogy szabadon tájékozódhatnak-e majd a választópolgárok a rendelkezésre álló politikai alternatívákról, köztük mondjuk a 4K-ról, márpedig a Freedom House szerint a magyar sajtó ma már csak részben szabad (http://www.freedomhouse.org/country/hungary). Istvánffy azonban ezt aligha kifogásolhatja majd, hiszen – úgy tűnik – neki a magyarországinál sokkal súlyosabb venezuelai elnyomással szemben sincs túl sok kifogása.

Legfeljebb azt vetheti majd Orbánék szemére, hogy az ő autoriter stílusú kormányzásuk Hugo Chávezével ellentétben nem csökkenti, hanem növeli a társadalmi egyenlőtlenségeket – ez azonban, lássuk be, nem demokratikus elköteleződés, hanem közpolitikai értékválasztás dolga. Attól ugyanis még lehet valaki kifogástalan demokrata, hogy – mondjuk konzervatív társadalompolitikai meggyőződésétől vezérelve – a középosztályi családok jövedelmi helyzetét igyekszik javítani a leszakadt inaktívok rovására. Ezt egy világgazdasági válság kellős közepén a magam részéről nemcsak ellenszenves, hanem veszélyes társadalompolitikának is tartom, de önmagában nem nevezném antidemokratikusnak.

A Fidesz kormányzása nem a szociális konzervativizmusa miatt fenyegeti a magyar demokráciát, hanem a Chávez-i hatalomértelmezéshez hasonlítható, nyugat-ellenes autoriter etatizmusa miatt. Nem véletlen, hogy az amúgy nem kifejezetten baloldali – viszont demokrata – Kopits György, az első Költségvetési Tanács Sólyom László által jelölt elnöke, annakidején Chávez Venezuelájára hivatkozott, mint a kormánytól független költségvetési elemző intézmény felszámolásának egyetlen nemzetközi precedensére (http://www.vg.hu/velemeny/interju/kopits-a-vilagon-eddig-ezt-csak-hugo-chavez-tette-meg-333806).

Igaz, egy valódi demokráciában sem minden fenékig tejfel, mint arra nemrég Salamon János hívta fel a figyelmet az ÉS-ben (Egy mondat a demokráciáról, 2012. május 4. http://www.es.hu/salamon_janos;egy_mondat_a_demokraciarol;2012-05-02.html). A demokrácia ugyanis – mint azzal Szókratész, Kant és az amerikai alapító atyák egyaránt tisztában voltak – nem más, mint a despotizmus egy formája, amit legjobb esetben „a Platón által a kevesek (oligos) uralmának (arché), vagyis oligarchiának [kiemelések az eredetiben] nevezett berendezkedés” válthat fel. Ebben „a szabadságként ünnepelt anarchia helyett a jólét, a vagyon számít a legfőbb értéknek, és az erre irányuló vágynak rendeltetik alá minden más vágyakozás. A népuralomban nyugdíjazott ráció feladata itt a vagyonszerzés módjainak kieszelése, a szívé pedig a vagyon, a gazdaság csodálata.”

A demokrácia a többség irracionális szeszélyének szolgáltatja ki a politikai közösség és benne az egyén sorsát. Racionalizálására csak az akarat fölé emelt törvény – az alkotmányosság – képes, ám ennek fenntartása valamiféle – jó esetben morális-intellektuális – arisztokrácia uralmát feltételezi, ellentmondva a népakarat princípiumának. „Szókratész szerint – írja Salamon – a demokrácia belső logikájához tartozik, hogy az erre a berendezkedésre sajátosan jellemző mértéktelen szabadságszeretet előbb-utóbb elkerülhetetlenül anarchiához vezet, olyan állapothoz tehát, amelyben többé már senkinek a szabadsága sincs biztonságban.”

A demokrácia alapproblémája, hogy az uralom azok akaratából ered, akiknek többsége józan ésszel nem tekinthető alkalmasnak a közösség sorsának meghatározására: „A demokrácia elleni legjobb érv egy ötperces beszélgetés egy átlagszavazóval” – idézi Salamon Churchillt. Mivel a tömegdemokráciák jellemzően hiányt szenvednek a tömeg differenciálatlan akaratát megfelelő színvonalon racionalizálni képes morális-intellektuális arisztokráciákban, marad a második legjobb megoldás: az oligarchia. Egy olyan berendezkedés tehát, „ahol ha nem is szellemi, de legalább gazdasági-üzleti arisztokraták írják az euroatlanti, vagy legalábbis az Európai Uniós alkotmányt, gondosan ügyelve arra, hogy annak legfontosabb elemeit a tagállamok népeinek strukturálatlan, impulzív akarata fölé, elérhetetlen magasba helyezzék.”

Hogy ez nem tűnik éppen az Európai Unió melletti legjobb kampányszövegnek? Lehet, de ettől még abban is lehet némi igazság, hogy „a despotikus, anarchikus demokráciánál egy legalább gazdasági racionalitáson alapuló politikai berendezkedéssel bizonnyal mindenki jobban járna. Leszámítva a nép barátait, a demagógokat és a pálya szélén melegítő türannoszokat, akiknek itt végre tisztességes munka után kellene nézniük.”

A Fidesz-hatalom oligarchikus jellegének kritikája tehát, ami e pillanatban a magyar ellenzék legütőképesebb fegyverének tűnik, s amit legutóbb a jelenleg talán legígéretesebb ellenzéki politikus, az LMP-s Karácsony Gergely vetett be a miniszterelnököt interpellálva (http://index.hu/belfold/2012/05/07/orban_kiallt_simicska_mellett/), nem biztos, hogy hosszú távon célra vezet. A törekvés ugyanis tiszteletreméltó, de önmagában féloldalas. A sok pénz sok befolyással jár egy demokráciában, erős magántulajdonosi csoportokra pedig valóban szükség van egy piacgazdaságban – ebben Orbán Viktornak van igaza. A kérdés az – és Orbánnak még ebben is igaza van –, hogy hogyan szerveződik a politikai hatalom és a politikailag befolyásos nagytőkések viszonya.

Transzparens és tisztességes módon jutnak-e közpénzekhez, egymással és más uniós tagországok oligarcháival versengve, vagy monopol és kvázi-monopol helyzetük alapján? Az előbbi rendben van, sőt, kívánatos, hogy Magyarország nemzetközileg versenyképes tőkéscsoportokkal rendelkezzen, amelyek gyarapodása és a hazai gazdaságban betöltött vezető szerepe valóban nemzeti érdek. Az utóbbi a korrupció és a nemzetközileg versenyképtelen, a magángyarapodást társadalmi jóléti veszteségek árán lehetővé tevő gazdasági modell szinonimája, és mint ilyen elvetendő.

Az orbánizmussal akkor lehet politikailag eredményesen szembeszállni, ha a differenciálatlan oligarcházáson túl azt is sikerül róla megmutatni, hogy korrupt és nemzetközileg versenyképtelen gazdasági elitet hoz létre, jelentős társadalmi költségekkel. Ami azonban plázastoppal és külfölditőke-ellenességgel aligha fog sikerülni.

Ám a helyzet valójában ennél is bonyolultabb. Politikailag befolyásos nagytőkések – oligarchák – minden liberális demokráciában vannak. Jelenlétük abból fakad, hogy a kormány nem egyedül ellenőrzi a gazdaságilag fontos erőforrásokat. Ahol felszámolják a magántőke politikai befolyását, mint Chávez Venezuelájában vagy Putyin Oroszországában, ott a többség gazdaságilag többé-kevésbé racionalizált despotizmusát a hatalmukat rendszerint többségi választásokon megszerző és megtartó politikai vezetők zsarnoksága váltja fel. Ezért még a versenyképtelen, élősködő oligarchák jelenlétének is lehetnek hasznai, amennyiben enyhíthetik a társadalmat rabságban tartó, korlátlan politikai hatalom zsarnokságát.

A többségi felhatalmazásával és alkotmányos lehetőségeivel (vissza)élő kormánytöbbség mára megszűntette Magyarországon a többség despotizmusát alkotmányos keretek közé szorító liberális demokráciát. Nem tudjuk, hogy a nyugat-ellenes autoriter etatizmus mikor csap át nyílt zsarnokságba. Ennek nyilván vannak társadalmi-gazdasági korlátai, alkotmányos-intézményes akadályai azonban már nincsenek. Az egyik legfontosabb társadalmi-gazdasági korlátot a végletekig centralizált kormányhatalmat ellensúlyozni képes, befolyásos gazdasági szereplők – az oligarchák – jelenthetik. Igaz, ebből a szempontból sem mindegy, hogy milyen teljesítmény áll mögöttük: minél versenyképesebbek és minél kevésbé korruptak, annál nagyobb eséllyel szegülhetnek szembe az irracionalitásában rájuk nézve is veszélyes despotizmussal.

• PoliBlog

• Ádám Zoltán blogja
• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges